Egy kis faluban jártam általános iskolába. Olyan kicsibe, ahol nem is volt tanterem minden osztálynak, így az alsó és felső tagozat délelőtti-délutáni váltásban foglalta el a tantermeket. Amikor délelőttösök voltunk, legkésőbb fél kettőre befejeztük az aznapi penzumot, indultunk haza, miénk volt a nap többi része. A kevéske házi feladatot megírtuk hamar, a tudnivalókat átolvastuk, s attól kezdve csak gyerekek voltunk. A szüleimnek nem kellett leülni velem leckét írni vagy kikérdezni azt, mindezekkel elboldogultam egyedül. Nem volt görcs a másnapi feleléstől, dolgozatírástól, a tankönyvek is vékonyabbak voltak, a tanulnivaló is kevesebb. Ámulva és elképedve hallom a szülőket mostanában, hogy napközi után még otthon is tanulnak a gyerekkel, korrepetálásra viszik, mert anélkül nem boldogul a tananyaggal és ebből következően biztosan nem lesz belőle semmi és senki az életben sem. A gyerek meg csak őrlődik ebben a nagy hajtásban, szeretne megfelelni a tanárok, a szülők, a felborult világ elvárásainak. De mindez még nem elég, különóra is kell, jó sok. Lovagolni, úszni járni, külön matekra és nyelvórára, mert szinte már követelmény, hogy néha már az óvodától kezdve angolul tanuljon az a gyerek. Mert hát mi lesz vele felnőttként, ha mindezeket nem zsúfolja bele a napjaiba? Nyelvvizsga kell, minél hamarabb, angolból, németből, bármilyen nyelvből, de még jobb, ha akár kettőből is. Mindeközben nem tud magyarul, de az nem is tűnik olyan fontosnak, abból nem kell vizsgázni. Becsületszavamra, rajta vagyok az ügyön, hogy megértsem. Tudom, hogy kell az idegen nyelv, jómagam is éreztem már sokszor ennek hiányát. De a nagy kérdés mindig az marad bennem, hogy milyen áron? A fáradt, agyonnyúzott, riadt arcú gyerekeket látva, nehéz elhinni, hogy nincs másik, könnyebb, emberibb út a tudáshoz.(Írta: Győri Andrea)

Keveseknek adatik meg az a különleges kegy, hogy időtálló barátot találnak. Ismerkedni persze könnyű, olyan is ritkán van, hogy valami közös érdeklődés ne akadjon két ember találkozásakor, így hamar elhihetjük egy néhány hetes, hónapos kapcsolatról, hogy az már barátság. Mert valakihez jó tartozni, kisebbedik a bánat, ha megosztható annak terhe, s növekszik a boldogság is, kettesben. A lényeg az egyensúly. A dolog üzleti része, (hangozzék ez bármilyen rosszul) mert a legtöbb kapcsolat ilyen alapokon nyugszik. A barát meghallgat s meghallgattatik. Nem lehet működőképes másként. Ha az egyik félben benne marad a mondandó, kis idő múltán lelki kukának érzi majd magát, amibe minden beledobható, válogatás nélkül és szelektálni sosem kell. A hulladék hosszú időn át gyűlik, s ha már púposodik a szeméttároló, akkor ajánlatos azt kiborítani. A szemetelő ilyenkor nem is érti, hogy mi a baj? Azt az egy almacsutkát miért nem bírta már el? Az az apró papírfecni és az az egy kis műanyag flakon miért nem kapott helyet az ő jó kis szemétlerakójában? Jó esetben elgondolkodik, de egyszerűbb megoldás a vállvonogatás, a gyors továbblépés, legrosszabb változatban a régi jó kuka becsmérlése. Nem baj, majd vesz újat, s ha megtelik, még újabbat. Baj csak akkor lesz, ha minden szemétkonténer megtelik s a kukagyár beszünteti a gyártást. Az igaz barátság nem ilyen. Megtapasztalások hosszú sora adja meg a választ arra, hogy kire mondhatjuk őszintén, hogy : igen, ő a barátom. Lehet ez sokféle. Lehet barát az is, akivel talán hosszú ideje nem is beszélsz, de ha eszedbe jut, biztosan tudod, hogy szereted, és bizonyos vagy abban, ő is ugyanígy gondol rád. Hogy nem bántott soha, semmikor, senki előtt. Aki minden hátsó gondolat és szándék nélkül volt melletted akkor is, és lenne most is, ha nem lenne közöttetek a különböző életvitel, a több száz kilométer vagy akármi más. Aki melletted állt életed egy szakaszában, aztán elkeveredett a sodrásban. Jó az ilyen barát is. Átmelegít, ha téliesre vált a lélek, körbevesz, mint egy puha, meleg pachwork takaró. A legjobb persze a lélegző kapcsolat, az igaz barátság, ami kifulladási és még azon túl is tart. Erős, magabiztos alapokon nyugszik, kételkedésmentes, megnyugtató. Kivételes drágakő, semmivel nem mérhető érték. (Írta: Győri Andrea)

Egy kastélykertben nőttem fel. Vagyis mellette. Nem, nem voltam grófkisasszony, csak szerencsém volt, s egy olyan helyen telt a gyermekkorom, ahol egykoron az arisztokrácia képviselői töltötték mindennapjaikat. Igazából nem volt valódi kastély, tornyocskákkal meg egyebekkel, s mikor hatévesen odaköltöztünk az új házunkba, - ami a kastély, a mellette lévő elvadult park és egy focipálya közvetlen közelében állt -, már meglehetősen romos állapotban volt a park és az épület is. Egyik, még lakható részében két család lakott, mostani sejtésem szerint szolgálati vagy önkormányzati lakások lehettek. A másik része már átadta magát az enyészetnek. Tudomásom szerint az arisztokrácia kiköltözése után Népfőiskola, majd mozi működött az épületben, de mikor én először láttam, javarészt már pusztulásra volt ítélve. A közvetlen közelében, az egykori mezőgazdasági épületek és a birtok helyén épült fel egy sor új kockaház, szüleimmel ezek egyikébe költöztünk. Több kisgyerekes család is itt talált otthonra, fiúk, lányok, különböző korosztályúak. Öten voltunk kislányok, majdnem egyidősek s hamar egymásra találtunk. Nem szeretem, mikor felnőtt emberek úgy emlegetik a gyermekkorukat, hogy az maga volt a csoda, a gond nélküli, folyamatos móka és kacagás. A gyermekkor általában nem ilyen, s nagyon boldogok lehetnek a valóban kivételezettek. A valóság az, hogy mindannyiunknak megvoltak a saját, külön bejáratú problémái a családban, az iskolában, a testvérekkel. Néha sírtunk, panaszkodtunk, nem értettük a felnőtteket s fogadkoztunk, hogy mi majd egész biztosan másképpen csináljuk. De az vitathatatlan, hogy a kastélykert a mi kis csodánk volt, ahol minden évszakban megtaláltuk a játék örömét. Nyáron volt a legjobb, mert akkor még az iskola sem zavarta a napjainkat. A focipályán kiütőztünk, tollaslabdáztunk, gyakran sötétedésig vagy addig, míg valamelyik szülő el nem kiáltotta gyermeke nevét, ami annyit jelentett : ideje hazatérni. De játszottunk "tanárost", "vegyészlaborost", az utóbbinál a parkban fellelhető föld, rózsaszirom, és kis üvegcsék játszották a főszerepet. Ha megéheztünk, hazaszaladtunk egy karéj zsíros, vajas vagy lekváros kenyérért, megettük hamar, s folytattuk tovább a játékot. De ha nem volt olyan hatalmas az éhség, akkor megettük a vadalmát, a madárcseresznyét, az olajbogyót, a naspolyát, később a dércsípte csipkebogyót is. Mindent, ami megtermett a fákon. bokrokon. Nem emlékszem hogy bármelyikünk is beteg lett volna azokban az években, megvolt a szezonális vitaminpótlás. Ősszel, amikor lehullottak a levelek, összehordtuk az avart a kastély egyik ablaka alá és önfeledten ugráltunk a mélybe, bele a fanyar illatú levélhalomba. Télen aztán lehetett hógolyózni, hóembert építeni s amikor már átfagytunk, behúzódtunk a jó meleg otthonunkba.(Írta: Győri Andrea)

Milyen régen volt - csaknem fél évszázada is már-,  amikor  a tiszteletünkre  szépen feldíszített iskolában,  malomkeréknyi virágcsokrok súlya alatt roskadozva  vonultunk végig a termeken,  miközben büszkén és boldogan énekeltük sorban az ősi diákénekeket, köztük a Gaudeamust ... Ebben a diáknótában áll ez a két sor:  „…post  iucundam iuventutem,  post molestam senectutem / nos habebit humus…”- vagyis: a bohó ifjúság és a nyűgös öregség után minket is magába fogad majd a föld… Énekeltünk,  és mi „latinos” osztály lévén tulajdonképpen értettük is a szöveget, de ugyan ki foglalkozott akkor azzal, mit is mondanak , mit üzennek valójában ezek a gondolatok?  Szépek voltunk,  fiatalok voltunk –kerek volt tehát számunkra a világ.  Ugyan ki gondolt vele, hogy  csak ezután következik  majd az igazi élet -  és csöppet sem nagybetűsen? Nem  indultunk azonban a nagy útra felvértezetlenül: a kis hímzett tarisznyában  sok dolgot kaptunk útravalónak  a hagyományos pogácsa,  pici boros flaska  és fillérke mellé. Helyet kapott itt sok más,   a szem számára láthatatlan, de fontos és értékes útravaló  is:  általános emberi értékek és követelmények - persze nekünk és a mi szintünkön megfogalmazva.  Azt, hogy az idős embereket tisztelni kell, már óvodás korunktól kezdve folytonosan hallottuk, sőt nemcsak hallottuk: szüleink, tanítóink  megkövetelték ennek külső megnyilvánításait is. Előre köszönni,  később ülőhelyünket nekik átadni –és nemcsak a járműveken-  előbb – utóbb  a szokásunkká vált.  Későbbi olvasmány-élményeimből  is az derült ki: mind az ókorban, mind pedig a későbbi korokban az idős embereket mindig nagy tisztelet övezte. A politikai és egyéb döntésekben rendre kikérték tanácsaikat – sok kultúrában volt Vének Tanácsa is.
Sajnos, a mostani korban egyáltalán nem ezt tapasztaljuk. A mi nagyszüleink, szüleink sokat szenvedtek háborúktól,   mindenféle politikai  hóbortoktól, változásoktól – és mégis embert neveltek belőlünk, ha sokszor nagyon nagy  nehézségek árán is. Mindent megtettek értünk, semmit sem sajnáltak tőlünk, csak hogy nekünk már könnyebb legyen az életünk.
Vajon mit és mennyit kapnak manapság vissza ebből a sok jóból a megöregedett,  egészségükben, erejükben már meggyengült idős emberek?  Nagyon keveset! Ha már az idős szülő nem tud úgy adni, segíteni, mint azelőtt, ráadásul még  felügyeletre, ápolásra is szorul, nagyon sok helyen egy-kettőre teherré válik a család számára. Akkor aztán beindul a szervezkedés: vajon hová lehetne  „bedugni”  szegényt a még hátralevő életére, pár évére? Elfekvő, szociális otthon….  Ráadásul bemagyarázzák nekik, hogy ott aztán igazán minden kényelmük meglesz, mindenki csak az ő gondolatukat, kérésüket lesi… Igen, meg kell mézezni azt a bizonyos madzagot!  Szegény idős ember egy ideig  talán ellenáll, hiszen neki eddig is elég volt  egy kis sarok, csak hogy a családjával maradhasson.  A masszív rábeszélések,  az erős érzelmi nyomás hatására azonban  előbb – utóbb csak megtörik az ellenállás, és már költöztetik is…
A minap láttam a Retúr c.  magyar filmet. Meg kell mondanom,  sokkoló hatással volt rám. A történet nagyon egyszerű: néhány idős ember –kihasználva, hogy ingyen utazhatnak- utolsó menedékként rendszeresen utaznak  különböző éjszakai vonatokon ,  végállomástól végállomásig. Sokféle embertípust jelenítenek meg, többféle társadalmi rétegbe tartoznak – illetve csak tartoztak, egykor… Ahogy mondani szokás: régen mindnyájan jobb napokat láttak.
Igen széles a paletta. Itt van mindjárt az egykori magyar szakos tanár, aki nemzedékeket tanított meg szépen és jól beszélni magyarul. Az ő útmutatása szerint ismerték meg a gyerekek a magyar és nemzetközi irodalmat. A pék, aki évtizedekig éjszaka kelt, hogy az emberek asztalán reggel már ott illatozhasson a mindennapi kenyér csakúgy, mint más, sokféle finomság. A hegedűművész, aki fénykorában bejárta a világot, és generációk tapsoltak neki,  ünnepelve  kiváló játékát. A katonatiszt, aki hajdan újoncok sokaságát képezte  ki a hadsereg számára. A hivatalnok, aki   már régen nem jár hivatalba- ehelyett  ellopta otthonról 4 éves kicsi unokáját, és a legnagyobb egyetértésben utazgattak együtt vele,  meg a többi sorstárssal, a bácsikkal együtt  - végállomástól végállomásig.
A közös sorsban aztán idővel a bácsik egész kis közösséggé kovácsolódtak: nemcsak egymás sorsát,  történeteit tudják már jól, hanem felismerik a gyerekes nagyzolást,  a lódításokat  is.  Mégis, a beszélgetések során újabb és újabb tragédiák derülnek ki. Sorban hangzik el: megöregedvén ki hogyan, s mennyi idő alatt csúszott le, és sodródott ebbe a marginális helyzetbe. Ott hangzik el az idős tanár szájából: nem is a fizikai nélkülözés a fájó, hanem hogy teljesen elvesztette mások megbecsülését.  Úgy érzi, semmibe veszik,   már rég leírták, és csak fölösleges teherként, kriptaszökevényként kezelik  őket. Utóbbi jelzőt gyakran emlegetve is…  A közös utazások során igazi véd- és dacszövetség alakult ki a bácsik között: még önvédelmi akciókra is készen állnak. A kelletlen utastársak  elhessegetésére kétféle módszer is van: az egyik egy befőttes üvegben hordozott, szuperérett  pálpusztai sajt. Ha ellenség közelít, mindössze le kell csavarni az üveg fedelét – a hatás garantált. A másik produktum egy gipszből gyúrt, szépen befestett, az igazihoz megtévesztésig hasonló mű fekália-kupac. Csak  idejében és ügyesen kell elhelyezni az ülésen – a hatás itt is frenetikus lesz…
Az összeszokott társasághoz az egyik egy állomáson még egy idős úr csatlakozik. Nagyon szimpatikus, így ellene nem kell bevetni egyik fegyvert sem. Elegáns fekete télikabát, szép sötét öltöny –ő még nem viseli magán a lecsúszás stigmáit. Szívesen mesél az életéről, de készséggel meghallgatja mások történeteit is. A történetek között, amelyeket elmesél, van egy nagyon izgalmas is – kész krimi!   Elmondja,  hogyan  vívott  a  b a r á t j a  valóságos küzdelmet, sőt háborút a nyikhaj, s a nyugdíjasok bosszantásában kifogyhatatlan ötletekkel dolgozó postás gyerekkel. A kezdetekkor szépen megkérte a postást, hogy a nyugdíját lehetőleg azonos időben kézbesítse számára – erre aztán elszabadult a pokol. Addig elment a postás gyerek a pimaszságban, hogy megleste:  a  b a r á t j a  mikor ment el 5 percre otthonról, hiszen így már értesítést hagyhatott teljesíthetetlen kézbesítésről. Még véletlenül sem vitte ki neki azonos időpontban nyugdíját  – már csak azért se!  Az útitársak nagy együttérzéssel hallgatták a  b a r á t  kálváriáját, hiszen így vagy úgy,  nagyon ismerős volt nekik is a jelenség: a kitolás, a pimaszság, a másik ember semmibe vétele. Csak arra voltak kíváncsiak, meddig tűrte a  b a r á t   a kiszúrásokat. Új ismerősük aztán azt is elmesélte, hogyan  vett elégtételt a  b a r á t j a a kitolásokért: egy pénzes napon behívta a kölyköt, hogy a sok szívességet méltóképp meghálálhassa neki. A postásgyerek gyanútlanul leült, s az idős úr   b a r á t j a egy odakészített, súlyos ólomkristály vázával  fejbe vágta őt, aztán kulcsra zárta a lakásajtót, és a kulcsot visszadobta a lakásba.
Az útitársak körében nagy sikert aratott ez a radikális megoldás. Nem is maga az erőszak tetszett, de egyszer már jó volt azt hallani, hogy végre csak akadt valaki, aki ellenállt, aki megfizetett a rengeteg megaláztatásért. Nem tűrt tovább: huszárosan odacsapott. Ez igen!  Nagyon tetszett a történet, és a  bácsik  lelkesedésükben nem is igen vették észre, hogy útitársuk kiment a fülkéből –bár említette, hogy nagyon megszomjazott a mesélésben, elmegy tehát és iszik valamit. Egyre csak dicsérték a belevaló   b a r á t o t, teljesen felbuzdulva.
Egyszer csak a vonat nagyot döccenve, és főleg: teljesen váratlanul megállt. A bácsik csodálkozva nézték a kinti lótást – futást. Odakinn egyre azt kiabálták: tilos leszállni a vonatról. Azután a kalauz vezetésével hivatalos emberek jöttek, és a fekete kabátos útitársukról kérdezték őket. Kiderült: a vonat alagúton haladt át, és az idegen az alagútban kiugrott a vonatból.
A bácsik csak összenéztek, majd meghatottan, elcsendesedve bámultak maguk elé. Egy pillanat alatt megértették, ki is volt a történetbeli, karakán  barát.. Lám, van hát megoldás… De valóban: ez volna a megoldás??  Kevés szó hangzott el ezután a fülkében a hátralevő úton…
Ha rajtam múlna, bizony, nagyon sokaknak bemutatnám ezt a filmet, hátha felébrednének  rég eltemetett érzések, talán felébredne a régóta szunnyadó lelkiismeret, sőt, vele egy kis szégyen is.  Egy társadalmat minősít,  ahogy az idősebb generációkkal, tehát szüleivel, nagyszüleivel, dédszüleivel  bánik. Vajon mi, magyarok milyen bizonyítványt kapnánk, ha ilyen szempontból  valaha is osztályoznának minket?(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

Mottó: beszéljünk róla, mert érdemes.
Vajon  mennyire vagyunk őszinték magunkhoz és egymáshoz? Azt hiszem, ezzel a témával már rég adós vagyok, pedig életünk minden szegmensét érinti, áthatja.  A hétköznapok  robotjaiban  éppúgy  ott van ez a kérdés,  mint az ünnepek gyertyafényes – virágillatos – köszöntős  világában. Tehát: beszéljünk róla, mert érdemes…
Folyamodjunk először is   Értelmező Szótárhoz- kíváncsi vagyok,  hogy mit  is közöl   velünk  választott  témánkról. 
Az őszinteség: Igazán átérzett, nem tettetett érzelem, megnyilatkozás.
Milyen tehát az őszinte ember?  Olyan, aki érzéseit, gondolatait nyíltan, kertelés nélkül és az igazsághoz híven közli másokkal. Jó ez a meghatározás, elégedett is vagyok vele. Benne van mindaz, amit elsőre - de még hosszabb gondolkodás után is - a témáról gondolok, gondolhatok. Mégis kényes  ez a téma és nagyon ingoványos a talaj, amikor elkezdjük  körbejárni. Márpedig körbe kell járni - nem is egyszer, hanem sokszor!
Rögtön egy idézetet „vezetek elő”- gondolkodjunk el rajta: „Ha bármit illőképpen adsz elő, nem lehet szó és tett különböző…” (Chaucer) Tehát szavaink és tetteink lehetőleg mindig legyenek szinkronban egymással. Ezzel a bölcs gondolattal - azt hiszem - nem nehéz egyetérteni. Ugyanakkor van  azonban egy magyar közmondás  is:” Szólj igazat, s betörik a fejed!” Nem hiszem, hogy bővebb magyarázatra szorulna a dolog, hiszen biztosan  nagyon sokan megtapasztaltuk már: mennyire igazat szól! Az emberek az életben sok mindent megbocsájtanak egymásnak, azonban  az igazán őszinte szót valahogy nehezen. Hiába mondom, hogy a jó szándék mondatja ezt vagy azt ki velem, már tudom  is a választ: a Pokol kapujához vezető út is jó szándékkal van kikövezve… Ez a kép bibliai mélységeket sejtet, hiszen az őszinteség ősrégi, kényes téma. Ha a Szótár által mondottakra visszagondolok:  e vonzó, szép emberi tulajdonság, az őszinteség vajon  miért van akkor oly sokszor mégis a terhünkre?  Miért szeretünk kényelmesebb, biztonságosnak hitt utakra térni emberi kapcsolatainkban, s miért térünk le gyakran, -s tán könnyen is- az igazság útjáról? Minden ember hiú - ki jobban, ki kevésbé. Ha úgy ismerünk valakit, hogy nehezen tűri a kritikát, az  őszinte, igaz véleményt, ugyan ki fogja az ő haragját, vagy legalábbis  sértettségét kivívni azzal, hogy kíméletlenül őszinte hozzá?  Inkább „csúsztatunk”, mellébeszélünk,a  nagyot bagatellizáljuk, a kicsit felnagyítjuk aszerint, hogy mit is szeretne hallani az érintett. Nem szép, de sajnos, nagyon gyakori jelenség ez az életünkben. Többé-kevésbé mindenkiben ott lakik egy kis Cyrano de Bergerac  (a nagyorrú  lovag) , aki így gondolkodik:
„Magamat bátran kigúnyolom, ha kell, de hogy ezt más tegye –azt nem tűröm el…”  Nem szorul magyarázatra e jelenség, olyan pompásan megfogalmazta nekünk Rostand. Nemcsak a nagyorrú lovagra hasonlítunk azonban néha  a hozzáállásunkkal. Rögtön  eszembe  is jut két "vitéz" katona, a maga utolérhetetlen  nagyotmondásával:  Háry János,  és  Münchausen  báró. Biztosan sokan ismerik őket, hiszen  mára mindkettőjük neve fogalommá vált: a  lódítás, a merész és dicsekvő  túlzások emberei ők. Bizony  nekik sok, XXI. századbeli „kollégájuk „ is van - csak győzzük aztán  a  tüsszentést Igaz is, ha meggondoljuk: vajon   szeretne -e bárki  az  együgyűnek, két ballábasnak  tartott  Svejk bőrébe bújni, ha azzal az  erővel Háry  János is lehet?  Ráadásul ismerjük a közmondást is: „Messziről jött ember bármit mondhat!"  Ezek a hősök  pedig valóban  nagyon  messziről jöttek…     
Füllentésre vagy  elhallgatásra  ösztönözhet  aztán a büntetéstől való félelem is. Főleg gyermekkorban esik ez meg  gyakran  az emberrel, de néha – néha bizony még később is rá kell, hogy fanyalodjunk az igazság elferdítésére. Miért én legyek, aki „jártatja a száját?” Jártassa néha ugye, más is –hiszen Damokles kardjaként függ felettünk: „Szólj igazat, s betörik a fejed…”
A nevetségessé válástól is nagyon félünk mi, emberek, tehát ha nem „gömbölyű” a történet, hát kikerekítjük, vagy  a kevéssé „mutatós” dolgokat szeretjük kedvezőbb színekkel átfesteni. Bizony, kevés olyan ember van (ha már katonákról s egyéb hősökről beszélünk), mint szegény Don Quijote lovag, aki az igazságért, és az általa mindennél jobban tisztelt lovagi erényekért hajlandó kopját törni – a szó szoros értelmében! Őt nem érdekli, ha kinevetjük mesés kalandjaiért, bohókás  áldozatvállalásáért és igazság-kereséséért. Mégis, ha kicsit gondolkodunk,  valahogy az arcunkra fagy a mosoly, mert  rájövünk: ezt a rozoga kis embert igazi lovagiasság, igazi  tisztesség, igazi hősiesség küldi a –képtelennél képtelenebbnek látszó-harcokba, küzdelmekbe.  Tiszta, gyermeki lélekkel keresi a távoli célt.
Az elején megígértem, hogy alaposan körbe fogjuk majd a témát, az őszinteség témáját járni.  Valóban, számos kört leírtunk, amíg több oldalról is körülnéztünk e témában. Azt hiszem,végül is  bátran elmondhatjuk: az őszinteség – nehéz erény. Annak is nehéz, aki tartozik vele –de annak sem könnyű, akinek tartoznak vele. Bizony, hányszor tapasztaljuk meg életünk során: mennyivel jobb megúszni a zűrös dolgokat, mint bajba kerülni az őszinteség miatt!  Előbb vagy utóbb  aztán ugyanis úgyis rendbe jönnek a dolgok. Valóban rendbe jönnek a dolgok? Szintén saját tapasztalatom mondatja velem: nem – nem jönnek rendbe. Figyeljük csak meg ugyanis: ha néha megesik, hogy „csúsztatunk,”, vagyis kissé kikozmetikázzuk a  nem eléggé  kedvező valóságot,egy rövid ideig úgy tűnik, minden rendben van. Mégis: kigyullad bennünk egy kis lámpa, és megvilágítja a csalást, a szépítést. Nagyon hamar megérezzük- mert valahogy muszáj éreznünk, hogy csaltunk. Mindenkinek hazudhatunk - kivéve saját  magunkat!  Ezt  sosem tehetjük  meg büntetlenül! Senki nem kiált ránk határozottabban, és nem szégyenít meg jobban, mint a saját lelkiismeretünk. Éppen úgy , mint amikor Mátyás király igazmondó  juhásza sorra „elpróbálja” a kifogásokat (a hazugságokat) a saját kalapja (saját lelkiismerete) előtt. Minddel „befuccsol” - egy sem állja meg a helyét - a saját lelkiismerete nem engedi sem kibontakozni, sem szárba szökkenni a hazugságot. Kevesen vannak manapság olyan emberek, akik feltétlen igazmondásukról ismeretesek. Ez a világ nem az őszinteségről szól. Ha mégis akadnak azért benne hiteles, igazmondó emberek, hát nagyon meg kell őket becsülni!(Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

Őszintén szólva  eleinte ódzkodtam tőle, amikor az internet berobbant  az életembe.. Nem csoda, hiszen a mi generációnk  régen, a  fatengelyes világban még óriási golyós számológépen tanult számolni, és  a régi ABC-s könyvből olvasni. Nekünk ezek, no meg  a könyvek, illetve a világ, a  környezetünk megfigyelése jelentették az ismeretszerzés forrásait. Tv sem volt, sem okos telefon - még a nem okos is  csak ritka  helyre volt  bevezetve. Mielőtt azonban bárki is elkezdene sajnálni, sietek leszögezni: nagyon szép és tartalmas gyerekkorunk volt. Mi még tudtunk játszani egymással órákon át, míg csak esteledvén kit - kit haza nem hívott az édesanyja. Rengeteg játékot ismertünk, csak úgy repült az idő! Igazából persze én sosem szerettem a zajos játékokat -  sokkal szívesebben olvastam. Mivel saját, otthoni kis könyvtárunknak hamar a végére értem, már 8-9 éves koromban buzgó könyvtár-moly lettem. Emlékszem, mekkora büszkeség töltött el, amikor idővel már édesanyám számára is én vittem haza az olvasni valót - méghozzá a Megyei Könyvtárból. Nagyon szerettem a könyvtárak hangulatát, csöndjét - elbűvölt a könyvek végeláthatatlan sora. Rengeteget olvastam tehát, és néha bizony még az ajánlott  korhatárt  is át- átléptem. Kicsit fáj a szívem, ha visszagondolok: milyen boldog idők is voltak, amikor a könyvek ára még sokkal elérhetőbb volt. Így sokszor egyszerre több könyvvel is gazdagodhattam. Otthon aztán szinte szertartás-számba ment, amikor szétraktam az asztalon új kincseimet, majd  pedig egyenként átlapoztam őket. Azóta is nagyon szeretem az  új könyvek illatát.
Az internet térhódításait aztán emiatt sem néztem eleinte jó szemmel. Bántott is, bosszantott is, hogy  amíg én az egész  addigi életemet jószerivel  átolvastam - sokszor a pihenés óráit is meglopva- és akkor jön ez az izé, 1-2 kattintás, és minden információ tálcán érkezik. Minek akkor hát a könyv, minek olvasni?
Eleinte bizony féltettem gyermekeimet is, hogy nem olvasnak majd eleget, nem szerzik meg a szükséges szókincset, műveltséget a könyvekből, nem színesedik és gazdagodik a beszédstílusuk, mert betolakodott életünkbe az internet. Nem tesznek majd szert biztos helyesírásra sem talán - ennek köszönhetően. Azóta persze már elmondhatom: szerencsére a félelmem alaptalan volt, Az idők során persze megváltozott a véleményem, hiszen alapvető: ahhoz, hogy valamit a neten megkeressünk, ismeretekre van szükség. Nem hiábavaló szokás tehát az olvasás, semmivel nem pótolható. Mára aztán már megbékéltem, sőt megtanultam élvezni is az internet áldásait , hiszen nap mint nap használom.  Mi tagadás, eleinte néhány dolog azért csaknem érthetetlen volt a számomra - például nehezen barátkoztam meg a virtualitás fogalmával. Talán ha annak idején több sci-fit olvasok, valamivel könnyebb lett volna ezt megérteni, de ez a műfaj  eléggé távol áll az én érdeklődési körömtől. Az internetes szokásokról  több hasznos információt kaptam gyermekeimtől is - így tudtam például meg, hogy a neten a törölt dolgok bizony nincsenek, és soha nem is lesznek valóban kiradírozva. Felelősség tehát, hogy mit közlünk. mit írunk le.
Nagyon könnyű lett a kapcsolat-tartás is a nekem fontos és kedves emberekkel, barátokkal, a családom tagjaival, sőt később már az unokáimmal is. Külön öröm, hogy egykori kedves osztálytársaim  így szintén elérhető közelségben vannak. Aztán meg  - mivel sajnos az ember egyre feledékenyebb, ahogy múlik az idő- ,egy -egy idézet, verssor szerzőjét vagy pontos szövegét  valóban gyorsan meg tudom keresni, pár kattintással.Egy aggályom van csupán:, az internet jóvoltából  mindenkire, tehát a mostani gyerekekre is szűretlenül zúdul a rengeteg információ, lehetőség . Jól tudjuk, hogy manapság már a kisiskolások is mennyire sok időt  töltenek a számítógép  előtt - de vajon  akad-e, aki megtanítja őket okosan válogatni?  A jót, a hasznosat elválasztani a rossztól, a  károstól ?  Hiszen a gyerekek (is) nagyon  kíváncsiak - ami természetes-, csakhogy  a legtöbb felnőttnek manapság  nincs sem elég ideje, sem pedig türelme  velük foglalkozni.
Néha bizony furcsállom, , hogy egyesek mi mindent megosztanak a világgal, a nyilvánossággal, hiszen "verba volant - scripta manent" (a szó elszáll, az írás megmarad). No, de lelkük rajta - ízlés dolga, ez már valóban magánügy. Én mindenesetre csupán  annyira engedem be az életembe a netet, amennyire jónak látom - vagyis csak módjával.  Így használom tehát a mindennapokban a csodahálót.(Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

A képről  talán kissé szigorúan néz ránk. Én azonban - aki ismerhettem őt-, bátran  tanúsíthatom: nem ilyen volt Lajos. Pontosabban: nem egészen ilyen, hiszen nagyon is életszerető, kedves és barátságos embernek, jó barátnak ismertük és tartottuk őt. Csupán magához volt szigorú és az elvekhez, amelyek kijelölték az ő pályáját és formálták  sorsát, életét.
A '80-as évek eleién ismerkedtünk meg. Akkor még hosszú hajú, kicsit bozontos szakállú, lelkes, ifjú ember volt. Másoktól hallottuk, hogy nagyon tehetséges, és nem utolsó sorban bátor ember. Ezekről persze később magunk is meggyőződtünk, amikor mind jobban és jobban megismertük írásait és véleményét a rendszerről, a Hatalomról. Akkoriban nemigen volt divat ezekkel szembefordulni, csak kevesek tettek ilyet- Lajos azonban ezek közé a bátrak közé tartozott. Sokat féltettük őt bátor hangja és masszív  ellenzékisége miatt - egyszerre  féltettük, de szinte irigyeltük is őt bátorságáért, gerinces helytállásáért. Ráadásul olyan időben viselkedett így Lajos, amikor sokan beadták a derekukat még a legjobbak közül is, és lettek a rendszer, a Hatalom kiszolgálói, sőt besúgói is.
Megismerkedésünk idején is válsághelyzetben volt, hiszen az addigi, Szolnokon a Néplapnál betöltött állását elveszítette. Pátriájában, Karcagon kezdett új életet népművelőként, könyvtárosként, majd pedig gimnáziumi tanárként. Hűsége Karcaghoz példaértékű volt. Sokszor elmehetett volna, hogy fővárosi író legyen, ő azonban sosem engedett a szirénhangoknak. Többször is írt erről, nagyon szépen. A sziki pacsirtához hasonlította megát, aki a mostoha környezet ellenére sem hagyja el a fészkét, hanem kiáll minden nélkülözést, átvészel minden vihart.
Mindig nagyon szerettem olvasni műveit, leginkább a szociográfiái tetszettek akkor - és tetszenek ma is. Friss, jó hangulatú írások ezek, néhol kedvesen szókimondók - amilyenek a parasztemberek a  valóságban, a mindennapokban.
Berekfürdőt különösen nagyon szerette. Tudom, az volt az álma, hogy egyszer -családjával együtt- házat építenek és  bereki lakosok lesznek majd. Nagy szimpátiával figyelte az egyre erősödő bereki önállóságra való törekvést, tudom: szurkolt is nekünk.
Lajos volt az első, aki az új községnek pezsgő művészeti életet álmodott. Nem érte azonban be az álmokkal, hanem nagyon sokat tett is a megvalósulásért. Nagy tekintélyét és kiterjedt kapcsolatrendszerét felhasználva hívta, szinte csábította  a Berekbe az írókat, költőket és festőket. Nagyon sokakat megnyert az ügynek. Tudom, nagyon örült, hogy egyre többen és többen vesznek részt a tavaszi és őszi művészeti táborokon. Ezek a táborok egy hét gondtalan pihenést biztosítanak a művészeknek, akik cserébe azóta is tollukkal, ecsetjükkel rendre megörökítik a bereki élményeket. Őszinte beszélgetések során kiderült, milyen jó is volt ez a gondolat, hiszen a művészek zöme már akkor sem - és azóta sem-  engedhetett volna meg magának akár csak egy gondtalan hetet is fürdőhelyen. Lajos is rendszeres vendége volt a táboroknak, és bár nem volt álszent ember,  a maga tapintatos, de hathatós eszközeivel mindig elérte, hogy ne történjenek botrányok. Nem állhatta a kicsapongást és részegeskedést, noha ő maga is nagyon derűs, jókedvű, nagyon is szerethető  ember volt.
Az ő révén ismertük meg Győrfi Lajos szobrászművészt is, aki szintén hamar beilleszkedett közénk. Ő nemcsak hogy segített  Lajosnak tovább álmodni Berekfürdő arculatát, de nagyon sokat tett is érte. Kiváló szobrai egyszerre gyönyörködtetnek, és  sok mindenre tanítanak is minket.
Úgy hozta az élet, hogy az önállósodás után a három Lajos (a férjemet is így hívják) szorosan együttműködve álmodták és valósították meg a kultúra bereki felvirágoztatását. Ha Isten engedte volna, beláthatatlanul gazdag és széles ívű lett volna a fejlődés. Körmendi Lajosról azonban sajnos másként határoztak az égiek.
Mindig tudtuk, hogy ő nem teljesen egészséges, hiszen asztma kínozta - többek között ezért is kedvelte a bereki, páradús és tiszta levegőt. Az azonban, ami ezután következett, a legrosszabb álmainkat is felülmúlta: végzetesen beteg lett Lajos. Az elvégzett műtét hála Istennek néhány évvel meghosszabbította ugyan az életét, de aki ismerte őt, láthatta, miként váltakoznak nála a jobb és rosszabb periódusok. Nagyon szurkoltunk neki mindnyájan és nagyon reméltük, hogy ő marad felül a betegséggel vívott küzdelemben.
Soha nem felejtem el: 2004  késő nyarán - ősz elején a társaság után ketten ballagtunk Lajossal, jócskán lemaradva a többiektől, mindketten maródiak. Én is akkor voltam combnyaktörés utáni állapotban, így mi ketten lassan sétáltunk a vacsorázni indulók mögött. Akkor a beszélgetés közepette egyszer csak rám nézett és halkan megjegyezte: tudod, úgy érzem, nem élek már sokáig. Én nagyon megdöbbentem, de csak annyit kérdeztem: úgy érzed, Lajos? Sokkal jobban szerettem és tiszteltem őt annál, mint hogy akár csak el is kezdjem a felszínes, semmitmondó vigasztalást. Nagyon elszomorodtam persze, szavai mély nyomot hagytak bennem. Azon az őszön aztán Lajos pár szóban el is búcsúzott az írótársaktól is, másoktól is.
Később már csak telefonon tartottuk a kapcsolatot, mert rohamosan rosszabbodott az állapota. Még  meg tudta ugyan  érni az új esztendőt, de 2005.  legelső napján, újévkor Lajos eltávozott közülünk. Akkor is, de azóta is mi, a hátra maradottak nagyon árvának érezzük magunkat  az ő  halálával.
Kívánsága szerint a bereki temetőben van a végső nyughelye.
Akkor írtam ezeket a sorokat:
          alig törtük csak fel az új év burkát,
          s apasztja lelkünket egy új fájdalom.
          a fáradt, beteg test most pihenni tért-
          született fölötte  egy új  kunhalom...
Mivel a férjem hosszú ideig volt a falu polgármestere, mindig fontos feladatnak  - küldetésnek - tartotta folytatni mindazt, amit Lajos elkezdett. Azóta is virágzik az írótábor, amit Körmendi Lajosról neveztek el. A festők is eljönnek, évről évre.
Nagyon sok sor, és egyre több kép van, ami megörökíti a berekfürdői élményeket. Biztosan örülne Lajos, ha megérhette volna szép céljainak virágzását és szárba szökkenését. Nem is mondom, hogy volna- tudom: odaátról is örül ezeknek és onnan segíti a Berekfürdő kultúrájáért végzett munkát, igyekezetet.
Már csak a sírján felállított emlékkőről tekint ránk Lajos. Még halálában is megsimogat azonban  bennünket utolsó üzenete: "Jó volt köztetek..."
Amióta ez a kő áll, nem tudom eldönteni: vajon inkább szigorúan vagy inkább derűsen néz  ránk. Mindegy - ha szigorúan, ha derűsen, mindenhogy biztatást tükröz a tekintete. Nekünk  pedig manapság nagy szükségünk van erre.(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

Szilveszterkor az idén is átlépünk majd  Ianus kapuján. Azon a napon, melynek végén az óév átadja helyét az újnak, évről évre mindig eltöprengek: vajon mit is rejteget számomra az elkövetkező új év, és ugyan mit is kívánok, vajon mit szeretnék kapni a ránk köszöntő új esztendőtől. Tudom, a világon nagyon  sokan teszik ezt így, hozzám hasonlóan.
Régen kinőttem már az újévi fogadkozásokból  -  tulajdonképpen nemigen tettem soha olyan fogadalmakat, amelyekről úgyis már jó  előre tudni, hogy teljesíthetetlenek.  Persze az, hogy vajon mit hoz az új esztendő nekem - nekünk, az mégis csak érdekel, foglalkoztat, hiszen azért mégis csak van néhány olyan dolog, amit nagyon nem, vagy igenis, nagyon szeretnék megérni, elérni.
Most, hogy rég túl vagyok életem zenitjén, természetesen már sokkal megfontoltabban gondolkodom, mint régebben tettem. Így mindig azt veszem előre, amit ezután sem, vagyis sosem szeretnék megérni. Mindenek előtt tehát azt kívánom: ne érje házunkat semmilyen kár, sem csapás, sem szégyen az új esztendőben sem. Csakis ezután jöhetnek azok a kívánságok, amelyeket szeretném, ha beteljesülnének!
Az elmúlt évek tapasztalatai bizony, nagyon is megtanítottak arra, hogy legyek csak minél  szerényebb  a jónak, a kellemesnek a kívánásában!  Ezért tehát először is azt szeretném, ha az élet, a Sors csak olyan feladatok elé állítana, amelyekkel meg  tudok birkózni. Ezt nem valami restség, vagy a kényelem szeretete mondatja velem, hanem az elmúlt években - évtizedekben- szerzett meggyőződés és tapasztalat.. Szerencsére Isten pontosan tudja, hogy mennyit bírok el, mennyire vagyok képes, és én  tudom, hogy erőn felül úgysem rak rám terheket. Ha pedig mégis úgy tenne, annak oka van, hiszen ha próbára tesz, bizonyára más célja is van velem.Ha van választásunk, és mi mégis erőn felül vállalunk feladatokat, veszünk vállunkra terheket, tehát megpróbálunk dolgokat túlteljesíteni, az törvényszerűen visszaüt: elfecséreljük testi, szellemi és lelki muníciónkat. Ráadásul ilyenkor esünk bele a mindenkinek megfelelni akarás ördögi csapdájába is, Bizony, sokan vergődnek manapság ebben a csapdában!
Nagyon fontos, hogy ismerjük magunkat, lehetőségeinket, mert így könnyen felmérhetjük: vajon valóban meg  tudunk-e birkózni egyes feladatokkal, kihívásokkal. Úgy hiszem: még mindig könnyebb és hasznosabb  nemet mondani a vállalásnál, mint megszégyenülni a teljesítés kudarcában.
Testi és lelki erőink fogytával sajnos, egyre érzékenyebben leszünk. Ezt annak idején már nagyszüleimen, majd szüleimen is megfigyeltem, most pedig  bizony, napról napra mind  jobban érzem saját magamon is.
Kérem tehát Istent, hogy kíméljen meg a túlzott érzékenységtől, mert ez sok fájdalom, és csalódás forrása lehet a jövőben. Nem szeretnék olyan idős emberré válni, aki folyton perben-haragban él környezetével - és egyúttal persze saját magával is... Nagyon fontos emberi erények a szeretet, a jóindulat, a tapintat és a türelem - de ne csak birtokoljuk ezeket az erényeket, hanem igyekezzük sugározni is őket kifelé, a környezetünk felé. Sokszorosan kipróbált, bevált tapasztalat, hogy a jót - főleg ha még meg is osztjuk másokkal- sokszorosan visszakapjuk. Inkább érdemes tehát ilyesmibe energiát  fektetni, mint a erőltetni a kényszeres megfelelést,  ami végül is sehová sem vezet.
Én mindenesetre ezen gondolatok jegyében kezdem  majd  el a saját,  2015-es esztendőmet...(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)