Milyen régen volt - csaknem fél évszázada is már-,  amikor  a tiszteletünkre  szépen feldíszített iskolában,  malomkeréknyi virágcsokrok súlya alatt roskadozva  vonultunk végig a termeken,  miközben büszkén és boldogan énekeltük sorban az ősi diákénekeket, köztük a Gaudeamust ... Ebben a diáknótában áll ez a két sor:  „…post  iucundam iuventutem,  post molestam senectutem / nos habebit humus…”- vagyis: a bohó ifjúság és a nyűgös öregség után minket is magába fogad majd a föld… Énekeltünk,  és mi „latinos” osztály lévén tulajdonképpen értettük is a szöveget, de ugyan ki foglalkozott akkor azzal, mit is mondanak , mit üzennek valójában ezek a gondolatok?  Szépek voltunk,  fiatalok voltunk –kerek volt tehát számunkra a világ.  Ugyan ki gondolt vele, hogy  csak ezután következik  majd az igazi élet -  és csöppet sem nagybetűsen? Nem  indultunk azonban a nagy útra felvértezetlenül: a kis hímzett tarisznyában  sok dolgot kaptunk útravalónak  a hagyományos pogácsa,  pici boros flaska  és fillérke mellé. Helyet kapott itt sok más,   a szem számára láthatatlan, de fontos és értékes útravaló  is:  általános emberi értékek és követelmények - persze nekünk és a mi szintünkön megfogalmazva.  Azt, hogy az idős embereket tisztelni kell, már óvodás korunktól kezdve folytonosan hallottuk, sőt nemcsak hallottuk: szüleink, tanítóink  megkövetelték ennek külső megnyilvánításait is. Előre köszönni,  később ülőhelyünket nekik átadni –és nemcsak a járműveken-  előbb – utóbb  a szokásunkká vált.  Későbbi olvasmány-élményeimből  is az derült ki: mind az ókorban, mind pedig a későbbi korokban az idős embereket mindig nagy tisztelet övezte. A politikai és egyéb döntésekben rendre kikérték tanácsaikat – sok kultúrában volt Vének Tanácsa is.
Sajnos, a mostani korban egyáltalán nem ezt tapasztaljuk. A mi nagyszüleink, szüleink sokat szenvedtek háborúktól,   mindenféle politikai  hóbortoktól, változásoktól – és mégis embert neveltek belőlünk, ha sokszor nagyon nagy  nehézségek árán is. Mindent megtettek értünk, semmit sem sajnáltak tőlünk, csak hogy nekünk már könnyebb legyen az életünk.
Vajon mit és mennyit kapnak manapság vissza ebből a sok jóból a megöregedett,  egészségükben, erejükben már meggyengült idős emberek?  Nagyon keveset! Ha már az idős szülő nem tud úgy adni, segíteni, mint azelőtt, ráadásul még  felügyeletre, ápolásra is szorul, nagyon sok helyen egy-kettőre teherré válik a család számára. Akkor aztán beindul a szervezkedés: vajon hová lehetne  „bedugni”  szegényt a még hátralevő életére, pár évére? Elfekvő, szociális otthon….  Ráadásul bemagyarázzák nekik, hogy ott aztán igazán minden kényelmük meglesz, mindenki csak az ő gondolatukat, kérésüket lesi… Igen, meg kell mézezni azt a bizonyos madzagot!  Szegény idős ember egy ideig  talán ellenáll, hiszen neki eddig is elég volt  egy kis sarok, csak hogy a családjával maradhasson.  A masszív rábeszélések,  az erős érzelmi nyomás hatására azonban  előbb – utóbb csak megtörik az ellenállás, és már költöztetik is…
A minap láttam a Retúr c.  magyar filmet. Meg kell mondanom,  sokkoló hatással volt rám. A történet nagyon egyszerű: néhány idős ember –kihasználva, hogy ingyen utazhatnak- utolsó menedékként rendszeresen utaznak  különböző éjszakai vonatokon ,  végállomástól végállomásig. Sokféle embertípust jelenítenek meg, többféle társadalmi rétegbe tartoznak – illetve csak tartoztak, egykor… Ahogy mondani szokás: régen mindnyájan jobb napokat láttak.
Igen széles a paletta. Itt van mindjárt az egykori magyar szakos tanár, aki nemzedékeket tanított meg szépen és jól beszélni magyarul. Az ő útmutatása szerint ismerték meg a gyerekek a magyar és nemzetközi irodalmat. A pék, aki évtizedekig éjszaka kelt, hogy az emberek asztalán reggel már ott illatozhasson a mindennapi kenyér csakúgy, mint más, sokféle finomság. A hegedűművész, aki fénykorában bejárta a világot, és generációk tapsoltak neki,  ünnepelve  kiváló játékát. A katonatiszt, aki hajdan újoncok sokaságát képezte  ki a hadsereg számára. A hivatalnok, aki   már régen nem jár hivatalba- ehelyett  ellopta otthonról 4 éves kicsi unokáját, és a legnagyobb egyetértésben utazgattak együtt vele,  meg a többi sorstárssal, a bácsikkal együtt  - végállomástól végállomásig.
A közös sorsban aztán idővel a bácsik egész kis közösséggé kovácsolódtak: nemcsak egymás sorsát,  történeteit tudják már jól, hanem felismerik a gyerekes nagyzolást,  a lódításokat  is.  Mégis, a beszélgetések során újabb és újabb tragédiák derülnek ki. Sorban hangzik el: megöregedvén ki hogyan, s mennyi idő alatt csúszott le, és sodródott ebbe a marginális helyzetbe. Ott hangzik el az idős tanár szájából: nem is a fizikai nélkülözés a fájó, hanem hogy teljesen elvesztette mások megbecsülését.  Úgy érzi, semmibe veszik,   már rég leírták, és csak fölösleges teherként, kriptaszökevényként kezelik  őket. Utóbbi jelzőt gyakran emlegetve is…  A közös utazások során igazi véd- és dacszövetség alakult ki a bácsik között: még önvédelmi akciókra is készen állnak. A kelletlen utastársak  elhessegetésére kétféle módszer is van: az egyik egy befőttes üvegben hordozott, szuperérett  pálpusztai sajt. Ha ellenség közelít, mindössze le kell csavarni az üveg fedelét – a hatás garantált. A másik produktum egy gipszből gyúrt, szépen befestett, az igazihoz megtévesztésig hasonló mű fekália-kupac. Csak  idejében és ügyesen kell elhelyezni az ülésen – a hatás itt is frenetikus lesz…
Az összeszokott társasághoz az egyik egy állomáson még egy idős úr csatlakozik. Nagyon szimpatikus, így ellene nem kell bevetni egyik fegyvert sem. Elegáns fekete télikabát, szép sötét öltöny –ő még nem viseli magán a lecsúszás stigmáit. Szívesen mesél az életéről, de készséggel meghallgatja mások történeteit is. A történetek között, amelyeket elmesél, van egy nagyon izgalmas is – kész krimi!   Elmondja,  hogyan  vívott  a  b a r á t j a  valóságos küzdelmet, sőt háborút a nyikhaj, s a nyugdíjasok bosszantásában kifogyhatatlan ötletekkel dolgozó postás gyerekkel. A kezdetekkor szépen megkérte a postást, hogy a nyugdíját lehetőleg azonos időben kézbesítse számára – erre aztán elszabadult a pokol. Addig elment a postás gyerek a pimaszságban, hogy megleste:  a  b a r á t j a  mikor ment el 5 percre otthonról, hiszen így már értesítést hagyhatott teljesíthetetlen kézbesítésről. Még véletlenül sem vitte ki neki azonos időpontban nyugdíját  – már csak azért se!  Az útitársak nagy együttérzéssel hallgatták a  b a r á t  kálváriáját, hiszen így vagy úgy,  nagyon ismerős volt nekik is a jelenség: a kitolás, a pimaszság, a másik ember semmibe vétele. Csak arra voltak kíváncsiak, meddig tűrte a  b a r á t   a kiszúrásokat. Új ismerősük aztán azt is elmesélte, hogyan  vett elégtételt a  b a r á t j a a kitolásokért: egy pénzes napon behívta a kölyköt, hogy a sok szívességet méltóképp meghálálhassa neki. A postásgyerek gyanútlanul leült, s az idős úr   b a r á t j a egy odakészített, súlyos ólomkristály vázával  fejbe vágta őt, aztán kulcsra zárta a lakásajtót, és a kulcsot visszadobta a lakásba.
Az útitársak körében nagy sikert aratott ez a radikális megoldás. Nem is maga az erőszak tetszett, de egyszer már jó volt azt hallani, hogy végre csak akadt valaki, aki ellenállt, aki megfizetett a rengeteg megaláztatásért. Nem tűrt tovább: huszárosan odacsapott. Ez igen!  Nagyon tetszett a történet, és a  bácsik  lelkesedésükben nem is igen vették észre, hogy útitársuk kiment a fülkéből –bár említette, hogy nagyon megszomjazott a mesélésben, elmegy tehát és iszik valamit. Egyre csak dicsérték a belevaló   b a r á t o t, teljesen felbuzdulva.
Egyszer csak a vonat nagyot döccenve, és főleg: teljesen váratlanul megállt. A bácsik csodálkozva nézték a kinti lótást – futást. Odakinn egyre azt kiabálták: tilos leszállni a vonatról. Azután a kalauz vezetésével hivatalos emberek jöttek, és a fekete kabátos útitársukról kérdezték őket. Kiderült: a vonat alagúton haladt át, és az idegen az alagútban kiugrott a vonatból.
A bácsik csak összenéztek, majd meghatottan, elcsendesedve bámultak maguk elé. Egy pillanat alatt megértették, ki is volt a történetbeli, karakán  barát.. Lám, van hát megoldás… De valóban: ez volna a megoldás??  Kevés szó hangzott el ezután a fülkében a hátralevő úton…
Ha rajtam múlna, bizony, nagyon sokaknak bemutatnám ezt a filmet, hátha felébrednének  rég eltemetett érzések, talán felébredne a régóta szunnyadó lelkiismeret, sőt, vele egy kis szégyen is.  Egy társadalmat minősít,  ahogy az idősebb generációkkal, tehát szüleivel, nagyszüleivel, dédszüleivel  bánik. Vajon mi, magyarok milyen bizonyítványt kapnánk, ha ilyen szempontból  valaha is osztályoznának minket?(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)