Elmúltak a fenyő- és fahéjillatú ünnepek, sőt már a Háromkirályok is rég elballagtak.  Akár át is engedhetnénk magunkat a mindennapok robotjának, ha nem következne egy olyan születésnap, amely minden magyar ember számára  fontos és kedves dátum..                                                            
Nemcsak embereknek van születésnapjuk: 1823-ban, január22-én fejezte be Kölcsey Ferenc  a Himnuszt, amelyet mi, magyarok  nemzeti imádságunkként tartunk számon, és így is emlegetünk. Évről évre fontos dátum nekünk a Himnusz születésnapja - ilyenkor még többet foglalkozunk vele, mint egyébként:  1989 óta ilyenkor ünnepeljük a Magyar Kultúra napját is.
Szüleim már korán, kis óvodás koromban elmagyarázták, hogy amikor a Himnusz megszólal, el kell csendesedni és amíg csak szól, szépen, egyenesen kell állni.  Én  ezt sokáig úgy mondtam, vigyázva  állni – számomra csak így volt értelme a szónak, hiszen a vigyázzállásról csak sokkal később hallottam Az  ötvenes-hatvanas években bizony csak igen  ritkán csendültek fel e szép dallamok. Emlékszem, az iskolában még „felsős” koromban is az volt az utasítás ünnepélyes alkalmakkor:  „most pedig hallgassuk meg a Himnuszt”  - persze hanglemezről, és szigorúan csak a  zenét. Az ünnepség végén meg úgyis mindig csak az Internacionálé volt a program (a Szózat helyett), s érdekes: ezt aztán már énekelhettük...
Jó tanáraink azonban gondoskodtak róla, hogy ne csupán felületesen, hanem alaposan  megismerjük és meg is tanuljuk a Himnuszt. Megkövetelték tőlünk, hogy ne csak olvassuk, de értsük is a Kölcsey által felidézett, megrázó képeket "a magyar nép zivataros századaiból".  Az csak természetes, hogy kívülről is meg kellett tanulnunk -  meg is tanultuk, egy egész életre..
Sokszor megemlékeztem már arról, hogy érettségiig minden vakációt a nagyszüleimnél töltöttem, Gyomán. Csöndes, falusi környezet volt ez,  nagyon szerettem nyugalmáért, otthonosságáért. Nem csupán ez volt azonban, amiért olyan jó volt itt lenni, hanem azért a sok hasznos dologért is, amit  az itteni,  egyszerű  parasztemberektől elleshettem,  megtanulhattam. Sokszor jöttek hozzánk idősebb – fiatalabb vendégek. Én főleg az idős bácsiknak örültem, mert tőlük nagyon sok érdekes dolgot lehetett hallani. Örömmel és színesen  meséltek Doberdóról, Isonzóról, a gáztámadásokról, a futóárkokról, és ki tudja még, miről. Nagyon szerettem ezeket a történeteket már gyerekként is.
Egy ilyen alkalommal kérdezte meg tőlem egy nagyon öreg bácsi, hogy tudom-e a nemzet imáját. Meglepő volt a kérdés, mert úgy tudtam,  jól ismerem a legfontosabb imádságokat.  Ő azonban megelőzött, és látva bizonytalanságomat reszkető hangján elkezdte – a Himnuszt. Miközben énekelte, barázdált arcán patakzott a könny…Mi tagadás, akkor kicsit zavarba jöttem, de ezt a szép jelenetet örökre megjegyeztem, miként azt is: a Himnusz a magyar nemzet imája.
Minden vasárnap délelőtt templomba mentünk. Nem mert muszáj volt, nem is érdekből – belső szükséglet volt. Még most is meghatottan gondolok vissza a sok szép egyházi ünnepre, amikor boldogan énekeltük a sok gyönyörű éneket.
Aug. 20-án van Szent István király ünnepe. Ilyenkor az oltáron ott pompázott a parasztember legszebb, legnemesebb áldozata, az új kenyér – nemzetiszínű szalaggal  átkötve!  Ezen az ünnepen  -a mise zárásaként- mindig elénekeltük a Himnuszt. Persze, hogy szépen, fegyelmezetten  állva, de lopva azért körül tudtam ilyenkor nézni, és amit láttam, sosem felejtem el.  Amikor felhangzottak a gyönyörű dallamok, a rengeteg munkában elnyűtt, idős és fiatalabb  emberek  az imára összefont kezüket még szorosabbra  kulcsolták ,  és az arcokon könnypatak  csorgott le – még a férfiakén is. Úgy énekelték a Himnuszt – a  magyar nemzet imáját…(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)