Mottó: beszéljünk róla, mert érdemes.
Vajon  mennyire vagyunk őszinték magunkhoz és egymáshoz? Azt hiszem, ezzel a témával már rég adós vagyok, pedig életünk minden szegmensét érinti, áthatja.  A hétköznapok  robotjaiban  éppúgy  ott van ez a kérdés,  mint az ünnepek gyertyafényes – virágillatos – köszöntős  világában. Tehát: beszéljünk róla, mert érdemes…
Folyamodjunk először is   Értelmező Szótárhoz- kíváncsi vagyok,  hogy mit  is közöl   velünk  választott  témánkról. 
Az őszinteség: Igazán átérzett, nem tettetett érzelem, megnyilatkozás.
Milyen tehát az őszinte ember?  Olyan, aki érzéseit, gondolatait nyíltan, kertelés nélkül és az igazsághoz híven közli másokkal. Jó ez a meghatározás, elégedett is vagyok vele. Benne van mindaz, amit elsőre - de még hosszabb gondolkodás után is - a témáról gondolok, gondolhatok. Mégis kényes  ez a téma és nagyon ingoványos a talaj, amikor elkezdjük  körbejárni. Márpedig körbe kell járni - nem is egyszer, hanem sokszor!
Rögtön egy idézetet „vezetek elő”- gondolkodjunk el rajta: „Ha bármit illőképpen adsz elő, nem lehet szó és tett különböző…” (Chaucer) Tehát szavaink és tetteink lehetőleg mindig legyenek szinkronban egymással. Ezzel a bölcs gondolattal - azt hiszem - nem nehéz egyetérteni. Ugyanakkor van  azonban egy magyar közmondás  is:” Szólj igazat, s betörik a fejed!” Nem hiszem, hogy bővebb magyarázatra szorulna a dolog, hiszen biztosan  nagyon sokan megtapasztaltuk már: mennyire igazat szól! Az emberek az életben sok mindent megbocsájtanak egymásnak, azonban  az igazán őszinte szót valahogy nehezen. Hiába mondom, hogy a jó szándék mondatja ezt vagy azt ki velem, már tudom  is a választ: a Pokol kapujához vezető út is jó szándékkal van kikövezve… Ez a kép bibliai mélységeket sejtet, hiszen az őszinteség ősrégi, kényes téma. Ha a Szótár által mondottakra visszagondolok:  e vonzó, szép emberi tulajdonság, az őszinteség vajon  miért van akkor oly sokszor mégis a terhünkre?  Miért szeretünk kényelmesebb, biztonságosnak hitt utakra térni emberi kapcsolatainkban, s miért térünk le gyakran, -s tán könnyen is- az igazság útjáról? Minden ember hiú - ki jobban, ki kevésbé. Ha úgy ismerünk valakit, hogy nehezen tűri a kritikát, az  őszinte, igaz véleményt, ugyan ki fogja az ő haragját, vagy legalábbis  sértettségét kivívni azzal, hogy kíméletlenül őszinte hozzá?  Inkább „csúsztatunk”, mellébeszélünk,a  nagyot bagatellizáljuk, a kicsit felnagyítjuk aszerint, hogy mit is szeretne hallani az érintett. Nem szép, de sajnos, nagyon gyakori jelenség ez az életünkben. Többé-kevésbé mindenkiben ott lakik egy kis Cyrano de Bergerac  (a nagyorrú  lovag) , aki így gondolkodik:
„Magamat bátran kigúnyolom, ha kell, de hogy ezt más tegye –azt nem tűröm el…”  Nem szorul magyarázatra e jelenség, olyan pompásan megfogalmazta nekünk Rostand. Nemcsak a nagyorrú lovagra hasonlítunk azonban néha  a hozzáállásunkkal. Rögtön  eszembe  is jut két "vitéz" katona, a maga utolérhetetlen  nagyotmondásával:  Háry János,  és  Münchausen  báró. Biztosan sokan ismerik őket, hiszen  mára mindkettőjük neve fogalommá vált: a  lódítás, a merész és dicsekvő  túlzások emberei ők. Bizony  nekik sok, XXI. századbeli „kollégájuk „ is van - csak győzzük aztán  a  tüsszentést Igaz is, ha meggondoljuk: vajon   szeretne -e bárki  az  együgyűnek, két ballábasnak  tartott  Svejk bőrébe bújni, ha azzal az  erővel Háry  János is lehet?  Ráadásul ismerjük a közmondást is: „Messziről jött ember bármit mondhat!"  Ezek a hősök  pedig valóban  nagyon  messziről jöttek…     
Füllentésre vagy  elhallgatásra  ösztönözhet  aztán a büntetéstől való félelem is. Főleg gyermekkorban esik ez meg  gyakran  az emberrel, de néha – néha bizony még később is rá kell, hogy fanyalodjunk az igazság elferdítésére. Miért én legyek, aki „jártatja a száját?” Jártassa néha ugye, más is –hiszen Damokles kardjaként függ felettünk: „Szólj igazat, s betörik a fejed…”
A nevetségessé válástól is nagyon félünk mi, emberek, tehát ha nem „gömbölyű” a történet, hát kikerekítjük, vagy  a kevéssé „mutatós” dolgokat szeretjük kedvezőbb színekkel átfesteni. Bizony, kevés olyan ember van (ha már katonákról s egyéb hősökről beszélünk), mint szegény Don Quijote lovag, aki az igazságért, és az általa mindennél jobban tisztelt lovagi erényekért hajlandó kopját törni – a szó szoros értelmében! Őt nem érdekli, ha kinevetjük mesés kalandjaiért, bohókás  áldozatvállalásáért és igazság-kereséséért. Mégis, ha kicsit gondolkodunk,  valahogy az arcunkra fagy a mosoly, mert  rájövünk: ezt a rozoga kis embert igazi lovagiasság, igazi  tisztesség, igazi hősiesség küldi a –képtelennél képtelenebbnek látszó-harcokba, küzdelmekbe.  Tiszta, gyermeki lélekkel keresi a távoli célt.
Az elején megígértem, hogy alaposan körbe fogjuk majd a témát, az őszinteség témáját járni.  Valóban, számos kört leírtunk, amíg több oldalról is körülnéztünk e témában. Azt hiszem,végül is  bátran elmondhatjuk: az őszinteség – nehéz erény. Annak is nehéz, aki tartozik vele –de annak sem könnyű, akinek tartoznak vele. Bizony, hányszor tapasztaljuk meg életünk során: mennyivel jobb megúszni a zűrös dolgokat, mint bajba kerülni az őszinteség miatt!  Előbb vagy utóbb  aztán ugyanis úgyis rendbe jönnek a dolgok. Valóban rendbe jönnek a dolgok? Szintén saját tapasztalatom mondatja velem: nem – nem jönnek rendbe. Figyeljük csak meg ugyanis: ha néha megesik, hogy „csúsztatunk,”, vagyis kissé kikozmetikázzuk a  nem eléggé  kedvező valóságot,egy rövid ideig úgy tűnik, minden rendben van. Mégis: kigyullad bennünk egy kis lámpa, és megvilágítja a csalást, a szépítést. Nagyon hamar megérezzük- mert valahogy muszáj éreznünk, hogy csaltunk. Mindenkinek hazudhatunk - kivéve saját  magunkat!  Ezt  sosem tehetjük  meg büntetlenül! Senki nem kiált ránk határozottabban, és nem szégyenít meg jobban, mint a saját lelkiismeretünk. Éppen úgy , mint amikor Mátyás király igazmondó  juhásza sorra „elpróbálja” a kifogásokat (a hazugságokat) a saját kalapja (saját lelkiismerete) előtt. Minddel „befuccsol” - egy sem állja meg a helyét - a saját lelkiismerete nem engedi sem kibontakozni, sem szárba szökkenni a hazugságot. Kevesen vannak manapság olyan emberek, akik feltétlen igazmondásukról ismeretesek. Ez a világ nem az őszinteségről szól. Ha mégis akadnak azért benne hiteles, igazmondó emberek, hát nagyon meg kell őket becsülni!(Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)