Sosem hittem volna, hogy egyáltalán meg kell ismerkednem vele - mi több: az életem nélkülözhetetlen segítsége lesz, remélem persze, hogy  csak rövid időre.
Amikor belekényszerültem, mi tagadás, egy vicc jutott az eszembe, s nem csak hogy eszembe jutott, de azóta is ez a vicc a mottója ennek a nem túlságosan  vidám helyzetnek, amibe kerültem. Vonakodva bár, de muszájból leírom, hiszen így válik csupán érthetővé a dolog. Tehát: János bácsi sosem ült még repülőn, egyszer azonban alkalma nyílt erre, egy kétüléses gépen. Látva a bácsi félelmét, a pilóta elhatározta: most alaposan megleckézteti őt. Repülés közben először is megbillegtette a gépet, s leste a hatást. János bácsi csak ennyit mondott: gondoltam. A pilóta mind vakmerőbb manőverekbe kezdett, a bácsi ezt is csak így nyugtázta: gondoltam. A repülés végén jött a non plus ultra: a pilóta hanyatt fordította gépét a levegőben, s újból várta a hatást. A bácsi azonban rezignáltan csak ennyit mondott: na, ezt nem gondoltam. A leszállás után, már a földön a pilóta kíváncsian kérdezte meg János bácsit: ugyan mit jelentenek ezek a megjegyzések? A bácsi kész volt a válasszal: tudod fiam, amikor megbillegtettél , én bepisiltem - na, ezt előre gondoltam. Amikor bravúrokat csináltál, én becsináltam - ezt is gondoltam. Amikor viszont fejre álltunk, mindez a nyakam közé folyt - na  fiam, ezt már nem gondoltam volna!
Valahogy így jártam én is a kerekesszékkel. Miután két műtét között az egyik  lábamat egyáltalán nem szabad terhelni, gondoltam, kiíratok egy ilyen alkalmatosságot, hiszen hónapokat az ágyban - ágy szélén tölteni borzasztó volna. Igaz, olvasni, írni ott is lehet, hiszen a gondolatok mindenhol szabadon szárnyalhatnak, a testnek azonban mégis csak börtön egy ilyen helyzet. A kerekesszékkel legalább kimozdulhatok más helyiségekbe, tehetek - vehetek, azzal hízelegvén magamnak, hogy azért hasznos, látványos dolgokat is tudok csinálni. Ezeket a lehetőségeket valóban kicsit megváltásnak  gondoltam.
Azt azonban, hogy mennyire más lesz a világ ebből az aspektusból -a kerekesszékből  nézve- no, azt soha nem hittem  volna. Hogy nehezen vergődök át küszöbökön - hogy alig érem fel a villanykapcsolót, könyvespolcot - hogy szűk helyre nem tudok bejutni - hogy nem tudom egykönnyen kirázni a portörlőt! Nem is érdemes folytatni...
Egészen más lett így az élet, és talán még szomorú is volna kicsit, ha nem törekednék arra, hogy a humoros oldalát nézzem a dolgoknak. Néha bizony kinevetem magam, a saját tehetetlenségemet. Persze, tehetem, hiszen a tervezett új műtét - reményeim szerint - visszaadja majd a mozgás készségét, lehetőségét nekem, így kicsit visszakapom majd a régi életemet is.
Egy azonban bizonyos: a kerekesszékből nézve alaposan átértékeltem a világot, az embereket, és persze, saját magamat is.  A maga nemében páratlan élményekkel lettem gazdagabb, mióta használnom kell  ezt az eszközt. Bizony, önmagában sokszor tehetetlen  az ember, főleg ha ki kell mozdulnia a komfortzónából, gyakran rászorul tehát mások segítségére. Mondhatom, nekem igen jók a tapasztalataim e téren: nagyon sok figyelmet, segítséget kaptam, még  idegen  emberektől is. Olyan valakik segítettek átkelni például egy-egy magas küszöbön, akikről első látásra nem is reméltem volna segítséget. Ez nagyon jóleső érzés. Sokan és kedvesen kérdezték: miben tudnak még segíteni?  És mosolyogtak közben! Mindenesetre gyakran elmondom: ha rajtam múlna, bizony, én mindenkit beleültetnék legalább egy hétre a kerekesszékbe! Ez ugyanis a legjobb módja annak, hogy szembesüljünk saját korlátainkkal, egyúttal megtapasztalhassuk nemcsak gyengeségünket,de az emberi szolidaritás, a humánum erejét és fontosságát is.(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)