2022. Szeptember 30. Péntek Jeromos napja van.
Kezdőlap Beköszönő Nagykunság Nagy-Sárrét Hajdúság - Hortobágy A hét képe A Farkas család naplója Háromföldi Ki KicsodaEmlékek, történetek... Fotoalbum

Lovak és táncosok
2022-09-28 12:34:40

A Sárrétért Táncművészeti Alapítvány 2022. szeptember 30-án pénteken 18:30-től bemutatja a Szépség és a Szörnyeteg című táncelőadását Püspökaldányban 

Emlékek, történetek...

2022-08-25 10:08:21

Ott áll a tóparton…, pedig nincs is tó. Nézi a fodrozó vizet…, pedig szél se fújja. Leguggol és belemeríti a kezét. Ujjairól lecsöppen a hideg víz. Megborzong. Leül a partot ölelő fa árnyékába…, pedig nincs is fa. Felnéz. Madarak jönnek-mennek a levelek között. Neki énekel egy rigó…, pedig nincs is ott. A madár elszáll. Néz utána. Anyja szól a háta mögül.
-  Ne menj a vízbe! Nem tudsz úszni!
- Már megtanultam – mondja neki…, pedig nincs is ott. Rég halott. Már tempózik is a tó vizében.
Fröcskölve szeli a vizet. Emberek kiabálnak neki a parti útról…, pedig nincs is út. Megfordul, háttal a tónak és nézi a szemközti hegyet, aminek a csúcsa nő, fölé magasodik, majd hirtelen eltűnik. Megretten. Villan egy vaku. Valaki fényképezné.
- Ezt ne! – jajdul fel. Zavartan néz a fényképezőre…, pedig nincs ott senki.

      Nyílik az ajtó. Tétován lép ki az öregasszony vak párja. Kezével keresi az irányt a széken ülő, most riadt felesége felé.
- Hol jártál? – kérdezi tőle.
- Néztem a tavat – válaszol zavartan.

      A vak szomorúan legyint, majd óvó mozdulattal megsimítja társa fehér haját, mire az asszony zavart tekintete visszatér a valóságba.
Nézem és hallom őket a szomszédból. A szívemet megszorítja a szánalom.
Az egyik azt is látja, ami nincs, a másik azt sem, ami van. A helyzet paradoxon. (Írta: Anyóka)


2022-08-09 07:49:01

Annyira boldoggá tenne az, ha a mostani írásomat nem értenék félre, mert szándékom szerint szeretnék én is ötleteket adni a ránk váró nehéz időszak túlélésére. Tudom, sokan teszik ezt most az interneten, és hálás is vagyok érte, mert most tényleg jól jön bármilyen hasznos ötlet ahhoz, hogy egy átlag fizetésű embernek elég legyen a fizetése – ha lehet – mindenre.
Van az a mondás, hogy minden rosszban van valami jó. A mostani helyzetünkre is igaz ez, hiszen azzal, hogy nem pocsékolhatjuk tovább az energiát, nem vásárolhatunk össze-vissza mindenféle nem létfontosságú dolgot, már hatalmasat segítünk a Földnek abban, hogy a mostanra megmaradt élővilágát és légkörét fent tudja még tartani. Ez tényleg jó dolog! Kár, hogy ehhez nem az ember józan esze kellett, hanem egy gazdasági világvállság. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ilyet már nagyon régóta nem várok el az ember józan eszétől, mert megtapasztalva azt, állíthatom, hogy ez teljesen reménytelen elvárás. Az emberi józanészben való bizakodás inkább hit kérdése, mint jól bizonyítható tény.)
Engem személy szerint azért nem fog meggyötörni a spórolás kényszere, mert eddig is nagyon spóroltam. Persze ennek az volt a fő oka, hogy meg tudjak vásárolni a tanári fizetésemből számomra fontos dolgokat, mint például hangszereket, kottákat, egy jó digitális zongorát – persze ehhez nem volt elég a fizetésem, a családom támogatása is kellet hozzá -, a fogaimra is kellett már költeni, szóval muszáj volt spórolni. És most jön a lényeg: Azért nem nehéz számomra a spórolás, mert a kényszer mellett neveltetésemből is fakad.
A mi családunk szerintem több száz évre visszamenőleg is a társadalom legalja rétegéhez tartozott, legnemesebb ősöm is csak addig tudott felkapaszkodni, hogy Rózsa Sándor egyik betyártársa lett. Szóval az őseim éhezésének megszűnését a szocializmus hozta el, és ezzel távolról sem dicsőíteni akarom a rendszert, de ezt a tényt azért nem hazudom el. Jött a jólét, de az ember nem felejt, így dédikém sem, aki felelős volt a családunk étkeztetéséért, hiszen szüleink hithű kommunistaként kommunista szombatoztak, társadalmi munkáztak, örült sok szabadidejüket adták ingyen a rendszer épülésének, aminek kárát persze a családi élet megsínylette.
Bár jutott most már pénz ételre, dédikém szemében ez egy olyan csoda volt, amit soha nem volt képes feldolgozni, így étkeztetésünk költségvetése még a szocializmusban is szánalmasan alacsony volt. Ilyeneket ettünk, hogy mű leves. (Recept: Tégy egy kanál delikátot forrásban lévő vízbe, és főzd 10 percig.) Tejleves. (Recept: Főzz puhára egy marék rizst tejben, majd pici sót bele, és több cukrot.) Persze akadt azért ínyencség is, mint például a rántott leves. (Recept: Készíts barna rántást, tegyél bele köménymagot, piros paprikát, öntsed fel vízzel, sózd, tálaláskor dobálj bele száraz kifli darabokat, vagy keverj bele pár felvert tojást. Na, ezt én nagyom imádtam!) Persze a vasárnapi húsleves és csirkepörkölt soha sem maradt el, ezt édesanyám főzte, ha épp nem társadalmi munkázott, és nagyon jól, sokszor sütit is készített, ha kedve úgy hozta. Egy szó, mint száz, nagyon megtanította nekünk drága dédiként az étel tiszteletét, mert tudtuk, hogy a megléte azért nem is annyira magától értetődő dolog. Persze akkor nem értettük jól meg ezt a mentalitást, de csak belénk ivódott, aminek a hasznát folyamatosan élveztük, mert ott lüktetett az agyunkba a mondása: Ételt ki nem dobunk! És mi azóta is tartjuk magunkat ehhez.
Jó tanács kezdő ételváltoztatóknak, újítóknak a spórolás jegyében: Nem csak az írást és olvasást, a számolást kell gyakorolni, de az ízeket is érdemes. Ami elsőre nem ízlik, mert mondjuk soha sem ettünk olyat, nem biztos, hogy másodjára, vagy harmadjára nem fog ízleni. Életem első ananászától majdnem hánytam, annyira megdöbbentett az íze, amit undorítónak éreztem, de nem adtam fel, mert mi az, hogy a milliomosok szeretik, én meg nem. Bevallom, flancolásból kigyakoroltam finomnak érezni, és sikerült. Ugyanez történt a banánnal, az olajbogyó már nehezebb dió volt, de sok gyakorlással elértem, hogy mostanra az egyik kedvencem lett.
Jó tanács kezdő gázspórolóknak: Én már több mint tíz éve spórolok a fűtési szezonban a gázzal, ami azt jelenti, hogy nálam 14 foknál nincs melegebb télen. Miért nem 13 fok? Azért, mert számomra a 14 fok az, amiben felöltözve még nem fázok. Ezt mindenkinél más lehet. Rájöttem, hogy nem az egész lakást kell fűteni, elég, ha csak magamat fűtöm föl. Kiválóan bevált az elektromos párna és lepedő. Elektromos lepedőm 40 wattot fogyaszt, így éjjel nincs szükségem még a 14 fokra sem, mert a lepedő hőmérsékletének beállításával tökéletes alvási körülményeket teremtek magamnak, a spórolás így elképesztő! Le sem merem írni, hogy ezzel a módszerrel milyen nevetségesen kevés a rezsim. Persze gyermekes családoknak ez nem ajánlott, de ha már felnőttek, érdemes ezen elmerengeni.
Spórolás a vízzel: Gázbojlerem van, ami azt jelenti, hogy a meleg vizes csap megnyitása után fél perccel később jön meg a meleg víz. Gyűlöltem, hogy pocsékba folyik el az a sok tiszta ivóvíz, mire elkezdhettem fürödni. Ezért vettem egy hatalmas locsoló kannát még régen, és abba fogom fel a még hideg vizet, amit locsolásra, vécé lehúzásra, mosogatásra, stb, tudok használni.
Nekem nincs mosogató gépem, de nincs is szükségem rá, tudok így is spórolni. Annyira jó mosogató szerek vannak, hogy érdemes elkülöníteni a mosogatni valókat aszerint, hogy elég neki a hideg víz – poharak, morzsás tányérok, tálcák, stb -, vagy kell a meleg – zsíros edények.
Az árammal spórolásában újítottam most, az interneten megjelent cikkek hatására. Állítólag sokat fogyasztanak a készenléti állapotban tartott elektromos eszközök, töltők. Elkezdtem áramtalanítani azokat, és várom az eredményét. Nagyon meglepett az, hogy mennyi mindent hagytam áram alatt anélkül, hogy használtam volna azokat.  (Írta: Csontos József Attila)


2022-08-01 16:23:47

          Amikor feljöttünk a hegyre széles baráti kör vett körül bennünket. Hasonló korúak, nyugdíjasok. Egy-egy alkalommal összejöttünk, beszélgettünk, nosztalgiáztunk, ettünk, ittunk (mértékkel). Aztán apródonként elkezdtünk létszámban fogyatkozni. Hányszor hangzott el „már X is elment, Y is, a Z házaspár is”. Most, ha az összejövetelek fotóit nézem, akkor szembesülök vele, hogy a régi barátok közül „aktív” házaspár már csak mi vagyunk. Itt az aktív is idézőjeles, mert minden relatív. Mérjük a korunkhoz, egészségünkhöz. Egyben biztos vagyok, hogy mindig, mindenhol és mindenkor az apró, elérhető öröm megtalálása, meglátása a mozgatórugója az öregkornak. Ha ez kihal belőlünk, akkor már savanyú ábrázattal ott állunk a saját sírunk szélén és lapátoljuk ki a földet.
           Szeretem, amikor bejön a reggeli nézelődésből az öregem és elmondja az élményeit, hogy hány virág nyílt ki, mit csinált a macska, hogy potyog az éretlen dió, mert a forróságban nem bírja beérlelni a fa, hogy egy cincér baktatott a járdán, és hogy ha nem szedi össze magát a mozgással, akkor - míg felér a házhoz -, beelőzi egy csiga. Még a vitáinkat is szeretem.
         Szeretem, amikor tavasszal a hollók párban beszélgetve a magasban vitatják meg a fészkelés mikéntjét és nyáron ott fent repülve dicsekednek az őket követő kicsikkel, szeretem az erdő hangját, amikor a széllel beszélget, a hajnali madárébredés csendes csevegését, majd a későbbi hangoskodást, amikor világgá kiáltják létük örömét. Szeretem a munkám eredményét a kertben, a házban… és sorolhatnám. Még azt is „szeretem”, ha valami fáj, mert akkor elhangzik a közös mondásunk: „ha ebben a korban valami nem fáj, akkor már nem is élsz”. Hát akkor csak hagy fájjon.
        Szeretem, ha a család meglátogat. Ránk néznek, feltöltenek szeretettel, élelemmel. Ilyenkor kihúzzuk magunkat, dicsekszünk, hogy mit és mi mindent csináltunk. Megy ez még nekünk! – a jelszó és ezzel a látvánnyal engedjük el őket, hogy megnyugodjanak. Legalább felőlünk legyenek nyugodtak. Azzal tisztában vagyunk, hogy nem tart örökké, de addig, ha már segíteni nem is tudunk, legalább ne ártsunk. Nem szeretem magamban, hogy több napos vendéglátásra már nem vagyok képes, de elfogadtam. Hosszan vitatkoztam magammal ebben az ügyben. Sokára született meg a konklúzió: számukra már az is ajándék, ha a magunk hétköznapjait és ellátásunkat vezetni tudjuk. Ebben az évben az öregem átlépi a nyolcvanötöt, én a nyolcvanat. Úgy vélem, hogy hálásak lehetünk ezért az életért. (Írta: Anyóka)


2022-06-08 19:49:23

1957 szeptemberét írtak a naptárak, mikor 6 évesen én is elindultam az „Életbe”, azaz - édesanyám kezét fogva -, beléptem az iskola kapuján. A mai „kistornateremben”, mely akkor még tanterem volt, egy jóságos arcú néni köszöntött bennünket. Engem is a nevemen szólított, mosolygott és megsimogatott. Azzal, hogy megdicsérte a copfjaimat a szépen vasalt, hatalmas fehér masnikkal, azonnal belopta magát a szívembe. Innentől kezdve tudtam, hogy szeretni fogom őt. Édesanyám tanító néninek szólította, ám – miután bemutatkozott - megismertük a „hivatalos” nevét is. „Mosonyi Istvánné, Márta néni vagyok. – mondta kedvesen – én leszek a tanító nénitek”. Nos, így kezdődött az „ismeretségünk”.
Miután az édesanyák elmentek, tanító néni leült és „mesélni” kezdett. Mindenekelőtt a viselkedést ajánlotta a figyelmünkbe. Vagy megszokunk, vagy megszökünk – mondta – amit nem igazán értettünk, ezért ez a kijelentése kissé félelmetesen hangzott. Ha szólít bennünket – folytatta -, fel kell álljunk és hangosan, hogy mindenki hallja, válaszolnunk kell a kérdéseire. Az iskolában szerinte nélkülözhetetlen szabályok sokaságát – 6 éves fejjel - soknak és betarthatatlannak tartottuk ugyan, mivel azonban mindegyik mosolygós körítést kapott, megszelídültek. A kicsengetés után aztán mi lányok, hamar megállapítottuk, hogy ez a mi tanító nénink, Valkovitsné Ili óvó nénitől szigorúbb ugyan, de nagyon kedves és láthatóan szeretni fog bennünket.
Így kezdődött hát 4 évig tartó közös életünk Mártuska nénivel, mely az idő haladtával – megszoktunk - egyre könnyebbé, egyre elviselhetőbbé vált. A tudományok mellett, melyből bőven kaptunk, valóban megtanultunk viselkedni. A kor „divatja” szerint - hátra tett kézzel ültünk a padban, s mutató ujjunkat a szánkra téve, csendben vártuk, hogy szólhassunk. (Így lehetett – a tanító néni szerint – meghallani még a légy zümmögését is!)
S az írása? Azok az utánozhatatlan gyöngybetűk! Megértettük, hogy az írás - kép rólunk, a füzet pedig tükör, mely „beszél”. „Beszélnek” a betűk, a felgyűrt füzetsarok, vagyis a „szamárfül”, a tintafoltok az un. „pacák”, a sok radírozás, átírások és lehúzások is.
Az én tanító nénim tantervében olyan „tantárgyak” is szerepeltek, mint a szeretet, tisztelet, becsület, melyeket feljegyzések és könyvek nélkül, személyes példamutatással, és igen jó eredménnyel „tanított” meg velünk.
Szerető aggódással vett körül bennünket. Óvó tekintete ott volt minden lépésünkön. Ám – meg kell jegyezzem -, hogy ő sem panaszkodhatott ránk, hisz azon versenyeztünk, ki törölje le a táblát, ki nyissa ki az ablakot, ki álljon hozzá a legközelebb mikor szünet van, ki fogja meg a kezét, ki vegye el a táskáját, ki adja fel a kabátját, ki vigye haza a javításra váró füzeteket s ki álljon másnap reggel– őt várva - az ajtaja előtt… Jó volt odabújni hozzá. Simogatása vigasztalt, tekintete csitított. Vágytuk dicsérő szavait.
Igen. Ilyen volt ő - Mosonyi Istvánné, Mártonhelyi Márta -, az én tanító nénim, aki 1915. január 27-én született országunk nyugati csücskében lévő Vágsellyén. A Kőszegi Tanítóképző elvégzése után 1939-ben nálunk kezdett tanítani. Itt ismerte meg későbbi társát, Mosonyi Istvánt, a fiatal tanítót, aki1940-ben lett tanítótársa a katolikus iskolában. Házasságukból két gyermekük született, Márta és István. Példás családi és közösségi életükkel belopták magukat a község lakóinak szívében. Szerették és tisztelték mindkettőjüket.
Ma már mindez csupán emlék, hisz az én tanító nénim évek óta nincs közöttünk. Ám több, mint 60 év távolából sem tudok meghatódottság nélkül gondolni rá, mozdulatai, szavai bennem élnek. Az én tanító nénim már elmúlt volna 100 éves. (Írta: Ulveczki Ildikó Báránd)


2022-05-25 16:04:40

Paralel: Öröm és Emlékezés

Öröm

- Mit szeretnél születésnapodra? Vásárolt, vagy családi ajándékot? – kérdeztem a
huszonhat éves lány unokámat.
- Nem is tudom – jött a válasz
- Jó – mondtam. Akkor majd én tudom.
Kivettem a szekrényből egy régen vásárolt teás kancsót, aminek a csőre egy törés miatt javított volt. Vártam őket közös ünneplésre. A teás kancsót virággal az asztalra tettem.
- Ha megakad a szeme rajta, akkor megkapja – gondoltam. Így történt. Megcsodálta.
Megkapta. És kapott mellé egy írást is. Ezt:

A törött teás kancsó monológja

Megemelte a kalapját, ami a fedele
- Jó napot! Bemutatkoznék. A nevem Teofil. Teás kancsó voltam. Az-az most is az vagyok, csak épp kicsit zilált a külsőm egy fájdalmas törés miatt. A csőröm az. A törött. Bár én ezt sose úgy kezeltem, mint a csőrömet. Nem, nem. Az az egyik karom volt. Most is az és a meglétének így ziláltan is örülök.
- Nem zavarlak, ha tovább mesélek? Nem? … Jó. Akkor folytatom. Nagyon szép voltam. Szerintem most is az vagyok. Arra, hogy egy Váci utcai bolt kirakatában egyszer kiválasztottak büszke voltam. Dagadt is a fehér pocakom. Igaz, az eladó azt mondta a színemre, hogy „tört fehér”. Később haragudtam is a jóslatára. Miért nem azt mondta, hogy fehér. Egyszerűen csak fehér. Most, hogy a karom olyan amilyen, most már valóban egy el”tör fehér” teás kancsó lettem.
- Tényleg nem zavarlak? Folytathatom? Csak fecsegek, locsogok, de olyan régen hallgatok. Bezárva, sötétben, egy szekrényben csak vártam. Vártam, hogy kinyitják az ajtót, egy kéz majd megfog, és én boldogan emelném fel a kalapom, hogy bemutatkozzak… így:
- Jó napot! A nevem Teofil Kecses teás kancsó vagyok. … vagy csak voltam? ...
Sajnos a baleset után nem vett kézbe senki. Féltettek. Habár a törött karomat szépen és szeretettel illesztgették össze, de emlékként szekrénybe zártak.
- Van még időd? … Igen? …. Akkor jó! Képzeld csak! Ma csoda történt. Kinyílt a szekrény ajtaja.
Egy kéz értem nyúlt és becézve azt mondta, hogy még így is szép vagyok. Közölte velem: - Ajándék leszel. Ezt a mondatot már hallottam egyszer, amikor a bolt kirakatából kivettek és átadtak egy kézbe. Körbe csodáltak és azt mondták nekem:
- Szép darab vagy. Ajándék leszel.
Nem tudom mit jelent a szó, hogy ajándék. Én úgy gondolom, hogy valami szép… jó…csodálatos … és … és … meleg. Valami olyan lehet, mint ép koromban, amikor a tea gőzölögve, illatosan fészkelődött a pocakomban és átjárt a melegség. Most, hogy megkaptál nem szeretnék már haszontalan lenni. Kérlek, ne zárj be! Csak tegyél a konyhádba látható helyre, vagy állíts az ablakba „örök” virággal. Majd meglátod, ha ránéznek, azt mondják:
- De szép! Honnan vetted?
Mire te:
- A papusé volt. Ajándék
- De így, hisz törött a csőre!
A válaszod:
- Na és! Az is az emlékhez tartozik

Emlékezés 

Amikor Apám halála után Anyám a mély gyászból felemelte a fejét rám telefonált.
- Gyere fel velem Pestre. Vásárolnék egy-két ruhát. Letettem a feketét.
- Helyes. Menjünk. Nem kell már a tüntetés a fekete öltözékkel. A gyászt belül hordja az ember – válaszoltam.
Utaztunk ketten. Nekem is adódott családi esemény, amire ajándékot akartam venni. Hamar kikötöttünk a Váci utca környékén. Anyám gyorsan elköltötte a hozott pénzét, sőt még az enyémnek egy részére is igényt tartott.
- Tudsz kölcsönözni? – tudakolta
- Ha én is megvettem a páromnak az ajándékot és marad pénzem, akkor tudok – válaszoltam.
Megálltunk egy kerámiákat kínáló bolt előtt. Ő a kirakatot nézegette én meg számadást készítettem a pénztárcámban. Felé fordultam Épp szemben a kirakattal. Míg vele beszéltem a tekintetemet odavonzotta egy pocakosan is kecses teás kancsó. No, ez ajándéknak megfelelő lenne, ha az ár is tűrhető.
Közben anyám már egy másik bolt kirakata előtt szemezett egy ruhával és az ahhoz illő pulóverrel. Visszajött és sürgette a kölcsönt.
- Anya várj itt. Bemegyek a boltba, és ha vásároltam, megkapod a maradék pénzt.
Bizonytalannak találta a választ, ezért türelmetlenül topogott.
- Várj, no! Megkérdezem a kancsó árát
Amikor kijöttem a kezébe nyomtam, ami marad majd. Már fordult is, és eltűnt a ruhaboltban, én pedig az enyémben. Kis idő elteltével szinte egyszerre léptünk ki. Ki-ki elégedetten a maga kiválasztott árujával: ő a ruhákkal, én a teás kancsóval.
A vissza úton, a vonaton elszenderedett. Keze a csomagján pihent. Néztem az arcát.
- Szegénykém… gondoltam. Apa hosszas betegsége, majd a gyászév miatt nem tudott magával törődni. Sem ideje, sem lelkiereje nem volt hozzá. Ránéztem, a két csomagra. Örültem az enyémnek, de még jobban az általa vásárolt ruháknak. Anya arcán alvás közben egy kevéske nyugalom látszott.
Gondolatomban elém úszott Apám betegségtől meggyötört arca.
- Bocsáss meg Apa! Nem ellenedre teszi. Eleget tett neked. Kérlek, engedd el őt. Hagyd, hogy örüljön. Az élet él és élni akar.

Hát ez a története a közös pesti útnak. Most került hozzád ajándékként kicsit már törötten a kancsó. Én meg őrzöm és hordom az akkori, általa kiválasztott pulóvert. Pedig azóta elpergett úgy huszonhét év.

- Ezt az írást ne add oda a lánynak! Maradjon csak neki az öröm. Ő még fiatal –  mondja, a párom.
- Rendben, Igazad van. Az emlékezést megtartom magamnak. Öreg vagyok. Nekem ennyi idő távolából az emlékezés is öröm. (Írta: Anyóka)


2022-05-11 19:56:54

Karcagról a fővásorba költözött az írás szerzője. Még a Nagykunság fővárosából ismerem. Így mesél:
"Van Óbudán egy pici kínai büfé, ahová szeretek bejárni. Még egyszer sem kaptam ott szalmonellát, viszont megehettem már egy tucat macskát. Ne háborodj fel, ha megeszed a nyers halat, a békát (amit még simogatni se lehet), a cuki rózsaszín malackát és petesejtből készült a reggelid. Szóval, fiatal házaspár a tulaj, két kicsi gyerekkel. Kultúrájukból adódóan illedelmesek és mosolygósak. Az árak a földön járnak, bár a választék nem túl nagy, viszont a huntu leves valami csoda. Ha már az árak, ti laktatok már valaha jól a McDonald's-ban? Ritkán járok, de nekem még nem sikerült. És ha már pénz, én se voltam mindig olyan jól eleresztve, hogy Doxa órát vegyek a jutalmamból, mert az nekem jár... Bizonyos körülmények miatt, volt mikor napi 600 forint (se) volt a büdzsé. Egy ilyen vidám, fizetés előtti napon a vacsorára szánt 3 darab 200 forintosból egyet elejtettem a mozgólépcsőn. Na ba..a meg! Csak egy kis rizst szeretnék elvinni, mondom a kínai srácnak, azzal a magabiztossággal, mikor azt sugallod, van otthon egy halom rántott hús, de lusta vagy a körethez. De cak haccá a menü, mondja ő, de én akkor is csak rizst akarok. De mit látok, gyömöszöli a hús darabokat a dobozba. Vadul ingatom a fejem, NEM kérek! 36 fogas vigyorral közli, ajándék. Azóta tudom, hogy a hazugság is úgy megy nekem mint a tigrisbukfenc. Télen a kislányuknak segítettem megírni a magyar házit, cserébe megtanított rizst enni pálcikával. Higgyétek el, van olyan nehéz, mint a magyar nyelvtan.
Csípem őket, na!
Ma délután is betértem egy kis csípős-savanyú levesre. Közben, mint jó ismerősök, úgy csevegünk, hogy mindig csak a munka... Ezt az idillt szakította félbe egy újabb vendég. Talponállóhoz öltözött, atléta trikóban és feltürt mackó gatyában érkezett. Kikérte amit akart, majd felkiáltott, hogy jóember, hideg ez a sz.r, mutatott a tányérjára. Kici kínainak, sze kellett több, rohant a cuccért, hogy orvosolja a bajt.
Magyar honfitársunk, ekkor magasröptű csevegést kezdeményezett. Hogyaszondja: " Érted? Hideg! Englis megy? Na, màj hun-gá-riàn -mutat magára- te kínai. Érted ugye?
Közben leteszik elé a forró ételt, a gőzgomolyag fölül vicsorog foghijasan, majd tovább fitogtatva angol tudását, bólogatni kezd, thenks, lájk! És mutatja is az ujjával.
Én közben arra gondolok, hogy addig ütném a táskámmal míg mozog, de közben eszembe jut, hogy mégis csak Európában vagyunk.  (Írta: Molnár Ibolya)


2022-04-01 14:43:21

Szeretném még egyszer megköszönni azt sok segítséget, amit a két befogadott család kapott tőletek. Végtelenül hálásak nektek!
Tegnap a második család is otthonra lelt Esztergomban, az apa munkát kapott egy autógyárban, a gyerekek hétfőtől suliba járhatnak, az anyuka, Irén egyenlőre alkalmi munkákkal segíti a családi költségvetést, amíg a papírjai rendeződnek.
Szilviék Tatabányára költöztek, Szilvi férje és fia dolgoznak, Szilvi is dolgozik, szerencsére homeofficban, otthon, így tud vigyázni Annabellára, aki, mint tudjátok beteg. De Szilvi édesanyja is velük él, ő is szeretne munkát vállalni, van is kilátásban számára valami, így a két nő felváltva tud majd Annabellára vigyázni.
Egy ilyen találkozás mindig tanítás is mindkét fél számára, én is sokat kaptam általuk kedvességből, figyelmes szeretetből, és alázatból.
És Makszim és Annamari két kis csoda, Kittivel a macskával egyetemben, aki épp akkor koborolt el, amikor költözni készültek, és akkor Annamari sírni kezdett kicsit, és egyszer csak megjelent a cica. És akkor szépen sütött a nap, és a lekvárok itthon maradtak, és egy szép télikabát is, mert már sehogy sem fértek be az autóba, és akkor átmentünk a szodaszép Bajnán, és felkanyarodtunk az esztergomi útra, és aztán be a városba, ahol már vártak minket, és akkor a cica inkognitóba, újra a hátizsákba került, és türelmes jószág, sokat tűrt háborús macska, meg se mukkant, míg Irénék el nem foglalták a szállást. Mindenki éhes volt, mert akkor már dél volt, és gyorsan kipakoltunk a konyhába mindent, ami konyhai dolog volt, az ételek a nagy és viszonylag új hűtőbe landoltak, a szobába a ruhák és a cipők, és kiderült, hogy ágynemű nincs, csak huzat, bár ígérték, aztán lett az is.
És gyorsan kellett keresni egy iskolát a gyerekeknek, és akkor megszólítottam egy fiatal apukát, aki a telefonját bámulta, mellette tíz év körüli fiúcska hosszabb hajjal, hogy hol van a legközelebbi iskola, és azt mondta, hogy itt a túloldalon, ő is odajárt, de a fia már nem, ő egy katolikus iskolába. Akkor megkerestük azt a sulit, először véletlenül a nav-ba mentünk be, nem baj, holnap úgyis ide kell jönniük reggel adószámot csináltatni Irénéknek, aztán végre meglett a suli, ahol mindenki kedves volt. És hétfőtől egy másodikossal és egy negyedikessel többen lesznek abban az iskolában a gyerekek.
És akkor még gyorsan bankszámlát kellett nyitni, hogy az apa arra kapja majd a fizetését, és azt a pénzt is be tudjam tenni, amit ti, oly sokan összeadtatok, és amit igazságosan elfeleztünk a két család között. Akkor vártunk közel egy órácskát, míg végre az apa sorra került.
És akkor még mindig nem evett senki, és már kettő óra volt, és akkor végre találtunk egy streetfoodot a bankhoz közel, ott végre megtörtént az ebéd. Aztán még egy kulcsmásolás, mert csak egy kulcsot kapott a család. Már mindenki kimerült volt, haza szeretne menni az új lakásba, de egy csomó minden mégiscsak hiányzik, így Irénnel úgy döntünk, hogy elmegyünk a nem túlságosan közeli Tescoba, és még néhány apróságot, ami mégsem nélkülözhetetlen, bevásárolunk.
De ott nem volt cicaalomtálca. Régebben igen, de most csak cicaágyat tartanak az előkelőbb fajtársaknak.
És akkor fél öt tájban úgy érzem, az erőm elhagy, és egy lépést sem bírok már menni.
De tudom, hogy Annamari várja, és tényleg, hová is végezné a dolgát Kitti, a menekültmacska itt Esztergomban a sétálóutca közepén lévő bárház első emeletén a szobában.

 

És akkor kiderült, hogy egész közel van egy olyan bolt, ahol árulnak alomtálcát, sőt, edény is volt, amiből majd táplálkozni fog a cica, aki igen jól bírta még itt Száron is a madzagból készített pórázt, amivel Annamari sétáltatta, miután elveszett, és megkerült. (Írta: Konkoly Edit - Élni jó ház, Szár)


2022-02-05 06:11:16


A faluban, ahol élünk, ma egész napos áramszünet van, amit természetesen előre jeleztek.
Fel is készültem rá. Van kaja, tehát főzni nem kell. Ja, hogy melegíteni sem tudok? Elektromos főzőlap, elektromos sütő, mikró, bakker egyik sem működik. (Haza kell hozni a nyaralóból a kerti gázégőt) Mikor reggel elment az áram, elkezdtem gondolkodni, mit is csináljak. Jobbnál-jobb ötletek jutottak eszembe. Beteszek egy mosást, ja nem. Porszívózni sem ártana, ja nem. Akkor inkább sütök egy jó parmezános rudat, ja nem. Meg kéne mosni a hajamat, ja nem. Na ha már semmit sem tudok csinálni, fészbukozok, ja nem. Mivel úgy időjárásilag sincs nagy fényesség, ugrott a portörlés, a felmosás, arra jutottam, hogy maradt az olvasás, vaaagy? Beöltözöm, és összegereblyézem a kertben a kutyaszart. (Majdnem az egész télit) Na szevasztok.
Áramszünet mentes szép napot mindenkinek!
Ui.: Lehet, hogy délután be kell gyújtanom az aranytartalék vaskályhába, nagy kihívás lesz.
(Írta: Szabó Edit)


2021-11-12 06:51:37

Megjött az eső... A száraz falevelek lassan nedves, rongyos takaróként simulnak el a fák alatt, szinte látom, ahogy a Föld anya nyakáig húzza a fénylő takarót... szinte érzem, ahogy tenyerembe simul az óriás vadgesztenye, mely után visongva kaptunk, mikor a vékonyra lapult levelek tetején felfedeztük. A győztes boldog elégedettsége szállt meg a sima, olajos tapintású gesztenye markolászása közben, de húgom győzelmi kiáltásai egyértelművé tették számomra, hogy kiváltságos helyzetem csak pillanatokig tartott. Szaladgáltunk a vadgesztenye fák alatt, ahogy apámék is tehették testvéreivel, mikor a Fatelítő-telep ódon hangulatú lakóépületei között a gesztenyék után kutattak. Park volt az épületek között vagy épületek voltak a parkban? Elmosolyodom. Jó volt ott felnőni, ahol apuék is gyerekek voltak. A padlás biztosan kicsit dohosabb, de ugyanazoktól a zugoktól félhettünk, mint ők, ugyanannak a rejtelmes kútnak mélyére kukucskálva figyeltük a napfény játékát a vízen... Hallom a vadgalambok burrogását, bevésődött az agyamba, az otthon nyugalmát érzem. Az ötujjú gesztenye falevelek legszebbikét, legnagyobbikát mindig kipréseltem, finom szénaillata volt. A begyűjtött gesztenyéket sokáig rakosgattam, elterveztem, mit fogok belőlük készíteni, de aztán legtöbbször a polcomon maradtak a maguk szépségében. De csak addig érdekeltek, míg fényes, olajos gömbökként díszelegtek. Hetek alatt kemény, matt, s száraz gumókká aszalódtak. Ekkor jött el az ideje az adakozásnak: - Tessék, ezt neked adom! - mondtam a húgomnak, hogy oldjam a lelkiismeret furdalásomat a legnagyobb gesztenye bitorlása miatt. Persze, nem oldódott, mert tudtam, ekkor már őt sem érdekli igazán. Az idén ősszel nem is sétáltam gesztenyefák alatt... Így válik lassan minden emlékké... Érdekes, most mégis, mintha sétáltam volna... (Írta: Oborzilné Nagy Erna)


2021-10-29 08:11:33


Bizarr álmom volt. Elhunyt férjemmel, Jóskával álmodtam. Öltönyben állt. Mélabú ült az arcán. Amint kicsit közelebb léptem hozzá, észrevettem, hogy hiányos az öltözete. Csak fél pár cipőt viselt. Kérlelő hangon megszólított.
- "Feleségem, ígérd meg, hogy megtalálod és elhozod nekem az ünneplő cipőm párját. Szükségem van rá, mert már nagyon fázik a lábam."
- "Ígérem!" Hagyta el a számat a szó, mely ébredéskor elmosódó, artikulálatlan nyöszörgésnek hallatszott.
Nem kell tartanom, hogy bárkit is felvernék. Egyedül vagyok. Egy elkülönített szobában élek a helyi öregek otthonában. A többi lakótól ajtók választanak el… Talán épp most van a reggeli műszakváltás, mert a kedves gondozónő még nem érkezett meg a reggelivel és a gőzölgő gyümölcs teával.
A szememet még csípi az álom. Az agyam is azon kattog, hogy találhatnám és adhatnám vissza Jóskának a cipőt?!
Élet és halál mezsgyéje választ el bennünket. Az életem ágyhoz köt. Már legalább 6 éve
le sem tudok szállni az ágyról segítség nélkül.
Az éves sem megy egyedül. Ilyen a második gyerekkor…
Mindegy! Ígéretet tettem Jóskának.
Hű leszek szavamhoz.
Megkeresem az eltűnt cipőt!
A hogyan majd kialakul… Reménykedem!

Az öregek otthonában a napok összefolynak.
Jó és rossz múltbeli emlékképek mozifilmje pereg egyre a szemem előtt nap, mint nap.
Az idő végtelen tengerében fuldoklom. Néha kimentenek valós, ismerős és ismerősnek vélt arcok az emlékek és az idő tengeréből…de a televízió monoton moraja, amit egyre kevésbé hallok, visszaterel az emlékeimhez.

Reggelikor azt mondta a gondozónő, hogy ma vasárnap van. Hevesebben ver a szívem, a légzésem szaporább, ha csak arra gondolok, hogy különleges látogatóim érkezhetnek.
Lehet, hogy meglátogat a legidősebb unokám a Picikékkel.
Jaj, csak el ne felejtsem elmesélni neki az álmomat! Ő érteni fogja!
….
Igencsak elszunnyadhattam, mert egy puha érintésre ébredek. Egy fiatal nő áll az ágyamnál és hűvös ujjbegyeivel simogatja megvénült kézfejem. Mosolyog rám, tekintetünk találkozik, de erősen gondolkodnom kell, hogy kihez tartozik ez a kedves arc.
Talán az unokám. Igen, ő lehet az, mert egymás után két huncut szemű kislányt emel fel az ágyamhoz, egy szőkésbarnát és egy barnát. Hát eljöttek meglátogatni a Picikék!

Az unokám pépesre tört banánnal etet és teával itat. Közben boldogan elmeséli, hogy milyen nagyszerű lehetőség érte őket. Február végén Angliába költöznek. Ígérte, hogy meglátogatnak, amint tudnak.
A banán meghozta az erőmet. Kicsit artikulálatlanul ugyan, de mesélni próbálok az álmomról. A cipőről, és a feladatról, ami rám vár.
Megértett az unokám, mert meleg tekintete és kézszorítása erről árulkodik.

Az idősebb fiam is megérkezik. Őt egyből megismerem. Nincs nap, hogy ne jönne el.
Kötelességtudó fiú! Csak időnként hangos, és többet vár el, mint amennyire képes vagyok! Finom süteményeket hoz. Édes íz, szeretet.
Együtt nótázunk és imádkozunk.
Erőm már nincs sok, de a lélek még különös lendülettel hajt…
Szinte gépiesen ismétlem fiam után a nóták strófáit:
- "Mi, mi, mi, mi mozog? Mi, mi, mi, mi mozog? Mi mozog a zöldleveles bokorban?"
- "Virágéknál ég a világ, sütik már a rántott békát…"
Még egy-két ima is belefér, mielőtt teljesen elfáradnék:
- "Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes…"
- "Én Istenem , jó Istenem, becsukódik már a szemem…"
Szemem finoman becsukódik. Teljesen kimerülve talál az álom… Indulhat a cipőkeresés…
….
Arcok jönnek és mennek. Néha felsejlik egy ismerős arc az ágyamnál. Egy szép arcú srác, idősebb fiam mása, és egy mosolygós szemű asszony, akire emlékszem, hogy sokat ápolt míg az otthonomban éltem.

Megörülök, ha jön a "szomszéd fiú" és családja. (Tudom, hogy a kisebbik fiam az. Úgy gondolom, hogy nem haragszik meg nyelvbotlásomért. De a szavak valahogy nem jönnek már úgy a számra, mint régen. A szavak, amúgy is csak címkék…)
Mindig hoznak valami finomat. Próbálok kedvükre enni…

Időnként kitisztul a kép. Máskor csak átlebegnek agyamon a látottak, mint egy álom…
Egyre csak a küldetésemre koncentrálok.
Meg kell találnom az elveszett fél pár cipőt.
Minden megmaradt erőmet erre használom.
Keresem, és keresem.
Érzem, hogy egyre közelebb vagyok hozzá!

Keveset szólok, vagy egyáltalán nem…

Édes íz, szeretet. Torta, gyertyafény …
Újra eltelt volna egy év?!
Már azt sem tudom hány éves vagyok!
Emberek az ágyam körül, akik mind szeretnek…
Majd sokáig nincs látogatóm.
Nem számítok már?!
A gondozók maszkban… Félelmet kelt…

Majd újra jönnek látogatók, de nem értem, miért viselnek orvosi maszkot a hozzám jövő emberek?
Vagy kórházban lennék?
Egy biztos. A fekvés és a végtelen időtenger…
Múlt, jelen, s jövő EGY.
Fáradok…Fáradok… De a cipő keresését nem adom fel. Sőt! Úgy érzem jól haladok!
….
Jó hírem van! Éjjel álmomban megláttam a cipőt. Most már tudom hol van! Könnyedén odatalálok!
Izgatott vagyok! A délutáni csendes-pihenőt is kihagyom.
Nemsokára jön a nagyobbik fiam. Süteményt hoz. Édes íz, szeretet.
Bárcsak el tudnám mondani neki a jó hírt. Sajnos nincs erőm hozzá.
Pedig valahogy tudtára szeretném adni, hogy tudom hol van az elveszett cipő és megyek érte. Hosszú az út, de megéri!
Próbálok enni, de nehezemre esik minden falat lenyelése. Pedig kell az energia, hogy bevégezzem a küldetésemet.
Teát is kortyolok, hogy ne szomjazzam.
Fiam a Miatyánkat mondja hangosan.
- "Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, …"
Már egyre messzebbről hallom a hangját. Távolodom. Viszont a cipő, már karnyújtásnyira van.
- "Jöjjön el a Te országod, …"
- Fiam! Megtaláltam a cipőt! Visszaadom apádnak! - sóhajtok egy nagyot.
-
Szemeim boldogan csillognak, mert a kezemben az elveszett, fél pár ünneplő cipő!
Férjem, Jóska közeledik felém elismerő tekintettel! Majd így szól:
- Tudtam, hogy megtalálod az elveszett cipőt, és elhozod nekem, kedves feleségem!
- Igen! Hosszú időbe telt, míg megtaláltam.
- Köszönöm! Most már soha nem fog fázni a lábam és méltó öltözékben kísérhetlek át Szent Péter kapuján! Gyere, és karolj belém! Induljunk! Most már minden rendben van!
-"Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben úgy a földön is."
Anyám! Anyám! Ébren vagy? Hallasz? Olyan nagyot sóhajtottál és olyan fagyos lett a tested!
- ….
- Anyám! Anyám!
- …
- Anyám! Nyugodj békében!
(Írta: Horváth-Áncsán Noémi, fotó: internet, Cambridge, 2021. Október 2. )


Oldal : 1234567891011121314


A J Á N L Ó



ww.facebook.com/Doridadesign


Info

https://www.gondolatkiado.hu/magyar-jazznaplo


www.facebook.com/mazacskakeramia


S E G Í T S É G

kormany.hu

karitasz.hu

www.baptist.hu

reformatus.hu

www.maltai.hu

segelyszervezet.hu


Madarásszunk együtt

Madársuli 2022

www.facebook.com/madarsuli.foldes


www.facebook.com/palettamuhely


www.facebook.com/Illatviaszgyertya



www.mediaunio.hu


FUSZEKLI 

www.facebook.com/Fuszekli 


Dorinette Műhelye

www.facebook.com/Dorine


talita.hu