Álltam a mennyasszonyi ruhában hátul a kistemplomban. Már másodjára szólt a zene és még mindig nem indultam el az oltár felé, ahol oldalt már ott várt a leendő férjem. Néztem Apukámra, aki közölte, hogy nem teheti… nem kísér az oltárhoz. Ült valami megmagyarázhatatlan félelem a tekintetében.
- Na, ne bámészkodjatok már! Gyere! Majd én bekísérlek és átadlak – közölte Jani, a nagynéném férje és hagyva az Apám gondját, a harmadjára megszólaló zenére eljutottunk az oltár elé. A többi már simán ment, a rítusnak megfelelően.
Most, hogy a 60. házassági évfordulónkat ünnepeljük, ennek kapcsán jött elő az emlék. Elemeztem. A kemény Kádári időben /írjuk:1962/ negatív bélyeg volt az egyházi esküvő. Szegény Apám féltette az állását. A tekintetében a kettős harcot láttam. Vívott a szeretet kötelessége az állása elvesztésének lehetőségével. Jött Jani és egy huszárvágással feloldotta a gond csomóját. Itt kell megjegyeznem, hogy Jani ateista és párttag volt. Mit érdekelte őt ez! Az esküvő az szent és esküvő volt. Ezt a gesztust köszönöm neked így utólag, haló poraidban is.
Na, nem ez volt az egyetlen kisegítése. Már falun, két kisgyerekkel, körzetben éltünk. A Berettyó és Körös vidékén árvízi időszak volt. Kitelepítették a veszélyeztetett helyekről a lakosokat. Asszonyokat, gyerekeket, öregeket. Maradtak a férfiak, akik segítségnek számíthattak, ha eléri a községet az ár. Azon gondolkodtunk, hogy velünk mi legyen. Megjelent Jani sofőrrel, kölcsön autóval, felpakolt engem és a gyerekeket és vitt magukhoz és a veszély elmúltával vissza.
- Na hallod? Talán csak nem hagylak ott a pocsolyában?! – Erre mindketten jót nevettünk.
Volt még harmadik is a segítségből. Építkeztünk. Építettük nyugdíjas korunk nyugalmának a házát.
- Kellene egy kis családi segítség – írtam a rokonoknak. Na, ki jelentkezett? Hát a Jani!
Falat vakoltunk. Ahhoz kellett keverni és hordani a maltert. Pihenésként a napszámosaink, akiket mi vittünk a falunkból magunkkal sűrűn látogatták a vizes hordóba hűlni letett sört. Jani - aki termetes testtel rendelkezett -, és ha ráhajolt a hordóra uralta a helyszínt. A megjelenése tekintélyt parancsoló volt. Akkor nem is akart senki sört inni. Ő nem feltétlen a sört akarta. Előrehajolva, a hordóra támaszkodva pihent.
Este, munka után megterítettem az asztalt vacsorához. Volt szalonna, kolbász és saját hízlalású sült kacsa. Jani feltette a két karját az asztalra, két tenyerével körbefogta a kacsát, parancsolóan körbehordta a tekintetét és feltett egy egyszerű kérdést:
- Akar még valaki enni ebből a kacsából?
Mit ad Isten senki nem akart. Ő maga elé húzta a kacsát és mihamarabb kifilézve hagyta a tálon a hulladékot. Akkor és most is azt mondom:
- Egészségedre Janikám!
Nem is volt kérdés a családban sem a környezetében, hogy ki az aki a legjobb humorral és óriási szívvel rendelkezik. Hogy ki volt az?
- Hát a Jani!

(Írta: Anyóka)