...most éppen nem cikázik gondfelhő felettem. Talán az év végi nagy hajtás után azért,mert egy kicsit pihenéssel töltöm az időmet. Olyan dolgokra van időm, amire máskor nincs. Az év eleje mindig a terveké,a fogadalmaké.....az év vége pedig a számvetésé... volt. Ilyenkor az az ember is átgondolja az előtte álló terveket,teendőket, akinek nincs előre telve a naptára, mint például nekem. Bevallom,nagyon nehezen tudnék így élni, hogy előre tudjam,mi fog velem történni mondjuk két hónap múlva. Engem nagyon feszélyezne. Mindettől függetlenül vannak terveim. Mondjuk egy felejthetetlen nyaralás, amikor perzselően süt a nap és rá tudok hangolódni a nyárra. De ne csak januárban legyenek álmaink, hanem mindig. A lányomnak például épp most vált valóra az egyik. Péntektől hivatalosan is diplomás nagylányom lesz. Születésekor az égen olyan csillagállások jöttek létre, amely alapján biztosan állítható, hogy isteninek nevezhető védelemben volt része mindig. Talán csak megszületnie volt nehéz. De erre Ő nem emlékszik. Nézelődni is van időm. Például bevásárlóközpontban. Elnézem az embereket. A nyugdíjas öreg nénit, amint a leárazott ételek pultjánál álldogál. Mintha merő csodálkozásból nézné át a hamarosan megromló felvágottakból álló kínálatot. Láttam egy fogyatékkal élő házaspárt egy szaladgáló kisgyerekkel. Egy vak házaspár egy látó kisfiúval. Szavak keresgélik a helyüket. Borzasztó igazságtalannak éreztem a helyzetet. Nyeltem egy nagyot. Voltam a belvárosban is. Ma is még szép verőfényes idő van. Néztem a körúton kavargó fakó faleveleket, ahogy körbetáncolják az elsuhanó autókat. De az eső is szép, ahogy a szürke felhők is azok. A felhő például olyan, mint egy felfújt hópehely. Mint a borotvahab valamikor Apa arcán. Lehet jókat sétálni...beszélgetni rég nem látott ismerősökkel. Mert a séta és a beszélgetés egyaránt nagy élvezetet jelenthet, de hiba összekötni a kettőt egymással. Csak olyan baráttal szabad sétára indulni,aki pontosan osztozik veled a környék minden hangulatában, annyira, hogy egyetlen pillantás, egy megállás, vagy legfeljebb egy csöndes érintés elég ahhoz, hogy egymás tudtára adjuk: ugyanabban gyönyörködünk. Szívmelengető tavasz vendégeskedik a Cívisvárosban. (Írta: Kiss Gabriella)

Mióta felnőtt lettem, még nem kértem Tőled semmit,mindig csak kaptam. Ezért remélem nem lesz baj, ha most több dolgot is kérek...Jól átgondoltam,és tényleg csak a fontosabbakat kérem, mert most sokak kérését kell teljesítened...Hamarosan itt a Karácsony,és én csak azt kívánom, legyen mindig békességem, és főleg maradjon meg Emberségem. Szerethessem a Családom, haragból változtassak mindig Barátságot...Senki szemében ne lássak bánatot, csakis boldogságot. Kérni szeretnék még őszinteséget, tisztaságot,hamis szavaktól, a nem őszinte Emberektől mindig kímélj meg, kérlek...Segíts felismernem, ami igaz,és amikor egy lépést meg kell tennem, az mindig előre vigyen. Segíts, hogy sokáig tudjam használni két karom, segíts, hogy mindig ölelhessen...és segítsd azokat is, akik köré fonom. Segítsd a lábam is, hogy jó Úton járjon, és ahol szükség van rám, oda találjon...De legfőképp segítsd a szívem... hogy akiket oda zártam, mindig boldogságban, egészségben és gond nélkül éljenek...Ezek nem drága dolgok, úgyhogy bízom abban, hogy megkaphatom őket. (Írta: Kiss Gabriella)

Soha nem járok strandra, nem szívesen büntetném az ott lévőket a látvánnyal. Úszni sem tudok, szóval nem szeretem a vizet, csak a pohárban és a fürdőkádban. Számomra is különös. hogy miért vagyok úgy oda az úszósportért. Vagy talán éppen ezért nézem olyan csodálattal a medencében nagyjainkat? Amióta csak emlékszem, imádtam az EB. VB és olimpiai közvetítéseket s ez így van a mai napig. Hatalmas izgalommal készülök a közvetítésekre s úgy tudok szurkolni, mint férfiak a focimeccseken. Vagy még úgyabbul. A kutyám eleinte picikét sajnálkozva nézett rám ilyenkor, ma már együtt hajrázik velem. Ugrabugrál, puszit oszt, teljesen átérzi az örömömet. A legnagyobb kedvencem Egerszegi Krisztina, akinek végigkísértem Egérkéből Krisztina királynővé válását. Nagy szerepe van Vitray Tamás utánozhatatlan közvetítési stílusának is abban, hogy a mai napig tudok sírni egy-egy visszanézett videón, ahol Krisztina legyőzte a világot. Többször is. Három olimpián is.
A másik szívem csücske Cseh László. Cseh Laci, akit nem csupán eredményei, hanem szerénysége, kedves lénye miatt is kedvelek. Tíz éve lett világbajnok, 19 évesen s előtte és utána annyi szép eredményt ért el, amit hosszú lenne lajtstromba venni. De mégis, valahogy sokszor lett második, aztán még lejjebb csúszott a sorban és nagy bánatomra olimpiát nem sikerült nyernie. Én akkor is imádtam, sőt, még többre tartottam küzdeni akarását s azt, hogy nem adja fel soha. Aztán gondolt egyet, várost, edzőt és úszónemet váltott s idén, közel a harminchoz, újra világbajnokként állt fel a dobogó legfelső fokára. Elmondhatatlan érzés volt a képernyő előtt szurkolni és látni a győzelmét, az örömét. Sírtam a Himnusz alatt s azt kívántam, hogy jövőre az olimpián együtt éljük meg ugyanezt : ő ott, a dobogó legfelső fokán, én meg itthon, állva-sírva, a televízió előtt.(Írta: Győri Andrea)

...avagy tenyérnyi gyerekek...hány gramm az élet? A koraszülött babák igazi hősök, tiszteletre tanítják az embert. Ezek a babák csodaszépek, és ezek a babák hősök és erősek, sokkal erősebbek, mint bármelyik felnőtt. Képzeljétek el,hogy van valahol egy gyerek, Aki koraszülött.Csak együtt kell vele élni, végig kell csinálni és szó nélkül bele kell állni, mint egy jól irányzott, igazságtalan pofonba. Csak úgy van, csak megtörténik, amit a szülei még szinte el sem hisznek, bár a hiány fájó és valóságos. Hogy a gyerekük gépekre kötve küzd a levegőért, hogy talán túl sem éli. És hogy az édesanyja nincs ott, hogy egyedül van, hogy mit élhet Ő át, hogy nincs egy érintés, nincs egy nyugtató hang, csak az éles fény, a fájdalom és a rémület. Nélküle. A szülei ülnek a folyosón a többi árnyék-anyával együtt. Egész nap ott ülnek,várják azt a néhány percet, amikor bemehetnek. Vonszolják a saját meggyötört testüket és bármit, akármit megtennének, hogy bent lehessenek. Csak meghúznák magukat. Csak ott lennének. Anyaként létezhetnének. Hihetnék, hogy a gyermeküknek könnyebb volt egy hajszálnyival, hogy felismerte az illatukat, mert az érintés számít...A koraszülöttek világnapján...(Írta: Kiss Gabriella)

A nők valószínűleg az idők kezdete óta rossz viszonyt ápolnak a korukkal. Kényelmetlenül érzik magukat, ha megkérdezik hány évesek, megmásítják a valódi számot, felháborodnak egy férfi ilyen irányú érdeklődésekor. A médiából zúdul ránk a mérhetetlen mennyiségű tanács, hogy maradj fiatal, használj szemránckrémet már húszévesen, plasztikáztass. Mint az emberek legtöbbje, gyerekoromban felnőtt akartam lenni én is, majd a húsz utáni éveket szerettem volna lassítani, mert a harminc.. az nagyon, kibírhatatlanul soknak tűnt. Annyira soknak, hogy mire elérkezett, már valóban elviselhetetlennek éreztem, s hiába a torta, a meglepetés, olyan sírást rendeztem a születésnapomon, hogy azt tanítani lehetne egy elrettentő tanfolyamon. Fordulópont lett az a nap, mert másnaptól már nem éreztem fontosnak, hogy hány év áll mögöttem. Nem volt nagy felismerés, nem volt elhatározás, csak úgy önmagától változott meg a viszonyom a korommal. Azóta nem gyötrődöm miatta. Minden szülinapon, amikor betöltöttem egy bizonyos évet, már másnaptól elkezdem mondani, - ha ilyen irányú kérdést intéznek hozzám - hogy mennyi leszek. Most április nyolcadika óta azt mondom : jövőre ötven leszek. S mire tavasszal elérkezik az új évforduló, már egészen megszokom, hogy annyi vagyok. Soha nem tagadnék le egyetlen évet sem és még szerencsés esetben az is előfordulhat, hogy azt mondják : Óh, nem is nézel ki annyinak! Ez még mindig jobban hangzik, mintha letagadok pár esztendőt, s közben látom a másik arcán a szánalmat, ami arról árulkodik, hogy milyen rosszul nézek ki a koromhoz képest. Születésünk első pillanatától öregszünk, tegyük magunkévá ezt a tényt. Értelmetlen és felesleges szomorkodni az idő múlásán, abba belenyúlni úgysem lehet. Ami persze nem jelenti azt, hogy hagyni kell, hogy az esztendők rombolása csaták nélkül nyerje meg a háborút. Csak ismerni kell a mértéket. Ne legyen a nő idő előtt öregasszony, de mondjuk negyvenen túl gondolja át a ruhatárát. Mert meglehet, hogy nevetségessé válik a legtrendibb ruhákban s az általa szexinek hitt, mindenütt nyitott szettekben. Ismerek hatvan- hetvenéves nőket, akik elképesztő érzékkel járnak farmerban és festetik akár koromfeketére a hajukat, s van előttem olyan negyvenes intő példa is, aki belül egy megkeseredett, rosszindulatú nő, aki mindenáron fiatalnak akar látszani. A legfontosabb szerintem az, hogy a külső és a belső ne álljon szöges ellentétben egymással, mert akkor valamelyik kilóg, és az nem túl elegáns. És nem is hiteles.(Írta: Győri Andrea)

Ki ne írt volna levelet a Mikulásnak gyerekkorában? A hagyomány ma is él: sok kisgyerek ragad papírt és ceruzát decemberben, hogy gyöngybetűivel megírja kívánságát a nagyszakállúnak. Mint a tavalyi kisfiú, akivel a vonaton találkoztam decemberben. Igaz ő szóba mondta el, amikor beszédbe elegyedtünk. Máig fülembe cseng a kívánsága,lehetett vagy 12 éves."Szeretném visszakapni apukámat, aki tavaly meghalt".És nekem is valószínűleg csak száraz levegő miatt csordultak ki a könnyeim, amit elfordulva próbáltam gyorsan letörölni. De mi, felnőttek is megtehetjük.Ki mondta, hogy csak gyermekként kérhetsz a Mikulástól ajándékot? Ki mondta, hogy nem lehetsz örökké gyerek? Próbáld csak ki: fogj egy darab papírt, és írd meg a levelet a Mikulásnak! És hogy mire jó ez az egész?Mert látni fogod, mire vágysz igazán. Hogy mi az,ami hiányzik. Most jön a fekete leves...El ne küldjétek azt a levelet sehová.! Se Lappföldre, se sehová. Olvasd el másnap. Olvasd el többször is! Rá fogsz jönni, hogy a kívánságaid jó része máris teljesült. És rá fogsz jönni még arra is, hogy azok a kívánságok, amik nem teljesültek, olyasmik, amikhez nem is kell Mikulás. (Írta: Kiss Gabriella)

Férfitársaságban hamar előkerül a katonaság témaköre, legalábbis olyan csapatban, ahol legalább ketten átestek azon a két - másfél- egy éven,amikor az még kötelező volt. Ehhez persze megfelelő korú férfiak szükségesek, mert 2004 november harmadikán megszüntették a sorkatonaságot Magyarországon, tehát a harminc körüli és annál fiatalabb férfiaknak már nem kellett bevonulniuk. Mindig meglepődve tapasztalom, hogy akik voltak katonák, egy külön kasztot alkotnak. Saját nyelvezetük, egymásra tromfoló történeteik vannak, azokat egy földi halandó, főleg ha nő az illető - meg nem értheti. Vannak vicces és szomorú sztorik, de abban nagy az átfedés közöttük, hogy olyan átszellemült tekintettel és oly büszkén adják őket elő, hogy időnként kedvem szottyan egy kis fegyvertisztításra, vagy stokira rakni itthon az ágyneműt. S még valami látható az egykori bakák arcán : egy kis (nagy) adag sajnálat, lenéző pillantás azokra, akik ezeket nem élték meg. Nem ritkán ki is mondatik, hogy nincs ezekből a mai férfiakból semmi, bezzeg ők, a beavatottak végigcsinálták, s lám micsoda emberpéldánnyá lettek. S itt érkezünk el a sarkalatos ponthoz, amikor nem osztom maradéktalanul a véleményüket. Mert értem én, hogy az, amit átéltek, nagyon férfias dolog. Értem én, hogy egy olyan közösség volt, ahol tanulhattak összetartást, erősödhettek fizikálisan és mentálisan. De azt is tudom, hogy többek lelkét nyomorította meg az újoncavatás változatos szertartása és hogy a katonaságtól -önmagában, a szolgálat letöltésének puszta tényétől - senki nem érett férfivá. A gyengébb idegzetűek sok szenvedés árán élték túl azt az időszakot, és semmivel nem lettek erősebbek attól, hogy fogkefével súrolták végig az ebédlő kockaköveit. Mint ahogy az sem jelenthető ki, hogy aki nem volt katona, az nem tud semmit, az nyápic és anyuci kisfia marad ezen élmények nélkül. A férfiasság nem ezen múlik. Most is vannak határozott, célratörő, talpraesett férfiak, lőgyakorlatok nélkül is, és akkor, leszerelés után is akadtak jellembeli,erkölcsi hiányosságtól szenvedő "anyámasszony katonái" Szerintem.(Írta: Győri Andrea)

Ha kint már este egy kicsit hűvösebb van, jólesik ilyesmit sütögetni, kellemes meleg lesz a konyhában. Engem pedig már a sütőtöknek a színe is mosolyra derít. Már pedig egy ilyen,kissé kaotikus hét után ez rám is fért. Gyermekkoromból nem a legjobb emlékeim maradtak a sütőtökről. Semmire sem jó, kicsit még ízetlen is, sárga, pempős valami, amit meg kellett enni. Azért sok év alatt megtanultam, hogy sokszor egészen apró dolgokon múlik, hogy az étel a “megettük” kategóriából a “mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána” típusba keveredjen. Az illatának pedig sütés közben kimondottan idegkisimító hatása van véleményem szerint, pláne ha még fahéjjal is találkozik sütőtökünk. Ha édesebben szereted, vagy szeretnéd kipróbálni, egy kevés mézet is csurgathatsz rá. (Fotó és szöveg: Kiss Gabriella)

Hatéves koromban megtanultam olvasni. Könnyedén, mert jó volt a módszer, kedves és türelmes volt a tanító néni és mert nem hajtott senki, hogy mikorra is kellene mások szerint elsajátítani ezt a tudományt. Attól kezdve apuval könyvtárba jártunk, minden hétfő este, mert akkor adásszünet volt a televízióban. meg amúgy is jó nap volt erre a hétfő. Egy közepes méretű kék utazótáskával keltünk útra, ami általában megtelt a kettőnk köteteivel. Szerettem a könyvtár és a könyvek illatát, az újakét és a régiekét is. Szerettem a csöndet, a könyvtáros-tanár bácsi megnyugtató ottlétét, a szemüvegét az orra fölött. Apu sosem ajánlott nekem olvasnivalót és sosem mondta, hogy ez vagy az a regény nem nekem való. Hazavihettem bármit, amit kiválasztottam. Ami nem nekem íródott, azt úgysem értettem, vagy untam és nem olvastam el. De megtanultam, hogy nem mindig jó, aminek szép kép van a tetején, vagy benne, s néha a jellegtelen kötetek kincseket rejtenek. Pöttyös és csíkos könyvek, Delfin könyvek, Dörmögő Dömötör, Mazsola és Tádé, később szerelmes és bűnügyi regények, egyszóval mindenféle. Ahhoz, hogy el tudjam dönteni, hogy milyen írókat és milyen jellegű könyveket szeretek majd hosszútávon, mindenből kellett egy kis ízelítő.
Ötödik osztálytól bizonyos olvasmányok elolvasására köteleztek bennünket. Akkor sem értettem, most sem értek egyet azzal, hogy miért kell erre kötelezni a gyerekeket? Bennem olyan ellenállást váltott ki ez az erőltetés, hogy egyáltalán nem, vagy óriási szenvedések árán küzdöttem meg ezekkel a regényekkel, miközben bármi mást örömmel, akár zseblámpafénynél, paplan alatt is elolvastam.
Később, a gimnáziumban sem fogta fel a kis pontagyam, hogy miért hitték az ezt régen kigondolók, hogy egy tizenévesnek bármiről is szólhat még Németh László Iszony-a, vagy Semprun A nagy utazás című regénye??? Azért éppen ez a kettő ötlött az eszembe, mert akkor nem, azóta viszont többször is elolvastam mindkettőt, mert kiválóak.
Szerintem nem ártana eltörölni ezt a "kötelezősdit" s inkább csak ajánlani, érdeklődést felkelteni az olvasás iránt otthon és az iskolában egyaránt. Vagy legalább újratervezni, átgondolni, s a gyerekek, kamaszok világához igazítani a könyveket s meghagyni nekik a választás örömét. Olvasson a felső tagozatos Harry Pottert, a kamasz meg Alkonyat könyveket. Vagy Szabó Magdát, Agatha Christiet, ha ahhoz van kedve. Csak olvasson, pallérozódjon az elméje, bővüljön a szókincse, tanuljon magyarul...(Írta: Győri Andrea)

Újabban, ahogy már túl vagyok a negyvenen, kíváncsibb vagyok a világra. Ami mellett korábban, húsz -harminc évesen közömbösen elmentem, most alaposan megnézem. Reggel először az ablakhoz lépek és kipillantok a világra, oly édes a bizonytalanság. A köd csodássá varázsolja a tárgyakat.Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom.Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz. Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.A ködben élvezet járni,mert titokzatos,nem tudod,mit rejt.Olyan,mintha egy álomban lépkednél. (Fotó és szöveg: Kiss Gabriella)