Faluhelyen, nagy divatja volt a régi szép neveknek. Nem születtek Hoszéármandók, Priscillák, helyettük Margitok, Rozáliák, Sárák, Jánosok és Józsefek.
Az én családomban három, az életemet meghatározó Józsefet jegyeztek a mátrikulába, két nagyapámat és az édesapámat. Nemhiába mondják, a lányok az apjukra ütnek... Gyerekkoromban csupán a fizikai hasonlóságot éreztem, felnőttként értettem meg, hogy ennél sokkal mélyebbek a gyökerek.
Apai nagyapám, néhai Molnár József, a szikár, magas ember, a hihetetlenül sűrű hajával. Öregségére nyomott hagyott az élete a hátán, ez a Molnárok egyik jegye. Ő, Szibériából hozta, ahová szinte még gyerekfejjel elvitték, mert háborúban védte a hazát. Emberi ésszel fel nem fogható messzeségből, átfagyva, farkas éhesen mégis képes volt haza szökni a kis falujába, a szeretteihez. Attól kezdve minden megváltozott. Szeretett beszélgetni, talán azért mert túl sokat volt úton egyedül, mikor az ember csak a saját vészjósló gondoltait hallgatja a fejében. Attól kezdve sosem viselt egyszerű munkás ruhát, nagyapám minden áldott nap zakóban, ingben parolázott, kis vadászkalappal a fején. Nem volt anyagi gazdagsága, földet bérelt és dohányt ültetett mindbe, Pajkossal a vén lovával szántott, vetett és néhanap a jó komáknak fuvarozott, reggel-este megfejte a tehenét, és sosem hagyta az igazát. Mikor a faluban mindent bekebelezett a termelőszövetkezeti erőszakos közös vagyon, ő akkor sem adta se a földjét, se a lovát a tehenét, ha hetente félholtra verték érte. Rajta évekig csak egy rongyos munkásruha volt a gulágon, neki többet nem parancsol senki! Nem is törték meg, maximum a hátát, aminek a súlyát cipelte élete végéig. Míg a falusi népek reggelente a TSZ felé vették az irányt, nagyapám fütyörészve a saját földje felé ballagott. Tőle örököltem a függetlenségre való örökös vágyamat, és azt, hogy ha megpróbálnak megtörni, csak még erősebb és makacsabb leszek.
Anyai nagyapám, néhai Somodi József. Tőle örököltem a szemem színét. A családomban kivétel nélkül mindenki kék szemű, csak kettőnké kékes-zöldes-barnás-sárga, az övé volt a világosabb. Makacs kun ember, aki nem beszélt feleslegesen. Hihetetlen béketűrése volt, egyszerűen utálta a vitának a legenyhébb formáját is. Nem akart nagy dolgokat véghez vinni, csak tenni a dolgát a tőle telhető legjobban. Szeretettel gondozta az állatait, kis földecskéjét, vetett, ásott, ültetett, de mindennél jobban szerette az unokáit, még a bazsarózsáinál is jobban. Nehezen mutatta ki az érzéseit, vén fejjel jöttem csak rá, Istenem, mennyire szeretett! Sárga tulipán és bazsarózsa, ha ránézek, nagyapám jut eszembe. Csak mostanság kezdem felfedezni magamban, hogy épp úgy csodálom a természetet ahogy egykor tőle láttam, bár csak fele annyira lennék béketűrő, mint ő volt.
A harmadik József, az édesapám, Molnár József, Sándor napkor született, de azon frissiben el is nevezték arról a hajdan volt ácsról, akinek egy fia született. Apám ács, lányaként csupán annyit értek a mesterségéhez, hogy bármilyen deszkának a szagáról megmondom, milyen fából hasították. Kétkezi szakember, aki többre vitte mint bármelyik matematika tanár aki a geometriával nálam próbálkozott, ami nem ment nekik azt apám két vonalzóval megtanította. Nem is fog ki rajtam még ma sem, ha valami csodaédert kell megszerkeszteni.
Azt hiszem, kicsit olyan vagyok mint az ő fénymásolata. Talán akarva-akaratlanul is megtanított a szakma szentségére. Hogy tanuljam, tudjam és tegyem, a legjobban ahogy tőlem telik, félművelt szakbarbárokkal szemben is. Én ápoló vagyok, apám ács, de mindketten a legjobbak akartunk lenni mindig is.
Ő sem hagyta a mundér becsületét, ahogy én sem hagyom sosem. Látod apu, ezt is tőled örököltem, nem csak a hátamat, ami éppen ott van eltörve is, ahol a tiéd. Tőled láttam, hogy néha uccu neki kell menni a világnak, de ezt látta a testvérem is, aki nálam bátrabban futott neki.
Tegnap egy veled egykorú beteget láttam el. Míg néztem a cukorbajtól levagdosott lábujjai helyét, a pelenkába kényszerített gyengeségét, rád gondoltam. Hogy mennyire hálás kell legyek a jóistennek, hogy ilyen fiatalos vagy!
Ugyan büntetésnek szánták a mostani helyzetemet, de Laci bácsi, a hármas ágyon megköszönte, hogy Ápoló vagyok.
És itt ért körbe a három József öröksége.
Isten éltessen ma is, Édesapám!
És éltesse minden József nevű ismerősömet! (Írta: Molnár Ibolya)