Bélelt fészekben ült a nyugalom. Az élet úgy zajlott, ahogy berendeztük körülöttünk és belül a lelkünkben idős korunk igénye szerint. A fészket körberakták időről-időre szeretet pihékkel a gyerekek. Így telt évről-évre, hónapról-hónapra, napról-napra az idő. Csodát ígért minden évszak körülöttünk és mi még azt is elhitettük magunkkal, hogy ez a csoda csak miattunk, értünk van. Jöttek húsvétok, viruló nyarak, színes lombú erdőkkel az ősz idők, várakozással teli adventek, gyertyafényes karácsonyok, ahol az asztal körül a székek mind foglaltak voltak és ha együtt voltunk szállt a szó. Béke volt.
Messziről ugyan szállingóztak zavaró hírek, de hárítottuk és elküldtük gondolatban részvétként sajnálkozásunkat.

Aztán egyszer csak jött telefonban a hang a gyerekektől:
- Most nem megyünk húsvétkor. Vigyázzatok magatokra. Mi is vigyázunk rátok azzal, hogy tőletek távol maradunk – köszöntük a féltést és vidámítottuk őket és magunkat azzal, hogy gondolatban eljátszottuk az előző évi húsvétot. Idővel egyre közelebb tolakodtak fenyegető szavak.

A vírus… a vírus… koronavírus… terjed… fertőz… vigyázzatok… vigyázzanak… védekezés...- mondta barát, rádió, televízió. Mondta a család.

Lett szeretet pihe gyanánt a családtól kesztyű, maszk, fertőtlenítő és ezekkel körbe bástyáztuk a bélelt fészket, amiben felkapta a fejét a nyugalom és a gyanakvás körbekémlelt. A nyár látogatókat hozott. Hívatlanok és láthatatlanok voltak és lettek közülük gyilkosok. Elkezdődött egy háború. A bélelt, körülbástyázott fészekből a nyugalmat kilökte a gyanakvás. Bezárkóztunk. Magányba zártuk magunkat az ellenség elől, akik egyre sűrűbben szedte az áldozatokat. Már nem volt kétséges, hogy ebbe a háborúba hiába is küldöm szét reményeim madarát egy olajággal. A harc tüze az ellenséggel egyre terjedt és szaporodott a holtak számával a veszteség. Nevet kapott mindenkinél a gyűlölet és félelem tárgya:
- covid… covid… covid…
Családi, baárti kapcsolatok szüneteltek. A fészekbe, ami egykor a nyugalomé volt, társként beült a gyanakvás után a magány, elzárkózás, féltés.

- Védekezz!… Fertőtleníts!… Tarts távolságot!… Tedd fel a maszkot!… Maradj otthon!…
Tanulj távoktatásban!… Dolgozz távmunkában!… Tesztelj!...Tesztelj! - zengtek sűrűn a katonás jelszavak.

Arctalanná váltunk. Csak a reménykedő szemek néztek szét a maszk fölött és egy-két biztató szót küldtünk egymás felé, hogy van fegyver a védekezésre. Reményteljes szavak futnak szét az éterben egy név kapcsán: Karikó Katalin… Amerikában… kifejlesztette… lesz vakcina… majd kapunk… csak addig... védekezz… védekezzünk… majd… majd…

A bélelt, körülbástyázott fészekben nagyobb helyet kért a várakozás a reménnyel. Az egymás felé nyújtott kezekből ekkor már eltűnt a köszönés. A szeretteink felé kitárt karokba beszorult az ölelés. Új ajándék óhaja született: - Csak legalább láthatnálak és ha pár percre, még ha távolról is megkaptuk, kevés, ez kevés, több kell -követelt az érzelmektől feltöltetlen lélek.

- Élsz. Ne sírj! Ne sírj! - csendesített az ész. Kérdeznek a gyerekek:
- Hogy vagytok? Nincs semmi baj? Vigyáztok egymásra? Van elég maszkotok, fertőtlenítőtök? Küldjünk postán? Nem megyünk, mert féltünk benneteket – és ez lett az akkor, és ott lehetséges szerető, családi kapcsolat.
Elfáradtunk, belefáradtunk, beletörődtünk, lázadtunk, elcsendesültünk. Magányosan, kiüresedett lélekkel karácsonyoztunk, de élünk.
Mi élünk. Aggódva hallgattuk a híreket. A kórházak megteltek fertőzött betegekkel, a temetők szaporodó halottakkal.
Új év. Fogadalmak ideje. Megújítom, lüktetem a reménykedést. Megfogalmazható távlatoknak nyitok ajtót. Rengeteg benne a jövő idő, a „ha majd ez… ha majd az…
Lendületbe hozzuk a holnapok ígéretét. Megelőlegezzük, hogy életben maradunk mindketten. Kisajátítunk egy aprócska optimizmust. Elhisszük a naponta hallható szlogent: „Nekünk minden élet számít!” A minden életbe beletartozunk? Igen, bele!

- Mentik az öregeket. Először őket – biztatjuk egymást, a barátokat.
-Jön a vakcina! Már itt van! Lehet jelentkezni az oltásra. Újabb jelszó ismétlődik naponta többször:
Regisztráljon! … Regisztráljon! ...Besoroljuk! … Várjon a sorára! … és mi, öregek türelmesen várakozunk, majd meg is kapjuk oltás formájában a megmenekülést.

Az ellenség nem nyugszik. Vérszemet kap. Mutálódik. Már nem válogat. Nem csak az időseket vinné. Cél! Tűz! - adja ki a parancsot. A célkeresztben ott van minden korosztály. Reszketünk a családért. Most mi mondjuk nekik:
- Védekezzetek! Vigyázzatok! Regisztráljatok!
Temetünk. Rokont. Látjuk egymást a családdal. Tartunk távolságot. Az ölelés a tekintetünkbe szorul. Koldul az öröm.
Újra szaporodik a fertőzöttek, a halottak száma. Itt a harmadik hullám.
Adódik a kérdés, hogy valaha elbukik e ez a láthatatlan ellenség? Véget ér valaha ez a háború? Visszakapjuk e valaha a régi életünket? Beül e valaha lelkünk bélelt fészkébe a nyugalom? Lesznek e családdal közös ünnepek? Lesz e csendesség, megpihenés vagy sodródunk a hullámok hátán? Olyan szívesen kiáltanám már mindenkinek:
- Emberek! Tartsunk ki! Kapaszkodjunk! Már látom ! Ott a part! Ott van! Ott a menekvés!
De! Ma még sodródunk a hullámok hátán tovább, bízva abban, hogy nem vet alá az ár.
2021. március 13-án. A tegnapi fertőzöttek száma: 9000 fölött… Koronavírus… Harmadik hullám. (Írta: Anyóka)