Erről nem beszél senkinek. Vagy ha igen, csak félszavakkal annak, aki szintén érintett. Csak gondolkodik róla, mondjuk úgy, hogy most lenne hatéves. Most menne iskolába. Vagy ma ballagna nyolcadikból. Most már valószínűleg szerelmes lenne, és őt is szeretnék, merthogy magas lenne, és helyes barna fiú.
Gimnazista, és a vírus előtt érettségizett volna. Vagy épp most, a vírus után, késő tavasszal.
És a konyhában biztosan sokat segített volna amíg kicsi lett volna, és mennyit nevettek volna, és ölbe lehetett volna kapni négyévesen, és együtt választottak volna kisvonatot, és kisautót, biztosan szerette volna az autópályát, ami fából van, és vannak sorompók is, és elalváshoz lett volna egy macija, ami azóta már a sarokban heverne, mint a nővéreié.
Jaj. Ők is szerették volna nagyon, és sok kiabálás lett volna, és még több hancúrozás nevetéssel megspékelve, és este, amikor a csillagokat látni, és a kifli alakú holdat, amint sárga fénysugarat rajzol maga köré bölcsen kijelölve a határait, a középső szobából - az lett volna az övé - együtt nézték volna, és kisfia a mellkasára kucorodott volna, és nevet adtak volna az égitesteknek odafönn, mindenféle titkokat beléjük rejtve. Most, ha fenti szobában lepihen, egyedül bámulja a csillagokat, és arra gondol, vajon hol lehet a mennyország? Az egy csillag vagy inkább valamelyik bolygó?
És ott hol vannak a megnemszületett gyermekek? Az övé hol lehet?
Vajon haragszik-e még rá, hogy nem engedte megszületni? Hogy nem tudta beteljesíteni azt a sorsot, amit Isten megálmodott neki, amikor megteremtette.
Benne, húsz évvel ezelőtt csak félelem volt és szégyen. Valójában teljesen hatalmába kerítette, mintha nem is ő döntött volna, hanem az a hatalmas szellem, aminek átadta magát. Igen, a félelem lelke uralkodott rajta.
Legalább egyszer láthatná, legalább álmában megjelenne neki, és körülfonná a nyakát, csak megérinthetné a hamvas kis arcot...
Mindezt mostanában gondolja.
Annak idején olyan olajozottan ment minden, a védőnő, az orvosok, minden arról szólt, hogy megszabadítalak a szégyentől.
Csak az az üresség, az volt gyanús, amikor a műtét után felébredt azon a nyári napon a kórteremben.
Évek teltek el, mire rájött, hogy mit is tett. Hogy az pici sejtkezdemény egy megfogant élet volt. Hogy már minden benne volt, ami egy emberhez kell.
Emlékszik, ordított a számítógép előtt, amikor meglátott egy nyolchetes magzatról egy fotót. Hogy miért nem mutatták meg akkor az orvosok, vagy a védőnő, hogy mit hordoz a testében, miért nem mondta senki, hogy ez egy utolsó lehetőség, hogy még egy gyereke legyen? Miért nem állította meg valaki, hogy nee, ne tedd!
Évekig tartott, míg megbocsájtott magának.
Ma már a kínzó önvád szelíd szomorúsággá alakult, amelybe azért egy nagy adag remény is vegyül, hogy egyszer majd, ha Isten is úgy akarja, találkozhat a fiával. Merthogy ő odafönn van, abban bizonyos. (Írta:Konkoly Edit)

(forrás: www.facebook.com/elnijohaz)   www.facebook.com/40napazeletert