1997
Tegezz! - mondta nekem, amikor megismerkedtünk. A köztünk lévő huszonöt évnyi korkülönbséget nézve, végül én maradtam a tiszteletteljes: Szervusz Róza néni! köszönésnél. Ő volt a szomszédom. Tulajdonosa volt egy kis hétvégi kertes háznak. A ház számára minden igényt kielégített, de kívül és belül is mellőzte a kivagyi luxust. A luxus a kertjében tombolt. Minden évszakban gyönyörű volt. Nyugdíjának mellőzhető forintjait virágokra költötte. Ez volt az öröme.
- Mint egy klastrom kert - jellemezte a barátnőm.
Ügyelt rá, hogy a legszebb virágok az utca felől, a kerítés mellett legyenek.
- Miért nem az ablakod, vagy ajtód elé rakod ezeket a legszebbeket? - mutattam a kerítés mellettiekre.
- Nem vagyok fösvény. Ez az útonjárók szemének az ajándéka.
Róza szemét megműtötték, de a műtét rosszul sikerült és keveset látott. Úgy gondozta a növényeit, hogy derékszögbe meghajolt, hogy közelről láthassa a virágait. A televíziót csak hallgatta. Az olvasás is nehézséget okozott neki. Átjártam hozzá. Felolvastam neki az írásaimból.
- Írtál újat? Gyere át - Olvasd fel - hívott gyakran.
- Írtam, majd este átviszem.
Mi érdekelte Rózát? Sorsok. Válogattam az írásaim között. Így került sor egy olyan történetre, amikor az ötvenes években az anyámnak és nekem ebédre egy szelet kenyér és két paradicsom jutott. Végig csendben hallgatta.
- Ilyen történetem nekem is van, csak az enyém két szeletről. Megírnád? ... Ígérd meg! - kérlelt.
- Nem tudom Róza. Már nem kíváncsi senki a nyomorra. Majd … Talán egyszer – de láttam hogy nagyon kikívánkozik belőle.
- No, meséld! Hallgatlak
Többször elkezdtem a Róza történetét, de mindig elakadt és hosszú ideig „jegeltem”. Aztán egyszer csak kikívánkozott az emlékezetemből, ahogy bennem megmaradt (de élve az írói szabadsággal is)
1950
A falu szélén, közel a földekhez egymás mellé szorított cselédlakások voltak. Egy szoba, egy konyha. Akárhány gyerek volt ezen a téren kellett osztozzanak. A szoba kicsi volt. Egy kis tapasztott kemence a sarokban, két ágy, egy dikó és egyajtós szekrény volt a berendezése. A padló döngölt föld. Az ágyakon tömött szalmazsák. Az egyik ágyon osztozott a két nagyobb lány, a másikon a legkisebbel az anyjuk. A dikó az apjuké volt, aki nappal is ledőlt, ha megjött a napszámból. Lakták jobb időben a konyhát és tornácot. Télen fűtötték a kemencét és ott melegettek a padkán.
Az egy ablakos konyha padlóját mázolással fényesre kenték. A berendezése egy festetlen stelázsi, egy asztal, két hokedli, egy lóca és egy vékony lemez tűzhely, egy fonott mosdó állvány, peremén szappantartóval. Kemény mosószappan árválkodott benne kicsire koptatva.
Az asszony a tűzhely mellett állt. Vékony kis nő volt. Kese szőke haja a tarkóján apró kontyba csomózva. Tiszta., de agyonmostt vászon ruha lötyögött rajta. Lábán kopott fűzős cipő. Kipirult arccal csorgatta a darát a tűzhelyen fortyogó vízbe. Gyors mozdulattal keverte, hogy ne csomósodjon a puliszka.
- Mindjárt kész! - szólt hátra.
A lócán három gyerek szorongott. Soványkák voltak. Szép arcúak. Anyjuktól örökölt vonásokkal, de az ő vonásait az idő és a sors megszántotta. A három lány közül az egyik púpos volt. Szülés közben baleset nyomorította meg. Éppen ez a nyomorék volt a három közül a legmosolygósabb, az anyja szívének a legkedvesebb. Ha valamit el akartak érni, akkor a másik kettő rögtön neki szólt. Ő volt Juli. Apró púpját észre se véve épp úgy mozgott, rohant, játszott, mint a többi. Ha kellett valami küldték: Erigy Juli! Hozzad Juli! Kérjed Juli!
A korban középső Róza volt. Ő volt a legszebb. A szomszédok mind azt mondták az anyjának
- Na, ezt a lyányt hamar elviszik tőletek. Hamar elkél.
Formára is tetszetős volt. Amikor kamaszodott és kitelt, ő válaszolt az anyja helyett
- Megvan már az én vőlegényem.
- Oszt ki vóna az te lyány? - faggatták.
Róza csak hallgatott. Furcsa szokásait elnézték neki. Nem tett semmi rosszat. Elvonult kezét összekulcsolva. Keresett egy magányos zugot és valakivel csendesen beszélgetett. Élte a maga választotta hitét.
A legidősebb egy se ilyen, se olyan, de célratörő a maga elgondolásaiban. Takarított, rendezkedett, a másik kettőre felügyelt.
- Jó asszony válik belőled – mondták Marisnak, akinek a válasza mindig az volt
- Igyekszem is - Amint felnőtt kereste is a tekintetével a kiválasztottat. Őt vitték el elsőnek a háztól. Őt, a se ilyen, se olyan lányt.
Ez volt a lócán szorongó, anyja mozdulatát leső három gyerek. Mint mindig most is Julit uszították az anyjukra, aki a kukoricakását osztotta nekik - Juli mondjad, hogy kenyeret kérünk!
- Anyám! Inkább kenyeret szeretnénk – esdekelt Juli
- Nincs! Apátok napszámba megy. Két szelet kenyér van. Az az övé. Nektek puliszka van.
Az embere napszámba dolgozott a földeken. Rég túl volt azon, hogy ilyen formán a gyermekeit szánja meg inkább. Az érzelmeit a szegénység korlátok közé szorította. Gyerek gyomrot megtölteni a kukorica kása jó, de dolgozni egész nap nem lehet rajta. A lányok a megmásíthatatlanba beletörődve ették kedvetlenül a puliszkát. Most Juli, a kis pupos se segíthetett. Az asztalon vászonba tekerve ott volt előttük az áhított két szelet kenyér.
1960
Az ötvenes években a szegénységben bennrekedt emberek éltek így egy ideig. Aztán a gyárak kezdték felszippantani betanított munkára a nőket is. Ahogy felserdültek a lányok, hagyva a szegénységet Pestre indultak. Először munkásszállón voltak, aztán mikor a se ilyen, se olyan lány férjehez ment és lakást kapott összeköltöztek. Később az egyedül maradt anyjukat is magukhoz vették. Aki közülük utoljára maradt életben az megörökölte a lakást. Ez volt Róza.
2017
Hívtam telefonon Rózát többször. Kicsengett, de nem vette fel senki. Eétlelt pár hónap, amikor egy mondata eszembe jutott.
„Ha már nem veszem fel a telefont, akkor az égiek bontották a vonalat”
Érdeklődtem. Bontották. A halál kapcsán egy kérése és vele szemben egy régi adósságom jutott eszembe.
2020
„ Két szelet kenyér és meg sem ehettük.” Ezt írd meg!”
Megpróbáltam Róza – szóltam fel az égiekhez. A siker nem garantált.
Ő volt az én szomszédom, Róza néni két szelet kenyerének története az ötvenes évekből.
Nem szeretem az adósságot. Most rendben vagyunk Róza? (Írta: Anyóka)

B. Kiss Albert Püspökladányban született 1923-ban. Szegény családból származott, bár dédnagyapja még nemes ember volt. Apja már fiatalon kikerült csikósként az Ágota-pusztába. Az I. világháborúban az olasz fronton Piavénál megsebesült. Édesanyja szobalányként dolgozott.
A szülők tisztes szegénységben éltek, de gyermekeiket szigorúságban nevelték, Albertet az iskola mellett zenére is taníttatták. Apja kívánságára pékinas tanonc lett. 1948-ban vette feleségül Kóti Erzsébetet, akivel később önálló pék műhelyet alapítottak, és együtt dolgoztak harmincöt évig. A munka mellett, ha ideje engedte, mulatságokba, lakodalmakba járt zenélni, és több zenekarban is játszott. Szabadidejében írogatott. Megírta két kötetben Püspökladány 1920-2000 közötti történetét. A címe: „B. Kiss Albert Püspökladányi Pékmester Közéleti, Családi naplója és Krónikája”. A „nem hivatalos” történelem igazi értéke, hogy egy dolgos munkásember szemén keresztül elevenednek meg településünk fontosabb történései, megfűszerezve az író személyes érzelmeivel. A műben megörökítette Ladány zenetörténetét, elkészítette a Ladányban működő zenekarok tablóját. Írt a néphagyományokról, a betyárokról, a régi mezőgazdasági életről és szokásokról, valamint a településen élő és tevékenykedő jeles személyekről és s város jeles eseményeiről.
Csenki Imre karnagy azt írta az első kötete előszavában: „A szülőföld iránti szeretete késztette az írásra, vezette tollát. Ez adja írásainak ízét, zamatát, és egyik legfőbb értékét.” (Írta: Rásó János)

"Gyermekkorom boldog és felhőtlen éveit nagyon sok kedves öreg ember között töltöttem. Elsőként említeném drága jó nagyatyámat és nagyanyámat. Nem maradhatnak ki a felsorolásból az öreg nagynénik, nagybácsik, a nagyon kedves szomszéd nénik és szomszéd bácsik és a kedves ismerősök sem. A kedves régi emlékek felidéződnek bennem, mikor rájuk emlékezem. Eszembe jutnak bölcs tanácsaik, miket hosszú életük során szereztek és jóakaratúlag nekem és másoknak tovább adtak. Nagyon sok szívet-lelket vidámító humoros történetet (adomát) hallottam, helyi népszokásokat és az ezekhez kapcsolódó íratlan szabályokat. A kedves öregek télen egymás házához mentek tanyázni – főleg a szomszédok –, nyáron pedig a kapuban, kisszéken ülve mondták a különböző adomákat, történeteket. Legtöbbjüket még ők is az elődeiktől hallották. Emlékszem rá, hogy nyári délutánokon valamelyik öreg szomszéd néni kiült a kapuba, utána sorakoztak a többi szomszédok, főleg öreg nénik, hónuk alatt hozva a kisszéket. Mikor odaértek a kint ülőkhöz, a napszaknak megfelelően köszöntötték egymást, és a jövevény a már kint ülő mellé telepedett. Miután már ketten voltak ment a beszélgetés nagyban. Ezután akik érkeztek, szintén köszöntötték egymást és a jövevények hozzátették: Hasznos beszílgetíst! A már ott ülők felelték: Rísze legyík benne! Sokszor nyolcan tízen is összejöttek. Először megbeszélték a napi eseményeket, utána rákerítettík a sort a rígi dógokra. Ugyanúgy zajlott télen is a tanyázás, csak akkor a fűtött szobában, a kemence mellett." (Szerepi Nagy Attila)

Fotó Dr. Bartha Júlia

Ferenczy Zsolt képzőművész (1970, Berettyóújfalu) Az MKE festő szakán végzett 2000-ben, mestere Tölg-Molnár Zoltán volt. Ugyanitt 2008-ban DLA-fokozatot szerzett, 2019-ben habilitált. Jelenleg az egri EKE Vizuális Művészeti Intézetének egyetemi docense. Elsősorban festményeket, rajzokat és installációkat készít. Egyéni tárlatait 2010 és 2017 között Budapesten és Debrecenben mutatta be. Fontosabb díjai: Herman Ottó Múzeum díja (2018), Budapest Galéria bécsi alkotói ösztöndíja (2011), Római Magyar Akadémia ösztöndíja (2007), FKSE-díj (2006), Barcsay-díj (2006), Glatz Oszkár-díj (2000), Amadeus alkotói ösztöndíj (1999). Művei megtalálhatók a Luciano Benetton Gyűjteményben, a St. Gallen Városi Gyűjteményben, az indiai Vyom Art Centerben, a debreceni MODEM-ben és a Déri Múzeumban, valamint a Miskolci Galéria és Művészeti Múzeumban.

Fekvő varjú, 2019
tus, akril, dobozkarton ...

Fazekas Valéria féltett kishazájáról, Hajdúszoboszlóról mesél a Hajdúszoboszló, Török utca 17. című könyvében. A Kairosz Kiadó olyan sorozatot indított, amely a lírai közelítésmód és a szociografikus-riportszerű ábrázolás sajátságos elegyével mutatja fel írástudók különböző, gondosan számon tartott, bensőjükben féltett kishazáit, magyar városrészeket, kistelepüléseket, tájakat. Ezek azok a kisvilágok, bensőnk zugaiba rejtett-óvott vidékek, amelyek különösen fontosak számunkra, amelyekhez az ember gyermek- és ifjúkora vagy életének hosszabb szakasza fűződik.  

Fotó: Fodorné Erika

A Mélytengeri áramlás (1963) Csák Gyula újságírói és irodalmi-írói munkájának ötvözetéből alakult ki, magán viselve mindkettő inkább hibáit, illetve a tapasztalatlanságból eredő kifejezésbeli, formai esendőségeit. "Műfaja is nehezen határozható meg: a korabali kritikák hol szociográfiának, hol riportregénynek, hol egyszerűen csak irodalmi riportnak nevezik. Ez utóbbi jár az igazsághoz a legközelebb. A Mélytengeri áramlás valójában nem több egy napilap – akár folytatásokban is közölhető – riportjánál. Ma már nehezen érthető, de ténykérdés, hogy a könyv nagy vihart kavart maga körül, elsősorban politikai-társadalmi értelemben. Csák Gyula programja ugyanis az volt ezen írásában, hogy bemutassa a magyar falusi-paraszti élet változásait 1945, illetve 1956 után. Ez a nyomozás az író számára felemás sikerrel járt: kétségkívül olyan eredményre jutott, hogy a "mélyben" a múlthoz képest változások zajlottak le, de a felszínen még sok minden mozdulatlan. Ez is elegendőnek bizonyult azonban ahhoz, hogy a hatvanas évek elején még bőven jelenvaló szektás közéleti haragot a fejére idézze." (Mocsár Gábor író)

Rideg Enikő Alexandra nyolcéves. A karcagi Györffy István Általános Iskola harmadikos tanulója. 1993. június 15-én született Karcagon. A Szivárvány 1998 nevű nemzetközi rajzpályázaton különdíjat nyert. 1998-ban a Karcag irodalmi és művészeti periodika Röptető című rovatában már jelentek meg rajzai és egy verse. Ezt a könyvet „három évben" írta, óvodásán, elsős és másodikos korában. Nagyon tehetséges.
(Körmendi Lajos író)

Szenzációs a dinamikája, a kifejezőereje, minden a helyén van. Minden átlátszó, csak vonalra redukált. Nagyon eredeti egyéniség. Minden érzést ki tud fejezni a vonallal. Teljesen szabadon engedi szárnyalni a fantáziáját. Nem ismer akadályokat a vonal előtt.
(Sípos Ferencné rajztanár)

Fotó: Ráczné Kövesi Klára