Az újévet immár kilencedik alkalommal köszöntöttük együtt barátainkkal. Voltak ideges-nyugodt, gondterhelt-vidám szilvesztereink. December 29-én este már hagyományosan összejövünk - még itthon -, hogy megbeszéljük a forgatókönyvet. Ki, mit hoz, mikor indulunk, stb. Ezen az estén nagyon fáradtak voltak barátaink. Nem csoda, igen megterhelő volt nekik ez az év. Én friss nyugdíjasként és friss nagyszülőként szinte kipihenten ültem az asztalnál. Az urammal próbáltuk őket biztatni. És hála a jó istennek ez a mostani évbúcsú nagyon jóra sikeredett, mindenki felszabadult egy kicsit, elengedte – ha pár napra is – a problémáit. Ezen a csoportképen az ötödik évfordulóra a Zoli által készített pólóban feszítünk, az idén újat kapunk azt ígérte.

Ezúttal is Füzesgyarmaton voltunk, ahol a kellemes gyógyvíz mindannyiónk idegeit, ízületeit helyre rakta. Megérkezett hozzánk Zoli öccse és két fia is Madridból, úgyhogy velük is koccintottunk a 2023-as évre. Sőt a Kastélypark fürdő cicája is ott ünnepelt a medence szélén.

Január ötödikén leány unokáinkkal Budapestre készülődtük. No, ez már nem sikerült olyan jól, mint gondoltuk, de a végére csak kialakult. Először is az uram az újév második napján rettenetes náthás lett. Karanténba helyezte magát, hogy rám ne ragassza a ragályt. Tüszkölt, fújta az orrát egész nap és szinte alig tudott felkelni az ágyból. Nagyon megijedtem, hogy mi lesz csütörtökig, hogyan megyünk így el Budapestre? A lányok légtorna edzésre járnak és gondoltuk, hogy bizonyára nagyon fog nekik tetszeni a Recirquel téli, újcirkusz-meséje, a Kristály című előadás. Még decemberben megvettük az online jegyeket rá, aztán az IC jegyeket, sőt a Luminaparki belépőket is. Megkezdődött tehát a kórház szolgálat: kalmopyrin, kamillagőz, ágy-nyugalom, erős húslevest is főztem, hogy minél hamarabb túlessen a nehéz napokon. Izzadt szegény két nap s két éjjel, így szerda délutánra valamelyest rendbejött. De volt egy B tervünk, ha nem lenne jobban, akkor Szilvi barátnőm jön velünk. Bementünk a lányokért Debrecenbe. A fiaméknál már minden össze volt készítve: diákigazolványok, hátizsákok, telefonok, stb. Mindenki izgatott volt, a lányok azért, hogy milyen lesz a vonatozás, mit fogunk látni? Mi, azért, hogy rendben és erőben fel tudjunk kelni csütörtök reggel az ágyból. Az uram - Istennek hála - tudta vállalni a kirándulással járó fáradságot. Kiautóztunk az állomásra, ott még parkolni is tudtunk (ez nem mindig sikerül). A szeles peronon vártuk a Nyírség IC-t, ami kicsit késett. Felszálltunk és kényelmesen elhelyezkedtünk. Blanka papával rejtvényt fejtett, Jázminom elaludt. A kalauz Szolnok után jött és elnézést kért, hogy az első osztályú vagonban elromlott a fűtés, és ha fázna valaki, akkor tud biztosítani másik helyet. Szerencsére mi nagyon fel voltunk öltözve és nem kellett helyet változtatnunk. A vonatunk befutott a Nyugati pályaudvarra, ahol rengeteg ember tolongott. Átverekedtük magunkat a tömegen és mivel kinn szakadt az eső, és már fél egy volt, ezért úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a gyorsétterembe és legalább a gyerekeknek veszünk ennivalót, meg elmegyünk egy nem imbolygó toalettre. Így is lett és mire a lányok megették a sült krumplit és a nuggets-et már csak szemerkélt. Papa javaslatára elgyalogoltunk a Kossuth térre, ahol megnéztük a Parlamentet. Még állt az ország karácsonyfája és a Betlehem is.

A lányok vadul fotóztak, Blanka száz képet küldött a másik mamájának. Közben az eső is elállt. A villamosra felszállva láthattuk a gyönyörű budai panorámát is. Mentünk a Millenárisra, ahonnan egyre több embert láttunk kijönni. Három negyed három volt. Az előadás helyszínén tódult ki a sok ember és mi megkérdeztük, hogy mikor lesz a következő előadás. Mondta a biztonsági őr, hogy ma már nem lesz, 11:00-kor és 13:00 órakor volt. Az utóbbinak most lett vége. Hát én akkor elbőgtem magam. A Millenárist képviselő ember még felhívta a Müpa (mert ez egy kihelyezett előadás volt) illetékesét és próbált segíteni rajtunk. Az uram is felhívta a jegypénztárt, de nem járt sikerrel. Ekkor már Jázmin is zokogott és akkor azt mondtam magamban, hogy nincs semmi bajunk, elnéztük az időpontot, lett veszteség, de itt vagyunk, együtt vagyunk. Az uram sem veszekedett, nem kerestük a hibást. A gyerekek megnyugodtak, látták, hogy szomorúak lettünk ugyan, de nincs vita, bűnbak keresés. Blanka fogalmazta meg a legjobban: - Mama! Az élet már csak ilyen! Újratervezés történt és bementünk az Álmok álmodói c. kiállításra, ahol a hatalmas (3 emeletnyi, de lehet több) térben rengeteg látnivaló volt.

Papa egy idő után leült egy padra és várta, hogy mi lányok nézelődjünk. Két óra hosszát bolyongtunk a hatalmas kiállítótérben. Végül már én is alig álltam a lábamon. Ezután villamosoztunk és elgyalogoltunk a Margit szigeten lévő Palatinus strand területén felállított Lumina Parkba, ahol a jegypénztárnál hatalmas sor állt. Itt hálás voltam Dezső Papinak, hogy online megvette a jegyeket és már mehettünk is be a csillogó-villogó csoda világba.

A hatalmas épületek és állat figurák egy-egy földrészt, országot idéztek. Voltunk Ausztráliában, jártunk Kínában, az indiánok földjén és beszálltunk Hamupipőke hintójába is.

Este fél nyolckor indult a vonatunk hazafelé. A strand bejárata előtt felültünk egy iszonyatosan zsúfolt buszra, ami elvitt bennünket a Nyugati pályaudvarra. A szerelvény benn állt, azonnal felszálltunk és lerogytunk az ülésre, mármint mi felnőttek. Blanka és Jázmin élményekkel telve, nagyon felspannolt állapotban voltak. Hamar eltelt a két óra és már a püspökladányi állomáson bandukoltunk le és fel a lépcsőn. Még jó hogy autóval jöttünk ki az állomásra délelőtt, mert engem már a mentő vitt volna haza. Mondanom sem kell, hogy nem kellett ringatni egyikünket sem, fürdés után bezuhantunk az ágyba. Másnap bicikliztünk, mert roppant szép idő volt.

Meglátogattuk a kedvenc edzős helyünket és beugrottunk Szilviékhez. Ott a lányok megszeretgették Prézli kutyát, megettük a finom lángost, majd haza tekertünk. Délután Blanka és Jázmin rajzoltak, gyurmáztak. Este vittük őket haza Debrecenbe.

Már előző nap megbeszéltük barátainkkal, hogy január 7-én elmegyünk Tiszafüredre a harmadik alkalommal megrendezett Ljasuk Dimitry által kitalált és szervezett újévi csobbanásra. No, arra nem gondoltunk, hogy mi is megmártózunk az alig pár fokos Tiszába, csak úgy nézelődni mentünk.

A vízkereszt ünnepéhez kötődő eseményen Czókoly Sándor atya megáldotta és megszentelte a Tisza vizét és a jelenlévőket, majd a több száz ember berohant a vízbe. A bátraknak nagy kaland lehetett, minden tiszteletem az övék. Voltak nők, férfiak, idősek, fiatalok, sőt gyerekek is.

Az uram után én is megtaknyosodtam. Tüsszögtem, kapart a torkom, köhögtem. Telehold is volt, aludni sem tudtam. Az időjárás nagyon furcsa, szinte tavaszias, kinyíltak a hóvirágok is. Nagyon nehezen jöttünk helyre, többször visszaestünk. Ki sem mozdultunk a lakásból napokig. Viszont arra döntöttünk, hogy a még októberben vásárolt mosogatógépet végre be kellene üzemelni. Azóta sem találtunk hozzáértő szakembert, aki bekötötte volna. Most úgy gondoltuk épp aktuális, felhívtunk hát egy magát hirdető vízszerelőt. Jött azonnal a fiával és meg is egyeztünk, hogy másnap megcsinálják a munkát. Ripsz-ropsz kész lett. Mikor megvettük a gépet az eladó hölgy azt mondta, hogy most már nagyságos asszony leszek. Én igazából nem ezért ragaszkodtam a mosogatógéphez - hiszen szeretek mosogatni -, hanem azért mert mindenhol azt olvasom, hogy ez a leg víztakarékosabb módszer az edények tisztán tartására, bár egyesek szerint nem. Az interneten erről sokat olvastam pro és kontra. De annyi mindent olvas az ember a neten! A minap épp azt, hogy egy nőről intim fotók kerültek fel egy közösségi oldalra, és mint kiderült az intelligens robotporszívója készített róla felvételeket a mellékhelyiségben. Istenem! Mi minden történhet az emberrel manapság! Hát ezek után biztos nem veszünk robotporszívót, bár ez még tervbe sem volt eddig. Ilyenkor télen sokat olvasunk, most épp Osskó Judit Kései memoár c. interjú kötetét. És eljött az idő, hogy együtt nézünk filmeket. Az uram nem szereti a sorozatokat, ezért a héten magyar filmeket választottunk. Minden napra egy film, aztán elmegyünk sétálni. Jó lenne ezt rendszeressé tenni, remélem sikerül. Már, úgy ahogy rendbejöttünk egészségileg és elutaztunk Marciékhoz egy napra. Fiúnk napközben dolgozott, aztán elmentek az El Greco kiállításra, mi meg prüntyögtünk a kisfiúval, aki „beszélgetett” velünk. Nagyon aranyos, mosolygós, barátságos kisbaba.

Szomorú hírek is érkeztek az év végén, év elején. Tavaly októberben halt meg Püspökladány hollandiai testvérvárosának, Hattemnek volt jegyzője, Henk Wemmenhove úr. És most jött a hír, hogy január 17-én elhunyt Johann Besin úr az ausztriai testvérváros, Fischamend volt polgármestere, Püspökladány díszpolgára.

  Hattem,1995.(középen: Henk Wemmenhove)             Fischamend,1992. Johann Besin

Mindkét ember nagyon sokat segített az én drága jó uramnak a kilencvenes évek elején. Várospolitikai kérdésekben tett javaslataikkal, példamutató magatartásukkal, konkrét esetek bemutatásával. Én is ismertem őket személyesen, hiszen családjaiknál is jártunk és viszont is vendégül láttuk őket. Megkönnyeztük halálhírüket.
A Magyar Kultúra Napjának előestéjén Székelyhídra mentünk János bátyámékkal a Nagyvárad Táncegyüttes Istenes című előadására, melynek zenéjét az uram gyerekkori barátja Kiss Ferenc Martin György-, Makovecz- és Prima díjas zeneszerző szerezte. Fergeteges és katartikus előadás volt.

Kötöm a Fuszekli-díjakat ezerrel. Ez évben házaspároknak küldöm a meleg, gyapjú zoknikat. Általam ismert és nagyra értékelt embereket tüntetek ki ezekkel a holmikkal. Ez egy teljesen civil és szubjektív kitüntetés. Elismerésem jeléül adom minden év januárjában azoknak, akik számomra a kultúra, az önzetlenség és a szakmaiság szerelmesei, megvalósítói, megtestesítői. Még a hónap utolsó napjaiban át is tudtam adni a karcagi Gazdaház tulajdonosainak - Emesének és Ferinek - a díjat, de a többiek februárban kapják meg.

Hosszú ez a hónap minden évben. Jó volt azért, hogy ennyi esemény történt velünk 2023 januárjában. (Írta: Csontos Gabriella)

Mint tudjuk legfontosabb testrészünk a lábunk. Azon hordozzuk nap, mint nap testünket. Azon állunk. Ezért gondoltam, hogy alapítok egy díjat a lábra, mely a legbiztosabb alap és a legnagyobb szüksége van arra, hogy megbecsüljük. Január még a tél közepe, így igen fontos, hogy melegen tartsuk. Én meg szeretek fuszekliket gyártani, ezért teljesen természetes volt számomra, hogy a díj egy általam kötött gyapjú zokni lesz.

Ez egy teljesen civil és szubjektív kitüntetés. Elismerésem jeléül adom minden év januárjában azoknak az  embereknek, akik számomra a kultúra, az önzetlenség és a szakmaiság szerelmesei, megvalósítói, megtestesítői a három földön: a Nagykunságban, a Nagy-Sárréten, és a Hajdúság-Hortobágyon.

2023-ban őket díjazom::

Nagykunság:
Gánóczy Ferenc és Nagy Emese Karcag

Nagy-Sárrét:
Biró László és Biróné Szabó Brigitta Püspökladány

Hajdúság-Hortobágy:
Vincze Béla és Fuchs Mária Debrecen

Eljött hát 2022 utolsó hónapja. Szomorúan keződött, mivel elsejével bezárt a házunkkal szemben lévő Korona Hotel és Étterem. A két évig tartó pandémiát túlélte, de ezt a gazdasági válságot már nem. Azonfelül, hogy sajánlom nagyon a volt dolgozókat, akik elvesztették a munkájukat, vesztett a város is. Egy kulturált szálláshely és vendéglátó egység szűnt meg. Bizakodom, hogy lesz rá vevő és nem megy tönkre az épület itt a városközpontban, a szemünk láttára. Emellett a város népszerű és igényes ruházati boltja is bezárt. No, de itt öröm van, mivel a tulajdonosoknak unokájuk született és inkább a pici lánykát dajkálják. Sajnálom a Darut, mert a környék egyik legjobb minőségi áruháza volt. Ott vettük a fiam esküvői öltönyét. Bízom azért abban, hogy lesz aki folytatja.
A decemberben, adventban azt szeretem, hogy találkozhatunk, együtt lehetünk sok ismerőssel, baráttal, rokonnal. Másodikán a kinti tűzhelybe gyújtottunk be és forralt borra, kenyérlángosra vártuk barátainkat. Csípős hideg volt, de a kályhában pattogott a tűz, egy kevés pálinka és a bor belülről is melegített bennünket.

A várakozás alatt én egy idő óta ajándékokat készítek, kötök, horgolok ezt-azt. Még anyukámról maradt nagyon sok fonal, amit azóta szinte maradéktalanul feldolgoztam (lásd jobbra a képen). Nekem kikapcsolódás, meditálás – ekkor nagyon sokat imádkozom. Megrendelésre kötöttem magas szárú zoknikat, meg a most született unokánknak is csináltam egy kis pulcsit és apró fuszeklit.

Hó elején pedig mindig Mikulás meglepetésen gondolkodtunk, hogy milyen maradandó élményben legyen része unokáinknak. János bátyámmal megbeszélve Létavértesre vittük Blankát és Jázmint. Még mielőtt a tanyára mentünk volna a Báb Kincs Tárban tettünk látogatást, ahol egy nagyon aranyos óvónéni fogadott bennünket. Kezében a mese alakok életre keltek, és a lányok is megfoghatták, kipróbálhatták a különböző fajta bábokat. A mese, a játék után Álomzugba vitt az utunk, ahol János és Jutka várt már bennünket.

A tanyán a bátyám kérte a lányokat, hogy segítsenek a lovak körüli teendőkben, amit Jázi szívesen csinált, és Blanka is odamerészkedett, megfésülte Szikrázó sörényét. Aztán lóra is pattanhattak.

A karámban még a poroszkálást is kipróbálhatták, sőt Blanka azt is megtanulta, hogyan kell a lovat megállítani.

Megebédeltünk, aztán a lányok Judit sógornőmmel elmentek sétálni a tanya körül. Debrecenbe visszatérve körül néztünk az Adventi Vásárban is, ahol igen nagy volt a drágaság. Hála Istennek unokáinknak nem volt túl sok igénye, egy-egy nyalókával és egy kürtős kaláccsal be is érték pénztárcánk nagy örömére.

Az otthonukba is tett a Mikulás ajándékot. Egy különleges adventi naptár és természetesen csomag is dukált nekik, hiszen nagyon jó, szófogadó és illedelmes leánykákról van szó. December 4-én advent második vasárnapján felolvasó estre mentünk, ahol közeli ismerősünk, Riegel Zoli írásaiból szemezgettek. Hangulatos, meghitt este volt.

Miklós nap előtti estén a szomszédba mentünk, ahol minden évben becsilingelünk az ablakon és közöljük, hogy találkoztunk a Mikulással. Tanyázunk, Pista és az uram pálinkáznak kicsit, kicseréljük a csomagocskákat. Barátaink az idén is megkérték Dezsőt, hogy legyen Mikulás, így december 6-án hozzájuk készülődtünk. A gyerekek nagyon várták. A legkisebb még a cumijait is odaadta, hiszen tavaly megigérte. Énekeltek, verseltek. Jó volt újra együtt lenni, csevegni.

Ádám olyan finom gulyáslevest főzött, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. Edina Réka segítségével almatortát késztett. Marisa - ő egy lengyel-kun asszony - pedig olyan ferdinándot sütött, hogy még a karcagiakét is lepipálja. Búcsúzóul csomagolnak nekünk: levest, süteményt, pálinkát, bort. Marisa mondja, hogy ezt még az anyósától – Zsuzsa mamától – tanulta, aki minden alkalommal étel batyuval engedte el a vendéget. Áldás kezeikre, hiszen így másnap nem kellett az ebédfőzéssel bajlódni. Jó idő is volt, ezért be tudtuk hordani a virágokat a kultúrba (így hívjuk az alsó épületünket). Épp ideje volt, mert másnap hajnalban már fagyott. De még így is igen sokáig tartott a jó idő, hiszen már december van. Igaz mostanában a január, február szokott igazi télies időjárással megajándékozni bennünket.

Az uram és Marci fiam a katari vb lázában égnek. A csoportmérkőzések után két napig nincs meccs. Ekkor szinte hallani a csendet a lakásban. Aztán jönnek a negyed döntők. Már nekem is ismerősen hangzanak a focista nevek. Szerintem egyébként ez a foci vb a meglepetések világbajnoksága. A spanyolok kiestek. A család férfi tagjai fogadtak is. No, majd meglátjuk. December 9-én kiállításmegynyitóra mentünk Létavértesre, ahol a sógornőm, Balázs Judit pasztelképei is a falra kerültek. Az Ahogya(N)ők látják című tárlaton tizenegy lány,asszony alkotásait mutatta be Erdei Sándor újságíró, zenélt a Zimberi Banda, énekelt Nagy Imre. A terem megtelt érdeklődő ismerősökkel, barátokkal, rokonokkal. A kiállításon sokféle technikával készült képet láthattunk. Januárban meghívást kaptak Székelyhídra, hogy ott is mutassák be azokat. Nagyon meglepett a képek sokszínűsége, a megnyitó otthonos, emberi, meleg légköre, a szeretetteljes vendéglátás és fogadtatás.

Közben a horvát foci csapat kiejtette a brazilokat, az aznapi késői meccsen pedig a marokkóiak a portugálokat. A francia-angol meccsen a franciák győztek. Mondom én, hogy egyre érdekesebb lesz ez a világbajnokság. A bátyám és az uram már azt sem tudja, hogy mire fogadott, annyira váratlan meccs eredmények születtek. Advent harmadik vasárnapján – ez az öröm vasárnapja – a templomban meggyújtotta Péter Atya a rózsaszín gyertyát és szokásához híven a mise végén kiszólította az azon a héten ünneplő születés- és névnaposokat. Én is kimentem az áldásért. Az Áfész Énekkari Egyesület tagjaitól kis karácsonyi csomagot kapott mindenki búcsúzóul. Ezen a napon szerény ebédet készítettem (sóska leves, tejbegríz), mert délután mentünk barátainkkal Füzesgyarmatra a kedvenc fürdőmbe és Szeghalomba, a Vasúti Kisvendéglőbe névnapi vacsorára. Partiumi barátaink is küldtek nekem ajándékot, ami ugyancsak nagyon jólesett. Szóval ünnepeltünk gyógyvízben, vendéglőben, lélekben, örömben gaudete vasárnapján.

December 12-én reggelre, a névnapomra leesett a hó. Mondhatom szép névnapi ajándék az égiektől. A korai kávémat az este kapott bögréből ittam. Luca napján rorátén voltam. Misztikus volt.

Ez a hét az unokánk keresztelőjére és az ünnepre való készülődés jegyében telt. Sütöttem sok-sok sajtos kekszet, fasírtot, hurkát, kolbászt. A hét szerdáján vendégeket vártunk, jöttek Tamásék. Az egyetlen közeli rokonaim, akik itt laknak Püspökladányban. Nagyon boldog voltam, hogy itt voltak. Tomi a járvány idején kikutatta a Péli (anyai ág) családfáját az 1700-as évekig visszamenően. Érdekes, hogy az anyai nagyapám családja is Nagyivánról való, mint az apai nagypapámé. Péli István, az anyai nagyapám aztán elrendezett házasságot kötött a Monostorpályiból kommendált görögkatolikus Magyar Piroskával – az én anyai nagymamámmal.

Váratlan vendégünk is lett a héten. Kiss Éva barátnénk ugrott be hozzánk egy csomaggal. Az anyukája küldött nekünk egy gyöngyit (tyúkot) megpucolva. Drága Erzsike! Áldás kezeidre! December 17-én volt a keresztelője a mi Matykónknak a budai Szent Flórián görögkatolikus templomban.

A szertartás után Marciéknál ültük meg az ünnepet családi körben. Mindenki hozott valamit. Batyus buli volt. Matyi jól viselkedett mindvégig. Evett, aludt, „beszélgetett”.
Másnap Karcagra mentünk a Gazdaházba, ahol Fábián Éva bukovinai székely mesemondó, énekes asszony mondta el Mária és Jézus születésének történetét, úgy ahogyan még azt a nagyszüleitől hallotta. A gyerekek és a felnőttek is nagy élvezettel hallgatták. Viszont az uram igen izgalomban volt, hogy négy órára véget ér e a mese, mert a futball világbajnokság döntő meccse kezdődött. Emese és Feri - a vendéglátóink - azonban figyeltek erre, és már izzították is a laptopot, hogy akit érdekel a mérkőzés nézhesse. Fordulatokban gazdag, izgalmas döntő volt, aminek a végén tizenegyesekkel dőlt el a végeredmény. Argentína csapata - Messivel az élen - lett a világbajnok.

22-én újra csak a fővárosba mentünk, mert Marci jegyet vett meglepetésként, és a Kongresszusi Központba vitte Lídiáját a Danubia zenekar Klasszikus karácsony c. koncertjére.

Mi pedig addig Matyikánkra vigyáztunk. Mit vigyáztunk?! Csacsogtunk, gügyögtünk, dúdoltunk annak a drága gyermeknek. Altattuk, ringattuk. Közben én megfőztem a töltött káposztát karácsonyi ajándéknak.

Az ünnepre a család több tagja is beteg lett, így ők otthon gyógyultak, Marciék sem vállalták a két órás utat. János bátyámék, Daniék és Zsuzsi sógornőmék jöttek hozzánk karácsonyra, mert mi sokat utaztunk ebben a hónapban. Zsolti sógorunknak jutott eszébe a régi történet, miszerint, mikor Farkas papáéknál énekeltük a karácsonyfa körül, hogy " ...itt egy szép könyv, ott egy labda..." - Márton fiunk még alig tudott beszélni és megkérdezte: hol a labda? De milyen jó, hogy van videóchat, ahol, ha nem is élőben, de láthatjuk egymást. A héten hallottam valakitől: boldog az, aki valakit boldoggá tud tenni. Nekünk nagyon sok boldogságban volt részünk ezekben a napokban. Kívánom, hogy mi is tegyük boldoggá egymást ezen a karácsonyon és az új évben! (Írta: Csontos Gabriella)

Ezt a hónapot az enyészet hónapjának is nevezik.  November elsején Mindenszentek ünnepén Budapesten mentünk szentmisére a tisztviselőtelepi Magyarok Nagyasszonya-plébániatemplomba.

És a héten még főztünk Marciéknak sok finomságot, de volt kikapcsolódásunk is. Egyik nap elmentünk a Pascal Gyógyfürdőbe.

A másik nap moziba. A Blokádot néztük meg. Amiről a film szól, mi sajnos megéltük. Az uramat épp hogy megválasztották polgármesternek, amikor egyik napról a másikra megemelkedett a benzin ára. Emiatt háborodtak fel a fővárosi taxisok és zárták le az utakat, a hidakat Budapesten. Természetesen vidéken is azonnal csatlakoztak a fuvarozók az akcióhoz. Erről így emlékeztem a 2011-ben írt naplóban: "Püspökladány határában két teherautó elállta a 42-es főközlekedési utat és nem engedtek senkit tovább. Az uram német nyelvű szórólapokat sokszorosíttatott, hogy tájékoztassák a Románia felé utazó külföldieket a helyzetről. A demonstrálók megegyeztek, hogy a mentőt átengedik. A ladányiak kijöttek a tüntetőkhöz, ott tárgyalták az eseményeket. Hallgatták kisrádión a híreket, a fővárosban történteket. Én, többed magammal teát főztem a demonstrálóknak. Idegfeszítő napok voltak ezek, mert nem lehetett tudni, hogy mikor szakad el a cérna valakinél. Nagy diplomáciai érzékkel és türelemmel végül Györkei Gyula önkormányzati képviselő - egyben fuvarozó -, és az uram haza tudta küldeni az embereket, de nekem azóta is összerándul a gyomrom, ha ezekre az időkre gondolok.”

A film tetszett, a színészek játéka kitűnő, a karakterek jól vannak megírva a dokumentumfilm és a fikciós jelenetek szépen egymásba símulnak.
A hét végén szomorú eseményen vettünk részt. Elkísértük utolsó útjára unokatestvéremet a budapesti Tamás utcai urnatemetőben.

Hazajőve még talált az uram négy üvegre való paradicsomot, paprikát a kertben, amit lecsónak készített el. Sanyika unokatestvérem és felesége Rózsika jöttek gyertyát gyújtani a temetőbe, majd benéztek hozzánk is. Örömmel ültünk le ebédelni és hallgattuk az újabb családi történetet. Most Sanyika a saját születéséről mesélt, ahogyan a szüleitől hallotta. 1948-ban Sanyi kereszt Hosszúháton volt állomásfőnök. Ez a kis település Püspökladánytól kb. 10 km távolságra van. Október 10-én, amikor eljött az ideje Lenke keresztnek hajtányra ültette őt Sanyi kereszt, és a vasúti sínen „beutaztak” Püspökladányba a Fatelítő telepig. Ott levette Sanyi kereszt a járművet a sínről és elindultak gyalog a Zentai utca 13 szám alá, a Csontos szülőkhöz. Odahívták a bábát és Sanyika ott jött a világra. Még a születéséhez kapcsolódik az „egy dolláros” történet is, ami ugyancsak az akkori időket idézi és jellemzi. Sanyi kereszt apukájának volt három testvére. A két idősebb fiú a huszas években kiment Amerikába és ott sokat dolgozva egy kis pénzre tettek szert. Idővel hazajöttek és a Nyírségben földet vettek, gazdálkodtak. A legkisebb testvér, Terézke is kiment aztán az újvilágba. Mikor Sanyi kereszt megírta neki, hogy kisfiúk született a nagynéni tollat ragadott és egy egydolláros bankjegyet is beletett a borítékba. A történelmet ismerve, ez a küldemény inkább bajt hozott 1948-ban, így Lenke kereszt kérésére keresztapánk elégette a levelet és az egydolláros szerencse bankót is.
A héten még voltak nálunk más vendégek is. Marianna barátnőmet mindig egy vacsorával köszöntjük nevenapja alkalmából. Igaz, hogy már rég elmúlt november elseje, de csak most értünk rá mindannyian. A baráti házaspár mindkét tagja még munkahelyen dolgozik, idős szülőt gondoznak, tizenhat unokájuk közül mindig van, akihez szaladni kell. De azért valahogyan csak összejön a vacsora és egy jó beszélgetés. A hétvégén Szilvit köszöntöttük, Marciék meg a bátyjához voltak hivatalosak Márton napra. Matyi unokánk először ment vendégségbe. Dani megint kitett magáért, szerintem a Michelin csillag járna neki bőven. Ebéd után ismerkedtek egymással.

November 15-én megérkezett hozzánk Matykó! Farkas Papa boldogan vette karjaiba a Damjanich utcai rezidencia konyhájában. Többen jöttek ezidő alatt baba nézőbe: Marianna, a Szilágyi házaspár, Marci komája a feleségével. Kedves szomszédainkhoz is átlátogattak. Matyikánk bírta, sőt volt akivel „beszélgetett” is. Közben megkezdődött a foci VB, amit az uram lelkesen követ. Bár még az elején tart és nincsen nagy tét, de azért voltak meglepetés meccsek, eredmények. Én továbbra is a török sorozatok rabja vagyok, most épp négyet nézek párhuzamosan.

November utolsó hetében évfordulónk van. 25-én, Katalin napon 35 éve, hogy megtaláltam a másik felem. Ezt egy cserkeszőlői wellness-szel ünnepeltük meg. Jól esett testünknek, lelkünknek.

27-én, kezdődik az advent, a várakozás. Takarítok a lakásban, felteszem a piros függönyöket, kiteszem a karácsonyi vásáros emlék-bögréket, elkészítem az évszak asztalunkat. Vasárnap énekeltünk a templomban, a plébános úr megáldotta az adventi koszorúkat és meggyújtotta az első gyertyát.

Hálát adtam a jó Istennek ezekért a napokért is. És akkor még jött a hónap végi slusszpoén! Budapesten a Vigadóban konferencia a Csete Házaspárról. Nagyon sok és érdekes információt tudtam meg róluk. Keserű Katalin, Korzenszky Richárd, Balázs Géza előadása, Rácz Zoltán mondatai..., de szinte mindegyik megragadott. Jegyzeteltem is. Cyprian Norwid, Nagy András sorai zengnek bennem. Köszönöm Csete Örsnek ezt a két napot, hogy a "hajlék"-ban tölthettem. Meg persze gyermekeimnek, akiknél egy kicsit babázhattam. Az alábbi képen anya-Matykó baba, itt épp csíkosban. Összeöltöztek.

Esményekben, élményekben gazdag volt ez a hónap is, de most csendesedünk. (Írta: Csontos Gabriella)

Október 2-án délelőtt a fiunk ezt írta üzenetben: „Egyelőre minden okés, éjszaka nem volt semmi extra, most már lent vagyunk a szülőszobák mellett egy 6 ágyas vajúdóban. Minden rendben, itt vagyok az ágya mellett. Várakozunk. Pussz” Mi épp Karcag és Berekfürdő között a kerékpárúton szenvedtünk a szembeszéltől. Ugyanis az uram azt mondta szombaton, hogy menjünk el vasárnap Berekfürdőre, mert már nem bírja, hogy én milyen stresszes vagyok itthon. Szép idő van, úgysem bicikliztünk még az idén. Karcagra vonattal mentünk, onnan pedig tekertünk. S közben jött az üzenet. Jaj, nagyon felvillanyozódtunk. Aztán vártuk a további híreket, de egyelőre nem jött a gyermek. Majd másnap délben, október 3-án született meg Farkas Mátyás 3130 grammal és 52 centiméterrel. Aztán azon izgultunk, hogy mielőbb engedjék ki a kórházból őket, mert otthon azért a saját fészkükben minden más, és az azt is jelenti, hogy minden rendben van, nincs semmi baja sem az anyukának, sem a babának. Ahogy megszületett Matyink az unokaöcsém hozta a - jórészt a kertünkből kivágott diófából készített - bölcsőt, ami egy mestermunka, remekmű. Áldás kezedre Kiss Tamás! Másik kedves rokonunk, Kiss Benkő galambot hozott, amiből finom levest és töltött galambot csináltam a Boldogasszony-ágyban fekvő menyemnek. 

Márton fiúnk a családját csütörtökön vitte haza a kórházból. A nászuramékkal úgy beszéltük meg, hogy szombaton ott találkozunk, hiszen ők is nagyon várták már látni elsőszülött unokájukat. A találkozás nagyon megható volt. Igaz elfáradt Lídiánk és Matyikánk is, úgyhogy viszonylag hamar eljöttünk. Már ekkor vittünk ennivalót, így vasárnap nem is mentünk hozzájuk. Ezen a napon a Pesterzsébeti Gyógy-, Strand és Hullámfürdőt látogattuk meg. Nagyon sokan voltak, pedig késő délután mentük. A víz kellemes volt, jódos, sós vize van, szaunáztunk is. Számomra labirintus volt az egész komplexum, én többször eltévedtem, de mindig volt, aki útbaigazított. Este nyolcig nyitva van és olcsó a belépő is. 

Egyébként Daninál vertünk tanyát és minden nap onnan vittük a komatálat Marciékhoz villamossal, busszal. Mivel már nyugdíjasok vagyunk mind a ketten, így ingyen utaztunk. Nekünk nagyon jó véleményünk van a fővárosi tömegközlekedésről. Sűrű járatok vannak, gyorsan mennek, mozgáskorlátozottak, babakocsis anyukák is biztonsággal használhatják, mind a villamost, mind a buszt. Minden délben egy kicsit tudtunk babázni is. Közben Matyinál volt a védőnő, elvitték bemutatni a gyermekorvoshoz is. Szóval egész mozgalmasan teltek a napjaink. Október 12-én, szerdán Budapest új kulturális programján, az Új Körúton voltunk a Székely Mihály utcában, ahol fergeteges kis koncertet adott Réka és Imi.

Pénteken elmentünk a Városligetbe, ahol verőfényes őszi időben sétálgattunk. Nagyon sokan vannak a parkban, öregek, fiatalok, gyerekek, kutyák. A Királydomb király, ott ülnek a fiatalok csapatostul.

A Magyar Zene Házára voltunk kíváncsiak. Valóban nagyon atraktív épület. Ott is rengetegen voltak. Gyerek- és nyugdíjas csoportok tolongtak a bejáratnál. Az információs pultnál az uram megérdeklődte, hogy mit lehet megnézni. Kínálják a hangdómot. Tetszik az ajánlat, a nyugdíjas jegy mindössze 500.- Ft/fő. Kérjük. A négy órakkor kezdődő programra fizettünk be, azt azonban nem tudtuk mi vár ránk. A hangdóm egy kör alakú helyiség, a földön babzsákok, arra kellett leülnünk. Hát, mi hanyatt vágtuk magunkat, ahogy hirtelen lehuppantunk az alacsony ülő alkalmatosságra. Tök sötét lett és a plafonon megjelentek különböző etűdök zenével, 3D-s fényjátékkal. Az elsőn egy épület volt, ami aztán megfordult, úgy tűnt, mintha ránk esne. De ez még hagyján! A következő vizuális képen hatalmas piros kockák jöttek-mentek a fejünk felett, majd kék alapon, minha tejszínhab foltok tűntek el és fel, aztán mintha drótkerítés esett volna ránk, végül meg pókhálószerű alakzatok rajzolódtak ki és ezek több percig ismétlődtek. Az uram már a piros kockáknál megfogta a kezem, mert érezte, hogy nekem ez egy kicsit sok, de ő sem érezte jól magát. A zene, az valami elektronikus rettenet. A harmadik résznél már a gyomrom összerándult és arra gondoltam, hogy milyen hülyék vagyunk mi, hogy lementünk a mínusz második szintre, majdnem élve eltemetve, borzalmas hangokkal és fényekkel körülvéve, holott kinn virul a természet, süt a nap, még virágzik sok növény, sárgulnak, és hullanak a fák levelei. A végén alig bírtunk felkászálódni a földről. Én menekülőre fogtam és elsőként hagytam el a helyiséget. A hét folyamán még azért megünnepeltük Dani szülinapját is. Az uram készített ízletes vacsorát, Lilla csinált finom tortát.

Aztán hazajöttünk, mert itthon rengeteg munka várt bennünket, meg Fickó és Szemecske – a két elárvult cicánk -, akiket a szomszédék etettek, pátyolgattak míg mi oda voltunk. Rendesen ki is gömbölyödtek a gondoskodástól, ami természetes, hiszen Marikáék minden állatot felhízlalnak a szeretetükkel. Az uram a szilva cefrét vette kezelésbe, én a lakást takarítottam ki, mert ugyan nem voltunk itthon, de a por az rendesen ellepett mindent.
A hét szerdáján vendégeket vártunk. Először a Győrfi házaspár jött, akik Marci fiunkat születése pillanatától kezdve ismerik, és örömmel gratuláltak fia születéséhez. Aranyos ajándékukat szerintem Matyi majd a keresztelőjén viseli. Természetesen az újdonsült nagypapát is üdvözölték, aki büszkén mutatta, hogy a telefonja háttérképe Matyi és Papa.

Csütörtökön az unokatéstvérem, Lencike jött a férjével Budapestről. A szülők sírját látogatták és beugrottak hozzánk is. Természetesen Matyi születése volt a téma és ennek kapcsán Lencike elmesélte, hogy ő hogyan született az ötvenes években. A szülei Hortobágyon laktak, mivel az apukája, Sanyi kereszt ott volt állomásfőnök. Az állomás épületében volt a szolgálati lakásuk, ahol a konyhában lévő ágyon vajúdott anyukája, drága Lenke kereszt, akivel a szomszédasszony - a pályamester felesége - volt addig, míg Sanyi kereszt hajtányon el nem hozta Balmazújvárosról a bábát. Mindez január 4-én volt, nagy télben. A távolság a két település között 15 km, és két vonat közlekedés között kellett mindezt megtennie, mivel egy sínpár volt. A hajtány egy kézzel hajtható sínen közlekedő nyitott jármű.

A nagyobb testvér, Sanyika Püspökladányban volt a nagyszülőknél. Mire a bába jött, elő lett készítve a forró víz, a lepedő, a törölköző. A bába értette a dolgát, Lenke kereszt bízott benne, hogy gyermeke épen és egészségesen világrajön a hortobágyi állomás szolgálati lakásának konyhájában. A Lencike születési anyakönyvi kivonatában viszont az szerepel születési helyként, hogy Debrecen, mivel anno Hortobágy közigazgatásilag oda tartozott.

Azon a héten pénteken mi is Debrecenbe mentünk rendbe tettük a sírokat a temetőben, majd Létavértesre, ahol megköszöntöttük Judit sógornőnket születésnapja alkalmából. Ott is a családi történeteket emlegettük.

Sanyika unokatestvérem egy 1956-os emlékét idéztem fel, amit még tavaly mesélt el nekünk. Hortobágyon laktak, ahova a rendszer által nem kívánatos személyeket kitelepítették. Apukája - a mi Sanyi keresztünk -, mint már írtam ott volt állomásfőnök. A kitelepítettekkel telt vonatok oda érkeztek. Az egyik vagonról egy fiatal asszony szállt le, akire ráismert Sanyi kereszt. Még legény korában - de már elkötelezettként Lenke kereszt felé -, Zala megyében dolgozott és ott ismerkedtek össze. Sok év után a hortobágyi állomáson találkoztak. Az asszony kérte Sanyi keresztet, hogy hadd telefonáljon az állomásról haza a szeretteinek, hogy hol van, merre vitték. Sanyi kereszt hezitált, mivel abban az időben ez a munkahelye elvesztésébe, de lehet az életébe is kerülhetett volna és két gyermekes családapaként félt. Végül Lenke kereszt unszolására megtörtént a telefonhívás. A másik története az volt, mikor 1956 októberében Hortobágyra is eljutott a híre a fővárosi és a debreceni megmozdulásoknak. A faluban is összeverődtek az emberek és leverték a szovjet felszabadítóknak állított bronz emléktáblát. Azon tanakodtak épp, hogy mitévők legyenek vele, mikor arra döntöttek, hogy beledobják a Hortobágy folyóba. Az én drága, akkor nyolc éves unokatestvérem az egyik barátjával jelentkezett is, hogy végrehajtják ezt. Vitték a táblát, amikor az útjukba eső Gépállomásról kiszólt egy ember nekik, hogy mit és hova visznek. Mondták, hogy az emléktáblát a folyóba. Az ember odaintette őket és mondta, hogy kár lenne ezért a jó és értékes anyagért. Vigyék csak be, ott majd beolvasztják és eltűnik örökre. A születési hely igaz meséjét, valamint az 56-os eseményeket az „oral history” őrzi. Filmbe illő történetek ezek. Köszönöm rokonaimnak, hogy megosztják velünk életük egy-egy darabját, hiszen családunk múltjából meríthetünk erőt, ismerhetjük meg felmenőinket.

Az ünnepi hétvégén jöttek Daniék. Bemutatták az új autót, mely a fiú első saját gépjárműve. Bevásároltak és elkezdték a komatál készítést, ugyanis a következő hetet ők vállalták, hogy ellátják az újszülött családját mindenféle finomsággal. Csináltak csirkehús levest sok zöldséggel, mézes-mustáros csirkemell filét, bolognai spagetti alapot, sült tököt, kakaós-lekváros csigát, palacsinta tortát.

Október 25-én megköszöntöttük Blanka unokánkat nevenapján.

Ezen a napon mentünk el Hejőkürtre is az uram apai nagyszüleinek és a testvérének, valamint két rokonának a sírjához. Estére egy baráti házaspár hívott bennünket vacsorára.

Rég találkoztunk, de a közösségi médiában figyelünk egymásra mi asszonyok. Tudták, hogy most született unokánk és egy doboznyi baba ruhát készített össze nekünk Ani, hogy vigyük majd el Matyikánknak.
Még várt ránk két temető látogatás a héten, amit ugyancsak minden évben megteszünk. Vésztőn az anyai nagyszülők és nényjike sírjához visz az utunk, Debrecenben pedig apósom, anyósom, sógornőm, és az uram kislánya van eltemetve. Püspökladányban anyukámhoz, apukámhoz vittünk mécsest.

Október 28-án nyílt egy kiállítás a Trafó Galériában Budapesten, ahol Lillának is voltak fotói. Erre a megnyitóra mentünk, meg újra komatálazás lesz a héten a Boldogasszony ágyas menyemékhez.

A kiállítás témája napjaink kettős krízishelyzete: a gondoskodási válság és a Covid-19 világjárvány.
Lilla, a demens nagymamájának a gondozása közben a minden nap használt tárgyait fényképezte le. Döbbenetes volt számomra látni a nemrég még nekem is kezemügyében lévő dolgokat. Nem volt a képen személy, de mindenki - aki gondozott már idős embert -, oda tudta képzelni a szeretettét.
Matyikánk sokat nőtt a két hét alatt. Még mindig nagyon jó idő van, mentünk sétálni is vele.

Daniék Magyarszombatfára mentek, így mi újra itt tudunk lenni nála. Sütünk, főzünk, babázunk, de azért van némi kikapcsolódás is számunkra. Október 31-én Cseh Tamás-Csengey Dénes Mélyrepülés c. estjén voltunk a Kettőspontban.

(Írta: Csontos Gabriella)

Az év kilencedik hónapja számomra a születés, hiszen 15-én van a születésnapom. Épp láttam egy viccet a facen: „Tudja mindenki, hogy a kilencedik hónapban van?” Hát az én Lídia menyem az biztos. Már szépen domborodik a hasa, majd szétfeszíti a kisManó. Nagyon itt az idő. Az uram nem győz engem visszafogni, mert legszivesebben minden percben, minden órában kérdezgetném őket, hogy minden rendben van e? Az elsőszülött unokámat - Blankát - is nagyon vártuk, de Kriszta menyemnek már van egy nagyfia és ő tudta, hogy mi az, mikor világrajön egy angyal. Apás szüléseik voltak és Bence fiamért azért aggódtam, hogy mit érez majd és hogyan tud segíteni ebben a helyzetben a feleségének. Jázminnál már Bence is tudta mi következhet. Az akkori  képeket nézegetve mindig elsírom magam, mert a Szent család jut eszembe róluk. No, ez vár Marciékra is. De még a hónap kezdetén vagyunk és nekünk nagyon sok meghívásnak kell eleget tennünk. Alig jöttünk haza a Balatonról Sarudra voltunk hivatalosak az unokatestvéremékhez. Szép őszi idő volt és a Tisza tónál is gyönyörű a naplemente.

A földesi volt kolléganőimmel és a debreceni barátnénkkal már egy éve szervezzük, hogy közösen elmegyünk Edithez Tornabarakonyba. Hárman közülünk már nyugdíjasok, mi Edittel segélyesek és olyan sok a munkánk, a programunk, hogy alig tudtuk összeegyeztetni, hogy az időpont mindenkinek jó legyen. Irma így sem tudott jönni sajnos. Azért csak felkerekedtünk, és útközben beiktattuk, hogy Edelényben megnézzük a felújított kastélyt. Az épület a város közepén van, eddig nagyon romos állapotban volt és most teljes pompájában ragyog és igazán élvezetes, hangulatos tárlatvezetésben volt részünk. Edit, aki már többször is volt  ott Bogival – a kedves agárral – nem tudott bejönni velünk, de mi hárman végigjártuk a teremeket.

Tornabarakony egy pici zsákfalu a kéktúra mentén. Edit Levendulás házában sok vándor megpihent már. Jó házigazda és szervező barátnénk igen kemény programot állított össze nekünk. Én sokszor itthon hetekig ki sem megyek a kapun, most az egyik nap a telefon lépés-számlálója tízezer lépést mutatott. Nem is kellett este ringatni bennünket, úgy dőltem bele az ágyba, mint egy zsák. 

Voltunk Derenken, az elhagyott goral lengyel faluban, Tornaszentandráson az ikerszentélyes templomban, Szilveszternél, az öreg tölgynél. Jó szívvel ajánlom a túrázni, elvonulni vágyóknak: tornabarakony.hu

Hazafelé jövet bementünk Bükkszentkeresztre a másik unokatestvéremhez, aki ugyancsak -mint én -,  szeptember 15-én született nyolcvan évvel ezelőtt. Drága Évám nagyon meghatódott és boldogan mesélte, hogy a család is meglepte őt. Négy generáció köszöntötte e jeles napon.

Az én 65. születésnapom szinte egy hétig tartott, mert alighogy hazajöttünk a hegyi bolyongásunkból villám látogatást tettek a bátyámék nálunk épp szeptember 15-én. 

Előtte letudtam a hivatalos tennivalókat. Voltam a Munkaügyi Központban, a Kormányablakban és elindítottam az öregségi nyugdíjazásomat. Hát ezt a napot is megértem! Istennek legyen hála! Hétvégére Daniékat vártuk. Jöttek köszönteni és élménybeszámolót tartani a portugáliai útjukról.

Majd Bence fiam látogatott meg és kívánt boldog születésnapot nekem. Jót beszélgettünk vele is. Marci már több napja kapacitált, hogy ha már ingyen utazom ugorjak fel hozzájuk egy napra. Az uram nem jött, mert a nagy aszály ellenére a kis birsalma fán rengeteg termés lett. Igaz, hogy pálinkának kevés, befőttnek viszont sok, úgyhogy több napig tisztította, darabolta, dunsztolta.  

Tehát őrá munka várt és nagylelkűen azt mondta, hogy csak menjek a gyerekekhez, akik meglepetésként elvittek a Játékszínbe a 8 nő c. előadásra. A vonatút nem volt zökkenő mentes, hiszen a sebesvonat mozdonya épp Püspökladánynál mondta fel a szolgálatot. Mindenkit leszállítottak és az IC-re ültettek fel. Nem volt helyjegyem, így végig aggódtam az utat, hogy mikor állítanak fel az ülésről. Aztán Budapesten hatalmas szivárvány ragyogott az égen ahogy a színház felé tartottunk. Kell ennél csodálatosabb üzenet?

Természetesen a hagyományos Árnyas Kempinges szülinapi este sem maradt el a Szilágyi házaspárral.

Tehát a szeptember valóban a születésről szól nálunk. Szeptember 29-re várják Marciék a babát.

És miután hazajöttem a budapesti kiruccanásból az uram és a kertünk meglepett egy kosár paprikával és paradicsommal, amiből lecsót főztünk télire. Igazán nem panaszkodhatunk az idei termésre.

Szeptember utolsó hete már izgalommal telt. Eszünkbe jutott egy pár családi történet, amit anyukáink meséltek anno: Mikor anyósom, Farkas mama Zsuzsit - a sógornőmet – várta, és mentek hazafelé, a Klinikánál mondta mama az uramnak, aki akkor hét éves volt, hogy itt fog megszületni a testvéred.
- És akkor neked is itt kell lenned majd? - kérdezte.
Anyukám pedig arra emlékezett mindig, hogy a bátyámmal nagyon nagy terhe volt. Akkor még nem volt ultrahang készülék, és az orvosok szerint iker szülésre kellett számítani. Anyukám a Demke (ez Debrecen egy régi anya- és csecsemővédelmi intézete, valamint gyermekkórháza volt a Meteor Mozival szemben) ablakából kiabált le a látogatásra érkező apukámnak, hogy azt mondják az orvosok, hogy ikreink lesznek. Apukám majd nem elájult ezen információtól, de anyukám nagyon boldog volt. Aztán megszületett a bátyám, és anyukám azt kérdezte az orvostól, hogy mikor jön a másik, de azt a választ kapta, hogy ez az egy gyermek van. A hír tévesnek bizonyult. Még azt is mesélte anyukám, hogy a várandóssága utolsó heteiben kitakarította a házat és mikor az ágy alját seperte beszorult alá.
Szeptember 30. van és Manócska még Lídia pocakjában élvezi az életet. Én már tegnap óta nagyon izgatott vagyok, mindenki telefonál, kérdezősködik: a bátyám, a szomszédok, barátaink. Márton fiamék nyugodtak, ma megy hozzájuk az asztalos beépíteni az ajtót a gyerekszobába, vettek egy energiatakarékos hűtőt, azt is ma szállítják le. Mindent megszerveztek, hogy ha netalántán beindulna a szülés, akkor Dani bátyja megy, és mindenkit beenged: a mestert, a szállítókat. No, erre nem került sor, mert szeptember 30-án, még boldogan és várakozással teli örömmel a Farkas házaspár fogadta az embereket a lakásba. Kicserélődött a hűtő, beállították az ajtót. Minden kész és türelemmel várunk, hogy Manócska megérkezzen e világra.

Mindenki hazajött a nyaralásból, csak Daniék maradnak még. Unokáink itt voltak három napig. Nagyon sokat változtak a lányok. Nőttek, okosodtak. A nagy hőség miatt nem mentünk strandra, csak itthon a kertben a „felfújt medencében” pancsoltak. Segítettek nekem sós sütit sütni, takarítottak, mert vendégeket vártunk. Az felejthetetlen számomra, mikor Blanka unokám azt kérte, hogy: - Mama! Énekeld már el a Fábián Pistát! - holott ezt talán a tavaszon dúdoltam el, és emlékezett rá. Aztán arról beszélgettünk, hogy a lányoknak is levágják e a haját, ha katonák lesznek? Sokat kérdeznek, ember legyen a talpán, hogy mindre tudjon válaszolni. Bicikliztünk is estefelé, mikor már alább hagyott a hőség.

Szeretik a ladányi kondi parkokat, van három is belőlük a városban. Mindet felkerestük. Volt amelyikre csak délelőtt került sor. Ebéd után aztán kidőltek.

Mártonék is hazajöttek, mert újabb volt gimnáziumi osztálytárs lakodalmába voltak hivatalosak. Nagyon meleg van, a menyem pocakja egyre nagyobb. De csak én aggódom, ők nem, hála Istennek.

Az időjárásról csak annyit, hogy iszonyú aszály uralkodik szinte egész Európában. Nálunk az udvaron a fű már nem is látszik, csak a repedezett föld, hiába locsolja az uram minden este az ásott kútból. Sajnos nem is jó ez a víz, mert nagyon sós, a permete után fehér foltok maradnak a leveleken. Gyűjtjük ugyan az esővizet hordókba, no de hónapok óta nem volt erre eső.

Szilva azért van, úgyhogy lesz egy kis pálinkának való. Az almafánk tönkre ment, ki kell majd vágni. Még nem tudjuk mit fogunk ültetni helyette, mert, hogy ültetünk ez biztos. Több évvel ezelőtt a nagy diófát kivágtuk, mert a termése nem volt jó (kicsi és törhetetlen héjú volt), a lombkoronája ugyan minden pénzt megért, de alatta nem nőtt fű, hiába árnyéktűrő fajta volt vetve alá. Ezért arra döntöttünk, hogy kivágjuk. Abból a diófából készül most bölcső az unokánknak, így él tovább velünk. És ültettünk egy barackfát a helyébe, ami már tavaly előtt megmutatta a termését, az idén pedig huszonkilenc barackot érlelt meg. Lombja még sok évig - és talán soha - nem is lesz olyan nagy, mint a diófának, viszont finom gyümölcsöt terem. Még nem volt rezsicsökkentés, gáz- és villanyár-emelés és ilyen hőguta sem, de az uram szilvafákat ültetett a házunk elé és egy nagy diófánk is van ott. Az ablakokon redőny, így „természetes” klíma működik nálunk.

A virágaink szépek, meghálálják az öntözést. Az idén vetettem büdöskét, körömvirágot, katonarózsát. Dugdostam el kardvirág hagymákat is. Kaptam lampion virágot barátnőm anyukájától, Margótól, ami szépen meg is gyökeresedett. Az Ibolya barátnőnktől kapott orchideában sokáig gyönyörködtünk, aztán elrúgta a virágait és most újra bimbó van rajta. Ilyen még nem volt nálunk. Mindig csodálattal adóztam az ismerőseim orchideáit látva. S most lám, nekem is sikerült. A fűszerkertemet kicsit elhanyagoltam ez éven. Kiment a levendula bokor és a rozmaring, de majd pótolom. A kerítés mellől kivágtuk a tujákat és így megnagyobbodott a kert. Az uram már neveli a kis rebarbara palántokat, mert azt fog oda ültetni. A múltkor a bátyámmal beszélgettünk és azt mondta, hogy ő maga sem gondolta volna, hogy ilyen gazda ember lesz belőle, szüleink meg el sem hinnék, hogy miket csinálunk mi most, így nyugdíjas korunkra. De mindenre megérik az emberfia.
Sok váratlan és várt vendég is volt nálunk ebben a hónapban. Nyáron hazajönnek a barátok, ismerősök a szülőkhöz (vagy azok sírjához), és akkor be-be kukkantanak hozzánk. Jött Éva barátnőm, aki szeptembertől végre új iskolába megy tanítani és lelkesen mesélte a terveit. Azon az estén itt volt Janka, akinek igen örvendtünk, mi is, és az unokáim is. Itt volt Ági és Ilián – akik most nem munka miatt kerestek meg bennünket - , aztán Laci és lánykája, Nina Franciaországból.

A szilvafák bő termést adnak, így lekvár, befőtt és pálinka készül. Sajnos nem magvaváló fajták és sokat kinlódunk a magok eltávolításával. Vettünk őszibarackot is és abból is lekvárt csináltunk, mert szeretik a gyerekek. Megkezdtem az őszi nagytakarítást is: az uram sörös és boros pohár gyűjteményének az átmosása, ablak tisztítás, függöny csere, stb.

Még a jó időt kihasználva - és hogy még a menyem egyben van - elmentünk a Balatonra Marciékkal, ahol az uram és Lídia ki sem akart jönni a tóból. Voltunk kertmoziban is, és a hűvösebb napon mi elmentünk Buzsákra, illetve Csisztapusztára egy fantasztikus gyógyfürdőbe.

Fickót és a vendég kismacskát, no meg a kertet a szomszédokra hagytuk. El nem tudom mondani milyen jó a jó szomszéd! Rozi, Marika és Pista bátya, akikre mindig számíthatunk. Etetik a macskákat, vesznek tejet a jövő hétre nekünk is, öntözik a virágokat, a veteményest.

Ő, itt a vendég cica. Szemecskének neveztem el. A családját elveszthette szegény. Fickónk befogadta, nem bántja, bár Szemecske is illedelmesen megvárja, hogy a nagy abbahagyja az evést és csak aztán megy oda a tálhoz. Remélem felnő nálunk. (Írta: Csontos Gabriella)

Ez a hónap nagyon rosszul indult. Koronavírus a családban, nagy hőség, aszály. A kertben próbáljuk menteni a menthetőt. Az uram locsol minden este, én a virágokért vagyok felelős. Van azért uborka, cukkini, paradicsom, paprika, egy kevéske sóska. Tudunk csinálni kovászos uborkát, kiegészítve cukkinival (ami épp oly finom, mint az uborka), lecsót, fincsi levest a sóskából (kiegészítve mángolddal). Azért volt öröm és boldogság is, mert Dani és Lilla a hónap első hétvégéjén eljöttek hozzánk, mikor is megköszöntöttük őket, meg búcsút vettünk tőlük egy időre, mert július közepétől Lisszabonba utaztak. Besegítettek az ebéd főzésbe. Kaptam a sógornőmtől egy különleges saláta receptet és Daniék készségesen jelentkeztek, hogy majd ők megcsinálják a tabule-t, mert ők is ismerik és szeretik is.

Marciék keresztelőn voltak július elején. Egy volt MKK-s (Műegyetemi Katolikus Közösség) baráti házaspár kérte fel őket, hogy legyenek második gyermekük, Botond keresztszülei.

Aztán felmentek a hegyre (Vágáshutára) és vettek Göncön 20 kiló barackot, amit aztán hazahoztak és csináltunk lekvárt és befőttet belőle.

Volt nálunk Sanyika unokatestvérem, akivel végre elmentünk kedvenc fürdőhelyünkre, ahol megáztattuk megfáradt tagjainkat, és jól kibeszélgettük magunkat.

János bátyám elment Koltóra az idei aktuális áfonya szállítmányért - nekünk is hozott egy ládával -, úgyhogy a következő hétvégén Létavértesre, az Álomzugba vitt az utunk. A tanyán kész lett a Csontos emlékhely, ami a bátyám „gyászmunkája” volt. Anyukám szinte összes iratát elvitte, átnézte. A neki emlékezetes fotókat, használati eszközöket a lakásból mind egy helyre gyűjtötte és szépen elrendezte. Itt kapott helyet az ikonikus merőkanál, a nagy fakanál, a sótartó, a lisztes doboz. Gyerekkorunk felejthetetlen tárgyai.

Este a bátyám, mint egy „fürdőmester”, begyújtott a tanya udvarán álló dézsába és kellemes parajdi sós vízben ázva mondtuk a magunkét a csillagos ég alatt. Annyira jó volt!

Június 18-án voltam a Munkaügyi Központban „pecsételtetni”. Már csak egyszer kell majd mennem, szeptember 15-én - a születésnapomon -, és akkor kérvényezhetem az öregségi nyugdíjazásomat.

Sokan voltunk, szinte minden korosztályból, minden társadalmi rétegből, férfiak, nők vegyesen. Az ügyintézés, mióta NYES-en (Nyugdíj Előtti Segély) vagyok gyors és udvarias. Megkérdezik ugyan, hogy találtam e munkát, de senki nem gondolja komolyan, hogy egy 65 éves emberre még igény tart a munkaerő piac. Anyukám szegény mindig azt mondta, hogy én minden voltam már, csak akasztott ember nem. Valóban, voltam népművelő, pedagógus, írtam újságot, csináltam helyi tv adást, dolgoztam óvodában, mint óvodatitkár, voltam közfoglalkoztatott és végül segélyes. Szép karrier! De engem sosem zavart a munka, sőt, minden munkahelyemen próbáltam megtalálni az adott munkakör szépségét. Még akkor is, amikor a Petri telepi általános iskolában (a programszervezés mellett) két hétig helyettesítettem a takarítónőt a munkám mellett, mert kellett a pénz, és az igazgató ezt megértette. Dolgoztam állami intézményben és magánvállalkozónál, aki végül elmenekült, hátrahagyva csapot-papot, vállalkozást, mindent. A munkatársaimmal bíróság útján szereztük vissza az iratainkat és azt a határozatot, hogy munkanélküliek vagyunk, mert papírok nélkül a Munkaügyi Központban nem tudtam bizonyítani. Borzasztó tortúra volt. No, de vége lesz egyszer mindennek és szeptembertől én is nyugdíjas leszek, ami egy új élet kezdete. Ingyen utazhatok, átadják nekem a helyet a buszon, a villamoson, vehetek nyugdíjas belépőt a strandon, a múzeumokban, stb. Arany életem lesz!

Az uram még januárban keresgélte a nyaralási helyszíneket, és arra döntött, hogy az idén Primostenbe megyünk, ahol a tenger gyógyít, feltölt, megnyugtat.

Menetben beugrottunk Zágrábba, ahol az állomás előtt lévő parkban sok migráns csoport táborozott. Találkoztunk magyar néptánc csoporttal is, akik nemzetközi fesztiválon képviselték hazánkat. A parkolóházban pedig kedélyesen "elbeszélgettünk" a fizető automatával – kettővel is.

Primostenben, a kis Dalmát ékkőnek nevezett horvát településen, már korábban is jártunk. Kétszer is meglátogattuk már a szamaras házaspárt, lefényképeztük - többed magunkkal - a gyönyörű naplementét.

Különleges látnivaló is lett azóta. 2017-ben egy magyar építész, Varga Áron és Milun Garčević szobrász közös alkotása egy 17 méter magas Mária szobor épült fel Primostenben, a Gaj domb tetején, ahova mi is felmentünk az egyik nap reggelén.

Pihentető, nyugalmas, szép nyaralás volt. Kényelmes és nagyon jó apartmant sikerült foglalnunk. Közel volt a part, jól felszerelt volt a konyha, kellemes hűs volt a lakásban a klíma és a zsaluk jóvoltából, volt saját parkoló helyünk is, és a tengerre láthattunk az erkélyről.

A gyerekeink közben otthon állták a sarat, hogy Apukám szavaival éljek. Öntözték a kiszáradt kertet, etették a mindig éhes Fickó cicát, lerázták és felszedték az érett mirabella szilvát.

Ugyan rosszul kezdődött ez a hónap, de a végére minden kisimult. A gyerekeink is nyaraltak, pihentek és reméljük sok erőt gyűjtöttünk mindannyian az elkövetkezendő időre. (Írta: Csontos Gabriella)

Az uram azt mondta, hogy a vendégszobából hiányzik egy akasztós szekrény. Ha jönnek a gyerekek nincs hova tenni a ruhájukat. Én azonnal beírtam a keresőbe, hogy „fenyő akasztós szekrény Hajdú-Bihar megye” és láss csudát, itt Püspökladányban, - hozzánk közel - volt egy eladó. Az uram azonnal felhívta a hirdetőt, akivel megegyeztek, majd Zoli barátunkat, hogy tudna e segíteni az elhozatalban. Tudott. Ügyesen belavíroztak a szekrénnyel a lakásba. Majd helyére is került az új bútordarab.

Június 4-én koncerten voltunk a barátainkkal. Szabó Balázs és Bandája játszott fantasztikusan a püspökladányi szabadtéri színpadon.

A kert kezdi ontani a zöldséget, a gyógynövényt, a gyümölcsöt. Roskadásig telve a cseresznyefa ágai.

A bátyám ősz óta tervezi és szervezi a látogatást Dr. Kapusi Imre erdőmérnök Kács-Tibolddaróc határán lévő arborétumába. Szívesen megyünk, hiszen az uramnak is és nekem is kedves ismerőseink. Kapusiné Rózsika a Petri telepi általános iskolában tanított, ahol én is dolgoztam egy ideig népművelőként, Imre pedig az ERTI püspökladányi kutató állomásának volt a vezetője, sok projektben működtek együtt az urammal (Ágota híd felújítása, háromföld szövetség megalakítása, erdészeti és szíkkísérleti tudományos konferencia szervezése). Örültek látogatásunknak, vittük a püspökladányi emberek üdvözletét.

A cseresznye vészesen kezdett érni, muszáj volt már, hogy leszedjük még mielőtt az időjárás és a madarak végeznek vele. Hétvégén jöttek Marci fiamék és neki estünk a fáknak és a befőzésnek.
Furcsa volt a szedés, mert az uram úgy döntött, hogy egyúttal a metszést is megejti. A magasra nőtt ágakat Marci fiam levágta, Lídia menyem pedig a fa alatt szemezgette le a gallyakról az érett gyümölcsöt.

Este szalonnát sütöttünk a nyári konyhánál, meg néztük az angol-magyar meccset. Mi lányok nem voltunk nagyon lázban, az uram is szkeptikus volt az elején, egyedül Márton bízott nagyon a fiúkban. Húú, nagyon ügyesen játszottak a magyar focisták, és négy góllal megvertük az angolokat. Nem tudtunk hova lenni, egy idő után már csak a laptopra meredtünk és többször is ittunk a magyarok egészségére.

Június 20 és 26 között Márton fiamékkal egy hetet töltöttünk Balatonlellén. Menyem a második trimeszterben, ragyogó közérzettel, fiam kicsit fülfájósan, majd gyógyultan és elégedetten, mi boldogan.

Csend, nyugalom, hársfa, lonc illat, érett eper szőnyeg, jó idő, viharos Balaton, éjszaka hatalmas eső, másnap ragyogó napsütés... hangyák és valami repülő fekete bogarak sokasága, Gyenesdiáson irodalmi est, Balatonbogláron Canarro, valamint Lidi és a fiúk - akikből kettőt is ismertünk, mert "háromföldiek" (Molnár Előd /Édes Málé/ és Szlama László /Bordó Sárkány/ - aztán az Őszödi strand...

Egyébként mi is megtapasztaltuk a balatonparti vendéglátás kettősségét: Balatonbogláron a Platán Koktélbárban modortalan fizető pincér és a koktélban szinte csak jégkocka volt... Balatonőszödön a Szerinted? parti csárdában kedvesek és finom az étel... Balatonlellén a Zsúr kávézó és fagyizó hangulatos, eredeti dizájn, finom fagyi, süti és udvarias kiszolgálás (a képen) ... kettő egy, a jó javára. Már ez is valami.

A menyem és az uram minden nap úszik, a fiam a fájós füle, én pedig a víziszonyom miatt, nem. Az idő szép, de viharos szél kerekedik, amit Márton füle érez és hiába a meleg só, csak fáj neki. Különben az orvosi ellátásra nincs panaszunk, Marci telefonon mindenkivel egyeztetett - Balatonboglár fül-orr-gége szakrendelő, Balatonlelle háziorvosi rendelő - és időpontot adtak, megvizsgálták, gyógyszert írtak fel neki, mindezt gördülékenyen, várakozás nélkül. Így a fájás elmúlik és gyermekünk most már gondtalanul élvezi a nyaralást.

Pénteken este a lellei Móló sétányon buli zenekar játszik - egész jól - a bazársor teljesen olyan, mint bármelyik tengerparti, semmi eredeti, semmi szép... van viszont plüss állatfej sapka (ami irtó meleg lehet a szikrázó napsütésben!!!), huggy wuggyy (brrr!!! hogy lehet ilyet adni egy gyerek kezébe???), itt azért van mit fejlődni... Előtte naplemente nézés egy kis borral, sajttal, majd a kanada-magyar női vízilabda meccs, ahol megnyerték a mérkőzést a mieink.

Többször társasoztunk kinn a parton és benn a szobában.

Ettünk, ittunk: borsó levest, krumpli levest, mákos gubát, milánói makarónit (makaróni helyett szarvacska tésztával) ezeket mind hazai alapanyagból, de menüt is és pizzát is vendéglőben. Az Irsai finom, amit Balatonszemesen egy helyi termelőtől veszünk mindig. Hétvégén már sokan vannak a parton, beindul a főidény. Este megint a buli negyed, ahol az egyik szórakozóhelyen kivetítőn nézzük a grúz-magyar férfi vízilabda meccset. Győztünk!
Vasárnap misére igyekeztünk, majd az uram és a gyerekek a partra egy utolsót csobbanni. Én elkészítettem az ebédet (fasírt, oldalas, savanyú krumpli főzelék, desszertnek sárgadinnye darabok fagyival, tejszínhabbal) takarítok is és összepakoltam a holminkat. Este Somogyvárra mentünk az Anconai szerelmesek c. előadásra, amin igen jól szórakoztunk.

Negyed tizenkettőkor indultunk haza, de előtte Márton és az uram beállították a GPS-t. Bár ne tették volna! Ez az "okos" szerkezet ugyanis, a kecskeméti elkerülőnél valami félelmetes mellékútra terelt bennünket, úgyhogy hajnali ötre érkeztünk haza. Különben a hét szuper volt. :)

(Írta és fotózta: Csontos Gabriella)

Nem véletlen, most újra átélem. 1984-ben mikor meghalt apukám, került a kezembe Polcz Alaine A halál iskolája c. könyve, illetve nem is a könyv, hanem egy cikk, amit tőle olvastam a gyászról és aztán megvettem a könyvét is.

Anyukámmal együtt gyászoltunk. Megírtuk a búcsúbeszédet, intézkedtünk a temetésről, a rokonok értesítéséről, a torról. Egymást segítettük, támogattuk. Arra nem emlékszem, hogy ő viselt e gyászruhát, de én sokáig csak feketében jártam. Megszoktam. És ahogyan mondják, az idő múlik és a gyászod, a szomorúságod is. És tavaly elment anyukám is. Ő kb. nyolcvan éves koráig nagyon aktív, energikus volt. Ekkor született első dédunokája és egyedül beutazott Debrecenbe, elbuszozott az albérletbe és karjába vette Blankát. A születésnapját nagy családi körben ünnepeltük a harmadik emeleti lakásában, mert tiltakozott nagyon, hogy étterembe menjünk. Sütött-főzött. Nagyon szeretett biciklizni, de arra kértük nyolcvan után, ne üljön most már kerékpárra. Azzal járt bevásárolni a közeli szupermarketbe és csak tolta. De annyira mondta, hogy szeretne még kibiciklizni a Farkas szigetbe, hogy azt mondtuk egy hétvégén az urammal, hogy menjünk. Hazafelé tartva elesett. Bizonyára már elfáradt és azért vesztette el az egyensúlyát. Nem tört el semmije, de azért elég nagy sokk volt ez neki. Mondtuk is, hogy látod mama nem szabad már neked biciklizni! Nem tudom már melyik évben, de János bátyámék tanyáján is elesett, úgy, hogy az eszméletét is elvesztette. Debrecen sürgősségi, de hála istennek nem lett semmi baja. Illetve, dehogy nem! Sokk érte ekkor is, csak azt az orvosok nem tudják megállapítani. Megröntgenezték, kikérdezték és mivel mindenre tudott értelmesen válaszolni megállapították, hogy nincs semmi baja. Aztán elkezdett hanyatlani. Szinte észrevétlen, csak én láttam az apró jeleket nála. A 85 éves születésnapjára azt kértem a családtól, hogy küldjenek neki képeslapot, mert nagyon szeret levelet kapni. Sajnos ekkorra a testvérei, a gyerek- és ifjúkori barátai – akikkel nagyon élő kapcsolatot ápolt -, már mind meghaltak. Velük levelezett. Ebben az időben csináltam a családunknak egy zárt facebook csoportot, ahova képeket és videókat töltöttem fel, hogy mennyire örül a születésnapi köszöntő képeslapoknak. Már akkor is látszott, hogy nem nagyon emlékszik, hogy ki írhatta azokat. Én egy fényképalbumot csináltam neki és sokszor elővettük, hogy memorizáljuk, ki-kicsoda. Ebben az időben még főzött, bevásárolt magának, vett fel pénzt a bank automatából, stb. Én és az uram is dolgoztunk még, de sűrűn találkoztunk, ill. mentünk hozzá kisebb-nagyobb szerelési munkákat elvégezni, takarítani, együtt bevásárolni, stb. Ez az együttes bevásárlás nagyon nehéz volt, mert ugyan felírta, hogy mit szeretne venni, de nagyon lassan mozgott, mindent megnézett többször. Volt ugyan türelmünk, de azért elfáradtunk rendesen mi is egy-egy ilyen alkalomkor. A takarítás is nagyon sok időbe telt nála, mert mindent a saját ritmusában akart csinálni, én pedig hamar túl akartam rajta lenni. No, ezen sokszor összekaptunk, de egy idő után azt gondoltam, hogy nem érdemes háborogni.
Egyszer azzal jött hozzánk, hogy a bankautomata nem adta neki ki a pénzt, viszont a bizonylat ott volt a kezében, hogy felvett 150.000.- Ft-ot. Kikérdeztük, hogy volt e valaki a közelében, biztos, hogy jól ütötte be a kódot? Másnap a bankban megtudtuk, hogy pár másodperc után – ha nem veszik el a pénzt -, az automata visszaveszi azt. Szóval mire elolvasta a képernyőn megjelenő információt az automata visszanyelte a bankjegyeket. Megígérte, hogy legközelebb minket hív és együtt vesszük fel a pénzt. Aztán eljött az idő, hogy magamhoz vettem a bank kártyáját, én vásároltam be neki, stb.
Az uram nyugdíjas lett, én pedig még mindig dolgoztam, így sokszor ő állt helyt. Amikor például már sokadjára telefonált, hogy nem jó a Tv-je és azonnal menjen és állítsa be. Vagy mikor az alsó szomszéd bekopogott hozzá, hogy ázik a plafon náluk és anyukám kétségbeesve telefonált, hogy őt hibáztatják és szerinte ő nem csinált semmit. Már nem hagytuk, hogy főzzön – elfelejtette, hogy feltette a tejet forrni és teljesen odaégett, iszonyú füst lett a lakásban -, inkább hordtuk neki hét közben az ebédet, bár ezen fanyalgott. Hétvégén nálunk evett jó étvággyal. Később a reggelit és a vacsorát is meg kellett oldanunk, mert nem evett rendesen. Nagyon lesoványodott. Aztán 2019 szeptemberétől én már nem dolgoztam, segélyes lettem, így jobban rá tudtam figyelni. Ekkor már bújtam a szakirodalmat a demenciával kapcsolatban, szinte minden cikket elolvastam a neten. A legtöbbet Juhász Ágnes demencia ápolási specialista és nemzetközileg publikált író sorai segítettek.

Egyik könyvében leírja, hogyan gondozott Angliában egy idős hölgyet, aki Alzheimer kórban szenvedett és a gyermekei Ágnest fogadták mellé napi 24 órában. Leírta, hogy a Dallas sorozat volt a kikapcsolódása, s ha az nincs, talán ki sem bírja. Nos, én is ekkor szoktam rá a török sorozatokra. Azok teljesen kikapcsoltak, különben csak anyukámon forgott az agyam. Volt, hogy napjában többször is eljött hozzánk és nem emlékezett rá, hogy volt már nálunk. Ebéd után mindig kértem, hogy pihenjen le, de öt percnél tovább nem tudott egy helyben maradni. Kiment az udvarra a legnagyobb kánikulában, leszedte a zöld szilvát és jóízűen megette. Úgy viselkedett, mint egy kis gyerek, annyi különbséggel, hogy ha kértem, vagy megszólítottam valamiért, akkor kikérte magának, hogy ő nem gyerek. Teljesen összezavart, mert sosem tudtam, hogy mikor gondolkozik józanul és mikor nem. De sajnos ő sem tudta. Eszünkbe jutott az is, hogy hozzánk költöztetjük, de hallani sem akart róla. Egy idő után már csak anyukámról tudtam beszélni, arról hogy hogyan oldjam meg a következő bajt vele kapcsolatban. Az utcán ismerőssel találkozva rájöttem, hogy ez nem csak az én problémám, sajnos nagyon sokan küzdöttek, küzdenek ezzel. Rengetegen adtak jó tanácsot, volt, aki csak csendben meghallgatott. Sokat köszönhetek a lépcsőházban lakóknak, mert lehet, hogy egy nagyvárosban már nem ismerik egymást még a közvetlen szomszédok sem, de itt még élnek a vidéki élet hagyományai. Figyelnek egymásra, segítik egymást a bajban. Sok óvintézkedést megtettünk ez alatt az idő alatt, hogy minél kevesebb „baleset” történjen vele. A bejárati ajtaján már régen kicserélte az uram a zárat, olyanra, amit belülről csak rá kellett fordítani, így kívülről bármikor ki tudtam nyitni. De történt egyszer, hogy „kizárta” magát, ill. nem tudott visszamenni a lakásba, mert nem tudta kinyitni az ajtót. Az első emeleten bolyongott, amikor az egyik kedves ismerős behívta és leültette. Vizet adott neki. Telefonált nekem, hogy menjek, mert ott van anyukám és nem tud hazamenni. Nagyon köszöntem a segítségét, szabadkozott, hogy ez természetes, tudja mivel jár ez, a nagypapája épp ilyen volt. A 90 évét betöltve rájöttünk a bátyámmal, hogy már életveszélyes egyedül hagyni a lakásban. 24 órás felügyelet kell. Nehéz döntés volt.
Régen le akartam már ezeket jegyezni, még amikor benne voltam, de nem ment. Talán segítek másoknak is azzal, hogy leírom a tüneteket. Lassan egy éve, hogy elment anyukám és az első hónapokban még teljesen valóságosan éreztem a jelenlétét a lakásunkban, a templomban. Úgy éreztem, hogy ott ül mellettem. Lassan eltelik az egy év, a gyászév. Most már kezdem megszokni a hiányát, de eszembe jut sokszor - és ez így is lesz-, mikor ebédelünk, hogy ott ül velem szemben az asztalnál, ha kinézek a kertbe, a hinta ágyon őt látom ringatózni.

(Írta Csontos Gabriella)