A gomba ez az ízletes, szép, formás növény végig kíséri életünket. Aranyos óvodai jel, aztán mutatós farsangi jelmez lehet. Majd felnőttként a finom gombapaprikás jut róla az eszembe. Apukám a horgászatból haza érve néha öklömnyi sziki csiperkéket borított ki a hátizsákjából. Mondta is anyukámnak, hogy na, ezt csináld meg ebédre! Halat nem fogott, de nem jött haza üres kézzel, hiszen a természet mindig megajándékozza az embert, ha szeretjük és kellő alázattal és figyelemmel vagyunk iránta. Az uram szülei Vágáshutára jártak nyaranta és ott elmulaszthatatlan program volt az erdő járás. A fiaink egymással versenyezve keresték a gombát a sűrű avarban. Milyen kellemesek voltak ezek a nyári délutánok! Márton fiunk még alig tudott járni, de már akkor velünk jött gomba keresőbe. Egyszer Rostallón - ahova biciklivel mentünk - rengeteg tinorut találtunk. Emlékszem milyen boldogok voltunk és egymás elől kapkodtuk fel az egészségesebbnél egészségesebb kalapos csodákat. Hazaérve vittük a szomszédba Mária nénihez a teli szatyrot. Ő maga elé borította az udvaron a kinti asztalra, mi leültünk a padra és lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy mennyit hagy meg belőle. És elkezdte a vizslatást s közben mondta a magáét: - Ezt sem ismerem, ez sem jó, ez nagyon keserű, ennek nem jó az íze, ha megfő. - Szóval olyan magabiztosan és határozottan válogatta, mint egy vizsgázott gombaszakértő. Maximálisan bíztunk a tudásában, a tapasztalatában. Már nem járunk a hegyre, de a gombaszedés és a gomba étel szeretete máig megmaradt bennünk. Akár hol is járunk -így ősszel séta közben- a talajt fürkésszük, hogy hátha előbukkan véletlenül egy gombafej. És ahol egy van, ott van több is. Itt Püspökladányban már nem él Borsos Sanyi bácsi, akivel megnézettük mindig a Farkas szigetben talált gombákat. Ő is biztos pont volt ebben az értelemben az életünkben. Most Karcagon Széll Attila az, aki, népszerűsíti és tanítja is a gomba ismeretét, mert vallja, hogy ennél egészségesebb tevékenység, mint a gombaszedés nincs a világon. Jó levegőn, séta közben gyűjthetjük be a finom ebédre valót. Nem kerül semmibe és még mozgunk is. Apósom a debreceni Nagyerdőn jártában keltében szedte ezt a pár fenyő tinorut (a képen). Nekünk adta, és természetesen meg is főztem azonnal. Vacsorára is megesszük, pedig nehezen emészthető étel, de mit tegyünk ha annyira ízlik? (Írta: Csontos Gabriella)

Megfigyeltem, hogy ilyenkor nyáron a redőnyökkel lesötétített házban van hűvös, reggelre viszont fülledt lesz a levegő benn, de az udvaron kellemes az ájer, ahogy apukám mondaná.Az uram bagoly természet, este szeret dolgozni, tenni-venni a kertben. Ekkor mondják a szomszédok, hogy Farkaséknál kezdődik az éjszakai műszak. Tegnap este is lesúrolta és lefestette első sorral a régi fa kis székeket, amit még a ház  előző idős tulajdonosai hagytak ránk. Milyen jó lesz az unokáknak! Én hajnalban szeretem a kertet. A régiségben ilyenkor gyűjtötték, szedték a lányok a harmatot, hogy szépek legyenek. Harmat még hét órakor is van, és én, lehet ilyen meggondolásból reggelente körbejárom az udvart, egy-egy virág alját kigyomlálom. séta közben megiszom a tejes kávémat, hallgatom, hogy burukkolnak a galambok (az ágyban fekve kifejezetten idegesítenek). Napfelkeltkor minden más megvilágításba kerül. Minden élesebb, kontúrosabb. Ekkor tudom átgondolni a napom, ilyenkor van egy kis időm magamra figyelni. Áldott idő ez. (Írta: Csontos Gabriella)

Nagyon vártuk már a nyaralást, az idén sok a teendő, meg lehet, hogy már öregszünk és gyorsabban fáradunk és többet kell a pihenésre szánni. No, hát eljött az idő és az uram már az indulás előtti éjszaka alig aludt valamicskét az izgalomtól. Kedden van turnusváltás a Kun Mediátor Utazási Iroda baskai üdülőhelyén. Ez nagyon jó, mert nincs nagy forgalom sem nálunk, sem a horvát autópályán.
Az idei nyár igen furcsa időjárással örvendeztetett meg bennünket. A nyolc órás út során hol verőfényes napsütésben, hol zuhogó esőben autóztunk. El is határoztuk, hogy nem sietünk a tenger felé, hanem bemegyünk Rijekába (Fiume), mert eddig mindig csak elsuhantunk mellette, felette. Kora délután érkeztünk a városba. A centrumban parkoltunk egy mélygarázsban és kisétáltunk a kikötőbe, ahol a magyar Skull Mátyás vas öntödéjében készült kikötői oszlopokhoz kötik ki még mai napig is hajóikat az ideérkezők. Jó volt egy kicsit sétálni, megmozgatni elgémberedett izmainkat.
Baskára - ebbe a Krk szigeti csodás kis városba este hétre értünk. Előtte való napokban is eshetett az eső, mivel a lakókocsiban és az elősátorban minden nagyon nyirkos volt. Egyébként nagyon kellemes volt a levegő csak a közlekedéshez kellett volna gumicsizma, mivel óriási tócsákon keresztül lehetett megközelíteni a mellékhelyiségeket. Nem voltunk nagyon elkeseredve, mivel előzőleg megnéztük az időjárás előrejelzést, tehát tudtuk, hogy esős hétnek nézünk elébe. Az uram és a Szilágyi házaspár ki is mentek a tengerpartra egy kis kocsmába, hogy koccintsanak a szerencsés megérkezésünkre egy pohár finom Ozujsko sörrel.
Másnap ragyogó napsütésre ébredtünk és természetesen a tengerpart volt egész nap a program. Illetve délelőtt egy órácskányi fürdőzés, napozás, aztán ebéd, majd utána egy kis pihi és délután is pancsolás. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy egy-egy üdülés igazán fáradsággal is jár. Hogy miért? Először is: Gyűjtsd rá össze a pénzt! Mi és Szilviék is február óta rakosgattuk, osztottuk-szoroztuk, hogy legyen rávaló. Másodszor: Készítsd fel magad és az autód! Légy egészséges. Legyen kiváló állapotban a járgány, nehogy ott hagyjon az út szélén. Harmadszor: az izgalomtól, az egész napos autózástól fáradtan, nem a saját ágyadban térsz nyugovóra, így nem biztos, hogy el is tudsz majd aludni. De a harmadik-negyedik napon már megszoktad az új környezetet, az ágyat, és már valóban élvezheted a nyugalmat, a tengert, ami egyszerre üdít, gyógyít, simogat. Feltöltődsz természetes D vitaminnal. Rejtvényt fejtesz, olvasol, a barátaid által rég ajánlott filmeket nézel, amire alig van időd év közben. Beszélgetsz, nézelődsz, ajándékvásárláskor a szeretteidre gondolsz. Bámulod az olasz családot, ahol apuka, anyuka, nagymama és a gyerekek egész nap kinn vannak a parton, és hol az egyik, hol a másik kiabál, hogy Kiara - és a kislány fülebotját sem mozdítva tovább játszik a kavicsokkal. Lebegsz a sós vízben. Próbálsz fenn maradni a gumimatracon, mikor ezerrel jön a hullám a nyakadba és sodor a part felé. Belenézel az átlátszó, tiszta tengerbe, köveket válogatsz egy leendő ajándékhoz. Ez mind-mind Baska!
Most adódott alkalom arra is, hogy elmenjünk a Cres szigeti Osorba, ebbe a parányi kis városba, ahol 25 évvel ezelőtt már jártunk. Vasárnap a baskai misén adtunk hálát a jó Istennek, hogy mindezt megérhettük. Az utolsó vacsorát minden nyaraláskor egy vendéglőben költjük el. Most egy tengerre néző teraszon kaptunk helyet a Raguza nevű étteremben. A fiúk kagylót ettek mi lányok grill tálat rendeltünk. Nagyon hamar eltelt a hét, de csak ennyi volt most a jóból, hiszen mindannyiunkat sok munka vár itthon. De olyan jó volt egy kicsit kizökkenni, feltöltődni testileg-lelkileg. Szerintem erre mindenkinek kell időt szakítania, még ha fáradsággal, kuporgatással, időnként lemondással is jár egy-egy ilyen szabadság. (Írta: Csontos Gabriella)  Még több kép a Fotóalbumban a Baska mappában és a bejegyzés alatt!

Hideg van. Amúgy semmi bajom a hideggel, megszoktam már. Világéletemben sokat költöztünk és a családom szerette a hűvös éghajlatot. A világkörüli utak mindig nagyon izgalmasak voltak számomra. Valami újnak a felfedezése, különböző ízek, szagok, anyagok megtapasztalása. Mindent igyekeztem minél jobban magamba zárni, mert tudtam, hogy ebben áll életem értelme.
De ez a hideg most valahogy más. Magányosnak érezem magam, üresnek. Nem is üresnek, inkább elhagyatottnak. Volt bennem valami. De ami maradt, az csak maradék. Morzsák, cafatok, sebek. Semmi egész, semmi ép, semmi érték. Fölkiáltok hát, ezt érdemlem én!?
Én, aki talán jobb sorsra hivatott, hiszen alkotóm az Isten és az Ember. E két, hatalmas létező már csak gondolatban is tiszteletet érdemelne. Ha nem is magam miatt, legalább miattuk igazán szerethetnének.
Szerettek is. Megalkottak a Földből, a természetből. Megkaptam mindent. Nagy gonddal neveltek. Kicsiként jártam kézről-kézre. Fiatal koromban annyi emberrel találkoztam, hogy alig győztem befogadni a tőlük kapottakat. A fiúkkal mindig jót röhögtünk. Kemények, szilajok voltak, sokat szórakoztunk. A lányok gyöngéden érintettek, öröm volt karjuk ölelésének minden pillanata.
Hetek, hónapok, évek, s én itt vagyok. Egyedül, elárvultan, magamban a maradványokkal. És félek. Nem tudom meddig tart ez az állapot, de én ezt nem akarom. Nem akarom itt végezni. Ennek semmi értelme, ez így nem lehet jó...
És ekkor felemelt. Megszólított és kézen fogott. Hozzám jött. Talán Ő küldte? Nem tudom, de melegséget éreztem. Megfürdetett, megsimogatott. Asszonyi gyöngédséggel, emberi szeretettel. Általa új értelmet nyert életem. A kezében tartott, magához vett és azóta is Vele vagyok. És érzem, hogy ez jó...(Írta: Farkas Márton)

Gyermekkoromban nem hallottam róluk. A szüleim hagyományos konyhát vittek, és a boltból vásároltuk a fűszereket. Sót, borsot, paprikát, köményt. Nagyjából ennyit. Meg aztán előregyártott ételízesítőt. Egy idő után mindennek olyan lett az íze. Asszony koromtól kezdve próbálkoztam a főzéssel, mikor hogy sikerült a dolog. Egyszer aztán kezembe került Polcz Alaine szakácskönyve, amitől teljesen megváltozott a konyhához való viszonyom. Meg talán attól is, hogy az uram szeret enni, sőt az én főztömet is kedveli, és ezért egy sikertörténet minden egyes hétvégi ebédem. Ezzel szárnyakat ad nekem, no, még a net is segít, mivel annyi jó recept, fogás van rajta, hogy csak győzzed válogatni. Valahogyan így vagyok a kerttel is. Szüleim gondozták a kertet, de tőlünk gyerekektől nem várták el, hogy segítsünk, nem nagyon voltunk benne ebben a foglalatosságukban. A mostani szomszédaink viszont olyan tündérkerttel rendelkeznek, hogy szinte minden nap átmegyek hozzájuk megcsodálni valami gyönyörűséget náluk. Most épp liliom nyílik kertjükben. Nálunk nem sok látnivaló van, hacsak nem a gyümölcs fák, amik szinte ontják a termést. No nem minden évben, de ezt is jól rendezi a természet, mert hol szilva van bőven, hol birsalma.  De hogy a címben jelzett dologra visszatérjek, egy kedves karcagi ismerősömtől kaptam tavaly adventi időben különböző gyógynövény ágakat. Levendulát, zsályát, mentát. Azt mondta, hogy csak szúrjam bele a földbe és tegyek rá mindegyikre egy-egy műanyag flakont. Higgyem el meg fognak fakadni - mondta. Hitetlenkedve néztem egész télen és tavasszal a növénykéket. Aztán mikor a két tő levendula virágot hozott, a zsálya is szépen kileveledzett és olyan illatot árasztott, hogy még! megbizonyosodtam róla, hogy ezeket a növényeket is barátságból, ismerőstől kell kapja az ember, mint a régiségben, amikor nem volt még bolt sem egy-egy faluban, nemhogy nemzetközi áruházláncos mifene. A levendulát leszedtem, kis csokorba kötve a szekrényben riogatja a molyokat. A zsályával fűszerezem az ételt. A bazsalikomot a paradicsomlevesbe teszem, amitől olyan íze lesz, hogy még aki nem szereti, az is megkedveli. Nem nagy a fűszerkertem, de már hajtattam is és szaporítottam is belőle. Küldtem Budapestre egy erkélyre. Jó szívvel, szeretettel, hiszen én is úgy kaptam azokat. (Írta: Csontos Gabriella)

5:30 am.
Nem fogjuk be a szeleket. (Metropol)
- Mi van? Ja, amúgy tegnap kiestek a spanyolok...
A négyes még csöndes. Új, barátságos, olyan nyugis.
- Láttam azt az embert tegnap is, könyvet olvasott. Szemüvege volt, meg őszes, ritkás haja. Biztos valami értelmiségi...
A kettes alacsony, sötét, jobban fúj a szél...(- Nem fogjuk be a szeleket.)....de legalább az újságos lány visszamosolygott...
Többen vannak, álmosak. Mikor leszállok, egy ember nagyon néz. Igen, mintha már én is láttam volna valahol. Idősebb, béka képű úr, nagy, vizenyős szemeit próbálja szűkíteni, összehúzza a szemöldökét, ráncolja a homlokát, úgy méreget. Visszanézek a szemébe, keményen, sértetten.
- Hogy mer engem így végigmérni?Ki ez?
8:30 am.
- Sokan vagyunk, le se tudok ülni. A kettes az ilyen. Nem baj, csak két megálló.
Megy a játék. Logikai. A lányok szeretik az ilyeneket. Kis műtyűröket tologatni ide-oda. Sok pont, de csillag nem jár érte, a rekordtól még messze vagyunk.
- Egyszer csak felnéz. Vizenyős tekintet, béka arc, ráncok. Mennyi lehet? Nem több 26-nál, max. 30, de akkor-se-soha-se-nem.
- Hogy vagy, sikerült felkelni? Bubu állapota nem javult, ma újabb hormonkezelést kap.
- Igen sikerült. Ez nem jó hír. Ha estig nem lesz jobb, akkor megnézem a szentendrei orvost.
Szegény Bubu. Most ő ki? Ember vagy állat? Lehet mindkettő...nézzük meg facebookon....
"...boldog vagyok, hogy ebbe a társaságba keveredtem. A főnök meghúz egy zsinórt. Most ennek a babának fogom a haját megcsinálni. Ő a külügyminiszter. A másik az még nála is kisebb, az a hadügyminiszter... " (könyv)
Érdekes, mik vannak...Elő se veszem az okos telefonom. Minek, ha nem muszáj? Nekem elveim vannak. Büszkén nézem a lesütött fejeket. Még az a nagy, kövér, kopasz fejű ember is a telefonját simogatja. Igen, biztos nagyon okos...meg olyan hivatali...biztos ügyeket intéz...
1687995..45-Unlock. Három betöltött lap. Google: kórház, Szentendre...
- Igen. Nem. Sajnos most ez van. Ja, azzal? Tudod elmentem, megvizsgálták, aztán ilyen árpa kezd rajta nőni. Le kell ragasztani. Tudod, ilyen kalóz leszek...
- Mindjárt le kell szállnom. Annak a lánynak ott elég durva a haja. Festett vörös, rikító. Amúgy eléggé rokkernek néz ki. Mindegy, biztos élvezné. Vagy nem. Újság van a kezében...
Nem fogjuk be a szeleket. (Írta: Farkas Márton, 2014.06.19. Budapest)

Az udvarunk közepén egy öreg cseresznyefa áll. Tavasszal, mikor virágba borul gyönyörű. A termése viszont keserű és igen picike szemű, de igen bőven van rajta mindég gyümölcs. Eleinte befőttet készítettem belőle, de azt nem igazán szereti a család. Az uram egyik nyárelőn azt gondolta, hogy lehet ebből akár lekvár is. És valóban, kimagozva és egy kis málnát hozzátéve igazán kellemes málna ízű lekvár lett belőle. A következő évben is nagyon sok cseresznyénk lett, ekkor epret tettünk hozzá a lekvár főzés alkalmával. Ez nem lett olyan finom, mivel az epernek nem volt annyira aromás íze, így jellegtelen lett maga a lekvár is. A sok gyümölcsből ekkor egy kevéske pálinka is készült, ahhoz meggy szemeket tettünk, ami ugyan jó ízt adott a finom nedűnek. Az idén eldöntöttük, hogy málnás cseresznye lekvár lesz a termés egy részéből, a nagyobb feléből pedig pálinka, hiszen kipróbáltuk, megkóstoltuk és ezeknek volt a legnagyobb keletje a családban. 2014. június 13-án, pénteken kivettem a dunsztból a 13 üveg cseresznye málna lekvárt. És még mondja valaki, hogy péntek 13. szerencsétlen nap! (Írta: Csontos Gabriella)      

Nos az a különleges eset történt velem a minap, ami bár ritkán, de azért néha előfordul, hogy gondolkodtam. Tudom persze, hogy a sok gondolkodás is káros az egészségre, de azért néha jól esik
az embernek egy kicsi belőle, és erre kiváló alkalmat biztosít a hetesi teendők elvégzése. Gondolkoztam, hogy lehetne technológiai utasításokat megfogalmazni, szép és biztos szabályrendszereket felállítani, többeket esetleg felelősségre vonni, de aztán az jutott eszembe, hogy vannak érdekesebb dolgok is annál, mint, hogy melyik szivaccsal kellene takarítani a WC kagylót... Az intézményi rendszer nem véletlenül és nem is Isten műveként alakult ki, bár a szikrát biztos Ő adta. Egyszerűen azért jöttek létre, mert vannak jó emberek és általában tele vannak jó gondolatokkal. Utóbbiak minél jobb megvalósítása érdekében többen elhatározzák, hogy együtt akarnak dolgozni, abból a célból, hogy a kapott tálentumot minél jobban tudják kamatoztatni. De a közös munkához, az együtt gondolkodástól elindulva, kompromisszumokon, megbeszéléseken majd szabályrendszerek lefektetésén, utasításkészletek kidolgozásán keresztül vezet az út odáig, amit már szerintem úgy nevezhetünk, hogy intézmény. A kollégiumok is intézmények. Mitől lesz egy keresztény vagy éppen a lelkészségünk egyik kolija több, mint más kollégiumok? Szerintem attól, hogy nem szabályok betartását várja el, hanem azok magunkévá tételét. És itt a következő gondolat: ettől nem a kollégium lesz több. Mi, a benne lakók, lesznek gazdagabbak.
- Jujj, ez olyan sablonos keresztény szöveg. Már megint a mennybéli kincsek, meg a szeretet, hallottam ezerszer...
Nem gondolkodom sokat, nem szabad, nem nekem való. Csak azt kérdezem, mi a jó?
Jó-e az, ha akkor, amikor hetes vagyok, nem csak a kötelező két fürdőt meg a folyosót takarítom ki, hanem mondjuk a saját szobánkat is, ahol hárman lakunk? Jó-e az, hogy amikor leviszem a szemetet, akkor zacskót húzok a kukába, hogy az utánam jövő hetesnek ne kelljen a kukát is kimosni következő alkalommal? Jó-e az, hogy berakom a mosógépbe a lakótársam ruháját, mert ő éppen egyetemen van, de tudom, hogy ha hazajön az lenne az első dolga, és szerintem örülni fog, ha neki már ezt nem kell megcsinálni?
Ha belegondolok, akkor ez szeretet. És nem a megfoghatatlan fogalom, hanem a kézzelfogható gyakorlati szeretet, amit nekünk, keresztényeknek, úgy gondolom, kötelességünk gyakorolni. Itt a Földön van kitől tanulni a szeretetet, gyakorolni az már mindenkinek a sajátja. De a Szeretet, odafönn meg fogja kérdezni, hogy mit tanultam s mennyit gyakoroltam. S akkor szeretnék büszkén odaállni... (Írta: Farkas Márton)

Június első vasárnapja a pedagógusok napja. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Először is azoknak, akik engem tanítottak. Elsőként egy óvónéninek köszönöm meg, hogy a püspökladányi Bajcsy Óvodában tölthettem felhőtlen gyermek éveimet. Ő Tóthné Piroska Óvónéni. A következő egy drága tanító néni Danka Istvánné Klári néni, akitől a betűvetést és az olvasás szeretetét kaptam, majd  egy fiatalember jut eszembe: Ozsváth Sándor. A főiskola utolsó évében jött ki hozzánk tanítani és lett a mi osztályfőnökünk a püspökladányi Petőfi Sándor Általános Iskolában. Magyart tanított nekünk. Aztán megalakította a Veritas Irodalmi színpadot, ahova csak úgy tódultak a gyerekek. Verset mondtunk, beszédtechnikai gyakorlatokat csináltunk. Az 1972-es Ki-Mit Tud-on az irodalmi színpad, színjátszó kategóriában másodikok lettünk. Egy életre meghatározta a beszédemet, nem csak azért, hogy mit mondjak, hogyan fogalmazzak,  azt is hogy hogyan mondjam a mondandómat. A gimnáziumi osztályfőnököm is magyar nyelv és irodalomból tanított bennünket. Bodnár Sándorné volt számomra a Tanárnő. Így nagybetűvel. Férje Bodnár Sándor a Tanár Úr. Kedvességük, tudásuk legjavát adó szeretetük mai napig kísér. Gyermekeim óvónénijeinek is nagyon sokat köszönhetek: Bencém Mohos Lajosné Marika óvó néni  szárnyai alatt nevelkedett, Marci fiamat Pappné Incike és Tóthné Évike óvónénik szeretgették, babusgatták ugyancsak a Bajcsy úti óvodában, aminek azóta Katica lett a neve. Mikor iskolába mentek úgy gondoltam, hogy tanító nénit kell választani és nem iskolát. Marcinak egy aranyos, tyúkanyós nevelőt néztem ki, még mikor Mártonkám óvodás volt. Szerencsére abba az osztályba is került. Végh Lászlóné Irmuska volt az elsős-másodikos osztályfőnöke, aztán Balázsné Nagy Évikéhez került 3.4.-ben. Úgy éreztem, hogy a gyereket szinte kézről kézre adták. Orosné Julika matematikából alapozta meg fiam tudását. Felsőben kicsit harcoltam, hogy a matematika tagozatos osztálynak a matematika tanárnő legyen az osztályfőnöke, de az iskola igazgatója győzködött, hogy higgyem el jó ofő lesz a tesi tanár is. Hát nem csalódtam. Terdik Ferencné úgy tanította a matekot, hogy nyolcadik végén az osztályból 18 gyereket egy az egyben felvettek a püspökladányi Karacs Ferenc Gimnázium matek tagozatára. Győriné Hollósi Ildikó - a testnevelő tanár -, pedig még nyolcadikban is rá tudta venni kamasz tanítványait anyáknapi műsor előadására. Szuper csaj volt, ahogy Marcikám ma is emlegeti. A gimnáziumban két tanárt kell megemlítenem a sok közül, akire Marci fiunk a mai napig számíthat. Bíróné Szabó Brigitta és Palya Tamás. Ez a két fiatal pedagógus indította el a nagybetűs élet felé. Mai napig tartják a kapcsolatot. Köszönöm nekik a törődést a példaadást. Kívánok mindenkinek ilyen pedagógusokat. (Írta: Csontos Gabriella)