2013 májusának első hétvégéje nemcsak az édesanyákról szól, hanem pénteken és szombaton a ballagó diákokról. Az uram két éve ballagott tanítványaival a Szentannai Sámuel Gimnáziumban, de az idén is fog, hiszen technikus osztályától búcsúzik. Ezek a fiatalok hat évig koptatták a Teko -ahogyan mai napig hívják Karcagon az iskolát- padjait, őrölték a tanárok idegeit. Az iskolában nagyon szép szokás honosodott meg. A ballagás előtti napokban a tanárok és a diákok is ünneplőbe mennek a suliba, mivel az utolsó órák után a tanulók énekelve elkísérik a pedagógust a tanáriszoba ajtajáig, ahol megköszönik nekik a hozzájuk való jóságot, a türelmet, az okítást, egyszóval mindent. Ebben az iskolában csak a technikusok adnak szerenádot tanáraiknak. Hozzánk is átvonatozott a társaság, a kapu előtt énekelve várták, hogy kijöjjön Tanár Úr (a képen). Természetesen én is ott álltam a kapuban és nagyon meglepődtem, mivel az osztály három férfija rózsacsokrot hozott nekem, mint a ház asszonyának. Figyelmességük, kedvességük megható volt. Otthon érezték magukat nálunk, vacsora után kisebbfajta házibuli kerekedett, aztán megcsendült a társaság és beszélgettek, "mint férfi a férfival", komoly dolgokról. Vége a gyermekkornak, ott állnak a felnőtté válás küszöbén. Tudják, hogy csak a tanulás, a becsületes munka hozza meg a kívánt eredményt. A karcagi végzős gépész technikusok az Országos Szakmai Tanulmányi Versenyen olyan jól szerepeltek, hogy nem kell nekik vizsgázniuk szinte semmiből. Büszkék lehetnek rájuk a szüleik, tanáraik. Én ilyenkor elgondolkodom, hogy miért nem róluk szólnak a hírek, azokról a gyerekekről, akik tanulni, dolgozni akarnak és tudnak. Akik utánunk jönnek, és akiknek mi felnőttek amit tudtunk átadtunk.
(Írta: Csontos Gabriella)

2013. 03. 26. Az uram születésnapja. Pár nap múlva Húsvét és az időjárás telet mutat. A nagyhét hóviharral kezdődött. A mai időjárás jelentés pedig a következő: Alig melegszik 0 fok fölé a levegő, kettős fronthatás gyötri az időjárás-érzékenyeket. Borult marad az ég, folytatódik a havazás, a legkevesebb hó északon, északkeleten várható. Az erős hófúvás miatt a riasztás második fokozatát adta ki Nagykáta, Jászberény, Tiszafüred, Cegléd, Szolnok, Tiszafüred, Karcag, Kunszentmárton és Mezőtúr kistérségére kedd reggel az Országos Meteorológiai Szolgálat. Az élénk északkeleti szél több helyen lesz képes hordani a havat. Mivel a Jászságban délelőtt még erős lesz az északi, északkeleti szél, ott kell magas hótorlaszokra számítani. Az utak ennek ellenére járhatóak, elzárt falu nincs. (forrás:origo) Anyukám azt mesélte, hogy amikor ő született 1931. március 29-én olyan nagy hó volt Püspökladányban,  alig tudták eltakarítani a havat a kapu elől, hogy beengedjék a bába asszonyt. (Írta:Csontos Gabriella)

A szomszédaink nem templomjáró emberek, de istenfélők és tisztelik, sőt élik a hagyományt. Ilyenkor tavaszelőn, böjtben nem esznek nehéz ételeket, próbálják feldolgozni a télre eltett dolgokat. A krumpli már kezd csirázni - megindul-, ahogy nálunk mondják, ezért egyre több és változatos ételt készítenek belőle. Tőlük tanultam a krumplifasírt receptjét, amit aztán már tovább is fejlesztettem. A krumplit meghámozom, majd a reszelő nagyobb lyukú részén lereszelem - úgy nyersen -, aztán török bele fokhagymát, teszek bele sót, borsot ízlés szerint. Ütök bele két egész tojást. Egy kis darab szalonnát apró kockákra vágok és azt is beleteszem Két szelet kenyeret vízbe áztatok, majd kinyomkodom belőle a vizet és az is a masszába kerül, amit aztán jól összekeverek. Kerek fasírtokat formázok belőle és bő olajban kisütöm. Az én továbbfejlesztett változatom úgy néz ki, hogy a kenyér helyett kukorica lisztet teszek bele, a szalonna helyett, pedig sajtot reszelek hozzá, így akár lisztérzékeny rokonaim, ismerőseim is ehetik. Ki ne felejtsem, hogy friss (Rozi szomszédasszonyom kertjében szedett) petrezselyemzöldjét is aprítok bele. Nagyon finom feltétnek főzelék mellé, vagy vacsorára akármilyen mártogatóhoz, szószokhoz.(Írta:Csontos Gabriella)

A hétvégén 2013. március másodikán eldugdostam a hagymát a kertben. Három sor lett. Olyan gyönyörűen sütött a nap, átszaladtam a szomszédba, hogy megkérdezzem Rozit és Marikát - szerintük lehet-e már veteményezni? Mondták, hogy igen, csak jó tíz centire dugjam le a pici hagymafejeket. Olyan jó volt kinn lenni a szabadban! A levegő, a fények, már teljesen az új évszakot, a tavaszt idézik. Bújnak ki a tulipánok is, a krókuszok, amiket az ősszel dugdostam el. Anyukám csodálkozik, hogy milyen dolgokat művelek, hiszen eddig nem nagyon foglalkoztam ilyesmikkel. Nekem meg az jutott eszembe, hogy hiszen ezt láttam tőle. A virágoskert mindig az ő kezétől volt szép a Zentai utcában, ahol felnőttem. Apukám a hobbikertben megtermelt minden zöldséget, gyümölcsöt a család számára. Tehát nincs min csodálkozni. Az ember azt csinálja felnőttként, amit gyermekként otthon látott tapasztalt. Jön a tavasz, itt az ideje a kertészkedésnek. Mindenkinek ajánlom. 
(Írta: Csontos Gabriella)

2012 szeptemberében a konyhánkban minden a birsalmáról szólt. Nem csak a kertünkben volt roskadásig a birsalmafa tele - igaz kukacos, de legalább bio - érett, sárga gyümölccsel, hanem még az uram szedd magad akcióban Karcagon is megkopasztott két gyümölcsfát. A tanítványai is segítettek neki. Először birsalma befőtt készült, majd birsalma lekvár - mondjuk inkább dzsem -,  végül birsalma sajt, amiből a diákok is kaptak köszönetül a segítségért. Mikor már az összes rokontól, ismerőstől összekunyeráltuk felesleges üvegeiket is, és mind tele lett, akkor az uram egy barátjával eldöntötte, hogy pálinkát főznek a maradékból. Egész hétvégén a birsalmát vagdosták, a kezükre hólyagot tört a fanyelű bicska, de hát egy ember sok mindent vállal azért az igazán különleges nedűért. Akinek csak megemlítettük, hogy mi készül, mindenki emlékezett rá, hogy valamikor megkínálták birsalma pálinkával és, hogy az milyen finom volt. Reméljük, hogy a mienk is ilyen lesz, már a második hordó is kezd tele lenni. Valami erdélyi recept alapján dolgoznak a fiúk. Egyharmadát a gyümölcsnek kompótnak főzték meg, a másik harmada sütőben sült, aszalódott, fonnyadt aranysárgára, a harmadik részt nyersen ledarálták, úgy ment a cefrébe. Tavasz óta alig volt csapadék, azt hinné az ember, hogy nem lesz termés, minden kiégett. Hát nem! Nekünk a kamránk tele lett befőttel. Van cseresznye-málna lekvár, bodzaszörp, szilvalekvár, ecetes uborka, sütőtök-alma lekvár, stb. S, hogy még el ne felejtsem a birsalmából finom ivólevet is készített az uram. Azt mondta: nincs pocséklás, minden cseppje, darabja aranyat ér. (Írta: Csontos Gabriella)

Minden nyáron meglátogat bennünket egy ember, aki innen indult ebből a sárréti kis községből Püspökladányból, a Petri telepről, és meg sem állt a bécsi színpadokig. Ő Rácz Sándor balettművész, aki a püspökladányi zeneiskolában Herczegh László tanár úrnál tanult csellózni, aztán az anyukája észrevett egy újsághírt, amiben felvételt hirdettek az Állami Balett Intézetbe, és úgy gondolta, hogy sok gyermeke közül a legkisebb fiú odavaló. El is mentek a felvételire és csodák csodája, a balettmesterek is így gondolták ahogyan az édesanya. Felvették a kisfiút. Rácz Sándor a mozgalmas fővárosban tanult ezután. Gyermekként kellett megállnia a lábán abban a budapesti forgatagban, a művész világban. Nagyon nehéz, izgalmas időszak következett életében. Nem csak a kemény balett órákon állt helyt, de a közismereti tantárgyakból is jól teljesített. Záró dolgozatát Latinovits Zoltánról írta, bejárása volt Latinovits édesanyához. A balettintézet után felvételt nyert a Fővárosi Operett Színház tánckarába, ahonnan két év után elment egy bécsi castingra, ahol azonnal felvették az Andrew Lloyd Webber által írt Cats (Macskák) című musical egyik szerepére. Végig táncolta az összes világhírű musicalt, persze mindegyikre újra kellett felvételiznie minden táncosnak. Sándorunk állta ezeket a megmérettetéseket. Ott is maradt Bécsben, s miután „kiöregedett” a színpadról koreográfusként keresi kenyerét a császári városban, de minden évben hazajön Püspökladányba, végig látogatja a rokonokat-barátokat. Biciklivel jön, nincs jogosítványa, kocsija, mobiltelefonja, internet kapcsolata, mégis megtalálják New Yorkból is. A tehetség és a szorgalom messzire világít. Optimizmusa, munkabírása, humora fergeteges, minden alkalommal az egész család ott ül az asztal körül (anyukám is átjön hozzánk ilyenkor) és hallgatja Sanyit. Felvillanyoz bennünket, életre derít. Minden karácsonykor képeslapot kapunk tőle. Szeretete, ragaszkodása olyan megható és csodálatos, nincs még egy ilyen a barátaink között.

Szentháromság vasárnapján a Felső-krisztinavárosi Keresztelő Szent János Plébánián szokásos déli miséjét tartotta Pákozdi István egyetemi lelkész, kollégiumom vezetője. Prédikációja annyira megfogott, hogy szeretném megosztani mindenkivel.
A keresztény hívők körében mindig is örök talány volt és újbóli vitákra adott okot az a látszólagos ellentmondás, hogy az általunk tisztelt isteni fölség hogyan lehet egy s ugyanakkor háromszemélyű.
Erre keresi a választ István atya a következőkben:
Bevezetésként egy indiai tanmesét hallhattunk. Egy kis faluba, ahol csak öreg vak emberek éltek, egy napon betévedt egy hatalmas elefánt. A vak indiaiak köré gyűltek s próbálták megismerni, hogy micsoda is lehet ez az élőlény. Akik az ormányát fogták meg azt mondták, hogy ez olyan, mint egy fának a törzse. Akik a fülét simogatták, azt mondták, hogy olyan, mint a legyező, amivel a rizst szokták válogatni. Volt aki a lábát karolta át, s állította, hogy olyan, mint egy hatalmas oszlop.
Ezek a vak emberek azonban nem tudtak egy valódi, reális képet alkotni az elefántról. Valahogy így vagyunk mi is Istennel. Az ember nem foghatja fel, egyszerűen képtelen arra, hogy Isten titkát meglássa vagy megértse. Néha-néha érkezik egy fénysugár, melyben úgy érezhetjük, hogy na most talán valamit láttunk belőle, az egész átfogásához és befogadásához azonban kicsik vagyunk.
Ha Rómában jár az ember, akkor megtalálhatja a Máltai Lovagok kertjének hatalmas bejáratát. Ennek kapuján a kulcslyukon keresztül bekukkantva láthatjuk a ciprusokkal teleültetett gyönyörű kertet, és azon túlnézve feltűnik a Szent Péter Bazilika kupolája.
Ehhez  a szituációhoz hasonlóan tekinthetünk mi is az isteni titkok tárházára, s ekkor a kulcslyuk maga Jézus Krisztus. Rajta keresztül kaptunk meghívást az isteni közösséghez való tartozáshoz.
Ő maga működése során egyszer sem említette a "Szentháromság" szót. Ezt később a teológia alkotta meg, mint speciális fogalmat. Jézus elkülönítve beszélt az Atyáról, a mindenható világteremtőről, önmagáról, a Fiúról, a világ megváltójáról, és a Szentlélekről, melyet majd elküld vigasztalóul, s ki útmutatónk lesz. Nem akarta megzavarni s összekeverni az emberek egyistenhitét, mindezek komplex felfogásával. Kezdetben ezért ábrázolták három angyallal az isteni személyeket.
A legjobb hasonlatot azonban, az a Sienai Szent Katalin, alkotta meg, aki se olvasni se írni nem tudott, leveleit diktálás után rögzítették, a pápa pedig később, mint első nőt fogadta az egyháztanítók soraiba.
Szerinte az Atya olyan, mint egy asztal, a Fiú rajta az eledel, s a Szentlélek a felszolgáló. Ehhez az asztalhoz hív meg bennünket az Isten háromszemélyű közössége. A mi dolgunk már csak annyi, hogy leüljünk és befogadjuk mindazt, amit számunkra készítettek elő. Isten fizesse meg.(2012. június 3.)

Pünkösd vasárnapján ugyanúgy keltünk fel reggel, mint minden vasárnap, hogy elmenjünk a templomba a reggel 8-as szentmisére. Nem éreztük semmivel sem többnek vagy másnak ezt a napot, mint a szokásos vasárnapokat, egészen addig míg be nem léptünk a templomba. Akkor valami elkezdődött. Pirosban pompázott a főoltár, piros rózsacsokrok díszítették a Jézus Szíve oltárt, a Máriáét pedig rózsaszín pünkösdi rózsák. Gyönyörű volt.
Tamás atya a megszokott módon kezdte a misét, de a lelkiismeret vizsgálat előtti imánál megemlítette, hogy bár ez a mai szertartás nem tűnik többnek, mint az eddigiek, reméli, hogy a prédikáció után sikerül megérteni, hogy Pünkösd egy ünnep, mégpedig a Szentlélek eljövetelének és az Egyház születésének az ünnepe. Megpróbálom plébánosunk elmélkedését hűen felidézni.
A Szentlelket tartjuk a három isteni személy közül a legmegfoghatatlanabbnak és a legkülönösebbnek. Létezésének biztosságát illetően azonban mi lenne jobb "fegyvertény", mint a saját lelkiismeretünk.
Jézus Krisztus a főparancs Isten szeretetére vonatkozó része után így folytatja: "... és szeresd felebarátodat, mint Tenmagadat! " Tehát kiemeli, hogy nagyon fontos önmagunk szeretete és elfogadása. Hogyan tudnánk a környezetünk felé közvetíteni Isten szeretetét, ha azt mi magunk se tudjuk befogadni, ha nem vagyunk kibékülve még saját magunkkal sem.
Ahhoz, hogy magunkat megértsük, hogy magunkra a kellő szeretettel tudjunk figyelni, reflektálni, nem elég a saját erőnk. Tiszta önszeretete egyedül az ártatlan gyermeknek van, ki ha felnő, s az élet terhei a vállára nehezednek, már nem tud önmagára elég szeretettel tekinteni, lelkét szürkének szegénynek látja, vagy egyáltalán nem is akar önmaga felé fordulni.
A példát a gyermekkorból vehetjük: pontosan úgy, ahogy a mondókával a kisgyermek kicsalogatja a csigát házából, hogy gyere, nézz szét, nézd a világmindenséget, hogy mi minden van körülötted, s nézd mennyien szeretnek Téged, pontosan úgy csalogatja ki a Szentlélek a mi lelkünket is, saját maga börtönéből, hogy segítsen neki visszatekinteni önmagára és a szeretetre, amellyel körülveszi az Isten ebben a világban.
A gonosz ott van, ahol ennek a csalogatásnak ellentmondunk, ahol megtagadjuk a közreműködést, és nem szeretnénk a Szentlélek kinyújtott kezét megfogni. Mi, köszönjük szépen, teljesen jól, "objektíven" látjuk magunkat innen belülről is, és ez nekünk elég.
Márpedig az ember nem viselkedhet önálló független létezőként, nem teheti meg magát saját maga istenének, hiszen ebben a világban sem általa lett minden, hanem valaki más és sokkal nagyobb által. És itt következik a hit kérdése. Hiszek-e abban, hogy van valahol egy Jóakarat, egy olyan erő, melytől minden ered és származik, s mely megalkotta világunkat és elárasztotta szeretetével? És ennek fényében elfogadom-e, hogy én is az Ő teremténye vagyok, nélküle csak por lennék, de végtelen kegyelme és szeretete által felemelt engem és ennek a világnak az urává tett.
Abban, hogy ezt meglássuk, és megértsük, abban segít a vigasztaló Szentlélek, és segítsen minket mindörökké!
Isten fizesse meg. (2012. május 27-28.)

Ebben az emléktöredékben szeretném elbeszélni első találkozásaimat a zenével, majd azt a szerelmet, amit azóta is táplálok iránta.
Nálunk valahogy nem volt annyira feltűnő jelenség ha kicsiként én dalra fakadtam. Nem tudom honnan örököltem a zenei hajlamot, mindenesetre kaptam belőle egy adagot. Régebbről csak néhány konkrétabb emlék maradt meg. Például, amikor a szomszédék nagy diófájának a tetejére felmásztam, s onnan énekeltem a "Már mi nálunk babám"-ot vagy épp, ami eszembe jutott. Odafönn nagyon szabadnak éreztem magam.
Nagymamám kicsi koromban szinte évente csinált velem egy "riportot", amikor magnószalagra rögzítettük, hogy mi történt velem abban az évben. Ezeken a felvételeken is gyakran énekelek, később gitározom. Igen a gitár. A legjobb barátom, egyszerűen nem bírok nélküle élni. Óriási ajándéknak tartom ezt a jó Istentől. 7 évesen -másodikosként - vitt el édesanyám a zenesuliba, mondván, hogy ő is tanult zongorázni, tanuljak meg én is. Nekem azonban nem nagyon tetszett ez a jövő - meg a hangszer is drága lett volna -, s mondtam neki, hogy inkább gitározni szeretnék.
Fiatal, nagyon jó fej gitártanárom lett, örökké vidám, s minden mókára kapható. Azt a bő 10 évet, amit a keze alatt töltöttem nem adnám oda semmiért. Hatalmas dolgokat éltünk át együtt. A hagyományos zenesulis FarsHangokon mindig az egyik legnagyobb látványosságot a gitáros csapat csinálta, baromkodásban is az élen jártunk ilyenkor. A városi rendezvények állandó szereplőjévé váltam, legyen az szólóban, duóban a tanárommal, vagy az egész gitárkamarás zenekarral. Élveztem a sikereket, az elismerést. Kálmán bával voltam először utca zenélni is, ami szintén nagyon nagy élmény volt. Láttam, hogy pénzt is tudok keresni egy olyan dologgal, amit nagyon szeretek csinálni.
Érettségi előtt még megpróbáltam felvételizni is zenei szakközépbe itt Budapesten. Elmentem két meghallgatásra. Rá kellett jönnöm azonban, hogy nem vagyok elég jó a zenei pályára, illetve későn kapcsoltam, s ha azt akarom, hogy felvegyenek a Műegyetemre, akkor most erről le kell tegyek. Így abbahagytam a felkészülést, viszont ez idő alatt is nagyon sokat tanultam. Hogy hogyan kell megtanulni egy zeneművet, technikailag és mentálisan is el kell merülni benne, s próbálni minél többet megjeleníteni a kottában leírt érzésekből.
A gimi utolsó éveiben beért annyira az egyik osztálytársam is gitárból, hogy közösen tudtunk zenélni. Kezdetben csak így az osztálynak, majd kezdtünk fellépni városi rendezvényeken, s amit igazán nagy dolognak tartok, hogy írtunk, írunk saját számokat is. Persze ebben nekem van nagyobb szerepem, viszont Attila nagyon sokszor ad olyan motivációt, erőt, ami nélkül nem jöhetnének létre a dalok.
De mit is jelent nekem ha gitározom, éneklek? Elvonulást, belső béketeremtést, megnyugvást, gondolataimnak érzéseimnek olyan kifejezését, amit más úton nem volnék képes.  Szeretek gyönyörködtetni én is, elbűvölni másokat a dalaimmal.
Hallgatni nagyon sokféle zenét szoktam, igyekszem kerülni a szélsőségeket. Édesapám Beatles-en nevelt fel, ők a nagyok,  aztán jött a rock korszak, majd a punk, párhuzamosan velük a csapból is a pop meg az R'n'B ömlött, nekem azok is bejöttek. Amikor alakítottunk egy kis, rövid életű zenekart a gimiben, akkor sok RedHotChiliPeppers-t hallgattam. Sokszor inkább dalok ragadnak meg, mint előadók, s a számok is csak akkor, ha kötődik hozzá valamilyen emlékem. Ha hallom, akkor mindig felidéződik bennem egy hozzá kapcsolt hangulat és életérzés.
Így a végére összefoglalásképpen pedig azt akarom leírni, hogy szerintem mi a szerepe a zenének az életben. Talán az, hogy adjon egy ritmust, vigyen egy kis színt a világba, teremtsen harmóniát, fejezzen ki hangulatokat érzéseket olyankor mikor a szavak elhallgatnak. Számomra a zene a lélek frissítő itala. (Írta:Farkas Márton)

Ma, 2012 május 6-án, anyák napján ketten vagyunk az urammal, mert Márton a múlt héten volt itthon - akkor megköszöntött - Bence fiamék sem jönnek haza, de telefonon hívott és boldog anyák napját kívánt. Reggel misére mentünk. Öt első áldozót ünnepeltünk és velük együtt köszöntötte Tamás Atya az édesanyákat. A Somogyi lányok gyönyörű verset mondtak, sírtam én is, nem csak a nevelő anyukájuk. Nagyon megható volt. Aztán hazajöttünk és kiültünk a kertbe reggelizni az én drága jó urammal. Csend volt, csak a madarak csiripeltek. G. Nagy Ilián verse jutott eszembe: " A rézfán fütyül a fütyülő. A mi kertünk madár-üdülő." Van itt tengelicpár, közönséges veréb, vadgalamb, zöldike, pinty, rigó és még ki tudja hányféle kétszárnyú gyönyörűség. A hangjuk pedig utolérhetetlen, másolhatatlan. Ahogy trilláznak, ahogy felelgetnek egymásnak. Van egy kis madáritatónk, odajönnek inni. Arról beszélgettünk Dezsővel, hogy jövőre már az unokánkkal együtt figyeljük a békákat, a kis gyíkot, a madarakat itt a kertben. Kell ennél több a boldogsághoz? Jut eszembe a másik G-Nagy vers! "Az én falum a legszebb falu, úgy hívják, hogy Boldogfalu.... Reggel, ha ajtónkat kinyitom, már zeng a madár-paradicsom." Itt élünk ebben a paradicsomban. Jó itt. (Írta: Csontos Gabriella)