Tegnap (2015. október 24-én) megszentelt gyűrűkkel eljegyezték egymást gyermekeink: Márton és Lídia. Papi áldást is kaptak. Találkoztunk az Anya- és Apatárssal. Erdélyben így mondják. Ismerkedtünk. Szép, meghitt délután volt. A nap ragyogott és az én drága fiam is a boldogságtól. (Írta: Csontos Gabriella)

Már gyerekkoromban megtanított anyukám kötni. Még ruhát is csináltam magamnak felsős koromban. Igaz, hogy új pamuthoz nem sokszor jutottam, inkább bontott anyagból dolgoztunk. Kötöttem pulóvert, sálat, sapkát. Mikor Márton fiammal itthon voltam gyesen, egyik ismerősöm új fonalakat hozott hozzám és én abból készítettem mindenféle kötött holmit, aztán az illető elvitte azokat és kaptam a munkámért némi kis honoráriumot tőle. Rengeteg kötős, horgolós könyvem, újságom is van, pedig egy időben  nem sok időm volt a kézimunkázásra. Mégsem volt lelkem sosem kiselejtezni azokat. Mikor ismerettségi körünkben születtek kisbabák, mindig kötöttem valamit ajándékba nekik. Blanka unokámnak több minden készült. Az idén nyáron is vettem gyönyörű piros pamutot, gondoltam csinálok neki egy kis kabátkát szülinapjára, július 15-re. A nyár igen mozgalmas volt számomra, igy a kabátka nagyon nehezen készült. Igaz, hogy végül kicsinek is találtam méretileg, így a szülinapra más ajándékot kapott. Már augusztus hónapban jártunk és arra döntöttem, hogy ez a lélekmelegítő igazán a másik kis unokámnak, Jázikának lesz majd jó. Még az a szerencse, hogy van Blankának egy hét hónapos drága kis huga és éppen rávaló lett és el is készült az őszi napok egyikére a kis pulóver, sőt még egy kis sapi is hozzá. Jól áll a kislánynak a piros szín és tetszik a családtagoknak is a kis hölgy új szerkója. Nem veszett kárba a nagyi munkája.(Írta: Csontos Gabriella)

Az idő a gazda nem Baranyi Pista - mondta mindig apukám. Most ősszel jutott eszembe ez a mondata, amikor a kertben egyre-másra csak a leégett, elszáradt leveleket, a foltos és beteg zöldséget, gyümölcsöt takarítottuk be. A padlizsán palánták még tavasszal gyönyörűek voltak, elkezdtek a virágból fejlődni a kis tojásgyümölcsök, aztán jött az a hatalmas forróság és megálltak a növésben, nem lilultak meg, maradtak kicsik és narancs sárgák.
A paradicsom egyrésze ráaszalódott a száraz növényi szárra. Talán a paprika tövek nem lettek betegek. A birsalmafa alja tele van lehullott gyümölccsel. Három kupacba válogattam: teljesen rothadt, félig rothadt és kicsit rothadt.
Mondja az uram, hogy ne panaszkodjak, az idei nyáron nem sokat tudtunk a kerttel foglalkozni, tehát örüljünk ennek a kis termésnek is. Igaza van, csak sajnálom, hogy az idén nem nagyon tudtunk befőtteket készíteni. Még lesz birsalmalekvár, tettem el pár üveg szilvalekvárt, de több semmi. Igaz a cseresznyéből pálinka lett, sőt egy kevés szilva párlat is lesz még. No, meg egy kicsi ház bora, hogy legyen mit innunk Márton napján, hiszen akkorra kiforr majd. (Írta: Csontos Gabriella)

Most nem egy szívderítő dologról írok. Itt lakunk Püspökladány szívében és sajnos a belváros tele van rágcsálóval. Nincs pedig a közelünkben sok állat, felhalmozott takarmány, mégis ezek a nagyon szapora élőlények igen csak megleptek bennünket tavaly télen. Az uram szerint azért, mert az alsó épületünknek az ajtaja egy igen régi rozoga tákolmány volt és azon jártak kis-be a nem szeretem lények. Nos egész télen és tavasszal küszködtünk és irtottuk mindenféle módszerrel őket. Szerintem sikerült is megszabadulni tőlük, viszont az uram azt mondta, hogy jobb megelőzni a bajt és a nyáron arra határoztunk, hogy kicseréljük az ajtót és bombabiztossá tesszük a ki- és bejárást. Már a finisébe járunk a munkának, a mester lassan befejezi a dolgát, nekem a meszelés jutott.
Nem egy kellemes meló, de lassan a végére érek és aztán jöhet a rendrakás a visszapakolás. Van még mit csinálni, de már látom a végét. (Írta: Csontos Gabriella)

Még januárban lefoglaltuk és befizettük az idei nyaralásunkat Horvátország egyik gyönyörű kisvárosába, Rovinjba. Ebben az évben is barátainkkal mentünk üdülni. Alig vártuk hogy elérjük a tengert, menet közben megálltunk és megcsodáltuk Opatiját, ahol ha csak egy pillanatra is, de egy kicsit beletapicskoltunk a vízbe. Már ekkor éreztük a tenger gyógyító erejét.
Rovinjban a Markó Aprtmanban volt a szállásunk. Egy nagyon kedves - velünk egykorú - hölgy fogadott bennünket, és látva elgyötörtségünket azonnal sörrel kínált minket.
Aztán lementünk a tengerhez, ahol olyan kellemes volt a hőmérséklet - mind a kinti, mind a vízbéli -, hogy azonnal meg is fürödtünk, pedig már kilenc óra felé járt az idő. Egy hetet töltöttünk a tengernél és belefért ebbe egy pulai (bal oldali kép)és egy triesti (jobb oldali kép) városnézés is.
A nyaralás számomra legizgalmasabb napja az volt, amikor Rovinjban béreltünk egy egész napra két tandemet, mellyel a tengerparton vezető úton elbringáztunk az óvárosig. Nem volt csengő a dupla-kerékpáron, életünkben először ültünk ilyen alkalmatosságon, úgyhogy végig üvöltöttük az utat hol azt kiabáltuk, hogy pozor!, hol azt, hogy hilfe!, hol azt, hogy help!!!! Mondhatom nagyon jól szórakozott a parti népség és mi is. Végül is megúsztuk minden baj nélkül, a fiúk nagyon ügyesen kormányoztak, mi lányok pedig besegítettünk a pedálozásba.

A másik hatalmas élmény pedig az volt, amikor a triesti kikötőben megpillantottuk azt a hajót, amiben szerintem egy lakótelep elférne.

 
(írta: Csontos Gabriella, fotók: Szilágyi Zoltán, Farkas Dezső, Szilágyiné Sólyom Szilvia)

Az unokaöcsém eljött hozzánk Békéscsabáról. Zongoratanár és évekkel ezelőtt elhatározta, hogy megpróbál többet mozogni.
Ekkor kezdett el biciklizni. Ma már ott tart, hogy Békés megye szinte minden településére elkerekezett és most már átruccan hozzánk is, íme a helyzetjelentése:
"Hajdú-Bihar megyei kilengéseim egyike volt ez a túra. Összekötöttem a kellemest a jóval is, hiszen ezer éve nem látott rokonaimat látogattam meg, ahol sikerült gasztronómiailag is fejlődnöm azon felül, hogy nagyon jól éreztem magam! (Most már tudom, hogyan kell isteni rebarbara levest készíteni. Bár nem volt rossz az sem, ahogy eddig csináltam, de azt a receptet most kidobom a kukába.) Talán nem haszontalan megemlítenem, hogy elhunyt nagybátyám felesége, aki 84 éves, rendszeresen tornázik, nagyon aktívan tevékenykedik minden nap. Úgy mentünk fel a harmadik emeletre, hogy én ziháltam mire felértünk, ő meg nem. Ezen nagyon csodálkoztam! Talán igaz lehet, ha ebből azt szűröm le, hogy azért eldöntés kérdése is, hogy ki milyen öregséget él meg. Mindig olvas, városi rendezvényeken mindig jelen van, így a testi odafigyelés mellet a szellemi is rendben van! Szóval nagyon tanulságos is volt ez a túrám.
Mellettem elrobogó autó ütötte el ezt a kis verebet. Nem sokat élt még, hiszen a kezemben halt meg.
Az ilyen utak - és rengeteg volt belőle - keserítették meg a túrámat. Volt olyan 10 kilométeres szakasz, amit 3 óra alatt tudtam megmászni. A jobbkezes közlekedést el kellett felejtenem - az autósok is ezt tették - hiszen a szabályoknál az élet védelme fontosabb. Vicces volt az a szituáció, amikor én az úttest baloldalán kerestem az előre haladás lehetőségeit, a velem szembe jövő autó is ezt tette. Tiszta London!
Utazásaim során sok szebb időket is látott épülettel, gyárral, üzemmel találkozom. A kedvenceim ezek. El lehet mélázni a mulandóság kényszerűségén, és azon is, hogyan veszik el az életünk a könyörtelenül folyó időben." (írta: Csontos József Attila)

2015. július 2--án és 3-án még be kellett mennie az uramnak az iskolába dolgozni. A pedagógusoknak nem jár az egész nyár szabinak, összesen 46 nap szabadságuk van. Az utolsó két nap azonban már lazább, így mikor csütörtökön hazajött bepattantam én is az autóba és irány Debrecen. Drága Blanka unokánkhoz repültünk, akinek megígértük, hogy elvisszük vonatozni egyszer. Azóta azzal nyaggatja a szüleit, hogy mikor megyünk már vonatozni????
No, Dezső papa kitalálta, hogy utazzunk a Zsuzsi vonattal. Én előzőleg megnéztem a neten, hogy honnan indul, hová érkezik, stb. 15:10 kor indul a városból és kb. egy órás út után érkeztünk meg a végállomásra, ahol kilátó és egy hangulatos épület fogadja a vonatról leszállókat.
Felmentünk a kilátóba is, természetesen Blanka ment elől. Aztán egy kicsit beljebb az erdőben egy játszótéren rohangált egyik fa alkalmatosságtól a másikig a kicsi lány. Volt ott favonat, amire ráülve azt kiáltotta: Ülj be mama, vonatozzunk! A kis házikó is nagyon tetszett nekünk.
Szűk egy óra múlva 17:00-kor indult vissza a vonat és a 30 km-es távolságot letudva már a városban pöfögött, zötykölődött, dudált a kisvonat. Békebeli kocsikkal, ülésekkel, igazi retrós hangulatban énekeltük a Megy a Zsuzsi vonat kattognak a kerekek c. nótát. Blanka is és mi is nagyon jól éreztük magunkat.
Másnap, tehát pénteken reggel biciklivel indultunk a pusztán keresztül Karcagra. Fél nyolckor pattantunk nyeregbe és kilenckor már az Ágota hídnál ittunk az egészségünkre. Egy veszélyes pont volt addig. Egy tanya, ahol egy hatalmas kuvasz (láncon) azonnal értesítette alattvalóit (a kis puli, pumi és mindenféle keverék ebeket), hogy jön két idegen és szaladjatok, morogjatok, ugassátok, kergessétek el őket. Azok szabadon voltak, úgyhogy rendesen kiabáltam és ordítottam, hogy nem mész el azonnal!, helyedre! Meg mindenféle ilyen utasítást, amit még apukámtól hallottam. Megúsztuk, nem szabdalták meg a gatyánkat. Az Ágota híd tövében pulyka család kapirgált, már egész termetes kis pulykák szaladgáltak a pulyka mama körül. Kellemesen fújdogált a szél a pusztán, a vadvirágok kesernyés illata - talán fehér üröm, de volt rengeteg kamilla is - kísért bennünket. A bogarak, a pillangók, a madarak, a juhnyáj látványa, a tengernyi búza teljesen elfeledtette velünk az idő múlását. Utunk során az Ágota híd után a Lőzér halom, majd a Zádor halom és a Zádor híd következett. Ezekről a nevekről Körmendi Lajos jutott eszünkbe, aki a Nagykunság szerelmese, krónikása volt halálig. Karcagon beugrottunk a Kerekes Cukrászdába egy fagyira és délután már Berekfürdőn söröztünk. (írta: Csontos Gabriella)

Kiskertünk az időjárás és az uram jóvoltából csak úgy "ontja" a termést. A karalábék már majdnem fásak, tehát gyorsan kiszedtük a földből és új palántákat tettünk helyükbe. Vittem karalábét anyukámnak, jutott belőle a fővárosba is. Én töltött karalábét csináltam belőlük. Nem vettem elő szakácskönyvet, a neten sem néztem receptet, csak úgy magamtól raktam össze. A darált húst kevés olajon megforgattam kissé, vágtam bele apróra fokhagymát, fűszereztem sóval, borssal, majoránnával, majd felöntöttem vízzel és főztem, aztán lesütöttem. A karalábékat meghámoztam, a közepüket kivájtam és sós vízben megfőztem. Miután a lyukas karalábékat kivettem a vízből bele tettem ugyanabba a lébe az apróra vágott karalábé darabokat és azt is megfőztem. A karalábékat beletettem egy jénaiba, aztán mindet megtöltöttem a fűszeres darált hússal. A maradék húshoz hozzátettem a megfőtt karalábé darabokat és tettem hozzá egy pohár tejfölt is. Ezt a masszát ráöntöttem a töltött karalábékra és betettem a sütőbe, hogy rotyogjon össze. Az uram rebarbara szörpöt csinál. Ennek a gyönyörű nagy levelű zöldségfélének a leveleit levágja - mert azok mérgezőek -, a szárát felaprítja és főzi, főzi, míg szét nem esik, szét nem mállik. Tesz bele ízlés szerint cukrot, citromfüvet. Aztán leszűri, üvegekbe tölti, télre a nyár ízeit. (írta: Csontos Gabriella) 

Munkanélküli lettem egyik percről a másikra. Nem furcsa ez a mai világban, hiszen manapság ez bárkivel megtörténhet. Mivel azonban nem nagyon tudok tétlenül ülni, így gondolkodás nélkül igent mondtam arra, hogy segítsek a Csaba királyfi székely nemzeti rockopera népszerűsítésében. Meg is teszek minden tőlem telhetőt az ügy érdekében, természetesen azt csinálom, ami tíz évig volt a munkám. Videófelvételeket készítek. Ezért mentem, megyek Erdélybe. A rendszerváltozás elején 1992-93-ban már jártam pl. Makfalván, Püspökladány testvértelepülésén, de azóta csak itt a határszélen, a szórványban élő magyar lakta községekben a Vasárnapi Iskola mozgalom jóvoltából. Nos, nagy várakozással telve néztem a székelyföldi út elé. Mondhatom leesett az állam. Pezsgő kulturális élet Csíkszeredában, rendkívül tehetséges zenészek, énekesek hada, friss, szellemes, nem hirdetésektől hemzsegő, értelmes infókkal teli újságok, érdeklődő újságírók, kedves, vendégszerető emberek, tiszta és kulturált kávézók, udvarias és elegáns pincérek, kényelmes és nyugatiak számára is irigylendő panziók és fogadók az út mellett. A konyháról, a gasztronómiáról nem is beszélve. S arról sem, hogy az ottani emberek is ismerik a pénzt, de nem az a legfontosabb számukra, hanem elsősorban a segítség nyújtás. Természetes nekik, hogy amilyük van azt megosztják veled, sőt adnak ajándékba házi sütésű kenyeret, otthon készített sajtot, stb. Ez Erdély. Az ottani emberek igen keményen dolgoznak, nem várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön, megtalálják a munkát bárhol legyen is az. És a lelkük rendben van, hiszen vannak papjaik, akik igazi pásztorai a nyájnak. Ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna a sorstól a mai helyzetemben. Ilyenkor szoktam mondani, hogy van gondviselés, hiszen sopánkodhatnék itthon magamban, de ehelyett életerős, lélekben gazdag magyarokkal hozott össze a sors, akik nem sajnálják továbbadni hitüket, szeretetüket, erejüket, mert úgy tartják, hogy annál több lesz nekik. És ne felejtsük el, hogy 2015. augusztus 15-én Nagyboldogasszony ünnepén - ami Romániában munkaszüneti nap - este felcsendül Csíksomlyón a nyeregben a hármashalom oltár színpadán a dal: Erdély, óh édes Erdély. (Írta: Csontos Gabriella)