Az unokaöcsém eljött hozzánk Békéscsabáról. Zongoratanár és évekkel ezelőtt elhatározta, hogy megpróbál többet mozogni.
Ekkor kezdett el biciklizni. Ma már ott tart, hogy Békés megye szinte minden településére elkerekezett és most már átruccan hozzánk is, íme a helyzetjelentése:
"Hajdú-Bihar megyei kilengéseim egyike volt ez a túra. Összekötöttem a kellemest a jóval is, hiszen ezer éve nem látott rokonaimat látogattam meg, ahol sikerült gasztronómiailag is fejlődnöm azon felül, hogy nagyon jól éreztem magam! (Most már tudom, hogyan kell isteni rebarbara levest készíteni. Bár nem volt rossz az sem, ahogy eddig csináltam, de azt a receptet most kidobom a kukába.) Talán nem haszontalan megemlítenem, hogy elhunyt nagybátyám felesége, aki 84 éves, rendszeresen tornázik, nagyon aktívan tevékenykedik minden nap. Úgy mentünk fel a harmadik emeletre, hogy én ziháltam mire felértünk, ő meg nem. Ezen nagyon csodálkoztam! Talán igaz lehet, ha ebből azt szűröm le, hogy azért eldöntés kérdése is, hogy ki milyen öregséget él meg. Mindig olvas, városi rendezvényeken mindig jelen van, így a testi odafigyelés mellet a szellemi is rendben van! Szóval nagyon tanulságos is volt ez a túrám.
Mellettem elrobogó autó ütötte el ezt a kis verebet. Nem sokat élt még, hiszen a kezemben halt meg.
Az ilyen utak - és rengeteg volt belőle - keserítették meg a túrámat. Volt olyan 10 kilométeres szakasz, amit 3 óra alatt tudtam megmászni. A jobbkezes közlekedést el kellett felejtenem - az autósok is ezt tették - hiszen a szabályoknál az élet védelme fontosabb. Vicces volt az a szituáció, amikor én az úttest baloldalán kerestem az előre haladás lehetőségeit, a velem szembe jövő autó is ezt tette. Tiszta London!
Utazásaim során sok szebb időket is látott épülettel, gyárral, üzemmel találkozom. A kedvenceim ezek. El lehet mélázni a mulandóság kényszerűségén, és azon is, hogyan veszik el az életünk a könyörtelenül folyó időben." (írta: Csontos József Attila)

2015. július 2--án és 3-án még be kellett mennie az uramnak az iskolába dolgozni. A pedagógusoknak nem jár az egész nyár szabinak, összesen 46 nap szabadságuk van. Az utolsó két nap azonban már lazább, így mikor csütörtökön hazajött bepattantam én is az autóba és irány Debrecen. Drága Blanka unokánkhoz repültünk, akinek megígértük, hogy elvisszük vonatozni egyszer. Azóta azzal nyaggatja a szüleit, hogy mikor megyünk már vonatozni????
No, Dezső papa kitalálta, hogy utazzunk a Zsuzsi vonattal. Én előzőleg megnéztem a neten, hogy honnan indul, hová érkezik, stb. 15:10 kor indul a városból és kb. egy órás út után érkeztünk meg a végállomásra, ahol kilátó és egy hangulatos épület fogadja a vonatról leszállókat.
Felmentünk a kilátóba is, természetesen Blanka ment elől. Aztán egy kicsit beljebb az erdőben egy játszótéren rohangált egyik fa alkalmatosságtól a másikig a kicsi lány. Volt ott favonat, amire ráülve azt kiáltotta: Ülj be mama, vonatozzunk! A kis házikó is nagyon tetszett nekünk.
Szűk egy óra múlva 17:00-kor indult vissza a vonat és a 30 km-es távolságot letudva már a városban pöfögött, zötykölődött, dudált a kisvonat. Békebeli kocsikkal, ülésekkel, igazi retrós hangulatban énekeltük a Megy a Zsuzsi vonat kattognak a kerekek c. nótát. Blanka is és mi is nagyon jól éreztük magunkat.
Másnap, tehát pénteken reggel biciklivel indultunk a pusztán keresztül Karcagra. Fél nyolckor pattantunk nyeregbe és kilenckor már az Ágota hídnál ittunk az egészségünkre. Egy veszélyes pont volt addig. Egy tanya, ahol egy hatalmas kuvasz (láncon) azonnal értesítette alattvalóit (a kis puli, pumi és mindenféle keverék ebeket), hogy jön két idegen és szaladjatok, morogjatok, ugassátok, kergessétek el őket. Azok szabadon voltak, úgyhogy rendesen kiabáltam és ordítottam, hogy nem mész el azonnal!, helyedre! Meg mindenféle ilyen utasítást, amit még apukámtól hallottam. Megúsztuk, nem szabdalták meg a gatyánkat. Az Ágota híd tövében pulyka család kapirgált, már egész termetes kis pulykák szaladgáltak a pulyka mama körül. Kellemesen fújdogált a szél a pusztán, a vadvirágok kesernyés illata - talán fehér üröm, de volt rengeteg kamilla is - kísért bennünket. A bogarak, a pillangók, a madarak, a juhnyáj látványa, a tengernyi búza teljesen elfeledtette velünk az idő múlását. Utunk során az Ágota híd után a Lőzér halom, majd a Zádor halom és a Zádor híd következett. Ezekről a nevekről Körmendi Lajos jutott eszünkbe, aki a Nagykunság szerelmese, krónikása volt halálig. Karcagon beugrottunk a Kerekes Cukrászdába egy fagyira és délután már Berekfürdőn söröztünk. (írta: Csontos Gabriella)

Kiskertünk az időjárás és az uram jóvoltából csak úgy "ontja" a termést. A karalábék már majdnem fásak, tehát gyorsan kiszedtük a földből és új palántákat tettünk helyükbe. Vittem karalábét anyukámnak, jutott belőle a fővárosba is. Én töltött karalábét csináltam belőlük. Nem vettem elő szakácskönyvet, a neten sem néztem receptet, csak úgy magamtól raktam össze. A darált húst kevés olajon megforgattam kissé, vágtam bele apróra fokhagymát, fűszereztem sóval, borssal, majoránnával, majd felöntöttem vízzel és főztem, aztán lesütöttem. A karalábékat meghámoztam, a közepüket kivájtam és sós vízben megfőztem. Miután a lyukas karalábékat kivettem a vízből bele tettem ugyanabba a lébe az apróra vágott karalábé darabokat és azt is megfőztem. A karalábékat beletettem egy jénaiba, aztán mindet megtöltöttem a fűszeres darált hússal. A maradék húshoz hozzátettem a megfőtt karalábé darabokat és tettem hozzá egy pohár tejfölt is. Ezt a masszát ráöntöttem a töltött karalábékra és betettem a sütőbe, hogy rotyogjon össze. Az uram rebarbara szörpöt csinál. Ennek a gyönyörű nagy levelű zöldségfélének a leveleit levágja - mert azok mérgezőek -, a szárát felaprítja és főzi, főzi, míg szét nem esik, szét nem mállik. Tesz bele ízlés szerint cukrot, citromfüvet. Aztán leszűri, üvegekbe tölti, télre a nyár ízeit. (írta: Csontos Gabriella) 

Munkanélküli lettem egyik percről a másikra. Nem furcsa ez a mai világban, hiszen manapság ez bárkivel megtörténhet. Mivel azonban nem nagyon tudok tétlenül ülni, így gondolkodás nélkül igent mondtam arra, hogy segítsek a Csaba királyfi székely nemzeti rockopera népszerűsítésében. Meg is teszek minden tőlem telhetőt az ügy érdekében, természetesen azt csinálom, ami tíz évig volt a munkám. Videófelvételeket készítek. Ezért mentem, megyek Erdélybe. A rendszerváltozás elején 1992-93-ban már jártam pl. Makfalván, Püspökladány testvértelepülésén, de azóta csak itt a határszélen, a szórványban élő magyar lakta községekben a Vasárnapi Iskola mozgalom jóvoltából. Nos, nagy várakozással telve néztem a székelyföldi út elé. Mondhatom leesett az állam. Pezsgő kulturális élet Csíkszeredában, rendkívül tehetséges zenészek, énekesek hada, friss, szellemes, nem hirdetésektől hemzsegő, értelmes infókkal teli újságok, érdeklődő újságírók, kedves, vendégszerető emberek, tiszta és kulturált kávézók, udvarias és elegáns pincérek, kényelmes és nyugatiak számára is irigylendő panziók és fogadók az út mellett. A konyháról, a gasztronómiáról nem is beszélve. S arról sem, hogy az ottani emberek is ismerik a pénzt, de nem az a legfontosabb számukra, hanem elsősorban a segítség nyújtás. Természetes nekik, hogy amilyük van azt megosztják veled, sőt adnak ajándékba házi sütésű kenyeret, otthon készített sajtot, stb. Ez Erdély. Az ottani emberek igen keményen dolgoznak, nem várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön, megtalálják a munkát bárhol legyen is az. És a lelkük rendben van, hiszen vannak papjaik, akik igazi pásztorai a nyájnak. Ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna a sorstól a mai helyzetemben. Ilyenkor szoktam mondani, hogy van gondviselés, hiszen sopánkodhatnék itthon magamban, de ehelyett életerős, lélekben gazdag magyarokkal hozott össze a sors, akik nem sajnálják továbbadni hitüket, szeretetüket, erejüket, mert úgy tartják, hogy annál több lesz nekik. És ne felejtsük el, hogy 2015. augusztus 15-én Nagyboldogasszony ünnepén - ami Romániában munkaszüneti nap - este felcsendül Csíksomlyón a nyeregben a hármashalom oltár színpadán a dal: Erdély, óh édes Erdély. (Írta: Csontos Gabriella) 

Egy hónapja nincs munkám. Időm, mint a tenger. Tizenegy  éve nem voltam táppénzen, nem mintha nem fájt volna valamim, de mindig volt fontosabb az életemben. Legalább is így gondoltam. Most ezen kényszerszünet alkalmával eljött az ideje, hogy magammal is törődjek. Anyukám évek óta mondja, hogy miért nem használom ki a lehetőséget, hogy ilyen nagyon jó gyógyvizünk van. Ő rendszeresen jár, évente kétszer is. Most már nehéz neki egyedül kijárni a fürdőbe, de ez a helyzet épp kapóra jött, hogy nekem hirtelen rengeteg szabadidőm lett. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk a kezelésekre. Én is nagyon örülök neki, mert legalább útba igazít, mert ő nagyon otthon van ebben az ügyben, én pedig abban vagyok a segítségére, hogy autóval viszem-hozom magunkat. Nem kell cipelnünk a vizes törölközőket, fürdőruhákat, papucsokat, stb. Reggel nyolcra járunk, a folyosón elválnak útjaink, ki hova van beosztva oda áll sorba. Nekem elektromos kezelést írt fel a reumatológus a vállamra, a derekamra. Mágnesterápiás ágyon fekszem kb. 15-20 percig, aztán masszírozás, iszappakolás és vízi torna jön. Tizenegy órára készen is vagyunk. Az első két alkalommal úgy jöttem haza, mint akit összevertek, másnap olyan izomlázam volt, hogy alig bírtam létezni, de most már egyre jobban érzem a víz és a kezelések gyógyhatását. Olvasgatva a Gyógykomplexum vendégkönyvének beírásait én is csak azt tudom leírni, amit az előttem járó betegek, vendégek oda beírtak: kellemes, udvarias kezelőszemélyzet, tiszta, higiénikus környezet, áldott jó gyógyvíz. Ez jellemzi a püspökladányi Gyógyfürdőt. Ajánlom mindenkinek és nem csak munkanélküliség idejére. (Írta: Csontos Gabriella)

Május a szerenádok hónapja, most is jöttek Karcagról a diákok, énekeltek a kapuban. Az egyik társaság, csupa lány - egy fiú van közöttük - állandó csacsogás közepette múlatta az időt kertünkben. Készültek a fotók, szólt a telefonról a zene, ők is dalolták néha a refrént és felszabadultan beszélgettünk vacsora közben az asztalnál. A végzős technikusok már komolyan, felnőttesen viselkedtek, látszott rajtuk, hogy már túl vannak az érettségin, a jövőbeli életüket tervezik. A lányokkal inkább én beszélgettem, a technikusokkal inkább az uram. Öröm volt ez a két este velük. (Írta: Csontos Gabriella)

2015. április 14. kedd -  Megszűnt a munkahelyem, mivel a munkaadóm ismeretlen helyre távozott. Bízom a gondviselésben, szomorkodtam, de ahogy CseTa énekelte, mondta: előre, soha se hátra!
S még valami eszembe jutott:  Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja. (Máté 6,25-34) (Írta: Csontos Gabriella)

Régen az én időmben voltak a kulturális seregszemlék, a Ki-Mit-Tud-ok. Most a tehetségkutatók, különböző versenyek, pályázatok világát éljük. A Költészet Napjához kapcsolódóan a Debreceni Zenész Klub versmegzenésítési pályázatot írt ki, aminek a döntője 2015. április 10-én volt Debrecenben a Kossuth u. 1. szám alatt. Itt jegyzem meg, hogy nekem meghatározó élményeim fűződnek ehhez a helyhez, hiszen a Veritas Irodalmi Színpad tagjaként számtalanszor mondtam verset azon a színpadon. Szóval ifjabb gyermekünk benevezett két verssel erre a megmérettetésre. Be is jutottak a döntőbe, ahol tizenkét egyéni és több taggal bíró formáció adta elő a magyar irodalom remekeit. Volt ott Vajda János, Csokonai, Ratkó József és természetesen József Attila és Ady Endre költemény is. De hallottunk kortárs alkotásokat is. No, ezzel volt a bibi. A nagyhatalmú zsűri tagjai már az első ilyen versnél kijelentették, hogy ők bizony nem szeretik Varró Dánielt. Hűű, gondoltam, a fene egye meg, hiszen a gyerek is egy Varró Dani verset hozott az Ady Endre mellé. De sebaj, a vers nagyon hangulatos és jól hangszerelt lett, így azért azt vártam, hogy ha már Varró Dánielt, mint költőt nem szeretik azért a zenét értékelik majd. Hát, nem, sőt kijelentették, hogy ilyen ronda dolgokról még énekelni is szörnyű. Hiába mondta és indokolt az én drága gyermekem - akinek azért tetszett meg ez a vers, mert egy igen kényes és kínos helyzetből szerinte egy gyönyörű szerelmi vallomás lesz a végén. Ez tetszett meg neki,a paradox helyzet, ezt próbálta zenében is kifejezni. Hát a zsűrit nem nagyon érdekelte ez, csak a felszín fogta meg, de az nagyon. Egy idő óta nem szeretem ha az egyik oldal Wass Albertezik, most meg azt veszem észre, hogy a másik oldal, meg Varró Danizik. Hát hogy van ez? Üzeni a zsűri, hogy csak olyan verset válassz, ami neki is tetszik, mert csak akkor leszel értékelve! Nem szűnt meg a vonalasság... Nem szűnt meg a tűrjük, támogatjuk... És akkor most álljon itt a vers:

Varró Dániel: Cossante a lehányt küszöbről

 
Mikor a küszöböt lehánytad, és a nedves

szivaccsal feltöröltem. Emlékszel arra, kedves?

Arra a pillanatra.

 

Mikor a küszöböt lehánytad, és a sárga

szivaccsal feltöröltem, emlékszel arra, drága?

Arra a pillanatra.

 

Lehánytad, feltöröltem. Emlékszel arra kedves?

Semmit se tartva bent, úgy tűnt, magadhoz engedsz.

Arra a pillanatra.

 

Szivaccsal feltöröltem, emlékszel arra, drága?

Magadhoz engedtél, bensődet kitárva.

Arra a pillanatra.

 

Féltél, megárt a bimbózó romantikának,

ha otthonodban a küszöbre hányni látlak

abban a pillanatban.

 

Féltél, a láng lelankad hamvadó üszökre,

ha látlak otthonodban hányni a küszöbre,

abban a pillanatban.

 

Kit otthonodban a küszöbre hányni látlak,

ahogy te, úgy kitisztult bennem a vágy irántad.

Abban a pillanatban.

 

Kit látlak otthonodban hányni a küszöbre,

bennem a szerelem is így tisztult ki szebbre.

Arra a pillanatra.


És nézzük meg, hogyan adták elő ezt a fiatalok:



S most akkor vegyük górcső alá a sorokat. Az ismétlődésen alapuló, ugyanazt az eseményt variálja, de mindig hozzátesz valamit a 8 versszakban. Ellentét feszül a versben: a lírai én megszólító beszédmódja, kérdései kedvesek, szeretettel teliek, de az ihletadó esemény ocsmány - írja egy elemző a neten. S most akkor a zeneszerző által  elgondolt helyzet, ami lehet, hogy nem az, de lehetne! Valóban nagyon rossz és csúnya dolog a hányás, de képzeljük el azt, amikor a költő várandós felesége teszi ezt. Mit érezhet ilyenkor egy költő? No, ezt fogalmazta meg szerintem Varró Dániel és énekelte el az F&F duó+ Gombos Balázs. Egyébként a nézőknek nagyon tetszett és annak azért örülök, hogy a mai internetes világban a vélemény, a vers szabadon áramlik, lélektől lélekig. Nincs szükség hozzá zsűrire. (Írta:Csontos Gabriella)

(Csak az olvassa...)

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

Ha költőt kell megneveznem, elsőként biztos, hogy József Attila jut az eszembe. Olyan elementáris erővel hatottak rám versei kamaszkoromban, hogy egy órás önálló estet csináltam gimnazistaként költeményeiből a valamikori püspökladányi Kultúrházban, ami később Ifjúsági Ház lett. No, ebben az Ifjúsági Házban működött aztán a Központi Ifjúsági Klub röviden a KIK. Minden hétvégén ott gyűlt össze az a társaság, ami sokaknak talán a családját is jelentette. Ezek között a fiatalok között fogalmazódott meg egyszer, hogy legyen Költészet Napja a Klubban. Az eseményre már nem emlékszem, de a plakátot megmentettem. Harminc éve hurcolom magammal, pedig azóta négyszer költöztem, de ezt a műalkotás mindig ott volt velem. Egy ideig összetekerve lapult a szekrény mélyén. Mígnem egyszer keretet kapott s azóta ott függ a folyosónkon. Örök emlékem. (Írta: Csontos Gabriella)