Még ez év elején indítottam a Dezső60 projektet. Az uram ugyanis március 26-án lett hatvan éves. Úgy terveztem, hogy ez az alkalom legyen mindenki számára emlékezetes. Baráti társaságunkban volt már két olyan születésnapi meglepetés buli, ami számomra minta volt, hiszen a titokban való készülődés olyan izgalmas pillanatokat hozott, hogy ezekre életem végéig emlékezni fogok. Például, amikor Krisztina kilopta a szekrényből Csabi mellényét, hogy annak alapján készüljön az ajándék ruhadarab, és mikor Csabi kereste, hogy hol van, Krisztina különböző történeteken törte az agyát, hogy mivel magyarázza meg a mellény eltűnését. Vagy amikor Zoli barátunk szülinapján a másik utcába parkoltunk, hogy ne vegye észre az ünnepelt már a házhoz közeledvén, hogy itt valami készül, és egy hatalmas lepedő mögé bújva vártuk, hogy mikor ér be a kertbe és ordíthatjuk el magunkat, hogy Boldog születésnapot Zoli! Szóval ezekért az apró, nem boltban vásárolható, piciny csoda-pillanatokért lett felejthetetlen a Dezső60 projekt, amiért köszönetet mondok mindenkinek, aki részt vett benne. További részletek és fotók majd később. (Írta: Csontos Gabriella)

Nagyon enyhe telet hagyunk magunk után. 2013 végén 2014 elején igen jó időket élünk. Már azt hittem megússzuk és nem leszünk betegek, de egy pár napja mindkettőnket ledöntött a nátha. Felváltva tüsszögünk az urammal. Nekem a torkom is fáj. Ezért éjszakára vizes zsebkendővel és puha ruhával kötöm be. Az orrunk már piros, fáj is, kidörzsölte a papírzsebkendő. Isszuk a sok gyógyteát, inhalálunk is, de csak nem akar jobb lenni a közérzetünk. A hétvégi teljes letargia után hétfőn úgy döntöttünk, hogy újabb gyógymódot vetünk be. Szaunázni megyünk. Ez nagyon jó dolog nem csak akkor, amikor meg vagyunk fázva. Karcagon, Püspökladányban több helyen lehet ennek a nem minden napi élvezetnek hódolni. Én  igazából idegenkedtem először ettől a szórakozási-egészségügyi-közösségi módtól, de az uram olyan élvezettel mesélt a finnországi  élményeiről, hogy végül is arra döntöttem, hogy ki kell próbáljam. Azóta rendszeresen járunk szaunázni. Egyedül még nem mernék beülni, mivel enyhe klausztrofóbiám van, de így kettesben nagyon jó. Itt nyugodtan tudunk beszélgetni, míg a méreg anyagot kiizzadjuk. No, a mai szaunázáskor a három 10 perces etapban három illóolajat lélegeztünk be. Borsmenta, eukaliptusz és levendula párában főztük magunkat. Nem mondom, hogy már teljesen meggyógyultunk, de nagyon jól esett ez a kellemes egy óra a szervezetünknek. Ajánlom mindenkinek.  (Írta: Csontos Gabriella)

"Vasárnap délután, nézd, mindent elborít az a hó, / mit vártunk lent a sár helyett / Megjött a hóesés, és aki égre néz, / a szemét nem tudja nyitva tartani / Mert a hó vastagon kavarog / Végre az, az, amit akarok / Ez egyszer az, amit akarok / Eljött és vastagon kavarog."
Ugye emlékeztek még erre a dalra? Hát most nagyon aktuális! 2014. január 24-én éjszaka elkezdett esni a hó és azóta is apró szemekben zuhog. Szombat reggel mindannyian sepertük, lapátoltuk a havat az udvaron, az utcán. Aztán az uram hozzáfogott a birsalma cefre kifőzéséhez. Kölcsön kértünk egy 50 literes pálinkafőző szerkezetet és azt a három kishordónyi birsalmát szép lassan átkonvertálta alszesszé. Ezt így hívják hivatalosan. Vasárnap lesz a tisztázás. A teljesen kifacsart, de szesztartalmú birsalma darabokat pedig kiborította a komposztra. Az udvari fák tele vannak madárral, ha azok megkóstolják ezt a maszlagot, hát én nem tudom mi lesz itt! No, tehát úgy néz ki, hogy a birsalma befőtt és a birsalma lekvár után lassan a birspálinka is a polcra kerül. (Írta: Csontos Gabriella)

Ma (2014. január 19.) nálunk ebédelt anyukám. Ilyenkor korábban jön és az éppen aktuális fotókat megmutatom neki a számítógépen. A családot az egyik közösségi oldalon, hiszen manapság már ott látják egymást a rokonok. A hét végén ismerőseim feltettek egy csomó fotót a régi, hajdan híres Központ Ifjúsági Klubról, melynek vezetője a bátyám, Csontos János (a képen, mint Khomeini ayatollah) volt és Kincses Laci. A fotókat mutogatva egyeseknek csak a beceneve jutott eszembe (Deszka, Gronyár, Ződing, Sergó, Joda, Rozoga), aztán meg arról kezdtünk el beszélgetni, hogy már mennyien nincsenek közöttünk: Nádas Imi, Muszka Jani, Horváth Ica, Kun Sanyi, Nagy Feri, Kasza Bandi, Győri Józsi, Gasparik Anna. Ők mindannyian ott vannak a képeken. Olyan jó ez. A múltkor hallottam egy előadást Törökországról. A törökök nem csináltatnak nagy sírköveket halottaiknak, még a nevet sem írják rá. Ők állandóan beszélnek a halottaikról. Emlékeznek rájuk, emlegetik őket. Hát ezért örültem ezeknek a fotóknak, mert anyukámmal felemlegettük a múltat, emlékeztünk ezekre a felejthetetlen emberekre, akik egy időben életünk fontos részei voltak. Együtt kirándultunk, együtt farsangoltunk, együtt disznótoroztunk, vetélkedtünk, táncoltunk. A mi korosztályunknak nem a bálok, hanem ez az ifjúsági klub volt a meghatározó élmény. Anyukám is sokmindenkire emlékezett. (Írta: Csontos Gabriella)

A fiam a budapesti Egyetemi Lelkészség egyik kollégiumában lakik. A "Cseribe" két és fél évvel ezelőtt költözött. Akkor István és felesége voltak ott a gondnokok. Kisfiuk is született a parányi gondi-lakásba. Aztán felépült a házuk és elköltöztek. 2013-ban új gondnok házaspár került a koliba. Zsuzsi, a feleség most adott életet kislányának és a kolisok felváltva viszik nekik a komatálat. Megszervezték, hogy ki, melyik nap, és mit süt-főz a gyermekágyas kismamának. Azt hittem, hogy ez a régi népszokás kiveszőben van. Hát lehet, hogy ezt is a városiaktól tanulja vissza a vidék, mint a táncházasdit?! 

2013 vége és 2014 eleje szokatlan időjárással ajándékozott meg minket. Mint egyik ismerősöm mondta, ennek csak örülhetünk, mivel a gázóra nem pörgött eszetlenül, hiszen a december végi, január eleji hőmérséklet + 10 és + 15 fok körül mozgott. Az ünnepi étkeket (töltött káposzta, halászlé) kinn főztük az udvaron, közben Farkas mama napozott a déli verőfényben.
Márton fiam a karácsonyfa alá megépítette a kisvasútját, ami már három generáción át szolgálja a Farkas család gyermekeit.
 
2014. január 6-án gyönyörű napfelkelténk volt (igen, ott a képen nem tűz ég) és a madarak csicseregtek.
Vízkeresztkor, mintha tavaszelőn lettünk volna. Tréfálkozik velünk a természet, de lesz még kutyára dér - mondják az öregek, mert „Ha vízkereszt vizet ereszt, izikedet padra rekeszd” – mondják Berettyóújfalun. Ez azt jelenti, hogy hosszú lesz a tél, ami még csak most kezdődik. No, majd meglátjuk!  (Írta:Csontos Gabriella)

A 7-es busz megállójában találkoztam vele másodszor. Most is lenyűgözött és újra elfogott a vágy, hogy megszólítsam. De ismét inamba szállt a bátorságom s csak álltunk szótlanul egymás mellett. Magas volt, sudár termetű. Széles vállán hatalmas szűr terült szét, gyönyörű racka bundából. Haja sötétbarna, félhosszú, sűrű és göndör. Bajsza kackiásra pödörve meredezett, s a szeme égszínkéken csillogott. Maga a csillagszemű juhász állt ott előttem. Jött a 7-es, mi felszálltunk. Lopva egyszer-egyszer rápillantottam, de nem szóltam semmit.
A Ferencziek terén kellett leszállnom, siettem a metróhoz, tovább a pályaudvarra. A pénztárnál egyszer csak ő is beállt a sorba, megörült a szívem mikor megláttam. De mire fizettem ő már megint eltűnt s én siettem a vonatomhoz. Igyekeztem minél előrébbi kocsiba szállni, mert hosszú szerelvény volt, de hirtelen megpillantottam: ott ült az egyikben. Egyértelmű, hogy abba szálltam fel, de most is csak távolabb mertem leülni. Elindultunk. A beszélgetők hangját elnyelte a zakatolás, s én is tennivalóimba temetkeztem. Egy- egy állomáson állva azonban fel-fel hangzott egy mély dudorászó bariton, vagy éppen dallamos fütyörészés ütötte meg a fülemet. Egyre jobban féltem, hogy el fogom szalasztani. Azt tanultam otthon, hogy idegenekkel ne állj szóba a vonaton, de egyszerűen annyira kíváncsi voltam erre az emberre! Egyre jobban izgatott: Honnan jöhet? Merre tarthat? Hogyan beszél? Mivel foglalkozik? Mit keres a nagyvárosban? Vettem egy nagy levegőt tehát, odamentem és megkérdeztem:
- Elnézést, leülhetek?- mutatta, hogy csak tessék. Ekkor már egy takaros fokost is szorongatott a kezében.
- Bocsánat a zavarásért, de láttam a szűrét, meg a fokosát, s megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik, mi járatban van?
- Zenész vagyok. Citerázom, hegedülök, furulyázom.
- Ó de nagyon jó! - kiáltottam fel - Én is zenélgetek! Ittam a szavait, mindent tudni akartam róla.
- Egyedül játszik vagy másokkal? - kérdeztem.
- Egyedül. Vásárokon, vagy a Moszkván.
- Fúú, hát az derék. Aztán amúgy hol lakik?
- Martfűn. Szolnokon szállok át.
- Értem, s otthon mivel foglalkozik? Vagy minden nap feljár zenélni?
- Áh dehogy, most is csak a diplomámat voltam leadni. Na ezen a ponton leesett az állam!
- Tényleg? És melyik egyetemen?
- A Mű-n...
- Hohó, de hát én is oda járok. Hát ez fantasztikus, és melyik karra?
- Közlekedés karon vagyok már egy ideje. És te hanyad éves vagy? Negyed? No csak vigyázz, mert még a végén téged is megfog! Ilyen ez...
Ezután már belemelegedtünk a szakmába, beszélgettünk, mint két régi jó barát, akiket összeköt egy közös dolog, egy egyetem, s ezzel együtt egy csomó minden más, ami vele jár. Aztán megkérdezem, hogy az a fene nagy, kék cefrés hordó minek van nála?
- Abban szoktam a hangszereket vinni. Meg a kis mobil kemencémet.
- A mit?
- Kemence. Kályha. Konzervdobozból csinálom, faszénnel működik. Kiállok a térre, a suba alatt a kis kemence, oszt az emberek csak níznek, hogy milyen kemíny ez a legíny, hogy bírja a mínusz tízet is. Néha meg előkapom a partfisnyélből kíszített szelelőt, megfúvom vele a tüzet, s csak csudálkoznak, hogy szikrázik a lábam közt a levegő. Jót nevet a huncutságán, s nevetek vele, mert ki hallott még ilyet?
Hát erre a furfangra is csak a magyar ember képes. Ekkor már lassított a vonat, Szolnok következett. Felálltunk, minden jót kívánva elköszönt s én visszaballagtam a helyemre.  Leülve még láttam, amint a peronon átbandukol egy másik vágányhoz s közben egy srác lekapja őt a mobiljával. A facebook-on hamarosan meg lesz osztva: legutóbb Szolnokon látták a csillagszemű juhászt. (Írta: Farkas Márton)

Szép karácsonyi ünnepet kívánok minden kedves "háromföld" lakónak, olvasónak! Sok szeretettel Csontos Gabriella (honlap tulajdonos)

Advent második vasárnapja. Máté evangéliuma Keresztelő János működéséről beszél. Mint tudjuk Jézus is elmegy hozzá, hogy megkeresztelkedjék, "mert illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van írva." "S akkor megnyílt az ég,... szózat hallatszott: Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik." Olybá tűnhet nekünk, hogy Istent egyedül egy dolog érdekli a Földön, mégpedig saját fia. De ugyanez mondható el a szentekről is, semmi mással nem törődtek csak egyedül Jézus Krisztussal... Majd elfogatása előtt a Fiú így imádkozik: "Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!" Most meg azt vehetjük észre, hogy Jézust semmi más nem érdekli csak egyedül az Atya akarata. Sokszor van életünkben, hogy Isten személyét kettősnek éljük meg. Például ha rávágunk az ujjunkra a kalapáccsal, egyből kiszalad a szánkon egy kis káromkodás, hogy hát milyen ez az Isten, hogy engedi ezt. Máskor meg végtelen öröm tölt el bennünket és hála a jóságos Istennek, hogy ezt megadta nekünk. Az Atya pedig éppen azzal mutatta ki irántunk érzett végtelen szeretetét, hogy elküldte nekünk Fiát, hogy aki benne hisz, el ne vesszék, hanem örök élete legyen. Keresztes Szent János így fogalmazza emberi tapasztalatunkat: olykor úgy érezzük, hogy Isten megvonja tőlünk szeretetének édességét, de szeretetét soha. Emberi gyarlóságunk egyike, hogy hajlamosak vagyunk a szeretetnek az édességéből fakadó következményeket szeretni, s nem azt a valakit, aki a szeretetet adja. Az ember pediglen egy olyan lény, akinek szüksége van a szeretetre, mert ezzel megerősítést nyer élete értelme, hogy van létjogosultsága ezen a világon lenni. Hát ezt a nagy ajándékot, életünk értelmét adja nekünk a mindenható Isten, mikor kimondja: - Ember, én szeretlek téged.

"Minden országok felett,
És minden népek felett,
Ő lesz az Igazság,
Ő lesz az élet Ura.

"Megigazítja az igaztalant,
Megerősíti az erőtlent,
Tévelygőnek kezét nyújtja,
Megerősíti az erőtlent."
(G.Nagy Ilián:Jézus születése) (Írta: Farkas Márton)

Minden december 6-án este elmegyünk anyukámhoz, visszük neki a kis csoki Mikulást és mostanában általában egy szatyor gyümölcsöt. Ennek örül a legjobban. A szomszédékhoz is átmegyünk, s mindig azzal kezdjük, hogy találkoztunk a Mikulással és ránk bízta a csomagot, amit át kell adnunk, mert ide küldte. Ők keseregnek, hogy nem találkoztak a Mikulással, aztán hellyel kínálnak és pálinkával, és azon filóznak, hogy nekünk mindig milyen szerencsénk van. Búcsúzáskor aztán Marika a kezünkbe nyom egy zacskó finom házi készítésű levesbe való tésztát, Rozi pedig egy saját készítésű gyönyörű mézeskalács házat, mondván talán a Mikulás hagyta itt. Mi pedig meglepődünk, örülünk és szaladunk haza az ehető és rendkívül dekoratív ajándékokkal. Karácsonykor a húslevesbe lesz tészta és reggelire megesszük a mézeskalács házikót.
Mikuláskor a gyerekeink is kapnak  tőlünk jelképes ajándékot, de soha nem december 6-án, a napján, mert már nem élnek velünk. Nekünk azonban továbbra is ilyen az ünnep, pedig már csak ketten vagyunk itthon öreg szülék. A szomszédék is megették már kenyerük javát, de szeretnek játszani, meglepetést okozni szívük teljes melegével. Szeretjük őket és ők is minket. (Írta: Csontos Gabriella)