Nos az a különleges eset történt velem a minap, ami bár ritkán, de azért néha előfordul, hogy gondolkodtam. Tudom persze, hogy a sok gondolkodás is káros az egészségre, de azért néha jól esik
az embernek egy kicsi belőle, és erre kiváló alkalmat biztosít a hetesi teendők elvégzése. Gondolkoztam, hogy lehetne technológiai utasításokat megfogalmazni, szép és biztos szabályrendszereket felállítani, többeket esetleg felelősségre vonni, de aztán az jutott eszembe, hogy vannak érdekesebb dolgok is annál, mint, hogy melyik szivaccsal kellene takarítani a WC kagylót... Az intézményi rendszer nem véletlenül és nem is Isten műveként alakult ki, bár a szikrát biztos Ő adta. Egyszerűen azért jöttek létre, mert vannak jó emberek és általában tele vannak jó gondolatokkal. Utóbbiak minél jobb megvalósítása érdekében többen elhatározzák, hogy együtt akarnak dolgozni, abból a célból, hogy a kapott tálentumot minél jobban tudják kamatoztatni. De a közös munkához, az együtt gondolkodástól elindulva, kompromisszumokon, megbeszéléseken majd szabályrendszerek lefektetésén, utasításkészletek kidolgozásán keresztül vezet az út odáig, amit már szerintem úgy nevezhetünk, hogy intézmény. A kollégiumok is intézmények. Mitől lesz egy keresztény vagy éppen a lelkészségünk egyik kolija több, mint más kollégiumok? Szerintem attól, hogy nem szabályok betartását várja el, hanem azok magunkévá tételét. És itt a következő gondolat: ettől nem a kollégium lesz több. Mi, a benne lakók, lesznek gazdagabbak.
- Jujj, ez olyan sablonos keresztény szöveg. Már megint a mennybéli kincsek, meg a szeretet, hallottam ezerszer...
Nem gondolkodom sokat, nem szabad, nem nekem való. Csak azt kérdezem, mi a jó?
Jó-e az, ha akkor, amikor hetes vagyok, nem csak a kötelező két fürdőt meg a folyosót takarítom ki, hanem mondjuk a saját szobánkat is, ahol hárman lakunk? Jó-e az, hogy amikor leviszem a szemetet, akkor zacskót húzok a kukába, hogy az utánam jövő hetesnek ne kelljen a kukát is kimosni következő alkalommal? Jó-e az, hogy berakom a mosógépbe a lakótársam ruháját, mert ő éppen egyetemen van, de tudom, hogy ha hazajön az lenne az első dolga, és szerintem örülni fog, ha neki már ezt nem kell megcsinálni?
Ha belegondolok, akkor ez szeretet. És nem a megfoghatatlan fogalom, hanem a kézzelfogható gyakorlati szeretet, amit nekünk, keresztényeknek, úgy gondolom, kötelességünk gyakorolni. Itt a Földön van kitől tanulni a szeretetet, gyakorolni az már mindenkinek a sajátja. De a Szeretet, odafönn meg fogja kérdezni, hogy mit tanultam s mennyit gyakoroltam. S akkor szeretnék büszkén odaállni... (Írta: Farkas Márton)

Június első vasárnapja a pedagógusok napja. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Először is azoknak, akik engem tanítottak. Elsőként egy óvónéninek köszönöm meg, hogy a püspökladányi Bajcsy Óvodában tölthettem felhőtlen gyermek éveimet. Ő Tóthné Piroska Óvónéni. A következő egy drága tanító néni Danka Istvánné Klári néni, akitől a betűvetést és az olvasás szeretetét kaptam, majd  egy fiatalember jut eszembe: Ozsváth Sándor. A főiskola utolsó évében jött ki hozzánk tanítani és lett a mi osztályfőnökünk a püspökladányi Petőfi Sándor Általános Iskolában. Magyart tanított nekünk. Aztán megalakította a Veritas Irodalmi színpadot, ahova csak úgy tódultak a gyerekek. Verset mondtunk, beszédtechnikai gyakorlatokat bifláztunk. Az 1972-es Ki-Mit Tud-on az irodalmi színpad, színjátszó kategóriában másodikok lettünk. Egy életre meghatározta a beszédemet, nem csak azért, hogy mit mondjak, hogyan fogalmazzak,  azt is hogy hogyan mondjam a mondandómat. A gimnáziumi osztályfőnököm is magyar nyelv és irodalomból tanított bennünket. Bodnár Sándorné volt számomra a Tanárnő. Így nagybetűvel. Férje Bodnár Sándor a Tanár Úr. Kedvességük, tudásuk legjavát adó szeretetük mai napig kísér. Gyermekeim óvónénijeinek is nagyon sokat köszönhetek: Bencém Mohos Lajosné Marika óvó néni  szárnyai alatt nevelkedett, Marci fiamat Pappné Incike és Tóthné Évike óvónénik szeretgették, babusgatták ugyancsak a Bajcsy úti óvodában, aminek azóta Katica lett a neve. Marci már ekkor járt hittanra Júlia nénihez, aki játékos formában, sok-sok dallal hozta közel Istent a kis ovisokhoz. Mikor iskolába mentek úgy gondoltam, hogy tanító nénit kell választani és nem iskolát. Marcinak egy aranyos, tyúkanyós nevelőt néztem ki, még mikor Mártonkám óvodás volt. Szerencsére abba az osztályba is került. Végh Lászlóné Irmuska volt az elsős-másodikos osztályfőnöke, aztán Balázsné Nagy Évikéhez került 3.4.-ben. Úgy éreztem, hogy a gyereket szinte kézről kézre adták. Orosné Julika matematikából alapozta meg fiam tudását. A hitoktatás ekkor még nem volt kötelező az iskolákban, de Marcink életébe ekkor került kitörölhetetlenül Csillagné Lugossy Marianna hitoktató, aki máig meghatározó személyisége családunknak. Felsőben kicsit harcoltam, hogy a matematika tagozatos osztálynak a matematika tanárnő legyen az osztályfőnöke, de az iskola igazgatója győzködött, hogy higgyem el jó ofő lesz a tesi tanár is. Hát nem csalódtam. Terdik Ferencné úgy tanította a matekot, hogy nyolcadik végén az osztályból 18 gyereket egy az egyben felvettek a püspökladányi Karacs Ferenc Gimnázium matek tagozatára. Győriné Hollósi Ildikó - a testnevelő tanár -, pedig még nyolcadikban is rá tudta venni kamasz tanítványait anyáknapi műsor előadására. Szuper csaj volt, ahogy Marcikám ma is emlegeti. A gimnáziumban két tanárt kell megemlítenem a sok közül, akire Marci fiunk a mai napig számíthat. Bíróné Szabó Brigitta és Palya Tamás. Ez a két fiatal pedagógus indította el a nagybetűs élet felé. Mai napig tartják a kapcsolatot. És akkor még nem is említettem a püspökladányi zeneiskola tanárait - Bánsághy Kálmánt, Koloszár Erzsébetet, Pintér Évát és Kovácsné Csuzda Juditot - akik életre szóló élményekkel gazdagították gyermekemet. Köszönöm nekik a törődést a példaadást. Kívánok mindenkinek ilyen pedagógusokat. (Írta: Csontos Gabriella)