Feltámad emléke közöttünk                                                                             2000. tavaszán

Negyedik éve minden április 13-án sokan vagyunk a debreceni köztemető egyik sírjánál.Itt nyugszik Koppányi István. Idejekorán szállt el a lelke közülünk, de szelleme azóta is itt van velünk. „Ki ismerte őt tudja, hogy nem könnyű megtalálni az emlékezésnek azt a formáját, amit ő is elfogadna, amiben ő is felfedezné a „civil kurázsit”. Ez az idézet abból a levélből való, amit a Szóla Rádió Alapítvány kuratóriumának tagjai írtak egy fél évvel Koppányi István halála után a barátaiknak. Ebben a levélben javasolják azt, hogy minden év április 13-án 16:00-kor találkozzanak a temetőben, hogy sírjára egy csokor virágot vigyenek, megálljanak néhány percre és emlékezzenek rá, A MÁSIK JAVASLATA AZ VOLT – Giczey Péternek, Groskáné Piránszki Irénnek, Halász Jánosnak, Szabó Tibornak és Vincze Bélának –, hogy alapítsunk díjat CIVIL – DÍJ -KOPPÁNYI ISTVÁN EMLÉKÉRE elnevezéssel. "A díj alapítói minden évben azok, akik: március 1-31. között írásban rövid indoklással javaslatot tesznek a díjazott szervezetre és ehhez lehetőségeikhez mérten saját pénzükkel hozzájárulnak (100 Ft-tól 5.000.- Ft-ig) Addig adjuk át ezt a díjat, amíg legalább öt fő jelentkezik javaslattal és anyagi hozzájárulással”. Ez évben negyedik alkalommal kerül átadásra ez a díj. Nem tudom hányónknak adatik meg majd halála után, hogy ennyi ember emlékezetében feltámadjon. Valami különleges, csodálatos képességgel kell rendelkezzen. Koppányi Istvánnak nem voltak különleges, csodálatos képességei, csak ember volt. Igazi humanista, jó ember, a szó valódi értelmében. Nagyon szeretett játszani, beszélgetni, vitázni, eszmét cserélni. Azt hiszem azért járunk el hozzá minden év április 13-án, mert szeretünk vele lenni, a társaságában tölteni az időt. Ez így volt életében és így van halálában. Mindig valami pluszt adott, valahogy egy szóval, egy gondolattal, egy ötlettel, egy mozdulattal több lett az ember a vele való találkozás után. És itt van ez a díj. Tavaly nem tudtam jelen lenni az átadásán, ezért a következő levelet küldtem el: 

Kedves Ismerősöm!
Végtelenül boldog vagyok, hogy a Koppányi István emlékére alapított civil díj ez évben is kiadásra kerül.
Tudjátok minden évben – Húsvét táján – kicsit hitetlen leszek, mert eljött az évforduló és nem tudom mennyien leszünk együtt. Aztán beszélek ezzel is, azzal is és egyre jobban megnyugszom, mert egyre biztosabban érzem együtt leszünk újra. Reménység költözik a szívembe, azt hiszem ez a feltámadás.
Minden alkalommal volt eddig egy pillanat –vagy a temetőben, vagy a díjátadón–, hogy úgy éreztem angyal száll át fölöttünk. Tudjátok ez az az érzés az emberben, mikor nyugalom, boldogság, béke honol a lelkében. Ez a mai ember számára nem sokszor adatik meg. Köszönöm Kopinak és mindannyiótoknak ezeket a pillanatokat. Minden jót kívánva szeretettel üdvözli a társaságot:

Csontos Gabriella Püspökladányból

Még a kilencvenes években történt - mikor az uram, Dr. Farkas Dezső volt a város polgármestere -, hogy egy baráti házaspár hozzá fordult segítségért. 
A barátaink hívő emberekként minden vasárnap ott vannak a misén. A családjuk nagy, hiszen egy egész padsort is megtöltenek a templomban. Nyáron történt az eset, mikor a püspökladányi Árnyas Kemping tele vendégekkel. Voltak olyan külföldiek, akik szinte az egész nyarat itt töltötték. Egy középkorú házaspár – Helén és Alois Hammer – Steierországból már évek óta ide jár. Ők is istenfélő emberek, és vasárnaponként ott vannak a templomban. Látják a nagy családot. Próbálnak velük szóba elegyedni, de mivel ők nem tudnak magyarul, a család pedig németül, így nehéz a kommunikáció. Itt lép a képbe az én drága jó uram, akit azonnal hívnak, hogy jöjjön tolmácsnak.
A Hammer házaspárral ezután mi is tartjuk a kapcsolatot telefon és levelezés útján. A kisvárosban – Garsten –, ahol élnek, az ottani templomi közösség egész évben ruhákat gyűjt, melyet Helén és kedves férje, Alois magyarországi tartózkodásukkor elhoznak Püspökladányba. A baráti család is tagja az itteni Karitasz csoportnak, ezért az osztrák adomány eljut a rászorulókhoz. Mikor Alois meghalt meglátogattuk Helént, aki férje elvesztése után egy idős otthonba költözött. 

                                        

A házukból sok mindent el kellett ajándékoznia, mert nem tudott mindent magával vinni. Így került hozzánk Alois kerékpárja és ez az Olivetti márkájú írógépe. Az uram ma is gyakran ráül a messziről jött drótszamárra. Az írógépet pedig örömmel ajándékozzuk a Bárándon található Múltunk Házában lévő Írógép gyűjteménybe. (Írta: Csontos Gabriella)

Mióta itthon vagyok NYES-en (Nyugdíj Előtti Segély) és karantén van, többször eszembe jut anyukám, aki fantasztikusan tudott spórolni. Egyedül élő nyugdíjasként minden nap főzött. És ez a főzés olyan volt, hogy a mai fenntartható fejlődés- és zöld-aktivisták is megirigyelhetnék.
Pl. a tészta levét, vagy amiben a krumplit főzte sohasem borította ki, hanem másnap abból készítette a levest. No, tegnap túrós csuszát csináltam ebédre és a tésztalevet betettem a hűtőbe. Ma köménymaglevest főztem, természetesen a tegnapi tésztalé felhasználásával. Nem is rántottam be, mert a tegnapi maradékban volt elég liszt (keményítő). Mondhatom finom lett. Ki kell próbálni! Nekem adtok igazat! (Írta: Csontos Gabriella)

Én kicsit rémülten, de azért boldogan ülök a családdal a fa alatt ezen a bezárkózott, furcsa karácsony estén. Most akkor következzék a járványos adventi mini naplóm fotókkal.

2020. december 2.
Tegnap itt volt a bátyám. Hozott a sógornőm által sütött kalácsot, anyukámnak vitt csoki Mikulást. Énekeltek együtt karácsonyi dalokat.

  

december 3.
A reggel kicsit bosszúsan telt, mert nem volt fenn a neten a kedvenc török sorozatom következő része. De sebaj! A fagy előtt még felszedte az uram az utolsó kis céklákat, karalábékat, zellereket. Megtisztítottam a piciny termést. Edédre zellerkrém levest főzök. Közben finom teát kortyolgatok.

  

december 5.
Anyukám megírta a karácsonyi üdvözleteket. Ma feladtam azokat. Várom Szent Miklóst.

  

december 6.
Az este a kijárási tilalom előtt nálunk volt a Mikulás.

december 8.
"Szomorú az idő, nem akar változni…"

december 9.
A kötött zoknik egy része már gazdára lelt...használják is...remélem a többinek is örülnek majd, ha megtalálják a fa alatt...még egyet csinálnom kell, hogy mindenkinek jusson…

  

december 10.
Este a gyertya lángja, reggel a nap fénye ad nekem reményt. Ma gondolok minden kórházban lévőre, különösen egyre.

  

december 11.
Csengettek... névnapi köszöntő jött... "pár szót" beszéltünk a kapuban... a bundás kenyerem elégett... de azért volt ebéd ma is... az ajándék mindenért kárpótolt…

         

december 12.
Névnapos... köszönet mindannyiótoknak!

december 14.
Soha nem volt még ilyen kihalt a város. A velünk szemben lévő hotel és étterem is be van zárva. Évekkel ezelőtt indult a "lassíts" mozgalom, amit önként vállalt az ember, most kötelező. Remélem hasznunkra lesz. Örömömre a városháza ablakában lobog a Három Királyfi Három Királylány Mozgalom baba zászlaja.

  

december 15.
Szeretek az ablakhoz állni, nézni a csupasz kertet. A madáretető alatt galambok szemezgetnek. A macskáink az uram által csinált padlófűtéses vackukban punnyadnak. Nincs veszély. Ti etetitek a madarakat? 

  

december 16.
Telefonos beszélgetések, üzenetek, videohívások, no és az üdvözlőlapok. Nekem csodálatos napjaim vannak! Köszönet minden szóért, betűért!

  

december 17.
Tegnap este megkezdődőtt szinkronosan a kedvenc török sorozatom... az uram ezért lekésett a Barca két góljáról... azért nem volt hangos szó...ma megkapta anyukám a vakcináról szóló levelet.

    

december 18.
Hiányzik a templom, a szentmise... tavalyi napló bejegyzésemet nézve, már ma ezt nem tudjuk megtenni... nem félünk, de óvatosak vagyunk... vágyom a havas hajnali tájra... unokáim meleg, puha kezecskéire... várakozunk... nehéz, nagyon nehéz…

  

december 19.
Ma megittuk az utolsó üveg sört is, amit az uram és Dani fia együtt készített. Családi hagyaték a karácsonyi gyertyatartó, melynek "restaurálása" is épp befejeződött. Ugye írnom sem kell, hogy ezt is az uram csinálta? A gyertyákat én vettem!

  

december 20.
Tegnap elhatároztam, hogy nem leszek szomorú... ezért készült a mosolygós szelfi... bár egy kicsit még bánatos... készülődünk…

  

december 21.
Ma láthatjuk, érezhetjük az égi tüneményt. Mintha fájna és hevesebben verne a szívem.

"...A Jupiter csak 18:14-kor, a Szaturnusz 18:15-kor nyugszik, a naplemente után eddig lesz időnk megfigyelni az együttállásukat a délnyugati égbolton. A jelenség a hét közepén lesz a leglátványosabb, amikor napnyugta után a közelben kel fel a Hold. A holdillúzió hatására ugyanis nagyobbnak tűnik minden olyan égitest, amely a horizont közelében látható a Földről. Ha nem a betlehemi csillagot pillanthatjuk is meg, de a látvány emlékeztethet a betlehemi éjszakára, Isten vezetésére és arra, hogy értünk lett emberré." (forrás: https://www.parokia.hu/v/egi-jel-de-mire-utal/...)

A Jupiter és a Szaturnusz együttállása, kivételes esemény, legutóbb 800 éve volt hasonló és 400 év múlva lesz újra, habár ha így haladunk akkor ez nem biztos...Talán nem véletlen, hogy épp 2020-ban láthatjuk így őket (Fotó: Kincses Kálmán)

december 22.
Sajnos a felhők miatt itt nem volt látható a két csillag együtt állása... kész vannak a mézes angyalok…

december 23.
Tavasz a télben... névnapomra kapott virágaim kinyíltak az ablakban... a jácint illata keveredik a mézesével...a fenyő aljáról le kellett vágni a gallyakat, de nem volt szivem kidobni azokat…

 

december 24.
A Jézuska születésnapjára elkészültek a mézesek... igazi műalkotások... áldás kezeikre... Lipták Lídia, Farkas Márton és Farkas Dezső.

december 28.
Ajándékaink - amiket az angyalok hoztak: saját készítésű mogyorókrém, mákos, diós bejgli, barack lekvár, szörp, savanyúság, párna stb. Mindent otthon, szívvel, szeretettel csináltak.
Maszkos karácsony volt. Emlékezetes.

  

  

Azzal kezdődött, hogy szeptember elsejével lezárták a magyar határt, tehát se ki, se be, illetve, ha ki, akkor vissza csak hivatalos tesztet csináltatva, két hét karaténban töltött napok után léphetünk ki majd az utcára. Nekünk január óta volt foglalásunk Horvátország egyik szigetére. Azt át tudtuk jövőre helyezni, hála istennek. Szeptember végére esküvőre voltunk hivatalosak a villányi borvidéken egy kis faluba és azt gondoltuk, ha már úgyis elmegyünk oda, miért ne mennénk hamarabb, hogy azért az idén is meglegyen a pihenésünk. A "maradj itthon" szlogent magunkévá téve szeptember 21-én elmentünk Villányba. Gyönyörű napsütéses időben, a szüreti munkák kellős közepébe csöppentünk. Finom borok, étkek.

              

Elbicikliztünk Siklósra, ahol megidéztük a tenkes kapitányát. Aztán bementünk Malkocs bej dzsámijába (ott meg Can Yaman jutott eszembe).
A várban finom borkóstolóban volt részünk Borosné Tihanyi Györgyi sommelier és a villányi borászok jóvoltából.

Pécsen sétáltunk a Zsolnay negyedben, bekukkantottunk a Bóbita bábszínház kiállítására, megnéztük Csontváry gyönyörű képeit.

Az esküvőre már családunk minden tagja megérkezett. Marci mankóval (focizás közben elszakadt az inszalagja) Lídia szandálban (eltört a kislába ujja).

A szeretartás egy patak parton volt. Szép környezetben, megható és vidám anyakönyvezetői beszéddel. Boldog örömszülőkkel és ifjú párral.

S ha már ilyen messzire elmentünk nem hagyhattuk ki a Balatont sem. Az uram még a vízbe is bemerészkedett, de igazán csak a látvány miatt ültünk kinn a parton. (Írta: Csontos Gabriella)

2020. tavasza óta rendszeres hasi görcseim voltak. Próbáltam kiiktatni étrendemből a zsíros ételeket, de csaknem szüntek meg a panaszaim. A házi orvosom elküldött hasi ultrahangra, ahol megállapították, hogy epeköveim vannak és azok okozzák ezeket a fájdalmakat. Az ultrahangos orvos, a házi orvos és a belgyógyász szakorvos is mielőbbi műtétet javasolt. Beutalót kaptam Debrecenbe, a Kenézy Gyula Kórházba. A kórház parkolójában felállított sátorban mérték a lázam és fertőtlenítőt spricceltek a kezemre. Egész gyorsan haladt a sor.

Ott, 2020. augusztus 4-én találkoztam Dr. Sass Tamással, aki ugyancsak megerősítette a leletek alapján, hogy ez a probléma bizony műtétre vár. Augusztus 19-én újra a Kenézyben voltam, ahol elvégezték a műtét előtti szükséges vizsgálatokat és az altató orvossal is találkoztam. Augusztus 24-én reggel megjelentem a műtétre, amit még aznap sikeresen meg is ejtettek rajtam, majd másnap, mivel semmi komplikáció nem lépett fel haza engedtek. A beavatkozás során eltávolították az epehólyagomat - benne a zavart okozó kövekkel, tehát már nem vagyok epés, ahogyan itt vidéken mondják. 

Köszönet Dr. Sass Tamásnak, az altató orvosnak (bemutatkozott mielőtt elaltatott volna, de csak arra emlékszem, hogy Renátának hívják), az ápolóknak és minden ott dolgozónak a lelkiismeretes és szakszerű munkájáért. Nekem csak jó tapasztalataim vannak a hazai egészségügyi ellátással kapcsolatosan. Minden pontosan, precízen, olajozottan működött, nem kellett sokat várni, az időpontokat betartották.
A bátyám hozott haza a kórházból. Itthon, az én drága jó uram gondozta édesanyámat és engem.

Cukkini fasírt burgonyapürével és sóska mártással

Főzte és felszolgálta a diétás ennivalót, haláltmegvető bátorsággal - bár irtózik a tűtől -, beadta nekem tíz alkalommal is a véralvadásgátló injekciókat. Már egész jól vagyok. Hát így telt az augusztus hónapom. (Írta: Csontos Gabriella)

Ezen a nyáron annyi minden más volt, mint eddig. A vírus beköltözött a mindennapjainkba. Nem félünk, betartjuk a szabályokat, de van egy 89 éves anyukám és két drága unokánk, akik Debrecenben laknak. Már augusztus elején emelkedtek az eset számok Hajdú-Biharban. Sőt, Blankánkat beírattuk egy kukta táborba is, ami ugyancsak lehetett volna egy veszélyforrás. Ettől függetlenül augusztus 9-én megérkeztek hozzánk a lányok és izgatottan készültünk a másnapi táborkezdésre. Reggel el is mentünk a helyszínre, ahol az én volt első osztályos, máskor igen bátor unokám keserves sírásba kezdett. Az ismeretlen felnőttek, gyerekek sokasága megrémísztette a több hónapja a harmadik emeleten, szűk családi körben élő gyereket. Haza is jöttünk és elhatároztuk, hogy itthon valósítjuk meg azt a kukta tábort. Azonnal hozzá is kezdtünk.

Első receptünk a tejbegríz volt, melyet Blanka készített el, majd gyöngy betűkkel le is írta azt.
Minden nap olvastunk, számoltunk, írtunk. Jázmin addig elfoglalta magát, hiszen otthon is az a szabály, hogy nem zavarja a nővérét tanulás közben.

Voltunk biciklizni, játszótéren és dédivel minden nap zenét hallgattak a hintaágyon.

Számomra legemlékezetesebb jelenete ezeknek az unokás napoknak az volt, mikor mindkét lány torkaszakadtából énekelte az udvaron a "Virágéknál ég a világ" c. gyerekdalt és közben a színes krétákkal hatalmas, színpompás krétaport szórtak egymásra. Nagyon élvezték, én meg majd megpukkadtam a méregtől. Aztán halkan, csendben megbeszéltük, hogy mi a gondom, hogy bevisszük a lakásba a port, a piszkot. Dezső Papi slaggal lemosta a betont, eltüntetve a szivárványszínű "alkotást". Utólag visszagondolva erre, azt hiszem, hogy nem is hallottam még ilyen gondtalan, felszabadult nevetést tőlük. Talán a sok hetes bezártságtól szabadították meg a lelküket. 

Most is volt búcsú buli, csak Zoli nem tudott eljönni, de Szilvi barátnőnk hozott játékokat, amin Blanka és Jázmin - és mi is - nagyon jól elszórakoztunk. (Írta: Csontos Gabriella)

... Álomzugban. A 2020-as évünk nem kezdődött valami jól családunkban. Perforált vakbél, kórház, műtét, görcsök, vizsgálatok, majd a vírus miatt karantén. Személyesen alig találkozott a család, így nem csoda hát, hogy nagyon vártuk július utolsó hétvégéjét, mikor is a bátyám Álomzugba hívott bennünket.

Szekerezős, piknik-kosaras, szabadtéri programot szerveztek nekünk, de sajnos az idő közbe szólt. A tanya zöld füvét, piros cserepes tetejét, a sógornőm veteményes kertjét sűrű eső áztatta szombat reggelre, így János bátyám a "b" terv mellett döntött. Kocsival indultunk el, és elsőként Létavértesen a pincesor elején található Barna féle pálinkafőző műhelyt látogattuk meg, ahol az én drága jó uram hosszas eszmecserét folytatott a tulajdonossal a cefre állagáról, tulajdonságáról, egyáltalán a pálinkafőzés titkairól.

            

Ezután  hangulatos erdei úton mentünk tovább, néha megálltunk, mert az erdőben hatalmas őzláb gombák integettek felénk.

Majd Álmosdra érve a Kölcsey házban vezetett körbe bennünket egy fiatalember. A falu határában megcsodáltuk Győrfi Lajos szobrászművész barátunk szép alkotását, mely a győztes álmosdi csatára emlékezteti az arra járót.

       

Ekkor már nagyon éhesek voltunk és hazafelé vettük az irányt, hogy elfogyasszuk a Jutka sógornőm által készített finom ebédet. Áldás kezeire! 

       

Délután meg kellett mozgatni Szikrázót, hogy el ne lustuljon. Menyem, Lídia vállalkozott erre a feladatra.

Este még egy kis játék is belefért. Nagyon jó volt együtt lenni, beszélgetni, enni-inni, kicsit kikapcsolódni. 

(Írta és fotózta: Csontos Gabriella)

Nyolc éves lett az első szülött unokánk 2020. július 15-én. Anyukám emlegette mindig így Bence fiamat, hogy elsőszülött. No, hát az ő kislányát ünnepeltük, aki pedig a mi elsőszülöttünk. A szülinapi ajándék az volt, hogy elmentünk vele, és a hugával Szilávásváradra, a Szalajka völgybe.

Nagy élmény volt nekik és nekünk is. Rég nem gyalogoltunk ennyit, pedig felfelé kisvasúttal mentünk, ahol természetesen betartottunk minden szabályt. 

Csak lefelé volt lábbusz. Van is izomlázunk rendesen. Azért választottuk a bükki tájat, mert a korona vírus még most is szedi áldozatait és úgy gondoltuk, hogy a szabad levegő és a séta nem árthat ebben a járványos időszakban. A lányok is nagyon örültek, hogy végre kimozdulhattak a négy fal közül, hiszen a karantén idejét nagyon komolyan vették a szülők és mi is.

Nem mentek sehova. Blanka online tanult - mint minden gyerek - úgy is kapta meg a bizonyítványát. Az első osztályt szép eredménnyel zárta. Büszke vagyok rá és a szüleire - főleg az édesanyjára -, köszönet tanítóinak, akik sokat tettek azért, hogy ez a bizonyítvány ilyen dícséretes lett.
Visszatérve a kirándulásra, azért is volt jó, mert a kisvasutazás, a dámszarvas etetés, a barlang visszhangja, a kalandparkos levegő akrobatika, mind-mind olyan izgalom volt számukra, amit azt gondolom, hogy nem felejtenek el, és több gigabájtnyi élményt raktároztak el memóriájukban.

           

A napba még egy villám-rokonlátogatás is belefért, hiszen beugrottunk Egerbe, az unokatestvéremékhez is. 

        

(Írta: Csontos Gabriella)  

2009-ben, tehát 11 éve már egyszer körbe tekertük a Tisza tavat. Ez már akkor is nagyon nagy teljesítmény volt a részünkről. Barátaink is szerették volna megtenni ezt és már több éve tervben volt ez a projekt velük. A Tisza tavi kerékpár út teljessé tétele viszont már egyre aktuálisabbá tette e gondolatot, amit 2020. június 16-án meg is valósítottunk. Közeli ismerőseink tanácsára nem hétvégén, hanem hétköznap vágtunk neki a távnak. Szombat vasárnap ugyanis nagyon zsúfolt az út. Sajnos az időjárást nem tudtuk befolyásolni, így szemerkélő esőben, de annál nagyobb kedvvel indultunk el sarudi szállásunkról.

   

Kiskörére igen hamar megérkeztünk, ahol sajnos nincs normálisan jelölve, illetve kitáblázva a kerékpár út folytatása, így simán bekarikáztunk az erőmű egyik területére, ahol a portás igazított útba bennünket. Valószinűleg valamit félre érthettünk, mert már a település központja felé közeledtünk, mikor is megkérdeztünk egy fiatalembert, hogy erre van-e a gát felé vezető bicikli út. Az illető helyeselt, hogy igen-igen, menjünk csak egyesen ezen az úton tovább. Amikor egyre gyanúsabbá vált a dolog újra megkérdeztünk embereket, akik vissza irányítottak bennünket, úgyhogy egy félórás csalingázás után tértünk a helyes irányba. 

A Kiskörei Vízlépcsőnél  megnéztük Közép-Európa legnagyobb ökológiai folyosóját (hallépcsőjét). Majd Abádszalókon a Panoráma Étteremben ebédeltünk és pihentettük fáradt lábainkat.

Ezután következett a fekete leves: Tiszafüredig izzó napsütésben, kopár és kietlen gáton vezet az út. Ekkor én kezdtem visszasírni a szemerkélő esőt No, itt már igen csüggedten nyomtuk a pedált, bár Zoli barátunk próbált lelket verni belénk, hogy már a fele utat megtettük.

Poroszlót elérve rátértünk a vadi új kerékpár útra, ami valóban nagyon jó, hiszen tizenegy évvel ezelőtt még a forgalmas úton, autók között kellett bringázni. Sajnos a hidak melletti függő utak vasráccsal le voltak zárva, mert ugyan készen vannak már, de a hivatalos átadás csak 2020. június 20-án lesz. Ekkor már hatalmas, sötét fellegek éktelenkedtek a tó fölött.

Nagyon igyekeztünk, hogy mielőbb haza érjünk, de sajnos Poroszló után elkapott bennünket egy hatalmas zuhé. Kb. kilenc kilométert szakadó esőben tettünk meg Sarudig, de megcsináltuk! Összesen 71 km-t kerekeztünk a Tisza tó körül. (Írta: Csontos Gabriella)