A tavasz legnagyobb kihívása a család férfi tagjai számára a kocsibeállónk faszerkezetének elkészítése volt. Az én drága jó uram nagyon szeret fúrni-faragni, van is hozzá mindenféle szerszáma. Fiunk, Márton szintén hobbi barkácsoló és már ő is komoly felszerelés birtokosa.

A 2018-as év május elsejei hosszúhétvégéjét tehát erre szánták a fiúk. Erőt és embert próbáló három nap következett, de megcsinálták! A végén összeszámoltuk, hogy kb. mennyi pénzt takarítottunk meg azzal, hogy ők végezték el az ácsmunkát. A tetőfedést valódi mesterekre bíztuk, bár azzal is megbírkóztak volna, de azt gondolom, hogy nem szabad visszaélni a szülőnek a gyermeke idejével, erejével. Ez is hatalmas segítség volt részéről.

A másik nagy esemény amire ugyancsak szívesen emlékszem a tavaszból az az, amikor kedves hitoktatónkat köszöntöttük Pedagógus Nap alkalmából a templomban. Pápai áldásban részesült közel harminc éve tartó áldozatos munkája eredményeként.

Idézem egyik hittanosának mondatait:
"Ő volt az egyetlen pedagógusom, aki látott engem felnőni: ismert kisgyerekként, és tudta, merre tart az utam, amikor az érettségi előtt az utolsó év végi értesítőt átadta nekem a hittan órán. Hat éves koromban vett a szárnyai alá, és egészen az egyetemi éveim kezdetéig szinte minden héten találkoztunk. Valójában más volt ő számomra, mint pedagógus, több volt, mint hitoktató... Ahogy sorra veszem az emlékeimet, rájövök, hogy milyen nagy szerepe volt abban, hogy ki vagyok én ma. Abban, hogy hívő ember vagyok. És ez nem kis dolog. Sokat tanultam tőle hitről és vallásról, egyszersmind az élet dolgairól. ..."
Kell ennél több egy pedagógus számára?

(Írta: Csontos Gabriella)

Anyák napján gondolkoztam el azon, hogy milyen érdekes is az élet. Most hatvan évesen - mikor már a gyermekeink felnőttek, rájuk már nincs gondom-, anyukámhoz megyek naponta, aki 87 éves. Bekenem a hátát, mert azt mindig fájlalja, megkérdezem tőle, hogyan telt a napja. Sajnos elég rossz már a memóriája, több mindent ketten tudunk csak megfejteni, pl. hogy mit főzött ebédre. Nem jutnak eszébe szavak, akkor barkochbázunk, s aztán majd csak kikerekedik az étel neve. Tavaly eljött velünk a Balatonra több napra, de igazán nem emlékszik rá, mert ha felemlegetem, akkor csak azt mondja, hogy ő nem volt ott. Aztán mutatom neki a fényképeket és talán beugrik neki egy-egy pillanat. Most készülünk rokonlátogatóba és természetesen visszük őt is. De azt gondolom, hogy olyan ez, mint mikor a kicsi gyermekeinket vittük a tengerpartra, a hegyekbe. Ők abból igazán nem sokra emlékeznek, csak arra, hogy ott voltak velünk, a szüleikkel és az milyen jó volt. Most mi is így vagyunk anyukámmal, jön velünk, mert milyen jó, hogy még itt van közöttünk. Úgy örül az ilyen utazásoknak, mint egy kisgyerek. Minden alkalommal elmondja, hogy az ő édesanyja ökrös szekérrel utazott Debrecenbe és mikor először ült vonatra mennyire félt. Mindig keresztet vetett és imádkozott. Ő meg vasuton közlekedett, neki már az volt a természetes, nekünk pedig az autó. Ott ül a hátsó ülésen és nézi a tájat, megkérdezi, hogy ez már Hajdúszoboszló? Hol járunk? Mint Bence vagy Marci fiam, amikor kicsi volt, épp ilyen kérdésekre kellett felelnem. Júniusra tervezzük az utazást és sokszor emlegetjük, hogy még mennyi idő múlva megyünk majd. Nem fog emlékezni rá, hogy hol voltunk, mikor, de nekünk nagyon jó lesz, hogy még anyukánkkal együtt utazhatunk és ott lesz velünk.  (Írta: Csontos Gabriella)

Cseh Tamás-Bereményi Géza: Tanár Úr

Rendhagyó ez a köszöntő Bodnár Tanár Úr születésnapján, aki oly sok mindent megélt: „fejemben egy verkli jár / mely verkli így muzsikál / túléltem mindeneket / féldecis rezsimeket” – mondhatná ő is Bereményi szavaival. A hetvenes évek szűk levegőjében voltam gimnazista itt, a Karacsban. Osztályfőnököm Bodnár Tanárnő volt. A földrajzot Tanár Úr tanította nekünk. Nem szerettem az akkori iskola hangulatát. Nem éreztem jól magam itt. Folyton lázadtam, jártattam a számat. Bevezették A világnézetünk alapjai c. tantárgyat, amit Kircsi Károly tanított az osztálynak, aztán egyszer csak arról suttogtak, hogy Kircsi Tanár Úr nyomtalanul eltűnt. A Sárospataki Diák Napokon a szabadtéri színpadon hallottam Cseh Tamást énekelni. Olyanokat dalolt, hogy „ felejteni kell! a régi iskolákat, tanári tébolydákat, az összes tévhitet.” S ebben az ideglelős korban, hangulatban a mi nemzedékünket így érintette meg a történelem, így – „s hogy néhány hírfoszlányt hoz fülünkbe a szél” –, innen-onnan, akár a szomszéd nagyfiútól, aki történetet mesél a nem is olyan távoli múltról, akkor, amikor nem szabadna beszélni, mert ’56 után az idő végképp „hályog alatt” van, s nem lehet tudni, hogy ki a barát, ki az ellenség.
            Tanárnő és Tanár úr is sok mindent tudott és megélt. Próbáltak megvédeni bennünket, nem beszéltek az ötvenes évekbeli élményeikről, de jelezték, hogy nem szabad és nem kell feltétlen hősnek lenni. Túl kell élni, tanítani kell, tanulni kell, tenni a dolgunkat, a katedrán, az iskolapadban.
            Bodnár tanárnő nekem soha nem volt Irénke néni, tanár néni. Soha sem volt negédes, kivételező, szubjektív. Először egyébként azt hittem, hogy nincs is szíve, hiszen szigorú, igazságos és alig mosolygós ember mutatkozott be nekünk elsős korunkban. Aztán a négy év alatt rájöttem, hogy nemhogy szíve, de arany szíve van. Hogy tűzbe megy és vitába száll tanítványaiért, nem előttünk, hanem a tanáriban.

            Tanár Úr mosolygós, szelíd, vicces volt, épp Tanárnő ellentéte.
Akit tanított Bodnár Tanár Úr az bizonyára sosem felejti el, hogy hol van Asuncion, Paraguay fővárosa. És a földrajz szakkör kirándulásait sem. Bulgáriában voltam velük. Neszebár és a szárnyashajós kirándulás máig ható élmény számomra.

              Már felnőtt koromban többször is vendégeskedtem náluk, nagy fiamat büszkén vittem hozzájuk, aki József Attila verset mondott nekik. Kisebb fiunk, Márton pedig Tanár Úr segítségével írt meg egy 56-os történelmi pályázatot. A rendszerváltozás idején Tanár Úrral családom is kapcsolatba került, hiszen a bátyám sokszor felkérte, hogy a Farkas szigetben táborozó gyermekeknek tartson rendhagyó földrajz, vagy biológia órát. Évekig járta az erdőt a diákokkal. Az uram is kikérte mindig a véleményét. A köztiszteletben álló - már nyugdíjba vonult- pedagógusnak ő adhatta át - szinte az elsők között - az abban időben alapított Csenki Imre Néptanítói-díjat. S aztán nem csak, mint politikus, hanem mint magánember is sokat beszélgetett vele, velük. A Bodnár házaspárral. Tanárnőhöz már a temetőbe járunk, de Tanár Úr itt van közöttünk. Nem csak mi látogatjuk őt rendszeresen, volt tanítványai egymásnak adják a Kálvin téri kapu kilincsét. S nem csak nekem, de sokunknak ő a minta: hivatástudatban, emberi kapcsolatokban.
              Hűséges típus, elvhű a saját elvéhez és értékrendjéhez.
Most már azt gondolom – idézve Bereményi Gézát és Cseh Tamást szabadon - „érezze mindig, hogy ezen túl igaza lesz, igaza volt Önnek Tanár Úr!„

              Mindenben! Köszönöm, és Isten éltesse születése napján!

(Írta: Csontos Gabriella, fotó: Sipos János)

A munkámból kifolyólag egy éve sokat utazom. A tömegközlekedést nagyon nehéz volt megszoknom. Több mint tíz évig egyedül dolgoztam egy helyiségben, ezért teljesen elszoktam az emberek közelségétől, a sokaságtól. Szorongtam, pánikba estem a buszon, a vonaton, a villamoson. A metró szóba sem jöhetett. A távolsági buszra úgy szálltam fel, hogy lehetőleg minél nagyobb tér legyen előttem, tehát vagy az első ülések egyikére pályázatam, vagy a hátsó ajtónál lévőket igyekeztem elfoglalni. Azért próbálom megtalálni mindig a szépet, a csodálnivalot, hogy le tudjam győzni lelkem és agyam rémségeit. S általában sikerül is.
Berettyóújfaluba menet az aszfalt állapota valami rettenetes, de az égbolt minden évszakban itt a legszebb. Olyan felhő kombinációk képződnek, amik festővászonra kívánkoznak. Van egy gémeskút is a pusztán és nincs más, ami a szemembe ötlene. Az ég, mint egy kupola borul a tájra. A megyei utazásaimat hamar megszoktam, bár ezeken az alkalmakon szembesülök a magyar valósággal. Elhanyagolt ruhájú emberek, kialvatlan fiatalok, kórházba utazó, vagy onnan távozó betegek.
A fővárosi utazásokat már nehezebben viselem.
Az automata ajtó záródástól is a frász jött rám. A mozgólépcső látványától is rosszul lettem. Budapestre míg jó idő volt a camping biciklimet is vittem a vonatra és a főváros legforgalmasabb útjain szlalomoztam a járókelők között. Aztán tavaly augusztusban elestem és nagyon megütöttem a térdemet. Sokáig fájt és kénytelen voltam erőt venni magamon és leszálltam a mélybe. Lementem a mozgólépcsőn a föld alá. Az emberek szemébe nézve, kapaszkodót keresve próbáltam legyűrni félelmemet.
Sikerült, és most már - ha nem is minden aggodalom nélkül - de metrón utazom. Nehéz azonban a szemeket keresni, mert mindenki - fiatal és öreg -, a mobiltelefonját bámulja. A föld felett is sokan mobiloznak, van aki a biciklijén, menet közben kommunikál. A járdák rágógumi foltokkal tarkítottak, kutyapisitől bűzlenek. A Kálvin téri aluljáróban élő hajléktalanok látványa elkeserít. Nem tudom, hogy ezeknek az embereknek hol vannak a családtagjaik, hol vannak a barátaik? Jó hazajönni és annak örülök, hogy kialakuló pánik betegségemet mindenféle gyógyszer és egyéb kémiai szer nélkül legyőztem. (Írta: Csontos Gabriella, fotó:pixabay)

Bécs - Andrew Lloyd Webber-ért nem utaztunk volna el a Bécs melletti Badenbe 2018. március 3-án, ahol sikeres musicaljaiből hallhattunk részleteket. Bár, mint a netről megtudtam Lloyd Webber megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a magyar kultúra támogatásáért, nemzetközi hírnevének öregbítéséért és műveinek magyar feldolgozására biztosított egyedi lehetőségekért. Mert, mint nyilatkozta: "Budapest volt az első kelet-európai főváros, ahol engedélyeztem a darabjaimat a hidegháborús időkben." Tehát megérdemelte volna, hiszen a magyarok barátja. Viszont a The wery best of Andrew Lloyd Webber produkció rendezője és koreográfusa miatt ott volt a helyünk a Halle B-ben. Sandor Racz (a képen középen) az előadás kulcsembere ugyanis püspökladányi születésű és a Petri telepen nőtt fel. A két részes előadás első felében amatőr táncosok és profi énekesek léptek fel, bájosan kiegészítve egymás produkcióját. A második részben csak szóló és duett számok hangzottak el. Tökéletes technika, szenzációs énekesek, aranyos táncosok. Hálás és értő közönség. Nagyon jó volt látni és érezni, hogy a mi Sándorunkat mennyire elismerik és szeretik ott. Büszkék voltunk rá, hogy ő, a nyolc gyermekes nagycsalád legkisebb fia hova jutott a tehetsége és szorgalma révén.

Püspökladány - Arany János születésének 200. évfordulója kapcsán Aranykor címmel nyílt kiállítás 2018. március 7-én a Karacs Ferenc Múzeumban. "De lelkem Isten megnyitá" - A köztünk élő Arany János ez az alcíme annak az anyagnak, melyet a Déri Múzeum szakemberei állítottak össze az évfordulóra. A megnyitó protokolláris része után Kerekesné Bíró Éva kurátor vezetett végig bennünket a kiállítás egyes részein, ahol Arany életének egy-egy fontos szakaszáról beszélt. Arról, hogy mit kapott a leendő költő a nagyszalontai református általános iskolától, hogy milyen volt Arany, mint aljegyző, mint családfő, mint a nagykőrösi gimnázium tanára. És arról is, hogy mit érzett szeretett lánya, Arany Juliska halálakor. Miként utasította vissza a Habsburgok kitüntetését és hogyan készült Isten színe elé. Ezekről a fontos kérdésekről az Ady Gimnázium fiataljai is beszélgettek, mely diskurzusokba a kiállítás audiovizuális megoldásai révén a látogatók is betekinthetnek. A kiállítás kapcsán az uram el is határozta, hogy újra olvassa a Toldit.

Budapest - Kamaszkoromban szinte minden szavát, mondatát elolvastam Nagy Lászlónak, aki fiatalon, népi kollégistaként azt hitte holnapra megforgatja az egész világot. Nem sokáig hitte. Megírta, életével demonstrálta, hogy tudja, látja és fel is szólal minden hibáért, bűnért, amit nemzedéke elkövetett és megtett. A fiatalokban bízott, őket támogatta, figyelt rájuk. S most ez a fiatalság, Kiss Ferenccel az élen megköszönte azt a csodát, melyet a költő művelt. Az Aranypénz térdű szerető című esten 2018. március 9-én a Pesti Vigadóban hallhattuk Latinovits Zoltánt és Berek Katit felvételről, amint Nagy László verseit mondják, Bognár Szilviát és Novák Pétert, amint megzenésített Nagy László verseket énekelnek az Etnofon Zenei Társulás kíséretében. A lüktető, bolgár népzene bonyolult, aszimmetrikus ritmusában megírt dalok szinte kidobtak bennünket a székből és röptettek minket, nézőket az örök tilosba. 

Rég jelentkeztem. Sok a dolgom, illetve a sok dologgal lassabban haladok, mint régebben. Talán öregszem? 2017 fontos év volt a számomra. A gyermekeim negyven és huszonöt évesek lettek, én hatvan. Harminc éve vagyunk jóban, rosszban az én drága jó urammal. Az év vége apukám életének fontosabb pillanatainak összeszedésével telt, melyet itt olvashatunk: www.vasutasmult.hu. Köszönöm Bíró Ferenc Mihálynak, aki a honlap kitalálója, szerkesztője és a püspökladányi Vasuttörténeti gyűjtemény tulajdonosa, megálmodója és gondozója, hogy felkért erre a munkára. Anyukámmal és a volt vasutas munkatársakkal régi fényképeket nézegetve felelevenedett a múlt.

Apukám nagyon hamar, ötvennyolc éves korában ment el erről a földről, közülünk. Munkájáról nem sokat tudtunk, nem hozta haza munkahelyi gondjait, örömeit. De tőle kaptuk a bátyámmal együtt az ovasás örömét, szeretetét. Nagy könyvtárba járó ember volt. A történelmi regények, a vadász élményeket leíró könyvek, az állatok viselkedéséről és tulajdonságairól szóló szakirodalom mind-mind érdekelte. De ötletes, fúró, faragó ember is volt. A püspökladányi Zentai utcai vályogházunk már a hetvenes években fürdőszobával rendelkezett apám jóvoltából. Igaz, hogy a fürdővizet a sarki nyomóskútról hordtuk, de a szenes bojlerben felmelegedett víz folyt a csapból. Emlékszem egyszer valami üdülésből hazajövet (szavalóverseny nyereményem volt és anyukám elkísért) apukám holt fáradtan mosdott az udvaron álló lemez füdőkádban. Míg oda voltunk kimeszelte az egész házat. Nem volt számára lehetetlen feladat. Pincét épített az udvarra, hogy a hobbi kertben megtermelt zöldséget, gyümölcsöt tudjuk rendesen tárolni. A legjobban belémivódott emlék róla az, amikor a konyhában a cipőket bokszoltuk. Még ma is érzem az orromban a jellegzetes illatot. Vasutas volt. Nagyon adott az egyenruha, a megjelenés tisztaságára, rendjére és ebbe beletartozott a cipő is. Fekete lábbelijét tisztítva az utolsó mozzanat mindig az volt, hogy rápökött a cipő orrára és aztán gyors mozdulattal tükörfényesre kefélte azt. Szinte meglátta magát benne. Máinapig szeretem a családtagjaim cipőjeit tisztítani, fényesíteni. Ekkor mindig eszembejut a Zentai utcai konyha, ahol kis széken ülve apámmal együtt vagyok. (Írta: Csontos Gabriella)

A végével kezdem. Képzésen voltam a szentendrei Skanzenben és amikor hazajöttem és bementem a munkahelyemre a múzeum vezetője azt kérdezte hogy milyen volt? Mesélj! És én mondtam és mondtam. A jó példákat, a szuper módszereket, a kipróbált és sikeres rendezvényeket. Aztán itthon, az uramnak az emberekről meséltem, akiket erre a képzésre összesodort a szél az ország minden tájáról.

Elsőként a saját kolléganőmet, Tündét említettem, aki az összevont intézmény könyvtárában dolgozik, akit ugyan ismerek, de azt most tudtam meg róla, hogy tizennyolc évesen került szülővárosomba. Álmomban sem gondoltam volna, hogy nem püspökladányi, mert olyan odaadással beszél az ittlakókról, az olvasókról - főleg a gyerekekről -, hogy az mindenképp tükrözi azt, hogy szeret itt élni. A gyönyörű nevű faluból, Isztimérről Judit jött, aki mint egy tyúkanyó gyűjti össze a faluban élőket, de otthon is gondja van: négy gyermek nagynénijeként. Réka, aki siófoki lány, kutya-macska és egyáltalán mindenféle állat barátja, gyönyörűen rajzol és lelkesen meséli, hogy még vasárnap délután is kinyitja a Kálmán Imre emlékházat, ha csoport jön. Ági, a gyermelyi kolléganő, aki már aktivistaként nagyon sokat tett a települése jobbá tételéért egy lelkes társaság tagjaként. Most az önkormányzatnál dolgozik és az egyik előadó példaként állította elénk a gyermelyi honlapot, amin látszik a pezsgő kulturális élet. Természetesen Ági hathatós közreműködése révén. Éva, aki Körmendről jött és szinte minden témáról eszébe jutott valami. Vagy jó, vagy rossz, de az mindig tovább lendítette a beszéd kerekét. A játékmester Tibort sem felejtsem ki a sorból, aki iszonyú sok tapasztalattal a háta mögött Mártély közművelődését koordinálja.

Már a második este magaköré gyűjtötte a csoport játékos kedvű tagjait, akikből kitört a homo ludens. Piliscséven dolgozik a halk szavú Kata, akitől azt kérdezte az egyik előadó, hogy tizenöt évi munka után honnan meríti az erőt? Én a reggeli beszélgetésünkből gondolatban azonnal rávágtam magamban, hogy a családjából. Három gyermek édesanyja és a férje is hasonló területen dolgozik. Ugyan csak három gyermekes anyuka Gabi, akiből ezt senki nem nézte ki, hiszen olyan törékeny, kislányos alkat. Ő Türjén teszi a dolgát. Nehéz körülmények között, mert az egyetlen közösségi térben - a művelődési ház épületében - a polgármesteri hivatal működik ideiglenesen. A fantasztikus frizurájú Attila tősgyökeres pestiként Iváncsán tesz a közért, de mindig van nagyvárosi példája is. Edit Szegedről jött és saját bevalllása szerint is örök mozgó, nyüzsgő alkat. Valóban mindig van mondanivalója és mivel civil szervezetben dolgozik, mindig más szemszögből világít rá a dolgokra.

Nagy Petra Eszter is kulturális közfoglalkoztatott a csendesebb fajtából. Könyvtárosként lehet hogy talán ez a jó, mert elmélyült, teljes valójában odafigyelő munkatársként tud a legjobban hatással lenni az emberekre. Judittól - aki Pécsről jött - azt tanultam, hogy ha mindenkit meg szeretnék ismerni, akkor mindig máshova kell üljek az étkezések alatt. Nagyon jó ötlet! Melindával együtt utaztunk Budapestig. A kitelepítésekről én eddig csak olvastam és egy gyönyörű táncjátékot (Foltin Jolán - Kiss Ferenc: Elmúlik) láttam. Most megélt, máig ható családtörténetet hallottam tőle olyan részletekkel, amit mindketten megkönnyeztünk. És akkor még mindenkit nem is soroltam. Fantasztikus társaság, pedig az előadókról nem is beszéltem. Szárnyakat kaptam. (Írta: Csontos Gabriella)

Olyan volt ez a két nap, mint a filmekben, úgy is éreztem magam, egyrészről, mintha egy filmet láttam volna, melyben én vagyok a főszereplő, másrészről, mintha filmet forgattunk volna, melyben ugyancsak én vagyok a központi alak. Nagyon furcsa érzések kavarogtak/kavarognak bennem. Az én drága jó uram meglepett egy csodás estével, amikor is gyógyvízben, pezsgővel a kezemben ihattam az egészségemre vele kettesben.

Vacsorára finom étkek kerültek az asztalra, meg persze volt rózsacsokor, torta, csók. Reggel olyan csend vett körül, mint még soha. Sütött a nap a fák között. Újra csobbantunk a medencében, ahol csak mi voltunk és jó volt ugyan, de azonnal haza akartam menni, a zajba, a munkába, az enyéim közé. Az uram csak csendesített, hogy várjak még, "despacito" van! Értsem meg. Aztán csak hazamentünk és mikor bementem a lakásba, mint a fimekben, ott voltak a szeretteim -kicsik és nagyok- és énekelték, hogy boldog, boldog, boldog születésnapot!

Anyukám, akinek köszönhetem, hogy e földre szálltam a legfiatalabb dédunokájával.

És akkor még kaptam egy füzetet: Összegyűjtött írások egy élet margójára címmel. No, hát bőgtem nagyon és azóta is ellágyulok, ha erre a két napra gondolok. Köszönöm mindenkinek! (Írta: Csontos Gabriella)

Holnap lesz a temetése. Furcsa ez, mert soha nem jutott eszembe, hogy meg fog halni. Pedig tolószékben ült már tizennyolc éve. Olyan energikus, életerős ember volt még abban a nyomorult székben is. Csontos! Mindig így szólított. És annyira jó volt, hogy mindig tudtam, hogy őszinte lesz, kemény és igazságos. Nyers volt, de nála humánusabb embert nem sokat ismertem. A kertjébe öröm volt csak benézni is. Virágait szívvel nevelte. Lányait is így. Aztán megszületett az unokája, akinek ő csak Tati volt. Ő aztán igazán elvarázsolta, neki mindent lehetett. Olyan jó, hogy megadatott neki ez a boldogság, hogy nagyszülő lehetett. Köszönet érte a családjának és köszönet neki, hogy igazi családfő volt élete végéig. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettem a nehéz időkben, hogy családjaink segítették egymást bajban, örömben. Isten veled Gyula! (Írta: Csontos Gabriella)

Az idén betöltöm a hatvanadik életévemet, így szülinapi ajándékként arra gyűjtöttünk, hogy elmehessünk Horvátországba a nyáron. Szombati napon indultunk, ami azért nem bizonyult jó választásnak, mert ilyenkor van turnusváltás a hotelekben, apartmanokban és ebben az időben hatalmas kocsisorok alakulnak ki a határnál, az autópálya kapuknál, a hegymeneteknél.

De azért tartottuk az előre elképzelt utazási időt. Trogir közelében Seget donjiban, egy piciny faluban volt a szállásunk. A tengerpart közel, az apartman klimatizált. Minden adott, hogy csodálatos napjaink legyenek.

A terv az volt, hogy nem csak a parton sütteti - ki bronzbarnára, ki rákvörösre- magát, hanem ha már eljöttünk ilyen messze, megnézzük a viszonylag közeli látnivalókat is. Elsőként Splitbe mentünk el. A kora esti indulás nagyon alklamasnak bizonyult, mert a szieszta után megélénkülnek az utcák, a piacok és az időjárás is emberibb ilyenkor már. A Diocletiánus palota maga a csoda.

"Split városa 1105-ben magyar uralom alatt volt, amikor Kálmán király hadjárata során, katonai beavatkozás nélkül diplomáciai úton megegyezett a várossal. Kálmán ünnepélyes bevonulást (adventus) tartott Splitben, amelyekhez hasonlóra került sor más dalmáciai városokban az 1105. évi hadjárat során. Könyves Kálmán halálát követően, 1116-ban Velence foglalta el a várost. 1124-ben II. István rövid időre ismét uralma alá vonta, de 1125-ben újra Velencéé lett, egészen 1136-ig, amikor II. Béla hadjáratát követően közel harminc évig újra magyar fennhatóság alá került Split. 1167-ben Bizánc szerezte meg a III. István magyar királlyal folytatott harcok során. Miután Manuel bizánci császár elhunyt, 1180-ban III. Béla magyar uralkodó visszafoglalta a korábban magyar fennhatóság alatt lévő dalmáciai területeket. 1200 körül a város érseke Imre király korábbi nevelője, Perugiai Bernát lett. Itt szállt tengerre 1217-ben Szentföldre menvén II. András király. Ide menekült 1242-ben IV. Béla a tatárok elől, itt a székesegyházban vannak eltemetve lányai, Katalin és Margit. Az Árpád-korban Split fontos szerepet töltött be a magyar uralkodók számára." Ezeket az információkat előtte, és most utána olvastam el a netről, mivel ilyen részletesen nem tanultuk az iskolában, hogy nekünk magyaroknak milyen kapcsolatunk is van/volt Dalmáciával. Split egyébként Horvátország második legnagyobb városa. Kutya, macska, halszag, bazár, parfűmillat és a nyelvek kavalkádja. Hajók, matrózok, utasok jönnek-mennek. Utcazenészek, élőszobrok, akrobaták csinálják a parádét.

Lassan, nyugodtan hömpölyög a tömeg a pálmafák alatt. Kézenfoga járkál a nyolcvanév körüli házaspár, a fiatal lányok, fiúk. Anya, apa, gyeremkekkel, van ahol a nagymama és a nagypapa is ott van. Alig hallani hangos szót, mintha nem csak a tengerben, de a boldogságban is úsznának itt az emberek. Szeretem a déli életritmust. Senki nem siet, mindenre van idő. És nem csak a túristák ilyenek, hanem az őslakosok is. Talán azért, mert itt a természethez igazodik az élet, a munka. A napsütés - ami néha elviselhetetlen - a tenger adta lehetőségek miatt a dolgozók nem maguk szabják meg a munkaidőt, hanem akkor dolgoznak, amikor lehet, amikor az idő engedi.

A tenger hol méltóságteljesen hullámzik, hol haragosan tajtékzik. Hozza a sok hordalékot, hínárt, szemetet a partra. Kivet minden oda nem valót, mert csak a tiszta, átlátszó vizet tartja meg medrében.
Két nap pihi után Dubrovnik volt a következő úticél. Régi magyar nevén Raguza. Az Adria gyöngyszemének nevezett várost korábban a délszláv Athénnek is nevezték. Itt az óvárosban annyian vannak a nap minden órájában, hogy a városkaput néha lezárják mert kitehetik a megtelt táblát. Pánik betegségemet leküzde, az uram kezét szorongatva araszoltam a bejárat felé, ahol aztán a tér több utcájára szétszóródott a tömeg.

Kimenvén a nagy vízhez megcsapott bennünket a friss tengeri szél illata. A sziklákról fiatalok ugráltak a mélybe, a parton bulimeccset játszottak kigyúrt testű ifjak, nagy volt az élet, de a tengerre pillantva megállt körülöttünk az idő.

A következő alkalommal Primosten és Rogoznyica volt a felfedezni való hely. Primosten Dalmácia egyik ékköve. Piciny szigeten városfallal körülvett hegytetőn templom magasodik. A város bejárata előtt pedig egy szobor. Szamáron ülő asszony férjével. A szamár Dalmácia jellegzetes állata. 

Rogoznyicában a halászhajók épp bejöttek a nyílt tengerről friss rakományaikkal. A szemünk előtt válogatták, mosták, osztályozták és adták el a "tenger gyümölcseit". Itt is este kezdődik az élet. Forr, pezseg a bazár, ahol házikészítésű olíva olaj, szappan, pálinka, bor, ékszer és rengeteg minden vár gazdára.

Trogirban egyre melegebb lett, és ekkor gondoltuk azt, hogy elmegyünk Bosznia-Hercegovinába, "...mely Európának kulturálisan egyedülálló területe, mivel történelmét négy valláshoz tartozó nép: római katolikusok, muszlimok, ortodoxok és zsidók alakították. Bosznia-Hercegovina a túlnyomóan keresztény Európa egyik olyan országa, amely területén őshonos muszlim népnek (a bosnyákoknak) ad otthont."
Azért váltottunk útlevelet, hogy eljussunk a mai Európa egyik legnagyobb és leglátogatottabb Mária kegyhelyére, Medjugorjéba.

Ez egy boszniai kis falu, többségében horvátok által lakva. Negyven fok volt és csak a templomhoz mentünk el, melynek környékén és magában a templomban is nagyon sok zarándok volt. Egyetértek Katona István atyával, aki ezt írja:
"Hiszek Medjugorjéban, mert amikor kiszálltam az autóból szinte „vágni lehetett” a imádság és a szentség levegőjét. Olyan természetfeletti atmoszféra vett körül, hogy úgy éreztem ez már nem is a föld, hanem az ég."
A hegyről iszonyatosan kanyargós úton jutottunk el Mostárba, melynek fő látványossága az Öreg híd az UNESCO kulturális örökségéhez tartozik.

"A polgárháborúban lerombolt, majd (a magyar honvédség közreműködésével) újból felépített hidat 2004. július 23-án avatták fel és azóta ismét régi alakjában látható. A város etnikailag még mindig megosztott. A bosnyákoknak és a horvátoknak külön egyetemük és labdarúgó csapatuk is van. A turisták által is sűrűn látogatott Mostarban nyáron nagyon meleg van, hiszen ez Bosznia-Hercegovina legmagasabb hőmérsékletű városa: forró napokon akár 45 °C-ot is mérhetnek."
Az öreg hídon átgyalogolva már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, ha nem ihatok egy pohár finom sört. A többiek is hozzám hasonló módon el voltak gyötörve, így a legközelebbi kiskocsma teraszán foglaltunk helyet.

Az uram megkérte a pincért, hogy a fejére szinte rásült sapkáját hagy tegye már be egy félórára az italhűtőbe. A vendégek és a felszolgálók is díjazták e remek ötletet ebben a nagy kánikulában.
Későn értünk haza Trogirba. Szállásadóink nagyon csodálkoztak, hogy ebben a rendkívüli időjárásban megtettük ezt a nagy utat. Hazafelé Zadarnál álltunk meg, mert feltétlen meg kellett hallgatni a viziorgonát a tengerparton és be kellett pillantani ebbe a csodálatos városba, ha csak egy pár órára is.

Köszönöm az én drága jó uramnak és fiatal barátainknak ezt az igazán élményekkel teli szülinapi ajándékot 2017-ben, mikor is betöltöm a hatvanat. (Írta:Csontos Gabriella)