Megérkezett az osztrák fővárosba a világszerte ismert Bécsi Adventi Varázslat egyik főszereplője, a 27 méter magas karácsonyfa - olvasom és hallom a híradásokban.
Gyönyörű lesz, mint minden fenyő, melyet díszbe öltöztetnek advent idején. Eszembe jut, hogy egyszer mi is voltunk adventkor Bécsben, s el is kezdem keresgetni a fotókat erről az emlékezetes utazásról. 1996 december 7-e van ráírva a képre. Csontos mama és Dani is velünk volt. Öten utaztunk a kis Twingóban, de milyen jó is volt. Minket felnőtteket teljesen elvarázsolt a fényár, az adventi vásár a Városháza körül, aztán az, hogy az épületben játszóházas foglalkozások voltak, lehetett mézest sütni, gyöngyöt fűzni. Az utcán bolyongva nem éreztük, hogy hideg van, mert finom forralt bort lehetett venni,ami melegített belülről, sült gesztnyét, aminek még most is érzem az ízét a számban, a gyerekeknek forró teát és puncsot kínáltak. Rengeteg ember volt az utcán nem foglalkoztak azzal, hogy hideg van, esik a hó, örültek egymásnak, beszélgettek. Mártonkánk pedig személyesen találkozott a Mikulással akitől meg kell mondjam kicsit megijedt, pedig édességet kínált neki Szent Miklós püspök kései utóda.

 Csontos mama, Farkas Marci, Csontos Gabi és Farkas Dániel a bécsi Városháza előtt 1996 adventjében  

 Emlékezetes utazás volt, édesanyám nem volt még akkor soha nyugaton. Ezt úgy kell érteni - a mai fiataloknak magyarázom -, hogy külföldön már járt, csak nem Európa nyugati felén, mert sem anyagi lehetősége nem volt erre életében, és egyébként is államilag meghatározott valutakeret volt, évente egyszer lehetett nyugatra utazni, stb, stb. Szóval 1996-ban a család megbeszélte, hogy ez lesz a karácsonyi ajándék mindannyiunk számára, hogy elutazunk Bécsbe, megnézzük az adventi forgatagot. Marci nem sokra emlékszik a dologból, hiszen még elég kicsi volt, de édesanyám máig emlegeti ezt az utat. Jó volt együtt lenni, s a közös élmény mai napig felejthetelen számunkra.   

1995. október 23.-án a  polgári gondolkozású önkormányzati képviselők (Arnóth Sándor, Demetrovics József, Lövei Sándor, Mile István, Szabó Ferenc, Tóth Lajos, Varga Gusztáv) és a baráti körünk úgy gondolta, hogy  méltón kellene megemlékezni az 1956-os forradalomról. Csöndes esti gyertyafényes felvonulást szerveztünk a Karacs Ferenc Múzeumtól indulva a Hősök teréig. Ott, egy debreceni színész mondott verset, akinek a honoráriumát Mile István képviselő úr fizette ki, majd felolvasásra került egy határozati javaslat az önkormányzat felé, hogy kezdeményezzük egy 1956-os emlékmű felállítását a jelenlévők akaratából.
Ebből született az 1956-os emlékkő, melyhez az akkori önkormányzat a földterületet adta, a követ Győrfi Lajos ajándékozta, a kőfaragó Papp Zoltán volt. Azóta, minden év október 23-án összegyűlünk, mi emlékezni akarók a Karacs Ferenc Múzeum előtt, hogy gyertyát gyújtva, végig sétáljunk a Kossuth utcán az emlékkőig, ott emlékezzünk a vérbefojtott szabadság küzdelem mártírjaira. Vigyáztunk már annak idején a megfogalmazásra, gyertyás megemlékezést tartunk, nem fáklyás felvonulást. Csendes főhajtás ez.

Október 6. Nevezetes dátum. 1999-ben - éppen tíz éve - nemzeti gyásznappá nyílvánította az Országgyűlés az aradi vértanúk halálának napját. Tíz éve a Fábi házaspár Püspökladányban vette a fáradságot és megszervezte a mi kis ünnepségünket, melyen közösen gyújtunk gyertyát - azóta is minden éveben - a Győrfi Lajos szobrászművész által alkotott Huszáremlékmű előtt. Fábiné Jutka műsort szerkeszt, tizenhárom kis virágcsokrot köt, gyertyát vesz, hogy október hatodikán méltó módon emlékezzünk. Míg itthon voltak a gyerekei, ők és néhány barát idézte meg azt a véres, gyilkos októberi hajnalt. Ebben az évben kérte Jutka, hogy segítsünk, mert már a legkisebb fiúk is Nyíregyházán van kollégiumban, és nincs akinek odaadja a felolvasnivalót. Természetesen a baráti társaságban lévő gyerekek vállalták a feladatot. Minden alkalommal elhangzik a vértanúk neve, utolsó mondataik, ahogyan a halált várták. Elgondolkodtató, hogy ezek a nemzeti hősök (egyébként alig találni köztük magyar nemzetiségűt) milyen emberek is voltak. Például Kiss Ernő, aki örmény származású, gazdag kereskedő család sarja volt, vagy Damjanich tábornok, aki a siralomházban tért katolikus hitre, s lelkében szívében megnyugodva, az utolsó kenettel felvértezve várta a halált. Nekem minden alkalommal felemelő érzés az a fél óra, amikor ott vagyunk a szobornál. Ugyan nem hírdetjük a reklám újságban és nem szoktunk drótpostán sem üzenni egymásnak,de hol többen, hol kevesebben vagyunk, és minden évben ott vagyunk október hatodikán, s az a fél óra az aradi vértanúkról szól, azokról az emberekről, akik hősként, emberhez méltón, a hazáért, a szabadságért haltak. Nagy szavak? Lehet, de mára már elfelejtettük a nagy szavakat, a szavak jelentőségét. A szavak után az emlékezés jelentőségének a felejtése jön. Én nem szeretném ha nálam ez bekövetkezne, mert a felejtés beteggé, öntudatvesztővé tesz, viszont az emlékezés gyógyít, erőt ad, összetartozásunkat bizonyítja. Az uram, mint osztályfőnök harmadik éve október 6-án az osztályában egy szertartás részese. Ezen a napon ünneplőbe mennek az iskolába, meggyújtják a tizenhárom mécsest az osztályteremben, felolvassák a tizenhárom ember nevét, önéletrajzuk fontos elemeit, búcsúleveleiket, utolsó mondataikat, aztán elfújják a gyertyákat, és folytatódik tovább a nap. De megálltak egy pillanatra, lerótták kegyeletüket a vártanúk előtt, felrémlett bennük, elgondolkodtak azon, hogy voltak, esetleg vannak valódi hősök is, akik egy szent célért életüket adták. Megérinti őket az a pár perc, csak következetesnek kell lenni, és példát kell mutatni.  

Húsz év nagy idő! Mit is írhatnék a Püspökladányi Hírek születésnapjára? Hogy talán többen is segítettük, köztük én is a fogantatását, hiszen a püspökladányi ellenzéki újság - a Tárogató - megjelenését követően adta ki a Városi Tanács 1989 őszén. Forró ősz volt az, lehet ilyen lesz az idei is? Ekkor volt az úgynevezett rendszerváltozás, és új kézbe került a város, és az újság is. 1991 júliusában már megújult formában került az olvasók elé a Püspökladányi Hírek, melynek oldalaira már én is írtam. Szeptemberben a készülő II. Világháborús emlékműről, Győrfi Lajos gyönyörű alkotásáról fogalmaztam meg gondolataimat. Ez a cikk azóta is felejthetetlen számomra. A szobor is, mert igen nagy vihart kavart, az országos média is foglalkozott vele, s hogy miért, mert talpazata a Nagy-Magyarországot formázza. 1998 novemberében – milyen érdekes ez is ősszel történt - a Püspökladányi Hírek felelős szerkesztője lettem. Lelkes, ötlet-dús csapattal írtuk az újságot. Új rovatok születtek: a Mi van vele címűben a városból elszármazottakat kerestük fel, és adtunk hírt munkájukról. Egyházi oldalunk is volt, valamint szeptemberben órarenddel, decemberben színes falinaptárral ajándékoztuk meg a város diákjait, és a kedves olvasókat. Mindezt a Hektográf Nyomda segítségével tudtuk megvalósítani, és 2001 januárjától ugyancsak a nyomda, és annak tulajdonosa, és vezetője – Kiss Gábor Úr – jóvoltából színessé lett a lap első, és utolsó oldala. Higgyék el, én sem gondoltam volna, hogy ez milyen minőségi változás egy újság életében. Aki meglátta a Püspökladányi Híreket egyből kézbe vette, és nem tudta letenni addig, míg legalább végig nem lapozta. Köszönhető volt ez egyébként Pusztai Imrének is, aki szerkesztőségünkbe nőtte ki magát igazi fotóssá, és jó tollú újságíróinknak, akik érdekes és színes hírekkel írták tele a lapot. A tördelőről - Szilágyi Zoltánról - sem akarok megfeledkezni, hiszen ötletei, szinvonalas és ízléses, megújulni mindig kész munkájával nagyban hozzájárult az újság sikeréhez. Voltak olvasói leveleink is, melyet szíves-örömest tettünk közzé, így például Kerekes Jóska bácsi írását – 2000 áprilisában -, Egy apa öröme címmel, melyben arról írt, hogy fia, Kerekes László színművész Jászai Mari-díjat kapott, aztán a veszteségről, a fájdalomról, mikor is G. Nagy Ilián versével búcsúztunk tőle. Volt például Illik, nem illik cikksorozatunk, bemutattuk a magyar szenteket, s „A mi utcánk óh be szép” címmel minden hónapban egy-egy utca múltját, és jelenét vettük górcső alá a lap hasábjain. Ekkoriban talán a legjobban várt rovata az újságnak a – kisbíró – által írt Közhírré tétetik című írás volt, mely 2001 augusztusában nem jelent meg - csak egy fehér folt éktelenkedett az újság közepén-, mert Dr. Molnár László, a város polgármestere kicenzúrázta azt. Szívesen emlékszem még arra, hogy az ugyancsak születésnapját ünneplő Daru Tv-vel egy helyen, közös helyiségekben dolgozhattunk, így jöhettek létre olyan együtt meghirdetett felhívások, versenyek, mint például Az én anyukám című fogalmazás pályázat, vagy az Adventi kirakatverseny. Nem volt könnyű abban az időben újságot szerkesztenem, hiszen baloldali volt a polgármester, és jobb oldali többségű volt az önkormányzat. Hol az egyik, hol a másik oldalon lévőnek volt kifogása, igénye, óhaja-sóhaja a lappal kapcsolatban. Nekem pedig erre mindig az volt a válaszom: - Mi nem a polgármesternek, és nem a képviselőknek, hanem az olvasóknak írjuk a Püspökladányi Híreket.        

Ez a kép is a kilencvenes évek elején készült. A csoportképen a Csillag és a Molnár család, Margit néni, a nagymama, Dezső, és előtte egy mosolygó hölgy Helén. Egyszer a templomban Csillagné Marianna arra kérte az uramat, hogy tolmácsoljon már nekik, mert az Árnyas Kempingből itt van egy aranyos osztrák házaspár, akik szeretnének velük beszélgetni, de nem tudnak szót- váltani.  Az osztrák házaspárnak - akik minden vasárnap ott voltak a misén - feltűnt a népes család, a sok gyerek és szerettek volna valami kis csekélységgel kedveskedni nekik. Ennek a megmagyarázásához kellett Dezső.  A képet a férj, Alois készítette, aki már sajnos nem él. Helénnel, a feleséggel azóta is tartjuk a kapcsolatot mi is, és Csillagék is. A fotón látható gyerekek közül - a nagyobbak - többen már családot alapítottak, így Molnár Anna, aki öt gyönyörű gyermek édesanyja, Csillag Kristóf, akikhez a nyáron hozott újabb babát a gólya. Molnár Klára is boldog családanya, és nemsoká reumatológusként fog dolgozni a szolnoki kórházban. Bátyja, Molnár Gábor a nyáron nősült, s reméli, hogy kiváló sebész válik belőle, most rezidens Svédországban. A kisebbek közül Csillag Marianna építészmérnök lett, Molnár Margit a Debreceni Egyetem Orvostudományi karán tanul, tehát folytatva a családi hagyományt szintén orvos lesz, Csillag Jani a Szent István Egyetemen végzett, Csillag Kati a Kertészeti Egyetem hallgatója. S, hogy miért kerültek ők az emléktöredékeim közé? Csak azért mert számunkra ez a népes család a minta, hogy egy kisváros középiskolájából is lehet szép eredménnyel egyetemre kerülni, hogy hogyan lehet egy családot összetartani, hogy hogyan tud még a dédunoka nevelésébe is besegíteni a nagymama, hogy hogyan lehet hittel, reménnyel és szeretettel élni.    

Ez a fotó 1990-ben vagy 1991-ben készült. Ekkor alakult meg Püspökladányban a Gazdakör, ezt onnan gondolom, mert  az uram mellett - akit akkor választottak meg frissibe Püspökladány polgármesterének-,  Örvendi László és Szabó Imre ül, az újsüttetű civil szervezet szakmai segítője Hajdúszoboszlóról, és  első elnöke.
S hogy milyen volt a rendszerváltozás korában a polgármesterválasztás? Arról  egy hajdanvolt püspökladányi fiatalember írta le nemrég emlékeit. 
„Fel is sejlett azonnal a 90-es év, abból is az Önkormányzat alakuló ülése. Az volt a mi életünkben az első ilyen jellegű esemény, s a levezető elnök/korelnök szerepét betöltő Cs. Tanár úr sem rendelkezvén e témában gyakorlattal, bizony elkövetett egy-két hibát. Többek között azt is, hogy afféle népgyűléssé engedte fajulni az ülést, ahol bárki beledumálhatott, akinek volt hozzá kedve. Városszerte elterjedt az alakuló ülés előtt, hogy M. I. az "ellenzék" polgármester-jelöltje, aki ebben az időben az egyik önkormányzati tulajdonú közszolgáltatásokat ellátó vállalat/kft? igazgatója volt. Többek között ehhez a céghez tartozott a lakossági szemétszállítás is.  Jellemző az akkori politikai káoszra, hogy az elvileg erősen antikommunista retorikával bíró POFOSZ a régi tanácselnököt szerette volna a polgármesteri székben látni. /Már ha egyáltalán volt ilyen szervezet, s nem csak egy-két karakteres arc jelentette az egész politikai képződményt/ No most, történt az alakuló ülésen, hogy a POFOSZ sztárjaként tündöklő N. S. "bácsi" felszólalt. Naná, hogy megtehette, ahogy bárki más is, aki nem volt képviselő./ Ilyen azóta se volt/. Felszólalt, mégpedig egy szépívű koncepció mentén. Gondolatmenete arra a "fülesre" építkezett, amelyet az előbb említettem, az "ellenzék" polgármester jelöltje kapcsán. Remek ívű felszólalásában kifejtette, hogy teljesen alkalmatlan a polgármesteri tisztségre M. I. hiszen  a szemétszállításban rendszeresek a problémák. Márpedig aki a szemetet sem képes elfogadhatóan menedzselni, az a várost hogy tudná? /Nem szó szerint!/ Ekkor az ülés átváltott komédiává. Saját elvbarátai vörös fejjel próbálták félbeszakítani, a hozzá képest ellenzékiek pedig a térdüket csapkodva röhögtek. Történt ugyanis, hogy a felszólalást vagy húsz perccel megelőzően bejelentette az MDF, az FKGP és az SZDSZ, hogy Dr. F.D.-t jelöli a polgármesteri posztra. Szegény S. bácsi azonban nem figyelt oda, ugyanis a papírt györkölészve magolta a szövegét”
Valóban így zajlott az az első önkormányzati ülés, sőt a felhergelt baloldali tömegből néhányan még betonbadöngölést is ígértek fennhangon az újjonnan megválasztott jobb oldali polgármesternek. Még az a szerencse, hogy Farkas Dezső (a kép jobb oldalán áll) higgadt,  nyugodt természetű ember, mert mint azt fent olvashattuk az eredetileg polgármesternek jelölt M.I. is azért lépett vissza a jelöltségtől, mert őt is megfenyegették a választást megelőző éjszakán, ekkor kérték meg Dr. Farkas Dezsőt a rendszerváltó pártok képviselői, hogy vállalja el a jelöltséget. 

Szabadka főterén állunk az urammal egy lámpavasnak támaszkodva. Ez a kép is 1989-ben készült. Igen el vagyunk kámpicsorodva. Nem is csoda, hiszen abban az időben a művelődési központban dolgoztam, és a legfőbb bevételt hozó tevékenysége a háznak az volt, hogy bevásárló-buszos-kirándulásokat szerveztünk a szabadkai piacra. Hajnali indulással, egész napos kóválygással a zsúfolt zsibvásárban, és aztán éjszaka haza. Már akkor sem volt nagy állami támogatása a kulturának, így ezekből a vásározós buszos utak bevételéből tudtunk valami kiállítást, vagy más egyéb szinvonalas előadást megszervezni. Az embereknek is jó volt ez, hiszen a választékért, az olcsóbb árakért érdemes volt megtenni ezt a fárasztó utat.  Tehát egyszer mi is elmentünk, de megfogadtuk, hogy soha többé, ugyanis a lábam bedagadt, kitört rajtam a migrén, és arra is rájöttünk, hogy nem nekünk való ez a piacozás, nem értünk hozzá, és nem hogy nyernénk, inkább vesztünk rajta. Aztán ebben az időben voltak még népszerűek a bécsi utak, melyek ugyan így zajlottak, csak oda a tehetősebbek utaztak, hiszen ott a Máriahilfer strassén lehetett vásárolna és az mégis csak elegánsabb. Egyszer oda is elmentem, igaz nem magam miatt, hanem egy ismerősömnek kellett a valutakeretem, hogy meg tudják venni a családnak a számítógépet, így utaztam én is velük  tölteléknek. A határon közel tíz kilométeren keresztül lépésben haladtunk, annyi volt a magyar kocsi a vámig. Ekkor történt az is, hogy a püspökladányi Pártbizottság teljes apparátusa is kinn volt Bécsben az április 4-ei ünnepnap alkalmával, így a felszabadulást ők Bécsben ünnepelték. Húsz évvel ezelőtt a banánt még pult alól lehetett kapni és protekcióval az ABC-ben, sorban álltunk a kenyérgyári bolt előtt kenyérért, nem utazhattunk külföldre egy évben csak egyszer. Ausztriában olyan árubőség volt a magyar viszonyokhoz képest, hogy én rosszul lettem a bevásárlóközpontban, és míg az ismerőseim vásároltak én a lemez részlegen hallgattam sorra a jobbnál jobb számokat. Nem volt sok pénzem, de egy Leonard Cohen lemezzel tértem holtfáradtan haza. A művelődési központban ekkor már valóban csak a dolgozók fizetésére volt elég az  államtól jött apanázs, így a tartalmi munka az ilyen jellegű bevételes szolgáltatásokra korlátozódott. Ekkor kezdődött a turkáló korszak, én, mint mentálhigiénés munkatárs rendszeresen gépeltem az irodába betérőknek a kérvényeit, hallgattam panaszaikat, adtam az életvezetési tanácsokat. Nem volt még családsegítő szolgálat, nevelési központ, volt viszont nagyon sok reményt-vesztett, elkeseredett ember. Ebben az időben rendszeresen bejárt hozzám az irodába a püspökladányi munkásőrség parancsnoka beszélgetni, úgyis mint rokon, de lehetséges, hogy az emberek reakcióinak szondázása végett. A kollegáim közül senkinek nem volt autója, az akkori igazgató asszony soron kivül jutott hozzá egy négyütemű Trabant gépkocsihoz, amit Debrecenben a Merkur telepről az uram hozott ki, mivel a főnöknőmnek akkor még nagyon friss volt a jogosítványa, és nem volt mersze a vadonatúj autóját hazahozni.

A páneurópai piknik az osztrák–magyar határon, Sopron közelében 1989. augusztus 19-én tartott békedemonstráció volt, fontos előzménye az Európát kettéosztó vasfüggöny átvágásának, Németország egyesülésének és az Európai Unió keleti kibővülésének.A két ország (Ausztria és Magyarország) beleegyezésével ehhez szimbolikusan egy határátkelőt nyitottak Szentmargitbánya (Sankt Margarethen im Burgenland) és Sopronkőhida (Steinambrückl) között három órányi időtartamra. Ugyanazon a helytől 4 kilométerre már ezt megelőzően, 1989. június 27-én az akkori osztrák külügyminiszter Alois Mock és magyar kollégája Horn Gyula közösen vágták el a határzárat, hogy kihangsúlyozzák a megfigyelőberendezések lebontását, amelyet Magyarország 1989. május 2-án elkezdett. A páneurópai pikniket megelőzte még a Tóka, Türke és Felsőszölnök faluk találkozója a jugoszláv-osztrák-magyar hármas határnál, amikor is a magyar falu ismét csatlakozhatott a régi hagyományos találkozóhoz, 1989. június 4-én, négy évtized után első ízben megnyitva a határt. A páneurópai pikniken több mint 600 NDK-állampolgár használta fel a vasfüggöny megnyílásának rövid pillanatát arra, hogy nyugatra szökjön, miután előzőleg röplapokon felhívták a figyelmüket a páneurópai piknikre. A magyar határőrség az érvényben levő lőparancs ellenére sem avatkozott közbe. Budapesten és főleg a Balaton térségében több ezer NDK-állampolgár várakozott a határátlépés esélyére, akik nem bíztak a határ megnyitásában. Ezért azoknak a száma, akik nyugatra távoztak ezen a napon, alig néhány száz volt. A következő napokban a magyar kormány kérésére a nyugati határ őrizetét megerősítették, így az NDK-polgárok 1989. szeptember 11-én bekövetkezett végleges kiengedése előtt viszonylag keveseknek sikerült a szökés. A páneurópai piknik fontos mérföldkő azokban a folyamatokban, amelyek a német újraegyesítéshez vezettek. Minden évben augusztus 19-én emlékünnepet tartanak a határ megnyitásának helyén. A piknik szervezői az ellenzéki Magyar Demokrata Fórum debreceni és soproni, a Szabad Demokraták Szövetsége, A FIDESZ és az FkgP soproni szervezetei voltak. A fővédnökök Habsburg Ottó és Pozsgay Imre voltak.
Szervezők:
Debrecenből: Engi László, Ferenczy Lórándné, Filep Mária, Gali Ákos, Hernyák Imre, Magos Márta, Medgyesi István, Mészáros Ferenc, Nagy Imre, Pásztorlaki János, Szabó Lukács, Szeleczky Zoltán, Túri Gábor, Varga Ákos
Sopronból: Abdai Géza, Balogh Sándor, Bánóczy Géza, Csóka Pál, Erdélyi Géza, Gazdag Imre, Győre Róbert, Horváth Jenő, Horváth Jenőné, Horváth Zoltán, Ivanics Ferenc képviselőtársam, Kocsi Tibor, Komlós Andor, Kováts Attila, Kóczán Zoltán, Kótai Péter, Kőműves Géza, Lőrincz-Véger Gábor, Magas László, Magas Lászlóné, Nagy László, Örs Félix, Rumpf János, Rumpf Jánosné, Szentkirályi Zsolt, Várkuti János, Vecsera Ferenc, Vígh Szabolcs
Budapestről: Torma Lajos
Szentmargitbányáról: Andreas Waha 
forrás: Wikipédia 

A fotón a püspökladányi résztvevők láthatók: Kiss Csaba, Dr. Farkas Dezső, Karacs Edit, Fekete Imre, és aki a képen nem látható -hiszen ő készítette azt - Fábi János.
Becses emlékünk a "vasfüggöny" egy darabja, melyet azóta is őrzünk. Nem tudom ki milyen szándékkal és ötlettől vezérelve szervezte meg ezt az eseményt, de látva az akkor készült dokumentum és művészi fotókat, meghallgatva a személyes beszámolókat ilyen elementáris, katartikus élményt 1956 óta nem élt meg Kelet-Európa.

 

L é l e k  z e t ny i szabadság volt.

Táborozni voltunk. Az egész család. Tizedik éve járunk a római katolikus hittanos gyerekekkel nyári kikapcsolódásra. Márton fiúnk első osztályos volt, amikor Marianna, a hittan tanára azt mondta, hogy elég nagy már ahhoz a gyerek, hogy táborozzon. Ő majd vigyáz rá. Panyi atya is biztatott bennünket, hogy stram fiú ez, a táborban a helye. No, mi nehéz szívvel, de beleegyeztünk. A tábor idejére esett az iskolai évzáró ünnepély, amit ugyancsak kifogásnak emeltünk, de Panyi atya megnyugtatott bennünket, hogy a Kálvin téris gyerekeket hazafuvarozza autóval az évzáróra. Így is lett. Valóban hazahozta Marcit és a többieket is. A gyerek miután hazajöttünk az ünnepségről alig várta, hogy érte jöjjön atya, és vigye vissza Tiszalökre a táborba. Nagyon meg voltunk lepődve az urammal, hogy mi a csuda vonzhatja ezt a gyereket a neki még szokatlan tábori életben. Arra döntöttünk, hogy az utolsó napra tervezett tábortüzes estére elmegyünk Tiszalökre. Marianna is hívott minket, hogy nézzük meg őket. Tiszalökön egy zárt paradicsomi helyen nyaraltak a püspökladányi római katolikus hittanos gyerekek. A tábortűz már égett, Panyi atya és ifjú Molnár Gábor gitározott, a gyerekek énekeltek. Olyan boldogságban, meghittségben, hogy azóta is, ha erre az estére gondolok meghatódom, és úgy érzem, hogy akkor ott, angyal szállt át azon a gyönyörűséges kerten. Mondhatom, hogy rabul ejtett bennünket a hangulat, a gyerekek jósága, szeretete. Ez 1999-ben történt. Azóta minden nyáron ezzel a csapattal kirándulunk. A gyerekek között van már egyetemista, ők már nem mindig jönnek velünk, de segítőnek számíthatunk rájuk. Panyi József után Barna Gyula atya is támogatta ezeket a nyári tábori alkalmakat. Többször voltunk Tiszalökön, aztán a Zemplén hegységben lévő Fony is emlékezetes hely volt számunkra, majd a csodálatos fa oltáráról híres nyírbátori templomban is táboroztunk Szószerint, hiszen a templom karzatán volt a szállásunk, de az ugyancsak Zemplén megyei kis falucska, Vágáshuta hegyeire is szívesen gondolunk vissza. 2006-ban Bélapátfalván nyaraltunk, és tavaly a közeli Tiszaörs volt a hittantábor úticélja. A csoportkép a gyalogtúránk alkalmával meglátogatott Tiszaigar-i arborétumban készült. Az idén (2009) a Szabolcs-Szatmár-Bereg-i Kölcsén voltunk, ezúttal Lupsa Tamás atya kíséretében. A fiúnk, Márton negyedikes gimnazista lesz szeptemberben, de mai napig örömmel jön táborozni a vegyes korosztályú társasággal. Szívesen vagyunk együtt ezekkel a gyerekekkel, akárhol voltunk mindig megdícsérték őket, hogy jólneveltek, érdeklődők, tisztelettudók, aranyosak. Jó látni fejlődésüket, követni gondolataikat, terveiket, azt, hogy hogyan válnak ifjúvá a szemünk előtt.

Nemrégiben egy fiatal főiskolás lány azzal keresett meg, hogy mivel a szakdolgozatát a püspökladányi sajtó történetéből írja mondjam már el, hogy hogyan alapítódott a Tárogató. No, ebből a szakdolgozatból idéznék, mivel épp húsz éve fogalmazódott meg a gondolat, hogy legyen helyi újságja Püspökladánynak. Tárogató a püspökladányi MDF szervezet lapja. Főszerkesztő: Dr. Farkas Dezső az MDF helyi elnöke Részlet Csontos Gabriella (a városi művelődési központ volt népművelője, a Püspökladányi Hírek volt főszerkesztője) visszaemlékezéséből:
„A „szocializmus építésének” éveiben a központosított politikai hatalom nem engedte, hogy önálló, független helyi újságok jelenjenek meg, hiszen erre úgymond nem volt igény, mert mindent meg lehetett tudni a Népszabadságból, és a megyei lapokból. A művelődési központban lévő sokszorosításhoz használt stencilgép el volt zárva és csak igazgatói külön engedéllyel lehetett használni, hogyha például valamilyen szórólapot akartunk készíteni. A szocializmus évei alatt központilag volt meghatározva, hogy milyen tartalmú anyagokat szabad, illetve lehet stencilezni, sokszorosítani. Ekkoriban nem voltak helyi újságok. Elévétve voltak kezdeményezések Püspökladányban - a fiatalok részéről például, a Poéta c. kezdetleges kiadvány -, az ifjúsági korosztály megnyerésére, melyet Lövei Sándor szerkesztett.
Változás az 1987-1988-as években történt. A művelődési központ falain belül alakult meg Püspökladányban az MDF az SZDSZ és FIDESZ helyi csoportja is. Az MDF tagjai között alakult ki egyfajta igény a gondolatok, vélemények megfogalmazására, és terjesztésére. Ekkor már a jogszabályok, törvények módosítása lehetővé tette, hogy újságot hozzunk létre. Már nem kellett központi engedélykérés, csak be kellett jelenteni, hogy egy új újságot adunk ki. Ez volt a Tárogató. Nem volt véletlen a lap címének meghatározása sem, mert a kitárulkozás, az információ szabad áramlásának vágya óriási volt az emberekben. De gondoltunk a hangszerre is, mely a Rákóczi szabadságharcban töltött be igen fontos szerepet. Nem véletlen, hogy annak idején a császáriak begyűjtötték, és elégették a tárogatókat.  Kezdetleges módszerekkel, de annál nagyobb lelkesedéssel dolgoztunk, mi újságkészítők. Írógéppel írtuk a cikkeket, majd ollóval szétvagdostuk és „betördeltük”, felragasztottuk fehér lapra, hogy minél újságszerűbb legyen. Így vittük el Debrecenbe sokszorosítani, majd később az Alföldi Nyomda helyi részlege vette át a nyomtatást. Célunk közéleti szerepvállalás volt. Számítottunk a közírói vénájú olvasók jelentkezésére. Távlati tervünk az volt, hogy minden városi, társadalmi szervezet bekapcsolásával átfogó, közéleti folyóirattá alakuljon a Tárogató."