Szabadka főterén állunk az urammal egy lámpavasnak támaszkodva. Ez a kép is 1989-ben készült. Igen el vagyunk kámpicsorodva. Nem is csoda, hiszen abban az időben a művelődési központban dolgoztam, és a legfőbb bevételt hozó tevékenysége a háznak az volt, hogy bevásárló-buszos-kirándulásokat szerveztünk a szabadkai piacra. Hajnali indulással, egész napos kóválygással a zsúfolt zsibvásárban, és aztán éjszaka haza. Már akkor sem volt nagy állami támogatása a kulturának, így ezekből a vásározós buszos utak bevételéből tudtunk valami kiállítást, vagy más egyéb szinvonalas előadást megszervezni. Az embereknek is jó volt ez, hiszen a választékért, az olcsóbb árakért érdemes volt megtenni ezt a fárasztó utat.  Tehát egyszer mi is elmentünk, de megfogadtuk, hogy soha többé, ugyanis a lábam bedagadt, kitört rajtam a migrén, és arra is rájöttünk, hogy nem nekünk való ez a piacozás, nem értünk hozzá, és nem hogy nyernénk, inkább vesztünk rajta. Aztán ebben az időben voltak még népszerűek a bécsi utak, melyek ugyan így zajlottak, csak oda a tehetősebbek utaztak, hiszen ott a Máriahilfer strassén lehetett vásárolna és az mégis csak elegánsabb. Egyszer oda is elmentem, igaz nem magam miatt, hanem egy ismerősömnek kellett a valutakeretem, hogy meg tudják venni a családnak a számítógépet, így utaztam én is velük  tölteléknek. A határon közel tíz kilométeren keresztül lépésben haladtunk, annyi volt a magyar kocsi a vámig. Ekkor történt az is, hogy a püspökladányi Pártbizottság teljes apparátusa is kinn volt Bécsben az április 4-ei ünnepnap alkalmával, így a felszabadulást ők Bécsben ünnepelték. Húsz évvel ezelőtt a banánt még pult alól lehetett kapni és protekcióval az ABC-ben, sorban álltunk a kenyérgyári bolt előtt kenyérért, nem utazhattunk külföldre egy évben csak egyszer. Ausztriában olyan árubőség volt a magyar viszonyokhoz képest, hogy én rosszul lettem a bevásárlóközpontban, és míg az ismerőseim vásároltak én a lemez részlegen hallgattam sorra a jobbnál jobb számokat. Nem volt sok pénzem, de egy Leonard Cohen lemezzel tértem holtfáradtan haza. A művelődési központban ekkor már valóban csak a dolgozók fizetésére volt elég az  államtól jött apanázs, így a tartalmi munka az ilyen jellegű bevételes szolgáltatásokra korlátozódott. Ekkor kezdődött a turkáló korszak, én, mint mentálhigiénés munkatárs rendszeresen gépeltem az irodába betérőknek a kérvényeit, hallgattam panaszaikat, adtam az életvezetési tanácsokat. Nem volt még családsegítő szolgálat, nevelési központ, volt viszont nagyon sok reményt-vesztett, elkeseredett ember. Ebben az időben rendszeresen bejárt hozzám az irodába a püspökladányi munkásőrség parancsnoka beszélgetni, úgyis mint rokon, de lehetséges, hogy az emberek reakcióinak szondázása végett. A kollegáim közül senkinek nem volt autója, az akkori igazgató asszony soron kivül jutott hozzá egy négyütemű Trabant gépkocsihoz, amit Debrecenben a Merkur telepről az uram hozott ki, mivel a főnöknőmnek akkor még nagyon friss volt a jogosítványa, és nem volt mersze a vadonatúj autóját hazahozni.

A páneurópai piknik az osztrák–magyar határon, Sopron közelében 1989. augusztus 19-én tartott békedemonstráció volt, fontos előzménye az Európát kettéosztó vasfüggöny átvágásának, Németország egyesülésének és az Európai Unió keleti kibővülésének.A két ország (Ausztria és Magyarország) beleegyezésével ehhez szimbolikusan egy határátkelőt nyitottak Szentmargitbánya (Sankt Margarethen im Burgenland) és Sopronkőhida (Steinambrückl) között három órányi időtartamra. Ugyanazon a helytől 4 kilométerre már ezt megelőzően, 1989. június 27-én az akkori osztrák külügyminiszter Alois Mock és magyar kollégája Horn Gyula közösen vágták el a határzárat, hogy kihangsúlyozzák a megfigyelőberendezések lebontását, amelyet Magyarország 1989. május 2-án elkezdett. A páneurópai pikniket megelőzte még a Tóka, Türke és Felsőszölnök faluk találkozója a jugoszláv-osztrák-magyar hármas határnál, amikor is a magyar falu ismét csatlakozhatott a régi hagyományos találkozóhoz, 1989. június 4-én, négy évtized után első ízben megnyitva a határt. A páneurópai pikniken több mint 600 NDK-állampolgár használta fel a vasfüggöny megnyílásának rövid pillanatát arra, hogy nyugatra szökjön, miután előzőleg röplapokon felhívták a figyelmüket a páneurópai piknikre. A magyar határőrség az érvényben levő lőparancs ellenére sem avatkozott közbe. Budapesten és főleg a Balaton térségében több ezer NDK-állampolgár várakozott a határátlépés esélyére, akik nem bíztak a határ megnyitásában. Ezért azoknak a száma, akik nyugatra távoztak ezen a napon, alig néhány száz volt. A következő napokban a magyar kormány kérésére a nyugati határ őrizetét megerősítették, így az NDK-polgárok 1989. szeptember 11-én bekövetkezett végleges kiengedése előtt viszonylag keveseknek sikerült a szökés. A páneurópai piknik fontos mérföldkő azokban a folyamatokban, amelyek a német újraegyesítéshez vezettek. Minden évben augusztus 19-én emlékünnepet tartanak a határ megnyitásának helyén. A piknik szervezői az ellenzéki Magyar Demokrata Fórum debreceni és soproni, a Szabad Demokraták Szövetsége, A FIDESZ és az FkgP soproni szervezetei voltak. A fővédnökök Habsburg Ottó és Pozsgay Imre voltak.
Szervezők:
Debrecenből: Engi László, Ferenczy Lórándné, Filep Mária, Gali Ákos, Hernyák Imre, Magos Márta, Medgyesi István, Mészáros Ferenc, Nagy Imre, Pásztorlaki János, Szabó Lukács, Szeleczky Zoltán, Túri Gábor, Varga Ákos
Sopronból: Abdai Géza, Balogh Sándor, Bánóczy Géza, Csóka Pál, Erdélyi Géza, Gazdag Imre, Győre Róbert, Horváth Jenő, Horváth Jenőné, Horváth Zoltán, Ivanics Ferenc képviselőtársam, Kocsi Tibor, Komlós Andor, Kováts Attila, Kóczán Zoltán, Kótai Péter, Kőműves Géza, Lőrincz-Véger Gábor, Magas László, Magas Lászlóné, Nagy László, Örs Félix, Rumpf János, Rumpf Jánosné, Szentkirályi Zsolt, Várkuti János, Vecsera Ferenc, Vígh Szabolcs
Budapestről: Torma Lajos
Szentmargitbányáról: Andreas Waha 
forrás: Wikipédia 

A fotón a püspökladányi résztvevők láthatók: Kiss Csaba, Dr. Farkas Dezső, Karacs Edit, Fekete Imre, és aki a képen nem látható -hiszen ő készítette azt - Fábi János.
Becses emlékünk a "vasfüggöny" egy darabja, melyet azóta is őrzünk. Nem tudom ki milyen szándékkal és ötlettől vezérelve szervezte meg ezt az eseményt, de látva az akkor készült dokumentum és művészi fotókat, meghallgatva a személyes beszámolókat ilyen elementáris, katartikus élményt 1956 óta nem élt meg Kelet-Európa.

 

L é l e k  z e t ny i szabadság volt.

Táborozni voltunk. Az egész család. Tizedik éve járunk a római katolikus hittanos gyerekekkel nyári kikapcsolódásra. Márton fiúnk első osztályos volt, amikor Marianna, a hittan tanára azt mondta, hogy elég nagy már ahhoz a gyerek, hogy táborozzon. Ő majd vigyáz rá. Panyi atya is biztatott bennünket, hogy stram fiú ez, a táborban a helye. No, mi nehéz szívvel, de beleegyeztünk. A tábor idejére esett az iskolai évzáró ünnepély, amit ugyancsak kifogásnak emeltünk, de Panyi atya megnyugtatott bennünket, hogy a Kálvin téris gyerekeket hazafuvarozza autóval az évzáróra. Így is lett. Valóban hazahozta Marcit és a többieket is. A gyerek miután hazajöttünk az ünnepségről alig várta, hogy érte jöjjön atya, és vigye vissza Tiszalökre a táborba. Nagyon meg voltunk lepődve az urammal, hogy mi a csuda vonzhatja ezt a gyereket a neki még szokatlan tábori életben. Arra döntöttünk, hogy az utolsó napra tervezett tábortüzes estére elmegyünk Tiszalökre. Marianna is hívott minket, hogy nézzük meg őket. Tiszalökön egy zárt paradicsomi helyen nyaraltak a püspökladányi római katolikus hittanos gyerekek. A tábortűz már égett, Panyi atya és ifjú Molnár Gábor gitározott, a gyerekek énekeltek. Olyan boldogságban, meghittségben, hogy azóta is, ha erre az estére gondolok meghatódom, és úgy érzem, hogy akkor ott, angyal szállt át azon a gyönyörűséges kerten. Mondhatom, hogy rabul ejtett bennünket a hangulat, a gyerekek jósága, szeretete. Ez 1999-ben történt. Azóta minden nyáron ezzel a csapattal kirándulunk. A gyerekek között van már egyetemista, ők már nem mindig jönnek velünk, de segítőnek számíthatunk rájuk. Panyi József után Barna Gyula atya is támogatta ezeket a nyári tábori alkalmakat. Többször voltunk Tiszalökön, aztán a Zemplén hegységben lévő Fony is emlékezetes hely volt számunkra, majd a csodálatos fa oltáráról híres nyírbátori templomban is táboroztunk Szószerint, hiszen a templom karzatán volt a szállásunk, de az ugyancsak Zemplén megyei kis falucska, Vágáshuta hegyeire is szívesen gondolunk vissza. 2006-ban Bélapátfalván nyaraltunk, és tavaly a közeli Tiszaörs volt a hittantábor úticélja. A csoportkép a gyalogtúránk alkalmával meglátogatott Tiszaigar-i arborétumban készült. Az idén (2009) a Szabolcs-Szatmár-Bereg-i Kölcsén voltunk, ezúttal Lupsa Tamás atya kíséretében. A fiúnk, Márton negyedikes gimnazista lesz szeptemberben, de mai napig örömmel jön táborozni a vegyes korosztályú társasággal. Szívesen vagyunk együtt ezekkel a gyerekekkel, akárhol voltunk mindig megdícsérték őket, hogy jólneveltek, érdeklődők, tisztelettudók, aranyosak. Jó látni fejlődésüket, követni gondolataikat, terveiket, azt, hogy hogyan válnak ifjúvá a szemünk előtt.

Nemrégiben egy fiatal főiskolás lány azzal keresett meg, hogy mivel a szakdolgozatát a püspökladányi sajtó történetéből írja mondjam már el, hogy hogyan alapítódott a Tárogató. No, ebből a szakdolgozatból idéznék, mivel épp húsz éve fogalmazódott meg a gondolat, hogy legyen helyi újságja Püspökladánynak. Tárogató a püspökladányi MDF szervezet lapja. Főszerkesztő: Dr. Farkas Dezső az MDF helyi elnöke Részlet Csontos Gabriella (a városi művelődési központ volt népművelője, a Püspökladányi Hírek volt főszerkesztője) visszaemlékezéséből:
„A „szocializmus építésének” éveiben a központosított politikai hatalom nem engedte, hogy önálló, független helyi újságok jelenjenek meg, hiszen erre úgymond nem volt igény, mert mindent meg lehetett tudni a Népszabadságból, és a megyei lapokból. A művelődési központban lévő sokszorosításhoz használt stencilgép el volt zárva és csak igazgatói külön engedéllyel lehetett használni, hogyha például valamilyen szórólapot akartunk készíteni. A szocializmus évei alatt központilag volt meghatározva, hogy milyen tartalmú anyagokat szabad, illetve lehet stencilezni, sokszorosítani. Ekkoriban nem voltak helyi újságok. Elévétve voltak kezdeményezések Püspökladányban - a fiatalok részéről például, a Poéta c. kezdetleges kiadvány -, az ifjúsági korosztály megnyerésére, melyet Lövei Sándor szerkesztett.
Változás az 1987-1988-as években történt. A művelődési központ falain belül alakult meg Püspökladányban az MDF az SZDSZ és FIDESZ helyi csoportja is. Az MDF tagjai között alakult ki egyfajta igény a gondolatok, vélemények megfogalmazására, és terjesztésére. Ekkor már a jogszabályok, törvények módosítása lehetővé tette, hogy újságot hozzunk létre. Már nem kellett központi engedélykérés, csak be kellett jelenteni, hogy egy új újságot adunk ki. Ez volt a Tárogató. Nem volt véletlen a lap címének meghatározása sem, mert a kitárulkozás, az információ szabad áramlásának vágya óriási volt az emberekben. De gondoltunk a hangszerre is, mely a Rákóczi szabadságharcban töltött be igen fontos szerepet. Nem véletlen, hogy annak idején a császáriak begyűjtötték, és elégették a tárogatókat.  Kezdetleges módszerekkel, de annál nagyobb lelkesedéssel dolgoztunk, mi újságkészítők. Írógéppel írtuk a cikkeket, majd ollóval szétvagdostuk és „betördeltük”, felragasztottuk fehér lapra, hogy minél újságszerűbb legyen. Így vittük el Debrecenbe sokszorosítani, majd később az Alföldi Nyomda helyi részlege vette át a nyomtatást. Célunk közéleti szerepvállalás volt. Számítottunk a közírói vénájú olvasók jelentkezésére. Távlati tervünk az volt, hogy minden városi, társadalmi szervezet bekapcsolásával átfogó, közéleti folyóirattá alakuljon a Tárogató."

A fotó 1989 májusában készült Kunhegyesen Győrfi Lajos Kun emlékműve előtt. A képen jobbról balra Kiss Gábor Bence, az én nagyfiam, Farkas Dezső, az uram és Farkas Dániel, az uram nagyfia látható. Fölöttük a kun vitéz, aki lovával eggyé olvadva szinte repül a felhők között, eszünkbe juttatva múltunkat, hogy a jelenünk és a jövőnk ne homokra épüljön, hanem kellő önismerettel, biztos történelmi tudással nézzünk szembe nemzetünk bajaival. Visszagondolva azokra az időkre reménykedve és bizakodva teltek azok a hetek, hónapok. Konyhánkban, a Bocskai u. 15-ben, a negyedik emeleten szerkesztettük a Tárogató c. Püspökladányban nagy port kavart ellenzéki  lapot. A művelődési központban, ahol akkoriban dolgoztam sorra alakultak a pártok. Új formációk, mint az MDF, vagy a Fidesz, de a történelmi pártok is,  így a Független Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt helyi szervezete is újjá alakult. Volt olyan püspökladányi bácsi, aki szinte minden pártba belépett. Az újonnan alakult szervezetek közül mozgalmi jellegénél fogva az urammal együtt a rendszerváltó pártok közül az MDF programját tudtuk elfogadni. Higgadt, visszafogott, összeszedett, vállalható program volt. A helyi szervezet Farkas Dezsőt választotta meg elnökének, és azonnal hozzá is láttunk a helyi program kidolgozásához. Beszélgetést kezdeményeztünk a püspökladányi  MSZMP tagjaival. Nem voltunk sokan, hiszen nem mindenki vállalta a konfrontálódást a helyi hatalommal. Nekünk nem sok veszteni valónk volt. Én már igen renitensnek számítottam ekkor, hiszen 1987-ben a Szülőotthon megmentéséért folyó aláírásgyűjtésben aktívan részt vettem, G.Nagy Iliánnal én is ott voltam, amikor Szűrös Mátyásnak átadtuk az aláírásokat tartalmazó íveket a mai Képviselői Irodaházban, ami akkor a Pártközpont volt, munkásőrökkel az ajtóban. Szóval nekem már úgyis mindegy volt, az uram pedig szellemi szabadfoglalkozásúként németül tolmácsolt és fordított, így nem tudtak rajta fogást találni,  nem volt semmilyen helyi kötődése, kapcsolata rajtam kívül. Ment is a pletyka róla a piacon, hogy honnan jött, ki ez, a suttogó propaganda működött rendesen. Egyszer stoppal jöttünk haza Debrecenből, egy püspökladányi házaspár vett fel bennünket, akik engem ismertek, de az uramat nem. Kérdezték, hogy mivel foglalkozik, mondta, hogy fordít németről magyarra. A hölgy elgondolkozott, és azt kérdezte, hogy ezért fizetnek? Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek ezen a kérdésen. Szóval 1989 májusában ott guggolnak a fiúk, az én kezemben van a fényképezőgép. Húsz év telt el azóta. Azt gondoltam akkor, hogy nekünk nagyon fontos szerepünk van a rendszerváltozásban. Most úgy gondolom, hogy naiv statiszták voltunk egy olyan előadásban, amit még a mai napig sem tudunk, hogy ki, vagy kik írtak a számunkra.