A fotó 1989 májusában készült Kunhegyesen Győrfi Lajos Kun emlékműve előtt. A képen jobbról balra Kiss Gábor Bence, az én nagyfiam, Farkas Dezső, az uram és Farkas Dániel, az uram nagyfia látható. Fölöttük a kun vitéz, aki lovával eggyé olvadva szinte repül a felhők között, eszünkbe juttatva múltunkat, hogy a jelenünk és a jövőnk ne homokra épüljön, hanem kellő önismerettel, biztos történelmi tudással nézzünk szembe nemzetünk bajaival. Visszagondolva azokra az időkre reménykedve és bizakodva teltek azok a hetek, hónapok. Konyhánkban, a Bocskai u. 15-ben, a negyedik emeleten szerkesztettük a Tárogató c. Püspökladányban nagy port kavart ellenzéki  lapot. A művelődési központban, ahol akkoriban dolgoztam sorra alakultak a pártok. Új formációk, mint az MDF, vagy a Fidesz, de a történelmi pártok is,  így a Független Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt helyi szervezete is újjá alakult. Volt olyan püspökladányi bácsi, aki szinte minden pártba belépett. Az újonnan alakult szervezetek közül mozgalmi jellegénél fogva az urammal együtt a rendszerváltó pártok közül az MDF programját tudtuk elfogadni. Higgadt, visszafogott, összeszedett, vállalható program volt. A helyi szervezet Farkas Dezsőt választotta meg elnökének, és azonnal hozzá is láttunk a helyi program kidolgozásához. Beszélgetést kezdeményeztünk a püspökladányi  MSZMP tagjaival. Nem voltunk sokan, hiszen nem mindenki vállalta a konfrontálódást a helyi hatalommal. Nekünk nem sok veszteni valónk volt. Én már igen renitensnek számítottam ekkor, hiszen 1987-ben a Szülőotthon megmentéséért folyó aláírásgyűjtésben aktívan részt vettem, G.Nagy Iliánnal én is ott voltam, amikor Szűrös Mátyásnak átadtuk az aláírásokat tartalmazó íveket a mai Képviselői Irodaházban, ami akkor a Pártközpont volt, munkásőrökkel az ajtóban. Szóval nekem már úgyis mindegy volt, az uram pedig szellemi szabadfoglalkozásúként németül tolmácsolt és fordított, így nem tudtak rajta fogást találni,  nem volt semmilyen helyi kötődése, kapcsolata rajtam kívül. Ment is a pletyka róla a piacon, hogy honnan jött, ki ez, a suttogó propaganda működött rendesen. Egyszer stoppal jöttünk haza Debrecenből, egy püspökladányi házaspár vett fel bennünket, akik engem ismertek, de az uramat nem. Kérdezték, hogy mivel foglalkozik, mondta, hogy fordít németről magyarra. A hölgy elgondolkozott, és azt kérdezte, hogy ezért fizetnek? Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek ezen a kérdésen. Szóval 1989 májusában ott guggolnak a fiúk, az én kezemben van a fényképezőgép. Húsz év telt el azóta. Azt gondoltam akkor, hogy nekünk nagyon fontos szerepünk van a rendszerváltozásban. Most úgy gondolom, hogy naiv statiszták voltunk egy olyan előadásban, amit még a mai napig sem tudunk, hogy ki, vagy kik írtak a számunkra.