1990. esztendejében nagy változás következett be a Damjanich utcában. A Rácz család szomszédságába új lakók érkeztek, egy friss házaspár, Farkasék. A rendszerváltó értelmiség lelkes csapatához tartoztak, és lendületességük, tenni akarásuk szele bizony nagy port kavart Püspökladány városában. Ők a szüleim. Miután megvették a házat, rögtön elkezdték szépítgetni azt, rendbe rakni a kertet, és közben igyekeztek jó viszonyt kialakítani a szomszédokkal. Kezdetben furcsán tekintettek rájuk, a Rácz família is tartózkodott a túlzott rokonszenvtől. ...

B.U.É.K. – Bízzuk Újra Életünket Krisztusra
Reggel a templomban a következő történetet mondta el a pap prédikációként. Megpróbálom emlékezetből leírni.
A közösség idén is készült betlehemes játékkal. A mostani alkalommal azonban a fiatalok írták meg a forgatókönyvet. Mindenre gondoltak, még az ökörnek, a szamárnak, sőt még a szalmának is osztottak szerepet.
Eljött a főpróba napja és ahogy egy főpróbán szinte minden rosszul szokott sikerül, itt is rosszul sikerült szinte minden. Alig volt olyan szereplő, aki kívülről fújta a szövegét, mindenki belekavarodott a mondandójába. De a legmegbocsáthatatlanabb hiba az volt, hogy a három király szerepéről egyszerűen megfeledkeztek. Most mitévők legyünk?- ijedtek meg a szervezők. Végül arra döntöttek, hogy megkérnek három embert a jelenlévők közül, hogy ugorjanak be a királyok szerepébe, és elég lesz az is, ha majd csak szótlanul leteszik az ajándékokat.
Karácsony estéjén megtelt a templom hívekkel. Elkezdődött a betlehemezés. Minden jól ment. Senki sem sült bele a szövegébe, mindenki tudta, mikor mit kell csinálni. Végül az utolsó jelenet következett. A három királynak rögtönöznie kellett. Előlépett közülük az első, egy 40 év körüli férfi, mankóval a kezében, de látszott, hogy arra már nincs szüksége. Így szólt:
- Én ebben az évben autóbalesetet szenvedtem. Eltört a lábam, és kérdéses volt, hogy talpra tudok-e állni. Megváltozott körülöttem minden. Már nem volt magától érthető dolog számomra az ülés, az állás, a járás, egyáltalán a valahol levés. Végül felépültem, de átértékelődött bennem az életem. Hálásabb, figyelmesebb ember lett belőlem. Mindezt Neked köszönhetem, jászolban fekvő kisded. Néked adom hát a mankómat, mely társam volt a nehéz időkben. ...

"Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszlettervező. Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kiló számra, ízletes ételeket főzök, és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő. Ha a szegénykonyhán segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket éneklek, és minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit sem használ nekem. Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de nem Jézus Krisztus a szívem titka, akkor nem értettem meg, hogy miről szól a karácsony. A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje. A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát. A szeretet barátságos az időszűke ellenére is. A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és odaillő asztalterítő van. A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni. A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni. A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik." A fiam barátai közül írta ezt valaki, nagyon igaznak vélem. Családi viszonyaink elég bonyolultak, de próbálunk mindenkihez eljutni, hogy találkozzunk, hogy szót váltsunk, hogy együtt legyünk, mert az idő a legdrágább ajándék, amit egymásnak adhatunk itt e földön.

Tegnap örömmel takarítottam. Letöröltem a szekrények tetejét, kezembe vettem minden egyes kis tárgyat, gyertyatartót, kisplasztikát, törött kancsót, fényképet. Mind-mind egy-egy emlék az életemből. Azért szeretek ilyenkor rendet rakni, port törölni, mert ebben az időben nem sietek, benn a melegben, szép muzsikát hallgatva merengek az emlékek fölött. Végigélem újra a tárgy történetét: ezt Jörgentől, a dán szobrásztól kaptuk, azon a képen Marciék betlehemeznek, ott az angyalka gyűjteményem, amelynek minden egyes darabját tudom hogy kitől kaptam, hol vettem. Előveszem az adventi koszorúhoz való kellékeket, beteszem az ablakba a karácsonyi díszt. Ezt amikor megvettük - húsz évvel ezelőtt - az utcára eső ablakba tettük, de a szobákba csak lefekvéskor mentünk be, mert az egész család a konyhában tölti általában az estét, így egy idő óta a konyhaablakban ragyog minden este és reggel a karácsonyi gyertyadísz. Van még egy darab, amit minden adventkor felteszek. Marci fiúnk hozta haza anno, a Katica óvodából. Kisangyal, főnyőfa és csillag váltakozik rajta. Az óvónénik készíthették, az ő keze munkájukat dicséri, és emlékeztet engem a múló időre. Várakozunk, tervezgetünk, szervezgetünk, hova és kikhez tudunk elmenni adventben. Készülődünk rokonainkhoz, szeretném felkeresni Karcagon azt a két idős házaspárt, akiktől munkám során annyi szeretetet, kedvességet kaptam. Az idősek nagyon fontosak, mert az ő idejük már véges, és nem lehet halogatni, hogy majd ekkor, meg akkor elmegyek hozzájuk. No, és pici babát is várunk a nagyobb baráti körben, az ő világrajötte igazi ajándék, alig várom már, hogy meglátogathassam édesanyjával együtt a karcagi kórházban. Ez az első advent, hogy ketten vagyunk az urammal, nincs gyerek már itthon, de jön anyukám, így hárman üljük körbe az asztalt, és gyújtjuk meg az első gyertyát az adventi koszorún. Boldog, várakozással teli napok jönnek.  

Ma  november elseje van, Mindenszentek ünnepe. Ez az az ünnep, ami számomra egy idő óta jelent csak valamit. Gyerekkoromban nagymamámmal, anyukámmal  kimentünk a temetőbe, gyújtottunk gyertyát. Nem nagyon emlékszem, hogy hatott volna rám, mivel a sírokban olyanok feküdtek, akiket nem ismertem személyesen. Anyai és apai nagyapám, nagymamám, meg a kistestvérem, aki a születése után pár órával meghalt. Ezt anyukámtól tudom, erről mindig csak a temetőben beszélt. Gimnazista koromban halt meg anyai nagyanyám, de akkor olyan életkorban voltam, ami teljesen elvonta a figyelmem a halálról. Nem is beszéltünk róla soha, illetve nem emlékszem, hogy szóba került volna. Aztán 1984-ben elment apukám. Huszonhét évesen már felfogtam, hogy milyen veszteség ért. Beteg volt. Tüdőrák emésztette el, a kórházban halt meg. Mentem látogatni, örömmel léptem be a kórterembe, ahol üres volt az ágya. Megdöbbentem. Anyukám és a testvérem fel voltak készülve, de megegyeztek, hogy velem nem beszélnek erről, ne legyen nekem rossz. Igazából még ma sem tudom feldolgozni a halálát. ...

A Harmincéves vagyok című musical jutott eszembe és Adamis Anna szenzációs dalszövege mikor megkaptam a földesi Karácsony Sándor Általános Művelődési Központ - volt munkahelyem - jubileumi ünnepségére a meghívót. Előszedtem azonnal, no nem a cédulákat, hanem a fotós fiókot és elkezdtem kutakodni benne. Azonnal feltolultak az emlékek, hiszen az 1980-ban átadott intézménybe 1982-be kerültem népművelőnek, ahol a kiállítások szervezését bízták rám. Az új épületben öröm volt kiállításokat szervezni és az intézményvezetés támogatta minden elképzelésemet. Már akkor nagy hagyománya volt a szövésnek ott Földesen, és ezt Lipcsei Jánosné rajz szakos kollegánknak köszönhettük, így temészetes volt, hogy textilesek bemutatkozását szerveztem. ...

Újra megelevenedett a sárkány Nyírbátorban, a Báthoryak városában, ahol mai napig őrzik emlékét. Tizennyolcadik éve várja a vendégeket július első hétvégéjén a Papok rétjén maga Báthory fejedelem, a tó partján a vas sárkány. A 2009-ben kezdődött hatalmas város projekt miatti építkezés, no meg a mai ínséges pénzügyi helyzet egy kissé megakasztotta a fesztivál menetét, de hál’isten a szervezők lelkesedése és energiája töretlen. Kicsit édes-bús-keserűre sikeredett nekem ez a mostani Szárnyas Sárkány két nap, de azt gondolom, hogy talán emiatt lesz a legemlékezetesebb. Pénteken, mint ahogyan minden évben Csaba és családja már korán felkerekedett, hogy mielőbb Nyírbátorba érjenek és sátorvárosunkat felépítsék a kollégium udvarán. A Szárnyas Sárkány Fesztiválon való megjelenés már szinte hagyomány baráti társaságunkban. Csaba és Krisztina terjesztették a kórt, s mi velük együtt egyre betegebbek lettünk az évek során, s csak akkor gyógyulunk, ha júliusban Nyírbátorban éjjel-nappal, esőben, rekkenő napsütésben színházat, koncertet, bábelőadást nézhetünk. A sátorváros családjai már jó ismerősként, szinte barátokként köszöntik egymást. Az idén például Zoliék autójában bennragadt a kulcs, így szabályosan fel kellett törni azt. No, jöttek is a helyiek, a szomszéd sátor lakói és különböző módszereket ajánlva, egyre jobb és hasznosabb célszerszámokat adva kézbe kb. másfél órás „megfeszített” munka után be is jutott Zoli az autó belsejébe, és lám kezében volt a kulcs. ...

A Petőfi Sándor Általános Iskolában másodikos voltam, amikor eljött hozzánk egy kedves néni, és megkérdezte, hogy ki szeret énekelni, ki szeretne zenét tanulni? Elmondta, hogy a Művelődési Házban vannak a szolfézs órák, ahol sokat dalolunk majd, valamint azt, hogy van ott zongora, és megtanulhatunk zongorázni is. Engem annyira szíven ragadott Kamilla néni lelkesítő beszéde, hogy már úgy mentem haza, én zeneiskolás leszek. Otthon be is jelentettem, hogy beiratkoztam. Anyukám el volt ájulva, hogy milyen önálló ez a gyerek, majd utána érdeklődött, hogy mivel is jár ez a zeneiskola. Miután megkérdezte rájött, hogy tulajdonképpen semmibe nem kerül, csak a gyerek szabadideje hasznosan, értelmesen telik. Az egykori Művelődési Házba – ami a mai Hanza Üzletház helyén állt - nem sok ideig jártunk, mivel felépült a Petőfi utcán a Zeneiskola. ...

Hát végre eljött. Túl vagyunk a "bolond"ballagáson, ami minden évben borzalmasan kellemetlen számunkra, hiszen a városközpontot végig ordítják, tülkölik egy platós teherautón, vagy egy traktoron a gyerekek, mire az ember kimenne, hogy megnézze őket már csak porzik utánuk az út, és csak a bosszúság marad. Lehet ez az esemény lényege, hogy így tűnnek el ezek a gyerekek az életünkből? Érettségi után már csak pillanatokra látjuk őket, hiszen tanulni kell, felvételizni, rohanni állás után. No, szóval vége a bolondozásnak, kihirdették a negyedikes  év végi eredményeket is. Aztán jött a szerenád, ami nem tudom hogyan sikerült, mert a gyerek még most is alszik, kimerülten, félholtan. Végig gitározta, énekelte Attilával az éjszakát. Délután jönnek a vendégek, apa egy nagy bográcsban babgulyást készít, a szomszédok süteményt sütnek, anya takarít. Ez a mai nap programja. Ja, s hogy el ne felejtsem ing vasalás, szépítkezés, és rohanás az ünnepségre. Mind csak azon izgulok, hogy ne bőgjem végig ezt a szép eseményt. Eszembe jut, amikor első osztályba kísértem a fiam. Ott is csak én sírtam, a gyerek várakozással teli, feszült figyelemmel hallgatta a tanító nénit. Azért nagy öröm ez nekünk. Megadatott, hogy tizennyolc éves koráig itt legyen velünk, jó tanítók, tanárok keze között megtanult mindent amit lehetett, most már kirepülhet a fészekből, ebből a kicsit poros, olykor sáros,de kedves kisvárosból, ami mégiscsak a szülő- és felnevelő földünk. Ma ballagnak, mi is velük együtt, kísérjük őket az úton, amíg lehet.