1989 decemberében a Tv-ben rettenetes képsorok sokkolták az embert. Temesváron lőttek, ágyuk vonultak Bukarest főterén. Az adventi készülődésben szinte egy emberként érezték a püspökladányiak, hogy segíteni kell! A boltban mindenki úgy vásárolt, hogy egy kosár tartós élelmiszert a gyűjtőhelyre vitt. Egyik este késői órában kopogtak az ajtónkon. Két rendőr állt a küszöbön és azt a hírt hozták, hogy Lezsák Sándor üzeni, hogy főzzünk több liter kávét, és vigyük ki az állomásra, mert jönnek a segélyszállítmánnyal és nagyon fáradtak. Vendégünk Kerekes Laci ( a fiatalon elhunyt Jászai Mari-díjas színművész ) ötlete volt, hogy vigyük le a Korona Bárba a kuktát és főzessük tele kávéval, aztán az urammal kivitték az állomásra. Én még nem éltem 1956-ban, de az elbeszélésekből és az olvasottakból úgy éreztem, hogy a történelem ismétli önmagát. Kivágták a román zászlóból a kommunista címert, a házfalakon géppuska sorozat nyomai, borzalmas, titkos halálesetek, eltünések, temetések. Bihari Laci videója olyan, mintha sok-sok évvel ezelőtt történt volna mindez, pedig most volt, karnyújtásnyi időre.  Jó látni ahogy együtt vagyunk. A határon túliakért, az elesettekért, a segítségre szorulókért aggódunk és dolgozunk.  Azt gondolom, van mibe kapaszkodni. 

TANÚSÁGTÉTEL ÉS FIGYELEMFELKELTÉS - Gyalogos zarándoklat a kettős állampolgárságért
Száznál több üzenetet hoz Budapestre erdélyi és partiumi magyaroktól az a gyalogos zarándoklat, amely Nagyváradról indult útnak. A kezdeményezés célja elsősorban a tanúságtétel és a figyelemfelkeltés; arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy a határon túli magyarok egységesen támogatják a kettős állampolgárság bevezetését - hangsúlyozta Mátéffy Balázs, a budavári Mátyás-templom ifjúsági közösségének vezetője.A zarándokokat Varga János káplán fogadja szombaton a budavári Mátyás-templom előtt, majd szentmisén vesznek részt. A Budapestre hozott, illetve a nagyváradi püspökségre e-mailen eljuttatott üzeneteket a legfőbb közjogi méltóságokhoz, valamint a négy parlamenti párt elnökéhez továbbítják - mondta Mátéffy Balázs. A zarándokok múlt vasárnap indultak el Nagyváradról Budapestre. Váltott menetben haladtak napkeltétől napnyugtáig, naponta ötven kilométert tettek meg. A menet Biharkeresztes, Püspökladány, Kisújszállás, Szolnok, Tápióbicske és Nagytarcsa érintésével érkezik a magyar fővárosba.- olvashattuk a hvg 2004. november 26.-i számában a hírt.
A zarándokok november 21-én indultak Kolozsvárról, az erdélyi nagyvárosból Budapestre, hogy ezzel is felhívják a figyelmet a december 5-ei népszavazás fontosságára. Az erdélyi Kárpát Egyesület hat tagja kedden beszámolt a 260 kilométeres út élményeiről.A távot felváltva tették meg az akciót kezdeményező Budavári Fiatalok Közösségével. Az erdélyiek mintegy 180 kilométert gyalogoltak, a zarándoklat állomáshelyein miséken vettek részt, és találkoztak az útvonal mentén levő települések lakosságával, elöljáróival. Budapesten a politikai pártok vezetőinek, a parlament és a kormány illetékeseinek nyújtották át az erdélyiek leveleit, üzeneteit. A zarándokcsapatot az Elnöki Hivatalban is fogadták. A vállalkozó kedvű kolozsváriak korelnöke, a 76 éves Nagy Lajos elmondta: több ízben is megtapsolták a csapatot és virággal, buzdító szóval fogadták őket, útjukon nem tapasztaltak ellenséges megnyilvánulásokat.- az idézet Rostás Péter István beszámolójából való.
A Miniszterelnöki Hivatal november 29-én, hétfőn - kétnapos hezitálás után - mégis átvette azt a százoldalas levélköteget, amelyet magyar fiatalok hoztak el gyalogos zarándoklat keretében Nagyváradról Budapestre. A levelek az Erdélyben élő magyaroknak a magyarországi választókhoz szóló, a kettős állampolgársággal kapcsolatos üzeneteit tartalmazzák. Az üzenetek másolatát már korábban átvette a Magyar Köztársaság elnöke, az Országgyűlés elnöke, valamint megkapták a parlamenti pártok elnökei is. A gyalogos zarándoklat Krisztus király ünnepén indult Nagyváradról. 
A nagyváradi székesegyházban november 21-én Tempfli József püspök és a szentmisére egybegyűlt hívek fogadták Mátéffy Balázst,a Mátyás-templom múzeumának igazgatóját és maroknyi csapatát, akik a magyarországi választókhoz eljuttatták az erdélyi magyarok kettős állampolgársággal kapcsolatos, a püspökségre megküldött üzeneteit.
Mi csak a szívünket és a lábunkat tudjuk felajánlani a határon túli magyarok remélhető jobb jövőjének érdekében - fogalmaztak a zarándokok, akik még aznap gyalogosan indultak Budapestre. Mátéffy Balázs elmondta: zarándoklatuk természetesen a népszavazáshoz kötődik, de útjuk elsősorban hitből fakad. Azért indulnak el, mert tudják, december 5-e Magyarországon nem csupán fordulópont, hanem kegyelmi pillanat. Tudják, hogy Mária országának egysége politika fölötti dolog.
Van, ami pénzbe kerül, mégsem pénzkérdés - mondta Dávid Ibolya a székesegyházban megtartott szentmise után. - Ahogy pénzbe kerül egy gyermek, egy öreg szülő gyógyíttatása is, mégsem ez a döntő kérdés a hozzátartozók számára. Voltak évtizedek, amikor azt mondhattuk, nem tehetünk róla, idegen hatalmak döntöttek, ma azonban nem mondhatunk ilyet. Ma nekünk kell szembenézni azokkal a honfitársainkkal, akik az elmúlt évtizedben szenvedtek magyarságukért, családjukért, kultúrájukért.
Bíró Rozália, Nagyvárad alpolgármesterasszonya tolmácsolta a város magyarjainak kérését Szili Katalinhoz,a Magyar Országgyűlés elnökéhez intézett üzenetében. Kérem Önt, vesse latba vitathatatlan tekintélyét, és szorgalmazza egy olyan jogszabály megalkotását, amely számunkra ennyi idő után végre a határok módosítása nélkül is biztosítaná a nemzeti újraegyesítést.
Lakatos Péter, az RMDSZ megyei elnöke a magyarországi négy párt elnökéhez intézett levelét olvasta fel: Mi nem alamizsnát kérünk. Azt szeretnénk, ha legalább kétmillió magyar állampolgár felelne igennel a december 5-ei népszavazáson...
A Volt Munkaszolgálatos Katonák Partiumi Egyesülete a következőket üzente:
Kérjük, döntsenek bölcsen! Mi, volt munkaszolgálatosok duplán szenvedtünk kisebbségi létünkért. Minden megaláztatást magyarságunk miatt kellett elviselni, és mégis helyben maradtunk, ragaszkodván őseink földjéhez, gyökereinkhez, melyekhez kötődünk, és így lesz ezután is. Apáink büszkék voltak arra, hogy a Magyar Szent Korona tagjai lehettek. A magyar nemzet csak együtt lehet életképes a XXI. század kihívásaival szemben.
A szentmise végén Tempfli József püspök átadta a püspökségre beérkezett üzeneteket Mátéffy Balázsnak és zarándoktársainak, akik a múlt szombaton érkeztek Budapestre, a Mátyás-templomban megtartott szentmisére, amelyen Mádl Dalma asszony is részt vett. Mint ismeretes, aznap a Miniszterelnöki Hivatalban még nem vették át az üzeneteket. - Kovács Ágnes tudósítása az Új ember c. lap 2004.12.03.-i számában.
Legszebb emlékeim közé tartozik ez az esemény, hiszen Püspökladányban mi és a barátaink fogadtuk ezt a maroknyi csapatot. Joó Istvántól jött a hír, hogy meg kellene szervezni Püspökladányban a zarándokok fogadását, elhelyezését. Lendvai Csaba állatorvos Sárrétudvariból a húst adta, aztán az uram megfőzte finom gulyásnak, Arnóth Sándor, mint a múzeum igazgatója a helyet biztosította a vacsorához, a Kálvin téri iskolából hoztuk az asztalokat és székeket, Csillagné Marianna pedig megszervezte, hogy ki, melyik családnál tölti majd az éjszakát. Hozzánk fiatalok jöttek, a Mátyás templom ministránsai. Marci fiunk nagy izgalommal várta őket. Vacsora után a fiúk behoztak a konyhába egy dobozt. Feltették az asztalra, s mikor kinyitották nem jutottunk szóhoz. A Szent Korona gyönyörű másolata volt, melyet a zarándokok végig magukkal vittek az úton. A gyerek, de mi is ámulva szemléltük, ma is borzongva és meghatódva  gondolok arra, hogy a konyhánkban csodálhattuk meg a magyar nép szent ereklyéjét. Reggel misére mentünk, s ott az oltár előtt helyezték el a fiatalok a Szent Koronát. Évekig leveleztünk a csoport egyik fiataljával, meghívtak budapesti otthonukba, karácsonykor üdvözöljük egymást. Nagyon szép emlékem ez, hiszen akkor ott, a múzeumban, otthon nálunk, és másnap a templomban olyan katartikus erő tartott össze bennünket magyarokat, hogy azóta sem éreztem ilyen összefogást magam körül. ( a fotóalbumban több képet is találnak a 2004. évi decemberi  eseményről )

1992 májusában készült a fotó a Városháza előterében, amikor idegenforgalmi és információs irodát nyitott ott az önkormányzat. Marci fiunk három hónapos volt. Az uram kezében még cigi, ezek szerint aztán dobta el. Tehát mit is jelent egy gyermek születése? Erőt ad, hogy leszokj káros szenvedélyeidről. Én is a gyermekeim miatt tettem le azt a büdös bagót. Köszönöm nektek: Bence és Márton! Örömet és boldogságot, szeretetet hoz, ha gyermek születik a családban. Elhessegetődik a bánat, a szomorúság felőled, hisz annyi minden történik velük és így velünk, szülőkkel is. Most, hogy Marcinknak is feltűzték a szalagot a gimiben - ott volt szinte az egész család ezen az ünnepen -, kirepült a fészekből a harmadik fiúnk is. Most már elkezdi saját életét, útját.

Jó rájuk nézni, ahogyan Bence ül Mártonnal a lovon, azt az odaborulást, mikor Marci fáradtan Danihoz bújik Prága fölött. Édesapa  kicsi fiával a karácsonyfa mellett 1999-ben. Ezek a fiúk életem fényei. Bence fiamat 19 évesen szültem - lehetnék középkorú nagymama -, Marcikánk világra jöttekor 35 éves voltam, és nagy élmény ez nekünk, mert megfiatalított bennünket, „öreg szüléket”. Szóval boldogság és öröm a gyermek.  Szeretném, ha fiaimnak is megadatna ez az érzés, imádkozom értük, hogy így legyen. 

Megérkezett az osztrák fővárosba a világszerte ismert Bécsi Adventi Varázslat egyik főszereplője, a 27 méter magas karácsonyfa - olvasom és hallom a híradásokban.
Gyönyörű lesz, mint minden fenyő, melyet díszbe öltöztetnek advent idején. Eszembe jut, hogy egyszer mi is voltunk adventkor Bécsben, s el is kezdem keresgetni a fotókat erről az emlékezetes utazásról. 1996 december 7-e van ráírva a képre. Csontos mama és Dani is velünk volt. Öten utaztunk a kis Twingóban, de milyen jó is volt. Minket felnőtteket teljesen elvarázsolt a fényár, az adventi vásár a Városháza körül, aztán az, hogy az épületben játszóházas foglalkozások voltak, lehetett mézest sütni, gyöngyöt fűzni. Az utcán bolyongva nem éreztük, hogy hideg van, mert finom forralt bort lehetett venni,ami melegített belülről, sült gesztnyét, aminek még most is érzem az ízét a számban, a gyerekeknek forró teát és puncsot kínáltak. Rengeteg ember volt az utcán nem foglalkoztak azzal, hogy hideg van, esik a hó, örültek egymásnak, beszélgettek. Mártonkánk pedig személyesen találkozott a Mikulással akitől meg kell mondjam kicsit megijedt, pedig édességet kínált neki Szent Miklós püspök kései utóda.

 Csontos mama, Farkas Marci, Csontos Gabi és Farkas Dániel a bécsi Városháza előtt 1996 adventjében  

 Emlékezetes utazás volt, édesanyám nem volt még akkor soha nyugaton. Ezt úgy kell érteni - a mai fiataloknak magyarázom -, hogy külföldön már járt, csak nem Európa nyugati felén, mert sem anyagi lehetősége nem volt erre életében, és egyébként is államilag meghatározott valutakeret volt, évente egyszer lehetett nyugatra utazni, stb, stb. Szóval 1996-ban a család megbeszélte, hogy ez lesz a karácsonyi ajándék mindannyiunk számára, hogy elutazunk Bécsbe, megnézzük az adventi forgatagot. Marci nem sokra emlékszik a dologból, hiszen még elég kicsi volt, de édesanyám máig emlegeti ezt az utat. Jó volt együtt lenni, s a közös élmény mai napig felejthetelen számunkra.   

1995. október 23.-án a  polgári gondolkozású önkormányzati képviselők (Arnóth Sándor, Demetrovics József, Lövei Sándor, Mile István, Szabó Ferenc, Tóth Lajos, Varga Gusztáv) és a baráti körünk úgy gondolta, hogy  méltón kellene megemlékezni az 1956-os forradalomról. Csöndes esti gyertyafényes felvonulást szerveztünk a Karacs Ferenc Múzeumtól indulva a Hősök teréig. Ott, egy debreceni színész mondott verset, akinek a honoráriumát Mile István képviselő úr fizette ki, majd felolvasásra került egy határozati javaslat az önkormányzat felé, hogy kezdeményezzük egy 1956-os emlékmű felállítását a jelenlévők akaratából.
Ebből született az 1956-os emlékkő, melyhez az akkori önkormányzat a földterületet adta, a követ Győrfi Lajos ajándékozta, a kőfaragó Papp Zoltán volt. Azóta, minden év október 23-án összegyűlünk, mi emlékezni akarók a Karacs Ferenc Múzeum előtt, hogy gyertyát gyújtva, végig sétáljunk a Kossuth utcán az emlékkőig, ott emlékezzünk a vérbefojtott szabadság küzdelem mártírjaira. Vigyáztunk már annak idején a megfogalmazásra, gyertyás megemlékezést tartunk, nem fáklyás felvonulást. Csendes főhajtás ez.

Október 6. Nevezetes dátum. 1999-ben - éppen tíz éve - nemzeti gyásznappá nyílvánította az Országgyűlés az aradi vértanúk halálának napját. Tíz éve a Fábi házaspár Püspökladányban vette a fáradságot és megszervezte a mi kis ünnepségünket, melyen közösen gyújtunk gyertyát - azóta is minden éveben - a Győrfi Lajos szobrászművész által alkotott Huszáremlékmű előtt. Fábiné Jutka műsort szerkeszt, tizenhárom kis virágcsokrot köt, gyertyát vesz, hogy október hatodikán méltó módon emlékezzünk. Míg itthon voltak a gyerekei, ők és néhány barát idézte meg azt a véres, gyilkos októberi hajnalt. Ebben az évben kérte Jutka, hogy segítsünk, mert már a legkisebb fiúk is Nyíregyházán van kollégiumban, és nincs akinek odaadja a felolvasnivalót. Természetesen a baráti társaságban lévő gyerekek vállalták a feladatot. Minden alkalommal elhangzik a vértanúk neve, utolsó mondataik, ahogyan a halált várták. Elgondolkodtató, hogy ezek a nemzeti hősök (egyébként alig találni köztük magyar nemzetiségűt) milyen emberek is voltak. Például Kiss Ernő, aki örmény származású, gazdag kereskedő család sarja volt, vagy Damjanich tábornok, aki a siralomházban tért katolikus hitre, s lelkében szívében megnyugodva, az utolsó kenettel felvértezve várta a halált. Nekem minden alkalommal felemelő érzés az a fél óra, amikor ott vagyunk a szobornál. Ugyan nem hírdetjük a reklám újságban és nem szoktunk drótpostán sem üzenni egymásnak,de hol többen, hol kevesebben vagyunk, és minden évben ott vagyunk október hatodikán, s az a fél óra az aradi vértanúkról szól, azokról az emberekről, akik hősként, emberhez méltón, a hazáért, a szabadságért haltak. Nagy szavak? Lehet, de mára már elfelejtettük a nagy szavakat, a szavak jelentőségét. A szavak után az emlékezés jelentőségének a felejtése jön. Én nem szeretném ha nálam ez bekövetkezne, mert a felejtés beteggé, öntudatvesztővé tesz, viszont az emlékezés gyógyít, erőt ad, összetartozásunkat bizonyítja. Az uram, mint osztályfőnök harmadik éve október 6-án az osztályában egy szertartás részese. Ezen a napon ünneplőbe mennek az iskolába, meggyújtják a tizenhárom mécsest az osztályteremben, felolvassák a tizenhárom ember nevét, önéletrajzuk fontos elemeit, búcsúleveleiket, utolsó mondataikat, aztán elfújják a gyertyákat, és folytatódik tovább a nap. De megálltak egy pillanatra, lerótták kegyeletüket a vártanúk előtt, felrémlett bennük, elgondolkodtak azon, hogy voltak, esetleg vannak valódi hősök is, akik egy szent célért életüket adták. Megérinti őket az a pár perc, csak következetesnek kell lenni, és példát kell mutatni.  

Húsz év nagy idő! Mit is írhatnék a Püspökladányi Hírek születésnapjára? Hogy talán többen is segítettük, köztük én is a fogantatását, hiszen a püspökladányi ellenzéki újság - a Tárogató - megjelenését követően adta ki a Városi Tanács 1989 őszén. Forró ősz volt az, lehet ilyen lesz az idei is? Ekkor volt az úgynevezett rendszerváltozás, és új kézbe került a város, és az újság is. 1991 júliusában már megújult formában került az olvasók elé a Püspökladányi Hírek, melynek oldalaira már én is írtam. Szeptemberben a készülő II. Világháborús emlékműről, Győrfi Lajos gyönyörű alkotásáról fogalmaztam meg gondolataimat. Ez a cikk azóta is felejthetetlen számomra. A szobor is, mert igen nagy vihart kavart, az országos média is foglalkozott vele, s hogy miért, mert talpazata a Nagy-Magyarországot formázza. 1998 novemberében – milyen érdekes ez is ősszel történt - a Püspökladányi Hírek felelős szerkesztője lettem. Lelkes, ötlet-dús csapattal írtuk az újságot. Új rovatok születtek: a Mi van vele címűben a városból elszármazottakat kerestük fel, és adtunk hírt munkájukról. Egyházi oldalunk is volt, valamint szeptemberben órarenddel, decemberben színes falinaptárral ajándékoztuk meg a város diákjait, és a kedves olvasókat. Mindezt a Hektográf Nyomda segítségével tudtuk megvalósítani, és 2001 januárjától ugyancsak a nyomda, és annak tulajdonosa, és vezetője – Kiss Gábor Úr – jóvoltából színessé lett a lap első, és utolsó oldala. Higgyék el, én sem gondoltam volna, hogy ez milyen minőségi változás egy újság életében. Aki meglátta a Püspökladányi Híreket egyből kézbe vette, és nem tudta letenni addig, míg legalább végig nem lapozta. Köszönhető volt ez egyébként Pusztai Imrének is, aki szerkesztőségünkbe nőtte ki magát igazi fotóssá, és jó tollú újságíróinknak, akik érdekes és színes hírekkel írták tele a lapot. A tördelőről - Szilágyi Zoltánról - sem akarok megfeledkezni, hiszen ötletei, szinvonalas és ízléses, megújulni mindig kész munkájával nagyban hozzájárult az újság sikeréhez. Voltak olvasói leveleink is, melyet szíves-örömest tettünk közzé, így például Kerekes Jóska bácsi írását – 2000 áprilisában -, Egy apa öröme címmel, melyben arról írt, hogy fia, Kerekes László színművész Jászai Mari-díjat kapott, aztán a veszteségről, a fájdalomról, mikor is G. Nagy Ilián versével búcsúztunk tőle. Volt például Illik, nem illik cikksorozatunk, bemutattuk a magyar szenteket, s „A mi utcánk óh be szép” címmel minden hónapban egy-egy utca múltját, és jelenét vettük górcső alá a lap hasábjain. Ekkoriban talán a legjobban várt rovata az újságnak a – kisbíró – által írt Közhírré tétetik című írás volt, mely 2001 augusztusában nem jelent meg - csak egy fehér folt éktelenkedett az újság közepén-, mert Dr. Molnár László, a város polgármestere kicenzúrázta azt. Szívesen emlékszem még arra, hogy az ugyancsak születésnapját ünneplő Daru Tv-vel egy helyen, közös helyiségekben dolgozhattunk, így jöhettek létre olyan együtt meghirdetett felhívások, versenyek, mint például Az én anyukám című fogalmazás pályázat, vagy az Adventi kirakatverseny. Nem volt könnyű abban az időben újságot szerkesztenem, hiszen baloldali volt a polgármester, és jobb oldali többségű volt az önkormányzat. Hol az egyik, hol a másik oldalon lévőnek volt kifogása, igénye, óhaja-sóhaja a lappal kapcsolatban. Nekem pedig erre mindig az volt a válaszom: - Mi nem a polgármesternek, és nem a képviselőknek, hanem az olvasóknak írjuk a Püspökladányi Híreket.        

Ez a kép is a kilencvenes évek elején készült. A csoportképen a Csillag és a Molnár család, Margit néni, a nagymama, Dezső, és előtte egy mosolygó hölgy Helén. Egyszer a templomban Csillagné Marianna arra kérte az uramat, hogy tolmácsoljon már nekik, mert az Árnyas Kempingből itt van egy aranyos osztrák házaspár, akik szeretnének velük beszélgetni, de nem tudnak szót- váltani.  Az osztrák házaspárnak - akik minden vasárnap ott voltak a misén - feltűnt a népes család, a sok gyerek és szerettek volna valami kis csekélységgel kedveskedni nekik. Ennek a megmagyarázásához kellett Dezső.  A képet a férj, Alois készítette, aki már sajnos nem él. Helénnel, a feleséggel azóta is tartjuk a kapcsolatot mi is, és Csillagék is. A fotón látható gyerekek közül - a nagyobbak - többen már családot alapítottak, így Molnár Anna, aki öt gyönyörű gyermek édesanyja, Csillag Kristóf, akikhez a nyáron hozott újabb babát a gólya. Molnár Klára is boldog családanya, és nemsoká reumatológusként fog dolgozni a szolnoki kórházban. Bátyja, Molnár Gábor a nyáron nősült, s reméli, hogy kiváló sebész válik belőle, most rezidens Svédországban. A kisebbek közül Csillag Marianna építészmérnök lett, Molnár Margit a Debreceni Egyetem Orvostudományi karán tanul, tehát folytatva a családi hagyományt szintén orvos lesz, Csillag Jani a Szent István Egyetemen végzett, Csillag Kati a Kertészeti Egyetem hallgatója. S, hogy miért kerültek ők az emléktöredékeim közé? Csak azért mert számunkra ez a népes család a minta, hogy egy kisváros középiskolájából is lehet szép eredménnyel egyetemre kerülni, hogy hogyan lehet egy családot összetartani, hogy hogyan tud még a dédunoka nevelésébe is besegíteni a nagymama, hogy hogyan lehet hittel, reménnyel és szeretettel élni.    

Ez a fotó 1990-ben vagy 1991-ben készült. Ekkor alakult meg Püspökladányban a Gazdakör, ezt onnan gondolom, mert  az uram mellett - akit akkor választottak meg frissibe Püspökladány polgármesterének-,  Örvendi László és Szabó Imre ül, az újsüttetű civil szervezet szakmai segítője Hajdúszoboszlóról, és  első elnöke.
S hogy milyen volt a rendszerváltozás korában a polgármesterválasztás? Arról  egy hajdanvolt püspökladányi fiatalember írta le nemrég emlékeit. 
„Fel is sejlett azonnal a 90-es év, abból is az Önkormányzat alakuló ülése. Az volt a mi életünkben az első ilyen jellegű esemény, s a levezető elnök/korelnök szerepét betöltő Cs. Tanár úr sem rendelkezvén e témában gyakorlattal, bizony elkövetett egy-két hibát. Többek között azt is, hogy afféle népgyűléssé engedte fajulni az ülést, ahol bárki beledumálhatott, akinek volt hozzá kedve. Városszerte elterjedt az alakuló ülés előtt, hogy M. I. az "ellenzék" polgármester-jelöltje, aki ebben az időben az egyik önkormányzati tulajdonú közszolgáltatásokat ellátó vállalat/kft? igazgatója volt. Többek között ehhez a céghez tartozott a lakossági szemétszállítás is.  Jellemző az akkori politikai káoszra, hogy az elvileg erősen antikommunista retorikával bíró POFOSZ a régi tanácselnököt szerette volna a polgármesteri székben látni. /Már ha egyáltalán volt ilyen szervezet, s nem csak egy-két karakteres arc jelentette az egész politikai képződményt/ No most, történt az alakuló ülésen, hogy a POFOSZ sztárjaként tündöklő N. S. "bácsi" felszólalt. Naná, hogy megtehette, ahogy bárki más is, aki nem volt képviselő./ Ilyen azóta se volt/. Felszólalt, mégpedig egy szépívű koncepció mentén. Gondolatmenete arra a "fülesre" építkezett, amelyet az előbb említettem, az "ellenzék" polgármester jelöltje kapcsán. Remek ívű felszólalásában kifejtette, hogy teljesen alkalmatlan a polgármesteri tisztségre M. I. hiszen  a szemétszállításban rendszeresek a problémák. Márpedig aki a szemetet sem képes elfogadhatóan menedzselni, az a várost hogy tudná? /Nem szó szerint!/ Ekkor az ülés átváltott komédiává. Saját elvbarátai vörös fejjel próbálták félbeszakítani, a hozzá képest ellenzékiek pedig a térdüket csapkodva röhögtek. Történt ugyanis, hogy a felszólalást vagy húsz perccel megelőzően bejelentette az MDF, az FKGP és az SZDSZ, hogy Dr. F.D.-t jelöli a polgármesteri posztra. Szegény S. bácsi azonban nem figyelt oda, ugyanis a papírt györkölészve magolta a szövegét”
Valóban így zajlott az az első önkormányzati ülés, sőt a felhergelt baloldali tömegből néhányan még betonbadöngölést is ígértek fennhangon az újjonnan megválasztott jobb oldali polgármesternek. Még az a szerencse, hogy Farkas Dezső (a kép jobb oldalán áll) higgadt,  nyugodt természetű ember, mert mint azt fent olvashattuk az eredetileg polgármesternek jelölt M.I. is azért lépett vissza a jelöltségtől, mert őt is megfenyegették a választást megelőző éjszakán, ekkor kérték meg Dr. Farkas Dezsőt a rendszerváltó pártok képviselői, hogy vállalja el a jelöltséget. 

Szabadka főterén állunk az urammal egy lámpavasnak támaszkodva. Ez a kép is 1989-ben készült. Igen el vagyunk kámpicsorodva. Nem is csoda, hiszen abban az időben a művelődési központban dolgoztam, és a legfőbb bevételt hozó tevékenysége a háznak az volt, hogy bevásárló-buszos-kirándulásokat szerveztünk a szabadkai piacra. Hajnali indulással, egész napos kóválygással a zsúfolt zsibvásárban, és aztán éjszaka haza. Már akkor sem volt nagy állami támogatása a kulturának, így ezekből a vásározós buszos utak bevételéből tudtunk valami kiállítást, vagy más egyéb szinvonalas előadást megszervezni. Az embereknek is jó volt ez, hiszen a választékért, az olcsóbb árakért érdemes volt megtenni ezt a fárasztó utat.  Tehát egyszer mi is elmentünk, de megfogadtuk, hogy soha többé, ugyanis a lábam bedagadt, kitört rajtam a migrén, és arra is rájöttünk, hogy nem nekünk való ez a piacozás, nem értünk hozzá, és nem hogy nyernénk, inkább vesztünk rajta. Aztán ebben az időben voltak még népszerűek a bécsi utak, melyek ugyan így zajlottak, csak oda a tehetősebbek utaztak, hiszen ott a Máriahilfer strassén lehetett vásárolna és az mégis csak elegánsabb. Egyszer oda is elmentem, igaz nem magam miatt, hanem egy ismerősömnek kellett a valutakeretem, hogy meg tudják venni a családnak a számítógépet, így utaztam én is velük  tölteléknek. A határon közel tíz kilométeren keresztül lépésben haladtunk, annyi volt a magyar kocsi a vámig. Ekkor történt az is, hogy a püspökladányi Pártbizottság teljes apparátusa is kinn volt Bécsben az április 4-ei ünnepnap alkalmával, így a felszabadulást ők Bécsben ünnepelték. Húsz évvel ezelőtt a banánt még pult alól lehetett kapni és protekcióval az ABC-ben, sorban álltunk a kenyérgyári bolt előtt kenyérért, nem utazhattunk külföldre egy évben csak egyszer. Ausztriában olyan árubőség volt a magyar viszonyokhoz képest, hogy én rosszul lettem a bevásárlóközpontban, és míg az ismerőseim vásároltak én a lemez részlegen hallgattam sorra a jobbnál jobb számokat. Nem volt sok pénzem, de egy Leonard Cohen lemezzel tértem holtfáradtan haza. A művelődési központban ekkor már valóban csak a dolgozók fizetésére volt elég az  államtól jött apanázs, így a tartalmi munka az ilyen jellegű bevételes szolgáltatásokra korlátozódott. Ekkor kezdődött a turkáló korszak, én, mint mentálhigiénés munkatárs rendszeresen gépeltem az irodába betérőknek a kérvényeit, hallgattam panaszaikat, adtam az életvezetési tanácsokat. Nem volt még családsegítő szolgálat, nevelési központ, volt viszont nagyon sok reményt-vesztett, elkeseredett ember. Ebben az időben rendszeresen bejárt hozzám az irodába a püspökladányi munkásőrség parancsnoka beszélgetni, úgyis mint rokon, de lehetséges, hogy az emberek reakcióinak szondázása végett. A kollegáim közül senkinek nem volt autója, az akkori igazgató asszony soron kivül jutott hozzá egy négyütemű Trabant gépkocsihoz, amit Debrecenben a Merkur telepről az uram hozott ki, mivel a főnöknőmnek akkor még nagyon friss volt a jogosítványa, és nem volt mersze a vadonatúj autóját hazahozni.