Ma  november elseje van, Mindenszentek ünnepe. Ez az az ünnep, ami számomra egy idő óta jelent csak valamit. Gyerekkoromban nagymamámmal, anyukámmal  kimentünk a temetőbe, gyújtottunk gyertyát. Nem nagyon emlékszem, hogy hatott volna rám, mivel a sírokban olyanok feküdtek, akiket nem ismertem személyesen. Anyai és apai nagyapám, nagymamám, meg a kistestvérem, aki a születése után pár órával meghalt. Ezt anyukámtól tudom, erről mindig csak a temetőben beszélt. Gimnazista koromban halt meg anyai nagyanyám, de akkor olyan életkorban voltam, ami teljesen elvonta a figyelmem a halálról. Nem is beszéltünk róla soha, illetve nem emlékszem, hogy szóba került volna. Aztán 1984-ben elment apukám. Huszonhét évesen már felfogtam, hogy milyen veszteség ért. Beteg volt. Tüdőrák emésztette el, a kórházban halt meg. Mentem látogatni, örömmel léptem be a kórterembe, ahol üres volt az ágya. Megdöbbentem. Anyukám és a testvérem fel voltak készülve, de megegyeztek, hogy velem nem beszélnek erről, ne legyen nekem rossz. Igazából még ma sem tudom feldolgozni a halálát. ...

A Harmincéves vagyok című musical jutott eszembe és Adamis Anna szenzációs dalszövege mikor megkaptam a földesi Karácsony Sándor Általános Művelődési Központ - volt munkahelyem - jubileumi ünnepségére a meghívót. Előszedtem azonnal, no nem a cédulákat, hanem a fotós fiókot és elkezdtem kutakodni benne. Azonnal feltolultak az emlékek, hiszen az 1980-ban átadott intézménybe 1982-be kerültem népművelőnek, ahol a kiállítások szervezését bízták rám. Az új épületben öröm volt kiállításokat szervezni és az intézményvezetés támogatta minden elképzelésemet. Már akkor nagy hagyománya volt a szövésnek ott Földesen, és ezt Lipcsei Jánosné rajz szakos kollegánknak köszönhettük, így temészetes volt, hogy textilesek bemutatkozását szerveztem. ...

Újra megelevenedett a sárkány Nyírbátorban, a Báthoryak városában, ahol mai napig őrzik emlékét. Tizennyolcadik éve várja a vendégeket július első hétvégéjén a Papok rétjén maga Báthory fejedelem, a tó partján a vas sárkány. A 2009-ben kezdődött hatalmas város projekt miatti építkezés, no meg a mai ínséges pénzügyi helyzet egy kissé megakasztotta a fesztivál menetét, de hál’isten a szervezők lelkesedése és energiája töretlen. Kicsit édes-bús-keserűre sikeredett nekem ez a mostani Szárnyas Sárkány két nap, de azt gondolom, hogy talán emiatt lesz a legemlékezetesebb. Pénteken, mint ahogyan minden évben Csaba és családja már korán felkerekedett, hogy mielőbb Nyírbátorba érjenek és sátorvárosunkat felépítsék a kollégium udvarán. A Szárnyas Sárkány Fesztiválon való megjelenés már szinte hagyomány baráti társaságunkban. Csaba és Krisztina terjesztették a kórt, s mi velük együtt egyre betegebbek lettünk az évek során, s csak akkor gyógyulunk, ha júliusban Nyírbátorban éjjel-nappal, esőben, rekkenő napsütésben színházat, koncertet, bábelőadást nézhetünk. A sátorváros családjai már jó ismerősként, szinte barátokként köszöntik egymást. Az idén például Zoliék autójában bennragadt a kulcs, így szabályosan fel kellett törni azt. No, jöttek is a helyiek, a szomszéd sátor lakói és különböző módszereket ajánlva, egyre jobb és hasznosabb célszerszámokat adva kézbe kb. másfél órás „megfeszített” munka után be is jutott Zoli az autó belsejébe, és lám kezében volt a kulcs. ...

A Petőfi Sándor Általános Iskolában másodikos voltam, amikor eljött hozzánk egy kedves néni, és megkérdezte, hogy ki szeret énekelni, ki szeretne zenét tanulni? Elmondta, hogy a Művelődési Házban vannak a szolfézs órák, ahol sokat dalolunk majd, valamint azt, hogy van ott zongora, és megtanulhatunk zongorázni is. Engem annyira szíven ragadott Kamilla néni lelkesítő beszéde, hogy már úgy mentem haza, én zeneiskolás leszek. Otthon be is jelentettem, hogy beiratkoztam. Anyukám el volt ájulva, hogy milyen önálló ez a gyerek, majd utána érdeklődött, hogy mivel is jár ez a zeneiskola. Miután megkérdezte rájött, hogy tulajdonképpen semmibe nem kerül, csak a gyerek szabadideje hasznosan, értelmesen telik. Az egykori Művelődési Házba – ami a mai Hanza Üzletház helyén állt - nem sok ideig jártunk, mivel felépült a Petőfi utcán a Zeneiskola. ...

Hát végre eljött. Túl vagyunk a "bolond"ballagáson, ami minden évben borzalmasan kellemetlen számunkra, hiszen a városközpontot végig ordítják, tülkölik egy platós teherautón, vagy egy traktoron a gyerekek, mire az ember kimenne, hogy megnézze őket már csak porzik utánuk az út, és csak a bosszúság marad. Lehet ez az esemény lényege, hogy így tűnnek el ezek a gyerekek az életünkből? Érettségi után már csak pillanatokra látjuk őket, hiszen tanulni kell, felvételizni, rohanni állás után. No, szóval vége a bolondozásnak, kihirdették a negyedikes  év végi eredményeket is. Aztán jött a szerenád, ami nem tudom hogyan sikerült, mert a gyerek még most is alszik, kimerülten, félholtan. Végig gitározta, énekelte Attilával az éjszakát. Délután jönnek a vendégek, apa egy nagy bográcsban babgulyást készít, a szomszédok süteményt sütnek, anya takarít. Ez a mai nap programja. Ja, s hogy el ne felejtsem ing vasalás, szépítkezés, és rohanás az ünnepségre. Mind csak azon izgulok, hogy ne bőgjem végig ezt a szép eseményt. Eszembe jut, amikor első osztályba kísértem a fiam. Ott is csak én sírtam, a gyerek várakozással teli, feszült figyelemmel hallgatta a tanító nénit. Azért nagy öröm ez nekünk. Megadatott, hogy tizennyolc éves koráig itt legyen velünk, jó tanítók, tanárok keze között megtanult mindent amit lehetett, most már kirepülhet a fészekből, ebből a kicsit poros, olykor sáros,de kedves kisvárosból, ami mégiscsak a szülő- és felnevelő földünk. Ma ballagnak, mi is velük együtt, kísérjük őket az úton, amíg lehet.  

Családunk kedves idős barátja Bodnár Sándor nyugalmazott középiskolai tanár,Csenki Imre néptanító-díjas, Püspökladány díszpolgára.Felesége, Bodnár Sándorné, tanárnő az osztályfőnököm volt a püspökladányi Karacs Ferenc Gimnáziumban.Rendíthetetlen hite, nem látványos, de annál meghatározóbb gyermekszeretete mai napig felsejlik bennem.Az idős házaspár megtisztelt bennünket barátságával,örömmel mentünk hozzájuk,és ők is szívesen voltak házunk,és kertünk vendégei.Mikor az uram elkezdett tanítani a karcagi Szentannai Sámuel Gimnáziumban ők biztatták, látták el tanácsokkal. ...

Ez a fotó 1993. március 13-án készült a püspökladányi Művelődési Központban Csete Ildikó textiltervező iparművész kiállításának megnyitóján. Nagyon szép volt ez a tárlat. Joób Árpád tekerőlanton játszott, Dr. Tóth Albert - akkor országgyűlési képviselő - mondott megnyitót. Nem voltunk sokan, de akik ott voltak már akkor tudták, hogy jó magyarnak lenni. Azóta hál' Isten többen vagyunk. (még több kép a fotóalbumban)

Minden nemzeti ünnep előtt kitesszük a magyar zászlót házunk falára. Valamikor 1998-ban az uram "turkált" egy zászlótartót. Aztán érdeklődtünk, hogy hol lehet kapni és mennyibe kerül egy piros-fehér-zöld lobogó. Nem nagyon volt még akkoriban, s ha volt is, igen borsos áron lehetett hozzájutni. Végül magam készítettem el. Van amikor a nagy rohanásban csak március 15-re vagy október 23-ra kerül ki a zászlónk, de az ünnepre való készülés elengedhetetlen mozzanata, mint ahogyan a kokárda kitűzése is a kabátunk hajtókájára. 1998-ban avatták Győrfi Lajos szobrászművész gyönyörű huszárját  Püspökladány szép parkjában.Ennek a szobornak a helyén egy ronda betonból készült úgynevezett felszabadulási emlékmű állt. 1990-ben a szabadon választott önkormányzat lebontatta. Jött is az országos média Ladányba, hogy hogyan merészelték ezt tenni, Farkas Dezső, a város polgármestere nem győzte a nyilatkozatokat, a riportokat. Azért jó, hogy most az a szép lovasszobor áll ott, emlékeztetve minket arra, hogy településünkről is mentek honvédek hazát védeni a negyvennyolcas forradalom és szabadságharc idején.  (még több kép a fotóalbumban)

Napok óta szeretném megírni azt az emléket, amelyet oly sokszor felidézek magamban, így télvíz idején. A disznótorok hajnalait, még gyerekkoromból, amikor apukám – akinek eredeti foglalkozása hentes volt – szúrta le a malacot, s mi gyerekek a dunna melegében borzongtunk bele ebbe. Aztán a közelmúlt disznóvágásai jutnak eszembe. Mikor a szomszéd óljában született, általunk is melengetett és felszárított pici malackák megnőttek, és amikor eljött az idő levágásra kerültek. A Rácz család segítségével újra élhettem gyerekkorom emlékeit, Marci fiunk is megismerhette a disznóvágás minden fortélyát. A bél tisztítás aprólékos munkálatait, a perzselés szakszerű folyamatát, a malac felbontás, és darabokra történő szétszedésének minden mozzanatát. A fotók között kutakodva az egyik képnek a hátulján ezt találtam: 2004 „az utolsó malac”. Mikor elmondtam ezt a családnak a vacsora asztalnál, ahol nálunk a fontos dolgok kerülnek megbeszélésre, Márton felkiáltott: abban az évben léptünk be az Európai Unióba! Igen, beléptünk, és teljesen elfelejtkeztünk a hagyományos, a természet által diktált életünkről. Arról, hogy a háznál nevelt állat húsa sokkal finomabb, mint a multiknál, zacskóban vásárolt, ki tudja mivel, és hogyan etetett disznó, marha, baromfi húsa. Arról, hogy a gyermekeink már azt sem tudják, hogy hogyan néz ki egy egész malac, annak milyen részei vannak. Hogy mi az a tarja, csülök és ehhez hasonló szavak. Azért örültem a FÖGE múltkori rendezvényének, mert ott legalább felidéződött ez, de mondhatnám a baráti házaspárt is, akik családi disznótort rendeztek nemrég, és boldogan mesélték, hogy most csinálták először életükben ezt az igen nehéz és bonyolult feladatot, de megbirkóztak vele, és még jól is esett nekik az egész napos kint lét, és a kétkezi munka.  (még több kép a fotóalbumban)