Az udvarunk közepén egy öreg cseresznyefa áll. Tavasszal, mikor virágba borul gyönyörű. A termése viszont keserű és igen picike szemű, de igen bőven van rajta mindég gyümölcs. Eleinte befőttet készítettem belőle, de azt nem igazán szereti a család. Az uram egyik nyárelőn azt gondolta, hogy lehet ebből akár lekvár is. És valóban, kimagozva és egy kis málnát hozzátéve igazán kellemes málna ízű lekvár lett belőle. A következő évben is nagyon sok cseresznyénk lett, ekkor epret tettünk hozzá a lekvár főzés alkalmával. Ez nem lett olyan finom, mivel az epernek nem volt annyira aromás íze, így jellegtelen lett maga a lekvár is. A sok gyümölcsből ekkor egy kevéske pálinka is készült, ahhoz meggy szemeket tettünk, ami ugyan jó ízt adott a finom nedűnek. Az idén eldöntöttük, hogy málnás cseresznye lekvár lesz a termés egy részéből, a nagyobb feléből pedig pálinka, hiszen kipróbáltuk, megkóstoltuk és ezeknek volt a legnagyobb keletje a családban. 2014. június 13-án, pénteken kivettem a dunsztból a 13 üveg cseresznye málna lekvárt. És még mondja valaki, hogy péntek 13. szerencsétlen nap! (Írta: Csontos Gabriella)      

Nos az a különleges eset történt velem a minap, ami bár ritkán, de azért néha előfordul, hogy gondolkodtam. Tudom persze, hogy a sok gondolkodás is káros az egészségre, de azért néha jól esik
az embernek egy kicsi belőle, és erre kiváló alkalmat biztosít a hetesi teendők elvégzése. Gondolkoztam, hogy lehetne technológiai utasításokat megfogalmazni, szép és biztos szabályrendszereket felállítani, többeket esetleg felelősségre vonni, de aztán az jutott eszembe, hogy vannak érdekesebb dolgok is annál, mint, hogy melyik szivaccsal kellene takarítani a WC kagylót... Az intézményi rendszer nem véletlenül és nem is Isten műveként alakult ki, bár a szikrát biztos Ő adta. Egyszerűen azért jöttek létre, mert vannak jó emberek és általában tele vannak jó gondolatokkal. Utóbbiak minél jobb megvalósítása érdekében többen elhatározzák, hogy együtt akarnak dolgozni, abból a célból, hogy a kapott tálentumot minél jobban tudják kamatoztatni. De a közös munkához, az együtt gondolkodástól elindulva, kompromisszumokon, megbeszéléseken majd szabályrendszerek lefektetésén, utasításkészletek kidolgozásán keresztül vezet az út odáig, amit már szerintem úgy nevezhetünk, hogy intézmény. A kollégiumok is intézmények. Mitől lesz egy keresztény vagy éppen a lelkészségünk egyik kolija több, mint más kollégiumok? Szerintem attól, hogy nem szabályok betartását várja el, hanem azok magunkévá tételét. És itt a következő gondolat: ettől nem a kollégium lesz több. Mi, a benne lakók, lesznek gazdagabbak.
- Jujj, ez olyan sablonos keresztény szöveg. Már megint a mennybéli kincsek, meg a szeretet, hallottam ezerszer...
Nem gondolkodom sokat, nem szabad, nem nekem való. Csak azt kérdezem, mi a jó?
Jó-e az, ha akkor, amikor hetes vagyok, nem csak a kötelező két fürdőt meg a folyosót takarítom ki, hanem mondjuk a saját szobánkat is, ahol hárman lakunk? Jó-e az, hogy amikor leviszem a szemetet, akkor zacskót húzok a kukába, hogy az utánam jövő hetesnek ne kelljen a kukát is kimosni következő alkalommal? Jó-e az, hogy berakom a mosógépbe a lakótársam ruháját, mert ő éppen egyetemen van, de tudom, hogy ha hazajön az lenne az első dolga, és szerintem örülni fog, ha neki már ezt nem kell megcsinálni?
Ha belegondolok, akkor ez szeretet. És nem a megfoghatatlan fogalom, hanem a kézzelfogható gyakorlati szeretet, amit nekünk, keresztényeknek, úgy gondolom, kötelességünk gyakorolni. Itt a Földön van kitől tanulni a szeretetet, gyakorolni az már mindenkinek a sajátja. De a Szeretet, odafönn meg fogja kérdezni, hogy mit tanultam s mennyit gyakoroltam. S akkor szeretnék büszkén odaállni... (Írta: Farkas Márton)

Június első vasárnapja a pedagógusok napja. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Először is azoknak, akik engem tanítottak. Elsőként egy óvónéninek köszönöm meg, hogy a püspökladányi Bajcsy Óvodában tölthettem felhőtlen gyermek éveimet. Ő Tóthné Piroska Óvónéni. A következő egy drága tanító néni Danka Istvánné Klári néni, akitől a betűvetést és az olvasás szeretetét kaptam, majd  egy fiatalember jut eszembe: Ozsváth Sándor. A főiskola utolsó évében jött ki hozzánk tanítani és lett a mi osztályfőnökünk a püspökladányi Petőfi Sándor Általános Iskolában. Magyart tanított nekünk. Aztán megalakította a Veritas Irodalmi színpadot, ahova csak úgy tódultak a gyerekek. Verset mondtunk, beszédtechnikai gyakorlatokat csináltunk. Az 1972-es Ki-Mit Tud-on az irodalmi színpad, színjátszó kategóriában másodikok lettünk. Egy életre meghatározta a beszédemet, nem csak azért, hogy mit mondjak, hogyan fogalmazzak,  azt is hogy hogyan mondjam a mondandómat. A gimnáziumi osztályfőnököm is magyar nyelv és irodalomból tanított bennünket. Bodnár Sándorné volt számomra a Tanárnő. Így nagybetűvel. Férje Bodnár Sándor a Tanár Úr. Kedvességük, tudásuk legjavát adó szeretetük mai napig kísér. Gyermekeim óvónénijeinek is nagyon sokat köszönhetek: Bencém Mohos Lajosné Marika óvó néni  szárnyai alatt nevelkedett, Marci fiamat Pappné Incike és Tóthné Évike óvónénik szeretgették, babusgatták ugyancsak a Bajcsy úti óvodában, aminek azóta Katica lett a neve. Mikor iskolába mentek úgy gondoltam, hogy tanító nénit kell választani és nem iskolát. Marcinak egy aranyos, tyúkanyós nevelőt néztem ki, még mikor Mártonkám óvodás volt. Szerencsére abba az osztályba is került. Végh Lászlóné Irmuska volt az elsős-másodikos osztályfőnöke, aztán Balázsné Nagy Évikéhez került 3.4.-ben. Úgy éreztem, hogy a gyereket szinte kézről kézre adták. Orosné Julika matematikából alapozta meg fiam tudását. Felsőben kicsit harcoltam, hogy a matematika tagozatos osztálynak a matematika tanárnő legyen az osztályfőnöke, de az iskola igazgatója győzködött, hogy higgyem el jó ofő lesz a tesi tanár is. Hát nem csalódtam. Terdik Ferencné úgy tanította a matekot, hogy nyolcadik végén az osztályból 18 gyereket egy az egyben felvettek a püspökladányi Karacs Ferenc Gimnázium matek tagozatára. Győriné Hollósi Ildikó - a testnevelő tanár -, pedig még nyolcadikban is rá tudta venni kamasz tanítványait anyáknapi műsor előadására. Szuper csaj volt, ahogy Marcikám ma is emlegeti. A gimnáziumban két tanárt kell megemlítenem a sok közül, akire Marci fiunk a mai napig számíthat. Bíróné Szabó Brigitta és Palya Tamás. Ez a két fiatal pedagógus indította el a nagybetűs élet felé. Mai napig tartják a kapcsolatot. Köszönöm nekik a törődést a példaadást. Kívánok mindenkinek ilyen pedagógusokat. (Írta: Csontos Gabriella) 

Újdonsült fiatal ismerősünk letette a cigarettát. Nagyon dicsértük és szurkolunk neki, hogy ne is vegye többé a kezébe. Mi az urammal elég erős dohányosok voltunk. Fiatal korunkban nem volt olyan film, amiben ne cigarettázott volna a főszereplő. Apukám is nagyon erős dohányos volt. Szegény tüdőrákban halt meg és hiába tette le az utolsó időkben már nem számított semmit az állapotában. Anyukám ki nem állhatta a füstöt, a bátyám sem szokott rá, viszont én volt olyan nap, hogy egy dobozzal is elszívtam. Az uram szintén. Az ő családjukban is a férfiak dohányoztak. Az akkor, ahogyan most mondanánk trendi volt. Senki nem beszélt arról, hogy milyen káros, hogy még aki életében nem cigizett, de passzív dohányos az is tüdőrákban halhat meg. Mikor összekerültünk az urammal kamasz gyerekeinknél jelentkezett a szívom, nem szívom kérdés. Hála Istennek az én Bence fiam nem szokott rá, viszont az uram nagy fia azóta is nagy élvezettel eregeti a füstkarikákat. Harmincöt évesen, kisbabát várva gondoltam arra, hogy le kell szokjak erről a bűnös szenvedélyről. Meg is tudtam állni és nem gyújtottam rá többé. Magzatom viszont nem maradt meg, elvetéltem. Rettenetes érzés volt. Csak utólag gondolok rá, lehet azért, mert szervezetemben még benne volt a rengeteg méreg. Másodjára is teherbe estem és megszületett a kisfiunk Márton, aki egészségesen jött a világra. Az uram akkor még cigarettázott, én már ugye rég nem. A gyerek miatt tette le. Az unokák kedvéért apósom is abba hagyta. Ő 84 éves és bár oxigénpalackból frissíti beteg tüdejét napi 6 órán keresztül, de még él. Nekünk nagy baráti körünk van, de most már elmondhatom, hogy szinte senki nem cigizik. Aki igen, azt próbáljuk befolyásolni és támogatni abbéli elhatározásában, hogy hagyja abba! Nem akarok okoskodni, nagyon nehéz volt leszokni, de azért, hogy tudjunk majd örülni unokáinknak is ezt meg kell tenni. S most már azt hiszem, hogy nem is trendi, sőt van, hogy ciki. (Írta: Csontos Gabriella)

Blankánk 2012. július 15-én született, tehát már lassan két éves lesz. Az anyukája nagyon szeret vele otthon lenni. Mióta a világra jött nem volt beteg. Szülei és bátyja nagy szeretettel veszik körül és ez látszik a kislányon. Már háromszor voltam náluk babázni egy-egy rövid időre.
Örömös napok ezek. Vonattal megyek, rá tudok hangolódni az együttlétre. Olyan jó azért, hogy nem csak egyedül vagyunk Blankával a lakásban, hanem ott van Patrik is, a bátyja. Biztonságot ad nekem, hogy ha valamit nem tudnék, ő segít, hiszen nem tudom a család szokásait, Blanka pedig sajátos nyelven beszél. Nem mindig értem a mondatait, pedig igazán mondja. Tehát 2014. május 9-én is robogott velem a vonat Debrecenbe. Gyönyörű napos idő volt. Már megebédelt a család, Blanka örömmel fogadott, azonnal hívott a szobába, ahol le kell üljek a padlóra mellé és már hozta is a kockákkal teli zacskót. Fantasztikus türelemmel és ügyesen rakosgatja egymásba a különböző színű elemeket. Az anyukája ekkor már elment a tanfolyamra. Blanka egyszer csak közölte velem, hogy séta és már ment is az előszobába. Felöltöztünk és lementünk a hatalmas lakótelep parkos részére. Blanka otthonosan mozgott a területen. Látszott, hogy az anyukájával rendszeresen lejárnak levegőzni, sétálni. Először az iskola felé ment. Ott az udvaron játszottak a gyerekek, Blankám a kerítésnél leste őket.
Aztán a játszótérre mentünk, ahol belém állt a frász. A kislány egyenesen a csúzda felé tartott. Már fenn volt a lába a vaslétra első fokán. Kis kezével ügyesen kapaszkodott. A gyomrom görcsbe rándult: mi lesz ha leesik? Blankám a világ legtermészetesebb módján akkurátusan felkapaszkodott a csúzda tetejére, ott leült, győzedelmesen mosolygott rám.
Annyira magabiztos és határozott volt, hogy elszállt minden rémületem. Vagy tízszer lecsúszott, aztán egy kicsit libikókáztunk és hazafelé vettük az irányt. Nyílegyenesen a lépcsőházuk ajtajához ment, a harmadik emeletre a lépcsőn mentünk fel, Blanka a saját lábán. Iszonyatos mennyi energia szorul ezekbe a kis emberkékbe. Otthon aztán enni kért, természetesen az édesanyja által kikészített almát és süteményt ette meg uzsonnára. Jó étvággyal, kanállal, ötágú villával (a kezével).
Teljesen más vele lenni, mint a gyerekeimmel annak idején. Ezt valóban csak ilyenkor tudja az ember összehasonlítani. (Írta:Csontos Gabriella)  

Már alig vártuk, hogy igazi kiránduló idő legyen, no meg szabad időnk, hogy el tudjunk menni valahova kerekezni. Ezt kis társaságunknak igen nehéz össze egyeztetni, hiszen különböző munkaidő beosztásunk van. Még áprilisban javasolta Zoli barátunk, hogy menjünk el biciklistől vonattal Hajdúszoboszlóig, aztán onnan - mivel megépült a kerékpár út Balmazújvárosig - tekerjünk. A Hajdúszoboszló és Balmazújváros közötti távolság 21 km. Már hetek óta csak erre vágytam, hogy egy kicsit mozogjak. Szóval alig győztem kivárni a napot - már majd' letettem róla -,hogy mikor jön össze végre minden. A négy napos  hosszú hétvége aztán elhozta a várva várt eseményt. Már csak mindenkivel össze kellett beszélni. Zoli és mi voltunk a kemény mag. Mi mindenképp megyünk - határoztuk el. A Kiss családból a családfő szombati munkarend szerint dolgozott délig, de a család többi tagját igen kapacitálta, hogy csak jöjjenek velünk. Kriszti is akart, a kicsi lányok pedig már este lelkesedtek, hogy de jó lesz vonatozni! Aztán végül Szilvi is úgy döntött, hogy jön. Az időjárás jelentést hallgatva, nézve igen kétséges volt a napsütés, úgyhogy esőkabátok, pulóverek kerültek a csomagba. Nagyon elszántak voltunk. Mit nekünk egy kis eső! 2014. május 3-án szombaton reggel a 7.56 perckor induló személyvonatra szálltunk fel a püspökladányi állomáson. A kirándulás legfiatalabb résztvevője 2,5 fél éves a legidősebb 60 éves.

                  
A teljes árú menetjegy 465.- Ft/fő, a bicikli viteldíja 235.-Ft volt. Hajdúszoboszlón nyeregbe pattantunk és Szilvi vezetésével még a biopiacot is meglátogattuk. Az idő csodás volt, a levegő akác, bodza illattal teli. Gyönyörűen megmunkált, bevetett, bő termést ígérő földek mellett suhantunk. Mi, asszonyok egymás mellett beszélgetve gurultunk. Levegő terápia, lélekápoló tere-fere, gyógyító mozgás. Mi kell még a boldogsághoz? Kriszti mutatta Jankának, hogy nézze meg ott van a faiskola.(Gyönyörű kertészet mellett haladtunk el.) A kislány megkérdezte: Hol vannak a gyerekek? Ilyen és ehhez hasonló párbeszédek zajlottak utunk során. Nagyhegyes központjában egy szép parkban ültünk le uzsonnázni. A gyerekek szaladgáltak, mi pihentettük kicsit megfáradt végtagjainkat.

 
         

Azt fontolgattuk, hogy mennyi lehet még innen Balmazújváros. Nos, nagyon hamar odaértünk, a Keleti főcsatorna hídja után már egy szempillantás alatt a város szélén jártunk. Úti célunk a Betyár jó! pizzázó volt. A hely igen hangulatos, hiszen Rózsa Sándor és társainak fotói díszítik a falakat. A pizza, a gyros mennyei. Nagyon jól esett mindenkinek az ebéd.  
                                                                                                                                          

                

Csaba Püspökladányban dolga végeztével autóba ült és jött a családja után. Mintha előre megterveztük volna ezt a napot percre pontosan. Pedig csak az elhatározás volt meg, aztán a megvalósulás mindenki kedvére történt. Visszafelé a gyerekek már autóval mentek haza, csak Szilvi, Kriszti, Zoli, az uram és én maradtunk nyeregben. Hajdúszoboszlóra a vasútállomásra érve a jegypénztáros kérte, hogy menjünk még egy kört, mert vonatunk csak másfél óra múlva lesz. Nem estünk kétségbe, hiszen a közelben volt egy söröző, ahova természetesen betértünk egy pohárkára. Mikor eljött az idő vissza bicikliztünk az állomásra. Ekkor már szemerkélt az eső. Fölszálltunk a vonatra, ahol már nem áztunk. Este hétre értünk haza. Nagyon jó volt. (Írta:Csontos Gabriella)

A húsvét utáni csöndben visszaemlékezve az uram 60. születésnapjára kicsit távolinak tűnik az egész. Nem is csoda, hiszen 2014. januárjában kezdtem a szervezést. Az ötlet nem tőlem való. Egyik ismerősöm hatvanadik születésnapjára borítékban kis történeteket, útravalókat, idézeteket kapott az ismerőseitől, a barátaitól, a családtagjaitól. Nagyon örült neki. Látva boldogságát, akkor határoztam el, hogy egy ilyen meglepetést készítünk mi is erre a csodás hatvanadik évfordulóra. Először névsort írtam, hogy kiket fogok megkérni arra, hogy írják le emlékeiket Dezsővel kapcsolatosan. Aztán kinek elektronikusan, kinek papíralapon elküldtem január elején. Február közepén egy emlékeztetőt írtam mindenkinek, de már akkor jöttek is az első írások, fotók. Győrfi Lajos felesége Marysia egy képet kért az uramról, mert Lajos rajzot készített róla. Közben a meglepetés buli is szerveződött. A  püspökladányi Ifjúsági Házban ki lehet bérelni a termeket, sőt az egész házat is. Van konyhájuk, étkészletük, terítő, minden, ami egy jó kis összejövetelhez kell. Ajánlom mindenkinek. Nagyon udvariasak, segítőkészek a fiatalok. A szervezés cheten működött. A legnehezebb számomra az volt, hogy mindezt titokban kellett tartani. Nem tudtam megbeszélni vele, holott minden gondot és örömöt kibeszélünk. Most el kellett harapjam a szavakat, ne hogy eláruljak idő előtt valamit. Csak azt tervezgettük együtt, hogy a családi születésnap hogy legyen. Azt viszont töviről-hegyire mozzanatról-mozzanatra megbeszéltük. Jöttek anyósomék, anyukám, a gyerekeink, a testvéreink. Aztán Dezső elkezdte hívogatni a barátainkat április 6-ra születésnapi bulira. Azok értetlenül álltak a dolog előtt, de senki nem árulta el, hogy már írásban kapott egy meghívót tőlem 2014. március 26-ra. Csaba és Zoli vállalták, hogy aznap elhívják Dezsőt a fürdőbe, hogy azért a napján is legyen már valami megemlékezés, addig én minden zavar nélkül meg tudtam csinálni az előkészületeket. Elmentem a grillázstortáért, vettem szalvétát, vittem az Ifi házba laptopot a kivetítőhöz, stb. Az uram is készült az ünnepi fürdőzéshez, vitt egy üveg pezsgőt, műanyag pezsgős poharakat, hogy a medence szélén koccintanak a 60 évre. Aztán el nem tudta képzelni, hogy Csaba miért sürgeti annyira hét óra körül, hogy most már aztán menni kéne. Telefonon értesítettek, hogy már útban vannak és a lakótelepnél járnak. Elébük siettem. Valami ürüggyel behívtam őket az Ifi Házba, ahol a társaság sötétben várta az ünnepeltet. Feriék, Krisztináék népi köszöntőt énekeltek:

Sok születésnapokat vígan megélhess,
Napjaidat számlálni ne légyen terhes,
Az ég harmatja szívedet újítsa,
Áldások árja házad elborítsa.

Te néked minden öröm holtig adassék,
S amellett semmi bánat ne barátkozzék,
Légyen éltednek virága mind kinyílt,
Szíved ne szenvedjen semmi sebes nyílt.

Végleg az egek várát nyilván szemlélhesd!
Ott aztán az életed jobbra cserélhesd!
Az úr a boldog életből részt adjon!
A szentek serge közébe fogadjon!

Marci fiunk vonata ekkorra ért a püspökladányi állomásra, ahol Kristóf és Marianna várta. Útközben behangolta a gitárt és az ajtóban felhangzott az Áldjon meg téged az Úr... Sanyi és Erzsi behozta a finom csirke ragu levest, aztán a szomszédék által sütött 60 darab fánk zárta a vacsorát. Ekkor a kivetőn megjelent Farkas Dezső egy évesen, mert erre az alkalomra fotókból egy kisfilm is készült. Aztán részleteket olvasunk fel az emlékfüzetből, melyet ez alkalomra Zoli megszerkesztett és kinyomtatott. Szem nem maradt szárazon. Emlékezetes este volt.
Természetesen az április 6-ai buli is megvolt. A teraszunkon Laci jóvoltából finom őzpörköltet ettünk és újra koccintottunk a születésnaposra.

Még ez év elején indítottam a Dezső60 projektet. Az uram ugyanis március 26-án lett hatvan éves. Úgy terveztem, hogy ez az alkalom legyen mindenki számára emlékezetes. Baráti társaságunkban volt már két olyan születésnapi meglepetés buli, ami számomra minta volt, hiszen a titokban való készülődés olyan izgalmas pillanatokat hozott, hogy ezekre életem végéig emlékezni fogok. Például, amikor Krisztina kilopta a szekrényből Csabi mellényét, hogy annak alapján készüljön az ajándék ruhadarab, és mikor Csabi kereste, hogy hol van, Krisztina különböző történeteken törte az agyát, hogy mivel magyarázza meg a mellény eltűnését. Vagy amikor Zoli barátunk szülinapján a másik utcába parkoltunk, hogy ne vegye észre az ünnepelt már a házhoz közeledvén, hogy itt valami készül, és egy hatalmas lepedő mögé bújva vártuk, hogy mikor ér be a kertbe és ordíthatjuk el magunkat, hogy Boldog születésnapot Zoli! Szóval ezekért az apró, nem boltban vásárolható, piciny csoda-pillanatokért lett felejthetetlen a Dezső60 projekt, amiért köszönetet mondok mindenkinek, aki részt vett benne. További részletek és fotók majd később. (Írta: Csontos Gabriella)

Nagyon enyhe telet hagyunk magunk után. 2013 végén 2014 elején igen jó időket élünk. Már azt hittem megússzuk és nem leszünk betegek, de egy pár napja mindkettőnket ledöntött a nátha. Felváltva tüsszögünk az urammal. Nekem a torkom is fáj. Ezért éjszakára vizes zsebkendővel és puha ruhával kötöm be. Az orrunk már piros, fáj is, kidörzsölte a papírzsebkendő. Isszuk a sok gyógyteát, inhalálunk is, de csak nem akar jobb lenni a közérzetünk. A hétvégi teljes letargia után hétfőn úgy döntöttünk, hogy újabb gyógymódot vetünk be. Szaunázni megyünk. Ez nagyon jó dolog nem csak akkor, amikor meg vagyunk fázva. Karcagon, Püspökladányban több helyen lehet ennek a nem minden napi élvezetnek hódolni. Én  igazából idegenkedtem először ettől a szórakozási-egészségügyi-közösségi módtól, de az uram olyan élvezettel mesélt a finnországi  élményeiről, hogy végül is arra döntöttem, hogy ki kell próbáljam. Azóta rendszeresen járunk szaunázni. Egyedül még nem mernék beülni, mivel enyhe klausztrofóbiám van, de így kettesben nagyon jó. Itt nyugodtan tudunk beszélgetni, míg a méreg anyagot kiizzadjuk. No, a mai szaunázáskor a három 10 perces etapban három illóolajat lélegeztünk be. Borsmenta, eukaliptusz és levendula párában főztük magunkat. Nem mondom, hogy már teljesen meggyógyultunk, de nagyon jól esett ez a kellemes egy óra a szervezetünknek. Ajánlom mindenkinek.  (Írta: Csontos Gabriella)

"Vasárnap délután, nézd, mindent elborít az a hó, / mit vártunk lent a sár helyett / Megjött a hóesés, és aki égre néz, / a szemét nem tudja nyitva tartani / Mert a hó vastagon kavarog / Végre az, az, amit akarok / Ez egyszer az, amit akarok / Eljött és vastagon kavarog."
Ugye emlékeztek még erre a dalra? Hát most nagyon aktuális! 2014. január 24-én éjszaka elkezdett esni a hó és azóta is apró szemekben zuhog. Szombat reggel mindannyian sepertük, lapátoltuk a havat az udvaron, az utcán. Aztán az uram hozzáfogott a birsalma cefre kifőzéséhez. Kölcsön kértünk egy 50 literes pálinkafőző szerkezetet és azt a három kishordónyi birsalmát szép lassan átkonvertálta alszesszé. Ezt így hívják hivatalosan. Vasárnap lesz a tisztázás. A teljesen kifacsart, de szesztartalmú birsalma darabokat pedig kiborította a komposztra. Az udvari fák tele vannak madárral, ha azok megkóstolják ezt a maszlagot, hát én nem tudom mi lesz itt! No, tehát úgy néz ki, hogy a birsalma befőtt és a birsalma lekvár után lassan a birspálinka is a polcra kerül. (Írta: Csontos Gabriella)