PAPI LAJOS szobrász, (Kisújszállás, 1921. szeptember 7. - Karcag, 1987. február 11.)
A szobrászmesterséget apjától tanulta, majd a Szolnoki Művésztelepen és Bp.-en tökéletesítette. Autodidakta volt; mestereinek Medgyessy Ferencet és Borsos Miklóst tekintette. Dolgozott a Szovjetunióban 1945-48-ig, nyaranta Lengyelországban és szülővárosában. Különös és egyéni hangú képviselője az 1945 utáni magyar szobrászatnak. Irányzathoz nem sorolható, a maga művészi útját járta. Szobrászata erőteljes és archaikus jellegű. Elemi erejű plasztikái az ősi magyar formakincs, a népművészet és a korabeli szobrászat elemeit ötvözik sajátos, csak rá jellemző módon. Az ízes előadásmód az anyag bravúros megmunkálásával társul művein. 1969: Káplár Miklós-díj; 1973: Szolnoki Művészeti-díj; 1974: Nyíregyháza-Sóstói Művésztelep, II. díj; 1985: a Sóstói Kultúrpark díja. A Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep alapító tagja. Résztvevője a következő szimpóziumoknak: 1979, 1980: Villányi Kőszobrász Szimpózium; 1985: Nyíregyháza-Sóstói Alkotótelep. Rendszeres résztvevője volt a szolnoki, debreceni, békéscsabai és tokaji tárlatoknak. Realista hangvételű portrék, figurák, állatidézések jellemzik munkásságát. Életművének jellegzetes együttese a magyar történelem és művészet kiemelkedő alakjait megjelenítő portrék (Szent István, Móricz Zsigmond), valamint a mítoszok hőseit idéző kompozíciók. Kisplasztikáinak, monumentális kompozícióinak domináns anyaga a kő.

(Nagyszalonta, 1897. szept. 24. - 1969. jún. 17.): költő, író.
Ősei pásztorok voltak, tízéves korától ő is bojtárkodott a bihari pusztákon. 1919-ben nősült (Pap Piroska), majd Vésztőre költöztek, ahol alkalmi munkából, napszámból élt. Versei 1930-tól jelentek meg, először a Magyar Falu, majd Bajcsy-Zsilinszky lapja, a Szabadság közölte azokat. Első önálló kötetét 1933-ban a szeghalmi református gimnázium adta ki (Himnuszok Kelet kapujában.). 1934-35-ben a Komádi és Vidéke c. hetilap munkatársa.1935-ben munkatársaival Komádiban megalapították a Kelet Népét; még ebben az évben meghalt felesége. 1937-ben házasságot kötött Péczely Katalinnal és Budapestre költöztek. 1939-ben Püski Sándor kiadta gyűjteményes kötetét (Vád), majd további könyveit is. Országszerte ünnepelt költő, rendszeresen szerepelt a népi írók estjein. Részt vett az 1943-i szárszói találkozón is. Elhatárolta magát a hitlerizmustól és a bolsevizmustól egyaránt. 1945-1949-ig gazdálkodott, majd Pestre költözött. Bizakodó versekkel üdvözölte a demokratikus reményeket. Egyre erőteljesebb támadások érték korábbi indulatos, nacionalistának minősített megnyilatkozásai miatt. 1949-ben kiszorult az irodalomból, a tiltott írók listájára került. 1957-től jelentek meg újra versei. 1957-ben elvált feleségétől, házasságot kötött Szin Magdával, kései szerelmes verseinek, az Éna-daloknak ihletőjével. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kapott.

Szegő Gábor matematikus 1895. január 20.- 1985. augusztus 7. Hosszú és tekervényes úton jutott el Kaliforniáig, a világtörténelem is sorsának nagy részben alakítója volt. (Apja Szegő Adolf, édesanyja Neuman Hermina). Születési adatait január 27-én jegyezték be a karcagi Kerületi Főrabbiság Anyakönyvi Hivatalában.

Elemi iskolai tanulmányait Kunhegyesen végezte, majd Szolnokon a Magyar Királyi Állami Gimnáziumban (ma Verseghy Ferenc nevét viseli) érettségizett 1912-ben kitűnő eredménnyel. Rendszeres megoldója volt a Középiskolai Matematikai Lapoknak. 1912-ben nyerte meg a Mathematikai és Physikai Társulat XIX. tanulóversenyét. (Neve nagynevű kiválóságok mellé került: Fehér Lipót, Kőnig Dénes, Kármán Ferenc, Teller Ede stb.) Ebben az évben beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakára és az Eötvös Kollégium lakója lett. A magyar mellett német nyelvű előadásokat is hallgatott. Egyetemi évei alatt Fejér Lipót, Beke Manó és Eötvös Lóránd hatottak rá legjobban.

1913-14 nyarát Németországban töltötte a berlini, majd a göttingeni egyetemen. Az első világháború az ő életébe is beleszólt. 1915-1918 között az Osztrák-Magyar Monarchia cs. és kir. hadseregében szolgált.

1918-ban doktorált a bécsi tudományegyetemen, s a háború után tanársegédként a budapesti Műegyetemre került Kürschák József mellé 1920-ig.

1919-ben családot alapított, feleségül vette Neményi Erzsébet Anna vegyészt, akivel 50 éven át boldog házasságban élt. Két gyermekük született: Péter 1925-ben Berlinben, Veronika 1929-ben Königsbergben.

1921-ben Berlinbe költöztek, ahol magántanár lett, majd 1926-ban a königsbergi egyetem professzorává nevezték ki. Magyarországon komoly elismerésben részesült, 1924-ben megkapta a Kőnig Gyula-díjat, amit második alkalommal ítéltek oda. 1925-ben megjelent a Pólya Györggyel közösen írt: Problémák és tételek az analízis köréből című kétkötetes könyve. Korán, 1913-ban került kapcsolatba Pólya Györggyel, amit a Pólya által felvetett problémák megoldásával ért el.

Zsidó származása miatt 1934-ben kénytelen volt elhagyni Németországot, az Egyesült Államokba került, ahol St. Louis Washington Egyetemén fizetés nélküli állást kapott, különböző közadakozásokból, alapítványokból tartotta fenn magát. 1938-ban tanszéket kapott Stanfordban, tisztét 1953-ig töltötte be, s világszínvonalra emelte az egyetem matematikai tanszékét. 1940-ben lett az Egyesült Államok állampolgára. Tagja volt az akadémiának és az MTA-nak. 1960 augusztusában ment Emirátus professzorként nyugdíjba. Ezután sokat utazott matematikai konferenciákra. Budapesten 1969-ben Fejér Lipót munkásságáról tartott előadást. 1973-80 között idejének nagy részét Budapest és otthona, Paló Altó között töltötte. Parkinson kórban szenvedett, betegsége egyre súlyosbodott. 90 éves korában halt meg otthonában.

Szegő Gábor életében 130 (141) tudományos dolgozatot és 7 könyvet publikált különböző nyelveken. (Ortogonális polinomok, 1939; Izoperimetrikus problémák a matematikai fizikában – Pólya Györggyel közösen 1951-ben írta; Toeplitz formák és alkalmazásaik – Ulf Genaderrel 1958-ban stb.) Az ortogonális polinomokról írt, nagy részben saját kutatási eredményére épülő munkájával Szegő Gábor rakta le a „konstruktív függvénytan alapjait…”

A neves matematikus számára méltó emléket állítottak szülővárosában.  Kunhegyesen avatták fel 1995. augusztus 23-án Magyarország első matematikus szobrát, Szegő Gábor portrészobrát, Győrfi Lajos alkotását. A város Önkormányzata és a Bolyai János Matematikai Társaság megemlékezett a tudós életéről és munkásságáról.

Kerekes László ( 1961–2000 )
Jászai Mari-díjas színművész
Tizennyolc éves, kedves, gátlásos püspökladányi gyerek volt, amikor felvették a Főiskolára. Legfiatalabb fiúként abba a jól jegyzett osztályba járt, amelynek az lett a neve, hogy Hirtling-Funtek-Mácsai. A társak egy részének hamar beindult a szekér a fővárosban, Kerekes viszont Zalaegerszegre szerződött diplomaosztás után, hogy Ruszt Józsefnél tanuljon tovább. A Hevesi Sándor Színházban töltött hat évad a csendes szakmai gyarapodás időszaka volt. Pályakezdő létére már Zalaegerszegen sem volt elsikkadó típus. Ha csak öt perc és öt mondat erejéig jelent meg a színen, akkor is észre kellett venni őt.  Harminc felé közelítve – s megelégelve a megelégelendőket a Hevesi Sándor Színházban – Szolnokra távozott. Ott két év alatt mindössze egyetlen érdemi találkozása volt, történetesen Jim O'Connorral, a régi ismerőssel. Tennessee Williams Üvegfigurák című darabjának e hősét ugyanis már Zalaegerszegen is eljátszotta. 1993-ban csatlakozott a Móricz Zsigmond Színházhoz. Az új igazgató, Verebes István hívta, s rögtön Jago szerepét bízta rá. A nyíregyházi hat év a fejlődés, az érlelődés, majd a ki- és beteljesedés időszaka lett Kerekes László színészetében.  A legutóbbi évek meghozták számára az igazán jelentős feladatokat, a komoly sikereket, az elismertséget, a Jászai Mari-díjat és a fővárosi szerződést is. Egykori osztályfőnöke, Kerényi Imre invitálta őt a Madách Színházba. Ment is, de azért képletesen kint hagyta ajtaján a Rögtön jövök!-táblát a nyíregyházi színészházban.  Mint alkotó ember Kerekes nem volt egyszerű eset. Nem próbált könynyen, és nem játszott könnyedén. Technikák helyett inkább önmagához folyamodott – belsődleges színész volt. Meggyötrődött minden alakításért – kicsiért, nagyért, óriásiért egyaránt –, s ezenközben nemigen tudott szárnyakat adni a partnereknek.  Azt hiszem, a szemével adta a legtöbbet a közönségnek is. Megőrződő pillantásokat hagyott a nézőkre. Alapesetben világoskék tó volt a szeme. Bárki belenézhetett a nézőtérről, s visszatükröződni láthatta minden bizonytalanságát, félszét és kételyét. Az övét és a sajátját is.  (Részlet: Stuber Andrea nekrologjából)