Milyen szépek most a lányok, akik kicsik voltak, amikor egyedül maradtunk. Sírósak, és törékenyek, és ha elaludtak az autóban, fel kellett költenem a nagyobbat, mert már nem tudtam bevinni a házba, ami akkor még nem volt Élni jó ház. Igen, egykor az apukájuk fogta karjaiba őket. S aztán minden átalakult, megszűntek a közös bevásárlások, egyedül találtam ki, mire is van szükségünk, és egyedül mentem nagybevásárolni, vagy valamelyik barátnőmmel, és emlékszem, egyszer el is vesztek a lányok egy áruházban. Hangosbemondó segített, hogy megtaláljuk egymást.
S igen, néha azt hittem, a szerelem a fontosabb, mint ők, s amúgy fontosabb, és mégsem. Reméltem, végre teljes lesz újra az a valami, igen, hogy újra lesz családom, olyan, mint a többieknek. A nőknek, akiket láttam körülöttem, s igen, talán irigykedtem is rájuk, hogy nekik sikerült, minden hozott és kapott sérülés ellenére. Nem láttam bele az életükbe, csak a mindennapok társtalansága fájt.
Sokáig tartott, mire újra örülni tudtam a fénynek, ami akkor is körbeölelt, amikor nem vettem róla tudomást, és újra meghallottam a madarak hangját napfelkeltekor, és újra boldogsággal töltött el a lányaim mosolya, kis jövés-menésük, ruhácskájuk, ami egykor egyforma volt, aztán egyre különbözőbb.
Végül távolabb került minden, a görcsös pártalálás egyre szelídebb akarássá változott, végül megadássá, hogy legyen minden úgy, ahogy Isten akarja. Mert hogy Isten szeret. Ez vált igazi valóságommá, hogy ő így is, ilyen felemás helyzetben is, mert hogy tényleg odaadta a fiát értem. Érted. S mert az a sír valóban üres volt, ahogy Mária Magdolna látta, a nő, aki szintén rendkívül mélyről jött fel a fénybe. Persze, neki talán könnyebb volt, mert mégiscsak a húsvér Krisztussal találkozott.
De ha neki sikerült, nekem, s neked miért is ne sikerülne, hiszen Krisztus tényleg legyőzte a halált. Olyannyira, hogy ma is él, még akkor is, ha ez egy nagy titok.

(forrás: www.facebook.com/elnijohaz/)

57-éves gyógyszerészként dolgozó, diplomás nő vagyok. Mindig is fontosnak tartottam a prevenciót, a betegségek megelőzését, de ennek ellenére én is úgy éltem, a mindennapi életemet, mint sok más ember. Dolgozom, szeretem a hivatásomat, nevelgettem a gyerekeimet.

Örültem, ha este haza estem és összedobtam valami vacsorát a családnak. Mindig a gyorsaság oldaláról közelítettem meg a dolgokat, olcsó, gyorsan elkészíthető, és finom legyen.

Majd a 40-es éveim közepén jöttek a szervezetem figyelmeztető jelei. Kezdett hullni a hajam, nem jól aludtam éjszaka, fáradékony voltam. Nem éreztem jól magam a bőrömben. Ekkor át kellett gondolnom, hogy hogyan tovább, mit szeretnék? Kifogásokat találni, hogy miért ezt nem, azt sem, vagy változtatni az életvitelemen, életemen. Ekkor eszembe jutott a fiatalkoromban is fontosnak tartott megelőzés, prevenció (de eddig ez jól hangzó hangzat volt, üres tartalommal).

Tudtam, hogy nekem kell változtatni, nekem kell megoldani, hiszen az én életem. De hogyan kezdjek hozzá? Fogalmam sem volt róla, de el kell kezdeni, mert baj lehet, hisz nap mint nap szembesültem a komoly egészségügyi problémákkal, mint gyógyszerész. Elkezdtem tanulmányozni a szakirodalmakat, az alternatív gyógymódokat, eset tanulmányokat, faltam a könyveket, ami a kezembe került azt mind elolvastam és amit jónak találtam bennük azt mind alkalmaztam a mindennapi életemben. Gyógyteákat készítettem, trambulinon ugráltam, vizeletem pH-ját lakmusz papírral néztem, megtanultam síelni. Még én is elmosolyodom, hogy miket voltam képes csinálni, de legalább csináltam.

Az azért már kezdett körvonalazódni a fejemben a rengeteg olvasás után, hogy a fő csapás vonala a táplálkozás körül mozog. Egészségesen kell táplálkozni, és rengeteget mozogni. A régi beidegződött szokásokat meg kellett változtatni, de ez nem ment egyik napról a másikra. Úgy vettem észre, hogy ez csak akkor megy, ha örömömet lelem benne, ha viccesek, pl.: a vizelet pH-jának nézése, (először csodálkoztam, hogyha sok gyümölcsöt, és zöldséget eszem vizeletem lúgos kémhatást mutat), a magok csíráztatása.

Az első saját kenyerem

Nagyítóval jártam vásárolni, hogy el tudjam olvasni az élelmiszerek összetevőit, az e anyag tartalmát, oda kellett figyelnem a nagyítói manővernél, nehogy azt gondolják a betegeim, hogy megzizzent a patikusnőnk.

Mikor olyan könyv akadt a kezembe, ahol taglalták, hogy miben főzzünk „sérült teflon bevonatú edénybe ne” lecseréltem az edényeimet, és mágnessel jártam a boltokat, hogy saját magam ellenőrizzem, hogy nehogy alumínium edényt vásároljak. Muris lehetett, mikor a boltban egy korosodó hölgy vásárlás előtt elővette a mágnesét, és tüzetesen megvizsgálta az edényeket.

A két lányom akik már felnőtté cseperedtek, fenntartással figyelték anyukájukat, de segítettek. Amikor csíráztatási élet szakaszom volt, csíráztató cserépedényt vettek, ajándékba. Mikor befőztem, a megtermelt bio paradicsomomat, befőző edényt, mikor sárgarépát akartam aszalni, aszalógépet kaptam. Ha olyan könyv akadt a kezembe ,ahol az ugrálást tartották a legjobb mozgásformának, trambulinnal leptek meg, ha a boltokba az élelmiszer címkéket sasoltam, nagyítót ajándékoztak.

Gondolom úgy voltak vele, hogy nekem örömet okoz, ezen foglalatosság, hadd csinálja! Az ivóvíz ahol élek, mindig is rossz minőségű volt, számomra ihatatlan, ezért víz szűrőt szereztem be. Azóta is ivásra és főzésre szűrt vizet használok, nincs a környezetemben, műanyag flakonos víz.

Ezen tevékenységemmel, eltöltöttem legalább 4-5 évet, és ez idő alatt teljesen átalakultak a szokásaim, az életem. Olvastam, hogy nem csak a táplálkozás, de a környezet ahol élünk, az is nagyon fontos. Én ezen tudás birtokában úgy ítéltem meg hogy nem a legegészségesebb házban élek, de egy házat lecserélni hobbiból nem olyan egyszerű. Ez az elgondolás még nekem is meredek volt, de csak fontolgattam. Az 50-es éveim közepén egy családi tragédia után, még egy nőgyógyászati műtétem is volt.

A barátnőm, aki pszichiáter meglátogatott lábadozásomkor, azt találta mondani, hogy vigyázzak magamra, mert nem jó bőrben talált, finoman fogalmazva. Otthonomba haza térve barátnőm kitalálta, hogy menjünk el Londonba, egy kis változatosság kell neked, mert nagy baj lesz. És innentől kezdődött igazán az én változókorom- az én változásom. Kint Londonban kaptam az öcsémtől a hírt, hogy a szüleim házára vevők vannak. (10 éve eladó). Megvan a pénz az új parasztházra.

Nem volt kérdés, hogy hol, hát Mezősason./1995-óta ezen a kis településen fiókgyógyszertárat üzemeltetek/ Ahol a házakhoz, hatalmas gazdasági udvar és nagy kert tartozik, jó minőségű fekete földdel. Elkezdtem a parasztházam felújítását, komfortossá tevését, millió egyszer összeveszve a kivitelezővel, például sárral akartam betapasztani a vályogfalakat, de már nem nagyon lehet fellelni a vályogvető cigányokat, vizes bázisú festékeket lehetett csak használni, és csak mésszel meszelni.

Ahogy szépülgetett, épülgetett a parasztház, elkezdtem a bio gazdálkodásnak mondható kertészkedést, most meg ez lett a rögeszmém. Bújtam a kertészeti könyveket, használtam a növénytársításokat, mulcsoltam, fákat ültettem. Elvégeztem az aranykalász gazda tanfolyamot, hogy valami fogalmam legyen a gazdálkodásról. De örömöm telt benne, jól éreztem magam és örültem a megtermelt vegyszermentes zöldségeimnek. Büszkén magyaráztam, a lányaimnak, amit együtt vetettünk, ez borsó, ez sárgarépa, így néz ki a spárga, articsóka, csicsóka.

Mindenütt bársonyvirág nyílott a kertemben, tele volt a kertem kartondobozokkal és szalmával. A környékbeliek csodálkoztak, mit csinál ez a gyógyszerésznő? Hiszen ezekről a dolgokról én sem hallottam előtte, csak a mélyebb tanulmányozás során bukkantam rá. 3 év alatt a felújítás befejeződött, és végre kiköltözhettem. Örömmel nyugtáztam, most már ahol élek, egészségesebb a környezetem.

A zöldségek, gyümölcsök vegyszermentesen növekednek, a vetőmagjaim nincsenek csávázva, a víz szűrt, a levegő jó, nincs zaj. De jól főzőm e meg? Egészséges lesz amit elkészítek? Ekkor hallottam, hogy diétás szakács tanfolyam indult, de elvégzésének feltétele a szakács szakma.

Itt egy másik kihívás, iskola padba ülés ismét. Belevágtam, mit veszíthetek? Csak nyerhetek. Nagyon élveztem a szakács tanfolyamot. Hezitáltam, hova menjek gyakorlatra, mivel mindig idő zavarba voltam, úgy döntöttem, hogy az egyik helyi vállalkozóhoz jelentkezek, szakács jelöltnek. Előbb nagyon csodálkoztak, de mikor elmondtam mi motivál és fontosnak tartom az egészséges táplálkozást és e területen gyér a tudásom, megnyugodtak a kedélyek. Az étteremben a gyakorlatokat nagyon élveztem, és igyekeztem megfelelni. Az idősebb szakácsok, pincérek érdeklődéssel figyelték a fejlődésemet. A tanulás nagyon jó agymozgató volt, igaz nem tanultam olyan könnyen, mint fiatalkoromban. Éjszaka főztem, gyakoroltam a vizsgára.

Ezt az életszakaszomat a lányaim már egészen élvezték. „Anya sokkal finomabban főzöl, most már megismertük a krémleveseket, tudd csörögét és aranygaluskát is sütni”. Nekem a célom, az volt hogy a mesterszakácsoktól ellesem a tudást. Ezek után jöhet a diétás szakács tanfolyam, itt már a szakmám is bekapcsolódott, hisz beszéltünk a laktózérzékenységről, köszvényről, cukorbetegségről, lisztérzékenységről és a daganatos betegek táplálkozásáról is.

A dietetikus és élelmiszer mérnök végzettségű oktatónk olyan szeretettel, olyan magas szintű ismerettel adta elő a tudnivalókat, hogy csak úgy szívtam magamba a tudását. Megtanultam tőle a helyes, egészséges táplálkozás alapelveit, hogy hogyan táplálkozzunk, hogy egészségesek maradjunk. Innentől kezdve tudományosan főzők és táplálkozok, az egészségem érdekében.

Sokat mozgok, én azt szoktam mondani „nekem a kertem a fitnesztermem”. Tavasztól – őszig rengeteg teendő van benne. Természetesen a növényeken kívül az élelmiszerek közül nagyon fontos a hús, a tej, és a tojás, hiszen ezek biztosítják a teljes értékű fehérjéket számunkra.

Ezért régi álmom is megvalósult, kecske került az udvaromra, 3 gidával. Mindenki le akart beszélni a kecsketartásról, még ilyen nagy ellenállásba nem ütköztem. Minden negatívumot elmondtak a kecskékről: kártékony, gondozást igényel, hogy egyeztetem össze a mindennapi munkámmal? Majd nem bírod! Na meg mi lesz a fejéssel? Egy doktornő kecskét fej, a szegények tehenét? Ugyancsak érdekes lesz?! Hát miért ne, azt is meg lehet tanulni, ráadásul a kecsketej egészségesebb. Gondoltam, nem kell tejet sem venni. Még nem tudok kecsketejből sajtot készíteni, ez egy következő feladat.

Jelenleg azon szobanövényekkel foglalkozok, amelyek az alvást elő segítik, tisztítják a levegőt, megkötik a formaldehidet, a lakásban lévő penészgombákat, stressz oldó hatásuk van. Be is szereztem már egy párat.

Mindenképpen el kell kezdeni az életmódváltást, eleinte úgy érzi az ember, hogy egy helyben topog, nincs eredmény.

De ez nem így van, beérik, csak csinálni kell, és apró pici tervekkel tovább lépni. Ezen tudás birtokában tudok segíteni az egészség megőrzésében betegeimnek.

Sokszor halljuk „nincs időm, fáradt vagyok”, de én azt gondolom, hogy mindig arra van időnk, amire szánunk. Úgy fogunk tovább élni egészségesen és boldogan, ha megtartjuk egészségünket.

(Írta: Dr Borsos Gizella, aki ezzel a dolgozattal III. helyezést ért el a Nézőpontváltó Egyesület által kiírt Az én változókorom - az én változásom című országos pályázaton.)

Szervusztok ti öregkori eljövendő évek. Szervusz "szépkor". Egyezkedjünk. Kufár módra alkuba bocsátkoznék. Kérek, de végül adok.
    Demencia, Alcheimer-kór ti csak sétáljatok tovább. Nektek nem kívánok ajtót nyitni, hellyel sem kinálnálak, de tudom ki sem zárhatlak, mert, ha egyszer, ha mégis meglátogattok és maradtok, amin osztoznunk kell az közös. Beszéljük meg előre. Ne legyetek kegyetlenek.
- Ne vegyétek el tőlem a szeretteim arcát, hogy tudjam a végsőkig ők kik nekem. Ne hangozzék el a kérdés: - Te ki vagy, Én nem ismerlek.
- Ne vegyétek el tőlem a szavak értelmét, a szép szó gyönyörűségét. Engedjétek, hogy tudjam és érezzem mit jelent a kenyér...utca...fák...szeretet... és hogy léteznek ünnepek.
- Ne üresítsétek ki a tekintetemet. Ne ültessetek tompán óraszámra, bambán egy székre.
- Ne vegyétek el tőlem az akaratom kiváltságát, hogy tudjam, én mozgathatom lábam, kezem, térdem.
     Félek kicsit félek, pedig még gondolkodom, tervezek, összerendezek agyban és tettben, de korban már jócskán "hetvenkedek".
- Még tudni akarom mi a tavasz, mikor lesz hétfő és mitől van meleg. Mi az ami egyszer elmúlt és mi az, ami majd lesz. Nem követelem, nem is kérem a jövőt, csak az értelemmel élhető jelent.
- Ne vegyétek el tőlem a neveket. Hagy emlékezzek ki volt K és ki volt D. Hogy tudjam tegnap X-szel találkoztam és ma Y volt, aki az utcán rámköszönt.
      Igértem, hogy alkuldék. Alkuba szállnék veletek. Részemről mi az alku tárgya, amit vihettek?
Ha egyszer vége lesz, nektek adok mindent, ami bennem anyagi, ami én voltam. Adom a testet, a mozdulatlan szivet, kezet, lábat, térdet. Adom a szépséget látó, akkor már csukott szemet, a régen szavakat szóló, akkor már néma szájat. Csak egyet hagyjatok majd itt, ami számotokra már értéktelen: az emlékemet. (Írta: Anyóka, fotó:pixabay)

A kertemben lévő virágokat csodálva elgondolkodtam az örök életről. Egész életünkben arra törekszünk, hogy valami maradandót alkossunk, mindent megpróbálunk, össze-vissza rohangálunk, pedig annyira végtelenül egyszerű. A nénike, aki előttünk a házunk lakója volt, ezekkel a virágokkal tette halhatatlanná magát a mi számunkra, pedig nem is ismertük őt. Az első pillanattól kezdve magával ragadott ennek a kis területnek az energiája. Van, aki építésszel megy otthont vásárolni, mindenféle szempontot figyelembe vesz, csak az érzéseire nem hallgat, nem figyel, mit sugároz magából a hely. Már mikor először megláttam ezt a házat, valami titokzatos vonzódást éreztem. A kapura ki volt írva nagy betűkkel: Eladó. A szomszédtól azt is megtudtuk, nem lakja senki hosszú évek óta. Valahogy sikerült átmásznom a két méteres téglakerítésen, azóta sem értem, hogy juthatott eszembe ilyesmi, nem szokásom idegen udvarokba beugrándozni. Mikor már bent voltam, rejtelmes érzéseim támadtak. Azt mondják „minden, ami valaha történt az épületekben, beleivódik a falakba, a padlóba, a tárgyakba és az egyes helyiségekbe. A múlt eseményei rétegesen rakódnak le, akár a szennyeződés, és bár nem láthatók, alapvetően befolyásolják a közöttük élő embereket. Aki olyan otthonba költözik, ahol az előző lakók boldogan éltek, valószínűleg ugyanúgy meglesz a családi békéje. Ha viszont az előző tulajdonos vagy lakó boldogtalan, beteg, tönkrement ember volt, rossz energiái hátra maradtak a tisztítatlan épületben, sorsuk megismétlődhet a gyanútlan új lakókkal.” Bár nem sokat tudok ennek a háznak a volt lakóiról, békés, nyugodt emberek lehettek, hiszen az egész területet áthatja egy harmonikus erő. Ez az első tavaszom ebben a házban, a melegítő napsugarak megjelentével rengeteg előbújó hóvirággal kezdődtek a meglepetések, ami szőnyegként borította be szinte az egész kertet. Most már nincs szükség szavakra, hogy valaki elmondja, milyen ember volt ő. A virágok helyette is beszélnek. A néni talán nem is gondolta, hogy ha már nem ebben a valóságban éli az életet, Topolya lakói, akik tőle vásárolták a nárciszt, jácintot és NEFELEJCSet , az utcán sétálva minden nap gyönyörködhetnek abban, amit az ő lelke szépsége alkotott.
Gyermekkoromban egy kedves idős házaspár vigyázott rám sokat, míg szüleim dolgoztak. Sanyi papa és Erzsi mama. Sanyi papa mondta nekem egyszer, mikor a kenyeret kentem, hogy a másik oldalán kenjem, mint ahogy szoktuk, mert úgy több vaj fér rá. Azóta 20 év telt el, mégis minden nap, minden szelet kenyeremnél eszembe jut. Vagy Szabó nagyapa biciklije is ilyen volt. Idős volt már, mikor megszülettünk és azt akarta, emlékezzünk rá. Kaptunk tőle egy- egy kis biciklit nővéremmel. Az akkor, gyermekfejjel olyan nagy dolognak számított, hogy azóta is emlegetjük. Nem is olyan bonyolult dolog ez az öröklét… (Írta:G. Nagy Lilla Imola)

Még sötét van, amikor kilépek az Élni jó ház kapuján. Beindítom az autót, szemben velem a szomszéd szintén járatja a motort. Lassan olvad a jéggé fagyott pára. Még vissza kell mennem, mert Lezi, a kutya szétfeküdte a Vöröskeresztnek szánt ruhákat. Gyorsan fel a lányok szobájába, ahol a fonott kosár tetején egy nagy kék nejlon zsák. Lehozom, sietős mozdulatokkal visszatúrom a megunt nadrágokat, dzsekiket, jé, itt egy szép fehérnemű, vajon miért dobta ki Katus? Zsebembe gyűröm, s újra az autóhoz lépek, amely még mindig a ház előtt olvadozik. Beülök, hat óra tizenhét percet mutat az óra, a szomszéd már elment. Még éppen csak hogy kilátok az autó ablakán, kinn halványak az árnyak, mégis élesebb minden, bentről azonban csak homályosan látni, olyan ez, jut eszembe, mint amikor a lelkünk/pszichénk/valamink megakadályozza, hogy a valóságot lássuk. Csak valamit látunk, ami akár része is lehet a valóságnak, de hát igen. Tükör által homályosan. Míg ezen elmélkedem, kétszer megcsúszik az autó. Jeges az út. Nem veszem komolyan, gyorsan hajtok, sietnem kell, késésben vagyok. Elhagyom Szárt, kikanyarodom az egyesre. Néhány száz méter után egy fel-felvillanó lámpa megállít. Baleset, mondja a férfi. Nem lehet elkerülni? kérdezem, és kiszállok a kocsiból. Int, hogy nem, és telefonján beszélni kezd, az utat magyarázza. Egy autót látok az árokban, egy másik, egy fehér előttem áll, másodikként érkeztem a helyszínre. A szomszéd lép mellém. Megdöbbenek.
Csak nem te?
De igen, válaszolja, láthatóan megviselt állapotban. A kocsiban ketten nagyon szarul vannak, egy férfi kizuhant a másik autóból, amelyik elénk vágódott. Szerintem annak már mindegy, teszi hozzá. Annak a férfinek. Aki az útesten fekszik, magyarázza.
Meredten állok. Fázni kezdek.
Visszaülök a kocsiba, s nagyon lassan megfordulok, az egyre hosszabb kocsisor mellett visszakanyarodom a faluba. Zokogni kezdek, hogy nem lehet, hogy annak a férfinak, aki talán öt perce még viccelődött valamin, vagy épp csak álmodozott valamiről, vagy egy kiflit majszolt, ennyi volt ez az új esztendő. Meg az is eszembe jut, hogy vajon a szívében élt-e Jézus. Sírok, közben meg hálás is vagyok Lezinek, hogy kifeküdte a ruhákat. Majd egy zsoltár néhány sora bukik ki belőlem, Az ember napjai a fűhöz hasonlók, virul, mint a mező virága, de kis szellő, s már vége van: a hely is elfeledte, ahol addig állt. Ám az Úr kegyelme mindörökre az igazakkal van, s igazságossága fiaik fiaival. Ezt, azon a napon - egészen halkan - többször elmondom. Később megtudom, hogy a balesetben négyen haltak meg. 

(Írta: Konkoly Edit elnijohaz.hu)

Másodszor látom a fiút leszállni a Kelenföldi pályaudvaron, az Élni jó háztól ötven kilométerre. Már a vonaton is csak a képernyőt bámulja és aztán, hogy belebújik a kabátjába, s nem kapcsolja ki a laptopot, újra. Hátizsákja a vállán, egyik kezében ügyesen egyensúlyozva a gép, mesefilm megy rajta, japán, óvatosan lépked a négyes metró lépcsőjén.
Bevallom, megdöbbenek.
Másnap reggel újra látom a fiút, mozdulatai ugyanazok, a film is.
Negyednap a vonaton húsz és harminc közötti fiú filmet néz, japán rajzfilmet.
Mellettem a metrón egy jól öltözött harmincas bújik a telefonjába, filmet néz, megint a japán rajzfigurákkal. Szemben velünk fiatal férfiak meredten bámulják az apró képernyőjüket, fejükön fülhallgató.
Emlékszem, amikor tizenéves voltam, a fiúkat bámultam a buszon. Néha egy-egy elkapott tekintet, ha tetszett, álltam a nézését, ha kevésbé, kibámultam az ablakon. Az egyik szerelmemmel az utcán ismerkedtem meg, diák voltam, könyvet árultam a könyvhéten. Odajött, néztük egymást. Beszélgetni kezdtünk. Címet kért, másnap megjelent, becsöngetett. Nem volt még telefonunk, vezetékes sem. Papírcetlik voltak, meg igazi levelek, és az emlékezet.
Barátaim ugyanígy ismerkedtek, némelyek a villamoson, buszon. Valamelyikből házasság lett - gyerekekkel. Házasságaink néha hangosak voltak, néha szelídebbek, némelyek ölelésekkel teliek, némelyek hidegebbek. Jól-rosszul szerettük a másikat és önmagunkat. Akik eljutottak Istenhez, azoknak könnyebb volt akkor is megölelni a társukat, ha az épp bántotta őt.
Egy mese jut eszembe. A királyról, aki folyton fázott, s bár annyi mindent pakoltak a tűzre, ő folyamatosan didergett. Már mindent kivágtak a szolgái, szóló szőlőt, mosolygó barackfát, erdőket, a házak tetejét is leszedték, mindent elfűtöttek, hiába. Végül egy kislány lépett a király elé, rá nézett, és megszólította. Beszélgetni kezdtek. Ez a személyes kapcsolat, ami végül felolvasztotta a király szívét. Hirtelen melege lett. Már ő is adni szeretne, figyelmet, meleget, ételt. Nincs szüksége többé külső melegre, mert a szívében ébredő szeretet (melege) helyrebillentette az életét.(Írta: Konkoly Edit elnijohaz.hu)

..., a nosztalgia. Megy a posztolgatás a régi játszóterekről, csokikról, tevékenységekről, a katonaság "áldásos" hatásairól, csodálatos gyermekkorról, amikor három forint és hatvan fillér volt egy kiló kenyér, ami mellett valahogy mindig elmarad az egy hóra eső jövedelem egyidejű feltüntetése. Egy olyan korszakról, amit a történelem - rendkívül találóan - "a legvidámabb barakk" néven emleget. Mi ötvenesek átéltük, megéltük, végigcsináltuk. Gyerekek, majd fiatal felnőttek voltunk egy olyan világban, ahol szinte semmit sem tudtunk a háttérben zajló dolgokról, ahol csak annyi információnk volt az ország és a bolygó ügyeiről, s a háttérben zajló történésekről, amennyit rákötöttek az orrunkra. Amikor sokaktól hallom, hogy az milyen csodálatos élet volt, elgondolkodtat, hogy ugyanazt éltük meg mindannyian? Vagy a szelektív memória egyénenként másképp szűri meg a múltat? Én például nem szerettem a Melba csokit, aminek csak ritkán maradt tölteléke, mire az üzletbe került, nem szerettem, hogy banánt csak karácsony táján, sorbanállással vagy protekcióval ehettünk, nem szerettem a kimérős nápolyit, ami csak aznap volt ropogós, másnapra már megpuhult és az íze is megváltozott. Ettük a Duna- és Tisza kavicsot, a francia drazsét és a savanyú cukrot, s ezzel be is zárult a cukorkák sora. Vásároltunk abból a kínálatból, ami volt s nem tudtuk, hogy nem ennyi a világ. A fiatalság erős, nem gondol a rosszal, hisz aki ifjú, az csak előre tekint, szórakozni jár, férjhez menni készül, gyerekekről, családról álmodik. A boldog gyermekkor egy olyan illúzió, amiben sokan benne ragadtak s ettől válik (válhat) veszélyessé. Aki elhiszi, vagy el akarja hinni, hogy az maga volt a mennyország, az talán elfelejti, hogy az a tejföl sem tartott ki a műanyag pohár legaljáig. A boldogság pedig abban (is) rejlett, hogy nem mi tipródtunk a számlák befizetésén, nem a mi vállunkat nyomorította a kosztpénz beosztása. Mert az volt a dolgunk, hogy gyerekek legyünk, tanuljunk, játszadozzunk. Aki minderről megfeledkezik, az veszélyes úton jár, mert megrekedt valahol, ahová már nem tartozik. Aki mindig csak visszavágyik, az hamis képet őriz a múltjáról, ahol mindig csak madárcsicsergés volt, bárányfelhők úsztak az égen, és folytonos, soha véget nem érő boldogságban teltek az évek. Ilyen emlékekkel hogyan is lehetne boldog most és hogyan, milyen reményekkel várhatná a jövőt? Jó és árnyoldala mindennek van, de csukott szemmel ez sem akkor, sem most nem látható. A múltból okulni kell, tisztán látni a hiányosságait, a jelenből pedig kihozni a legtöbbet, ami lehetséges. Adottságaink szerint fejlődni, örvendezni az ifjúság erejének, tehetségének s ha kérik a véleményünket, tapasztalatainkat, akkor (és lehetőleg csak akkor!!!) válaszolni. A jövő meg majd mindezek függvényében elhozza mindenkinek az ismeretlent, ami - legyen az jó vagy rossz- befejezi a születésünk napján elkezdett életünket. A világ bolond most is, így volt ez régen is. Másért, másképp voltunk elégedetlenek akkor és vagyunk azok most. Jó néha elrévedezni a fakuló emlékeken. De aztán gyorsan vissza a mostba, itt kell jelen lenni, a jövő emlékgyártása ebben a percben is zajlik. Én ezzel a lendülettel el is rakom a fényképalbumot és szépen eszegetem a karamellás Milka csokit, a marcipános csokit, meg a ropogós nápolyit, mert ezeket sokkal jobban szeretem, mint a régieket. És ha van kedvem, akár most elindulok banánért, mert kapható. Januárban is.(Írta:Győri Andrea)

      Az öreg Péter munkája minden decemberben advent idején megsokasodott. Mindig ő kapta feladatul az újak tanítását és uátna szárnyra bocsátását. Ilyenkor hosszú fehét szakállát elgondolkozva símogatta.
- Ej, ej. hát mit is kezdjek én veletek? Nyüzsögtök, nem figyeltek...aztán türelmetlenkedtek és ha majd ott lesztek, ahol tenni kell, hát nem is tudjátok mihez kezdjetek, hogyan legyetek jók.
- De Péter apó, mi figyelünk - hízelegtek kórusban - csak mondjad már, csak kezdjed már, aztán ha végeztél...huss... mi már itt se vagyunk.
- Hát erről beszélek nektek. Türelem! Nincs huss! már itt sem vagytok. Majd ha mindenki tud mindent és mindenki kész lesz az útra, majd akkor, ha kiosztom nektek a feladat lelkét, akkor kinyitom nektek a kaput. És egyenként, szépen suhanva elengedlek benneteket. És most csend, csend, csend!
      Amikor minden szem rászegeződött, felhő sem mozdult, szél se lebbent az öreg Péter elkezdte mondani, amit minden évben megtett és megtanított azoknak, akik most először kapnak engedélyt a feladatra. Ők az újak. Göndörhajú, felhőn libbenő, hófehér ruhájú, vadonatúj, először kapott szárnyacskájukat büszkén viselő adventi angyalkák. Péter szeretettel tárta ki feléjük két karját:
- Angyalkáim! A játéknak immár vége. Csodát kell tenni. Adventben minden csoda megtörténhet, de ez rajtatok is múlik.
- Csodát? Az meg mi? Mi az a csoda? - kérdezte egy aprócska fényes szárnyú angyalka.
- Mi a csoda? Mire lemegy a Nap és én mindent elmondtam, tudni fogod, de tenni majd csak akkor leszel képes, ha kiosztom neked is a szikragyújtó, mindentlátó, mindentérző segítőt - Péter megsimogatta a göndör haját és megigazította az új szárnyacskában az összekuszálódott tollakat.
- Légy türelmes és figyelj! - Elkezdte és mire eljött az este befejezte mondandóját. Jócskán elfáradt.
- Öreg vagyok. Nem való már ez nekem. Kérni kellene a leváltásomat. Meg is mondom az Úrnak.
El is panaszolta mindig, minden évben, de az Úr csak mosolygott.
- Megy ez még neked Péter, hiszen még csak pár száz éves vagy.
     ...megy ez nekem... megy ez nekem...-motyogta Péter, míg ment az égi kapuhoz, hogy bezárja. Ez is az ő feladata volt. Nyitni reggel, zárni este. A derekán a cingulushoz kötözve tartotta a kulcsot. Zárhat, hiszen ilyenkor este már nem szól az égi harsona, ami miatt a kapuhoz kellene menni, hogy az új érkező lélek égi születését köszöntse. Hangtalanul zárult a kapu. Péter a kulcsot újra a cingulusra kötötte. Feje alá húzott egy bárányfelhőt és elaludt.
Hajnalban lábujjhegyen, aprókat röppenve a kicsi angyal Péterhez közelített.
- Apó, Apó! Indulhatnék? - rázogatta törelmetlenül az öreget, de az nem ébredet.
- Na jó, aludj csak. Már mindent tudok, hiszen figyeltem. Megyek én magam is.
Óvatosan kibogozta a zsinórról a kulcsot. Egy szárnyalással a kapunál termett. Kulcs a zárba, elfordít és nyit.
- Én megyek elsőnek! - örvendezett. Gyorsan elismételte a tegnap hallottakat. Talán az utolsó mondat az nem rémlett. Motoszkált benne egy apró gyanú, de az biztos nem is olyan lényeges és egy legyintéssel elnyomta. A kapu mellett sorakozott minden indulónak egy-egy ezüstösen szikrázó fenyőág, aminek érintésével adventben felgyulladnak a gyertyák. Minden héten egy. A fenyő alatt a cím. Felkapta az ágat, de a címre, ami alatta volt már nem is figyelt. Meglengette szárnyait és huss már itt sem vagyok! örvendező kijelentéssel, boldogan kezdett repülni a Föld felé.
- Huss! Már itt se... - akarta mondani, de abban a pillanatban bevillant egy felismerés. Hogyan tovább? Az a hiányzó láncszem, amit most tudni kellene mégis fontos lett volna...Kihez menjen? Miért pont oda? Mit kell lásson? Lelassult a repülése. Bűntudata lett a figyelmetlenség miatt. Visszanézett a kapu felé. Péter ott állt.
- Vissza! Vissza! - harsogta az öreg - Így értelmetlen lesz az utad - szólt hozzá. Az öreg Péter kezében ott volt az a "hiányzó láncszem", az a mindentudó, mindentlátó, mindentérző, kicsi, piros lüktető, csodát indító, angyal szív. Szégyenkezve ért a kapuhoz. Péter lehajolt hozzá. Nem szidta. Megsimogatta a göndörhajú, bűntudatos angyal fejét.
       Még tanulnod kell. Enélkül semmit nem ér az egész. Ez az amivel adventkor és karácsonykor minden csoda megtörténhet - a csodatevőt Péter az angyal mellkasára helyezte.
- Na, most indulhatsz - szólt az öreg és suhintott egyet az övével.
Egy fényes hullócsillag indult a Föld felé, rajta egy szőke-fürtös-szárnyas angyalka, kezében ezüstös fenyőág, fehér ruhája alatt érző szív dobogott. Már nem volt kérdés, hogy kihez, miért? Mindent tudott ahhoz, hogy segítse a csodát. (Írta: Anyóka)

"Legyen minden nap Richárdnak születésnap."

Többen elküldtetek nekem egy linket,hogy ismerve a hozzáállásomat, felhívjátok a figyelmemet a tartalmára.
Igen, az első jelzésre reagálva, irány a posta. Képeslap megvéve, megírva jókívánságokkal, útnak indítva. Az idő túl rövid, hisz Richárdnak október 6.-án lesz a 14. születésnapja.
Ezért úgy gondoltam, hogy virtuális képeslapot küldök, úgy hogy az édesanyja (Sándorné Magyar Katalin) engedélyét megkértem, hogy a fia kinyomtatott fotójával készítsek képeket Bréma néhány nevezetességéről. Megkímélve a sok-sok kérdéstől az anyukát, röviden leírtam mit lehet tudni az én új választott otthonomról. A fotót azért vittem magammal, hogy érezze az ünnepelt, hogy így is ide lehet jutni, még ha átvitt értelemben is.

 Most arra kérlek titeket, ha van kedvetek, Richárddal utazzuk körbe a földet. Nyomtassátok ki a fotót ,( én az anyukája facebook oldalán láttam, onnan mentettem le egyet). Ne csak most a születésnapja alkalmából, hanem utazásaink során is készítsünk képet és küldjük el egy rövid leírással, hogy hol jártunk.
-Bemutathatjuk szűkebb lakóhelyünket is.
-Osztályfőnöki óra keretében, 10 percet szánjunk az önzetlen segítség bemutatására, így osztályok is írhatnak egy fotóval mellékelve, biztos nagyon fog örülni. Legyen minden nap Richárdnak születésnap.
A mellékletben van, Bréma nevezetességeit bemutató link,természetesen a Brémai muzsikusok mesefilm és a felhívás, amit átküldtetek nekem. Bízok benne lesznek követőim, megérdemli a családja, hogy érezzék nincsenek egyedül.
Köszönöm,hogy végig olvastátok, a mottómmal búcsúzom:"Jónak lenni jó"

A város neve egybeforrt a híres Grimm mesével, a Brémai Muzsikusokkal.

Bronz szobruk Bréma főterén áll és a város egyik legtöbbet fotózott nevezetessége. Németország egyik legnagyobb – 660 ezer lakosú – városa azonban nemcsak a meserajongók számára kínál érdekességeket. A Weser-folyó partján fekvő város izgalmas keveréke a történelemnek és a modern kornak.
A németországi Bréma városában a főpályaudvar bejáratára merőlegesen indulnak a bevásárló utcák. A Sögestrassét szinte lehetetlen eltéveszteni, mert rögtön az elején egy talapzat nélküli malac család fogadja a turistákat.

A Sögestrasse és a malacszobrok környéke egyébként fiatalok kedvelt találkahelye is. Ugyanitt az óvárosi részben (Altstadt) található Marktplatzon természetesen a Brémai Muzsikusok szobránál nyüzsögnek a legtöbben. A városnak gyakorlatilag semmi köze nincs a történethez, csupán annyi, hogy a mese szerint az állatok ide igyekeztek szerencsét próbálni. A szamár két mellső lábát megszorítva mindenki a jó szerencse reményében, titkos kívánságokat dünnyög magában.
A Roland-oszlop, mely a városnak a Hanza-szövetség idején élt fénykorára emlékeztet. Az 1404-ben felállított műemlék egyedülálló példája az európai polgárság függetlenségének és vásártartási jogának a Német-Római Birodalom keretein belül. Ez Németország legmagasabb Roland-oszlopa. Az 5,5 méter magas Roland-oszlopot. Az UNESCO 2004 júliusában felvette a Világörökség listájára.

A Piactéren áll a 11. századi Szent Péter dóm is. A sétáló utcán a különböző zenei stílusok kavalkádja, szórakoztatják a turistákat. A homokszobrászat a legújabb látványosság.
Ha Brémában járunk, feltétlenül vacsorázzunk egyszer a Szélmalomban. Bár nem árt tudni, hogy itt több órát kell várni, hogy asztalt kapjunk.
http://videa.hu/…/krea…/a-bremai-muzsikusok-F5L3eIBmtzGx279e
http://www.zoover.hu/nemetorszag/brema/bremen/latvanyossagok

És itt az eredeti felhívás!

Sziasztok!
A segítségeteket szeretném kérni terveim megvalósításában.
Kisfiamnak Richárdnak október 06-án lesz a 14.születésnapja.
Szeretném Őt meglepni egy kis "vizuális" utazással, mivel még sohasem voltunk nyaralni, viszont nagy érdeklődést mutat a világ országai iránt.
Ebben szeretném kérni a segítségeteket.
Ricsiről amit tudni kell, hogy Ő a saját kis világában él, autizmussal élő, halmozottan fogyatékos kisfiú.
Autizmusából kifolyólag nem érti az embereket, a beszédet, és ő sem tud beszélni.
Kommunikációs kártyák segítségével, illetve rajzokkal, írásban közli kéréseit. Verbálisan kevés szót ismer és használ.
Ricsi már az olvasással kacérkodik, egyenlőre nagyon élvezi, hogy képes Ő is szavakat elolvasni, bár szövegértése nagyon korlátolt.
A kérésem, amiért hozzátok fordultam, hogy akinek kedve, módja és lehetősége van rá szeretném megkérni, hogy egy képeslappal legyen szíves hozzájárulni ahhoz, hogy a kisfiamnak számára emlékezeteset és maradandót nyújthassunk a születésnapja alkalmából. ?
Igazából nem tudjuk a kívánságait, vágyait, de nagy érdeklődést mutat a különböző országok iránt. Erre irányuló DVD lemezeket vásároltat és nézi is őket, térképet, útvonalakat néz az interneten.
Kisfiam nagyon szeret postaládát üríteni, úgy gondolom, ha meglátja, hogy az nevére érkezett valami, ki fog ugrani a bőréből!
Megígérem, hogy az örömét megpróbálom majd egy kis rövid videóval bemutatni...! ?
Nagyon szépen köszönöm a segítségeteket!
Postacímünk.:
Sándor Richárd Zsolt
Rábapatona
Rákóczi utca 105.
9142
Mindenkinek nagyon szépen köszönöm/ köszönjük!
Bízom benne, hogy senkit sem bántottam meg a posztommal, megkeresésemmel.
További szép estét, és jó éjszakát kívánok mindenkinek.
Üdvözlettel.: Sándorné Magyar Katalin

(Írta: Mészáros Imréné Jutka)

    A kerti pad a csendesség helye. Ideje van itt a mérhetetlen nyugalomnak, az átgondolásoknak, vagy csak úgy a semmit csinálásoknak, de a létnek sehol nincs ilyen teljességgel nagyobb megnyilvánulása bennem, mint itt. Ha csak pad lenne, úgy magában, valahol az....az semmi. Ez A kerti! A kert teszi azzá, amivé általa minősül. Meghúzom magam benne és nézem ami körülöttem van. Azt érzem, hogy ők is néznek engem. Rám bólint, vagy köszönt is az öreg apai diófa. Lehet meg is kérdi: - Elfáradtál? Pihenj meg - és én azt teszem.
   Levendula illat lengi be a kertet. Szétnyitja legyezős leveleit a páfrány az árnyékban. Öleli a levegőt. Időtévesztett szellőrózsa ingatja fehér virágait. Tavaszt akar hozni ősz idején.
- Megy ez nekem most is! - büszkélkedik. Rámosolygok. Hátra hajtom a fejem. Innen a kertből, a kerti padról kinézek a kék ég felé. Fent fecskék cikáznak csapatban és közben hangoskodva beszélik meg a nagy utat. Örök vándorok. Örülnek a változásnak, de a meleg bázis, a kölyök röptető villanydrót, a fészek....igen! a visszaváró fészek az marad.
    Visszanézek a kertre. Észre veszem: a dió ágán örvösgalamb ül. Nem zavarja a jelenlétem. Tőlem pár méterre leszáll a fűbe és ellépked a madáritatóhoz. Egy apró mókus közeledik a fák ágain. Megcélozza az itatót. Az most foglalt. Türelmetlenül jön-megy és csapkod ide-oda a farkával. A galamb elmegy. Most ő következik. Az örvöske felszáll egy ágra és szembe velem ráül és pihentetőn ráengedi a szárnyait is. Nyugalom benne és bennem. Itthon vagyunk. Osztozunk az apai diófán.
    Egy valamikori emlék sorol a gondolataimban. Egy barátom kérdezte a séta alkalmával.
- Te mi lennél ha kapnál még egy életet?
- Galamb - válaszoltam.
- És te? - kérdeztem vissza. Ő gondolkodás nélkül vágta rá:
- Sas.
- De a sas elkapja a galabot!- hökkentem meg. Egymásra néztünk és nem folytattuk. Hirtelen csendesek lettünk.
     És most? Itt az én galambom a kertemben és nincs benne semmi félelem Lát engem. Mekkora a bizalma irántam. És akkor ott megoldom a régi baráti beszélgetés lényegét. Közöttünk, emberek között is van sas és galamb.... és mégis, itt ülök mérhetetlen nyugalomban, ott fenn az örvöske határtalan bizalomban. Kitől kellene most és később félnem?
...Talán...talán, ha kapok majd még egy életet, sastól sem félve lehetek mégis csak galamb.
     De! - még nem hív a levegő, még nem nőnek suhogó szárnyaim, még itt a csendesség helye, itt a kert és itt a kerti pad. Megbújok benne és úgy érzem, hogy a létnek sehol sincs teljesebb megnyilvánulása bennem, mint itt. Még ember vagyok és éveim száma csak hetvenöt. (Írta: Anyóka)