Férfitársaságban hamar előkerül a katonaság témaköre, legalábbis olyan csapatban, ahol legalább ketten átestek azon a két - másfél- egy éven,amikor az még kötelező volt. Ehhez persze megfelelő korú férfiak szükségesek, mert 2004 november harmadikán megszüntették a sorkatonaságot Magyarországon, tehát a harminc körüli és annál fiatalabb férfiaknak már nem kellett bevonulniuk. Mindig meglepődve tapasztalom, hogy akik voltak katonák, egy külön kasztot alkotnak. Saját nyelvezetük, egymásra tromfoló történeteik vannak, azokat egy földi halandó, főleg ha nő az illető - meg nem értheti. Vannak vicces és szomorú sztorik, de abban nagy az átfedés közöttük, hogy olyan átszellemült tekintettel és oly büszkén adják őket elő, hogy időnként kedvem szottyan egy kis fegyvertisztításra, vagy stokira rakni itthon az ágyneműt. S még valami látható az egykori bakák arcán : egy kis (nagy) adag sajnálat, lenéző pillantás azokra, akik ezeket nem élték meg. Nem ritkán ki is mondatik, hogy nincs ezekből a mai férfiakból semmi, bezzeg ők, a beavatottak végigcsinálták, s lám micsoda emberpéldánnyá lettek. S itt érkezünk el a sarkalatos ponthoz, amikor nem osztom maradéktalanul a véleményüket. Mert értem én, hogy az, amit átéltek, nagyon férfias dolog. Értem én, hogy egy olyan közösség volt, ahol tanulhattak összetartást, erősödhettek fizikálisan és mentálisan. De azt is tudom, hogy többek lelkét nyomorította meg az újoncavatás változatos szertartása és hogy a katonaságtól -önmagában, a szolgálat letöltésének puszta tényétől - senki nem érett férfivá. A gyengébb idegzetűek sok szenvedés árán élték túl azt az időszakot, és semmivel nem lettek erősebbek attól, hogy fogkefével súrolták végig az ebédlő kockaköveit. Mint ahogy az sem jelenthető ki, hogy aki nem volt katona, az nem tud semmit, az nyápic és anyuci kisfia marad ezen élmények nélkül. A férfiasság nem ezen múlik. Most is vannak határozott, célratörő, talpraesett férfiak, lőgyakorlatok nélkül is, és akkor, leszerelés után is akadtak jellembeli,erkölcsi hiányosságtól szenvedő "anyámasszony katonái" Szerintem.(Írta: Győri Andrea)

Ha kint már este egy kicsit hűvösebb van, jólesik ilyesmit sütögetni, kellemes meleg lesz a konyhában. Engem pedig már a sütőtöknek a színe is mosolyra derít. Már pedig egy ilyen,kissé kaotikus hét után ez rám is fért. Gyermekkoromból nem a legjobb emlékeim maradtak a sütőtökről. Semmire sem jó, kicsit még ízetlen is, sárga, pempős valami, amit meg kellett enni. Azért sok év alatt megtanultam, hogy sokszor egészen apró dolgokon múlik, hogy az étel a “megettük” kategóriából a “mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána” típusba keveredjen. Az illatának pedig sütés közben kimondottan idegkisimító hatása van véleményem szerint, pláne ha még fahéjjal is találkozik sütőtökünk. Ha édesebben szereted, vagy szeretnéd kipróbálni, egy kevés mézet is csurgathatsz rá. (Fotó és szöveg: Kiss Gabriella)

Hatéves koromban megtanultam olvasni. Könnyedén, mert jó volt a módszer, kedves és türelmes volt a tanító néni és mert nem hajtott senki, hogy mikorra is kellene mások szerint elsajátítani ezt a tudományt. Attól kezdve apuval könyvtárba jártunk, minden hétfő este, mert akkor adásszünet volt a televízióban. meg amúgy is jó nap volt erre a hétfő. Egy közepes méretű kék utazótáskával keltünk útra, ami általában megtelt a kettőnk köteteivel. Szerettem a könyvtár és a könyvek illatát, az újakét és a régiekét is. Szerettem a csöndet, a könyvtáros-tanár bácsi megnyugtató ottlétét, a szemüvegét az orra fölött. Apu sosem ajánlott nekem olvasnivalót és sosem mondta, hogy ez vagy az a regény nem nekem való. Hazavihettem bármit, amit kiválasztottam. Ami nem nekem íródott, azt úgysem értettem, vagy untam és nem olvastam el. De megtanultam, hogy nem mindig jó, aminek szép kép van a tetején, vagy benne, s néha a jellegtelen kötetek kincseket rejtenek. Pöttyös és csíkos könyvek, Delfin könyvek, Dörmögő Dömötör, Mazsola és Tádé, később szerelmes és bűnügyi regények, egyszóval mindenféle. Ahhoz, hogy el tudjam dönteni, hogy milyen írókat és milyen jellegű könyveket szeretek majd hosszútávon, mindenből kellett egy kis ízelítő.
Ötödik osztálytól bizonyos olvasmányok elolvasására köteleztek bennünket. Akkor sem értettem, most sem értek egyet azzal, hogy miért kell erre kötelezni a gyerekeket? Bennem olyan ellenállást váltott ki ez az erőltetés, hogy egyáltalán nem, vagy óriási szenvedések árán küzdöttem meg ezekkel a regényekkel, miközben bármi mást örömmel, akár zseblámpafénynél, paplan alatt is elolvastam.
Később, a gimnáziumban sem fogta fel a kis pontagyam, hogy miért hitték az ezt régen kigondolók, hogy egy tizenévesnek bármiről is szólhat még Németh László Iszony-a, vagy Semprun A nagy utazás című regénye??? Azért éppen ez a kettő ötlött az eszembe, mert akkor nem, azóta viszont többször is elolvastam mindkettőt, mert kiválóak.
Szerintem nem ártana eltörölni ezt a "kötelezősdit" s inkább csak ajánlani, érdeklődést felkelteni az olvasás iránt otthon és az iskolában egyaránt. Vagy legalább újratervezni, átgondolni, s a gyerekek, kamaszok világához igazítani a könyveket s meghagyni nekik a választás örömét. Olvasson a felső tagozatos Harry Pottert, a kamasz meg Alkonyat könyveket. Vagy Szabó Magdát, Agatha Christiet, ha ahhoz van kedve. Csak olvasson, pallérozódjon az elméje, bővüljön a szókincse, tanuljon magyarul...(Írta: Győri Andrea)

Újabban, ahogy már túl vagyok a negyvenen, kíváncsibb vagyok a világra. Ami mellett korábban, húsz -harminc évesen közömbösen elmentem, most alaposan megnézem. Reggel először az ablakhoz lépek és kipillantok a világra, oly édes a bizonytalanság. A köd csodássá varázsolja a tárgyakat.Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom.Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz. Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.A ködben élvezet járni,mert titokzatos,nem tudod,mit rejt.Olyan,mintha egy álomban lépkednél. (Fotó és szöveg: Kiss Gabriella)

Egy kis faluban jártam általános iskolába. Olyan kicsibe, ahol nem is volt tanterem minden osztálynak, így az alsó és felső tagozat délelőtti-délutáni váltásban foglalta el a tantermeket. Amikor délelőttösök voltunk, legkésőbb fél kettőre befejeztük az aznapi penzumot, indultunk haza, miénk volt a nap többi része. A kevéske házi feladatot megírtuk hamar, a tudnivalókat átolvastuk, s attól kezdve csak gyerekek voltunk. A szüleimnek nem kellett leülni velem leckét írni vagy kikérdezni azt, mindezekkel elboldogultam egyedül. Nem volt görcs a másnapi feleléstől, dolgozatírástól, a tankönyvek is vékonyabbak voltak, a tanulnivaló is kevesebb. Ámulva és elképedve hallom a szülőket mostanában, hogy napközi után még otthon is tanulnak a gyerekkel, korrepetálásra viszik, mert anélkül nem boldogul a tananyaggal és ebből következően biztosan nem lesz belőle semmi és senki az életben sem. A gyerek meg csak őrlődik ebben a nagy hajtásban, szeretne megfelelni a tanárok, a szülők, a felborult világ elvárásainak. De mindez még nem elég, különóra is kell, jó sok. Lovagolni, úszni járni, külön matekra és nyelvórára, mert szinte már követelmény, hogy néha már az óvodától kezdve angolul tanuljon az a gyerek. Mert hát mi lesz vele felnőttként, ha mindezeket nem zsúfolja bele a napjaiba? Nyelvvizsga kell, minél hamarabb, angolból, németből, bármilyen nyelvből, de még jobb, ha akár kettőből is. Mindeközben nem tud magyarul, de az nem is tűnik olyan fontosnak, abból nem kell vizsgázni. Becsületszavamra, rajta vagyok az ügyön, hogy megértsem. Tudom, hogy kell az idegen nyelv, jómagam is éreztem már sokszor ennek hiányát. De a nagy kérdés mindig az marad bennem, hogy milyen áron? A fáradt, agyonnyúzott, riadt arcú gyerekeket látva, nehéz elhinni, hogy nincs másik, könnyebb, emberibb út a tudáshoz.(Írta: Győri Andrea)

Keveseknek adatik meg az a különleges kegy, hogy időtálló barátot találnak. Ismerkedni persze könnyű, olyan is ritkán van, hogy valami közös érdeklődés ne akadjon két ember találkozásakor, így hamar elhihetjük egy néhány hetes, hónapos kapcsolatról, hogy az már barátság. Mert valakihez jó tartozni, kisebbedik a bánat, ha megosztható annak terhe, s növekszik a boldogság is, kettesben. A lényeg az egyensúly. A dolog üzleti része, (hangozzék ez bármilyen rosszul) mert a legtöbb kapcsolat ilyen alapokon nyugszik. A barát meghallgat s meghallgattatik. Nem lehet működőképes másként. Ha az egyik félben benne marad a mondandó, kis idő múltán lelki kukának érzi majd magát, amibe minden beledobható, válogatás nélkül és szelektálni sosem kell. A hulladék hosszú időn át gyűlik, s ha már púposodik a szeméttároló, akkor ajánlatos azt kiborítani. A szemetelő ilyenkor nem is érti, hogy mi a baj? Azt az egy almacsutkát miért nem bírta már el? Az az apró papírfecni és az az egy kis műanyag flakon miért nem kapott helyet az ő jó kis szemétlerakójában? Jó esetben elgondolkodik, de egyszerűbb megoldás a vállvonogatás, a gyors továbblépés, legrosszabb változatban a régi jó kuka becsmérlése. Nem baj, majd vesz újat, s ha megtelik, még újabbat. Baj csak akkor lesz, ha minden szemétkonténer megtelik s a kukagyár beszünteti a gyártást. Az igaz barátság nem ilyen. Megtapasztalások hosszú sora adja meg a választ arra, hogy kire mondhatjuk őszintén, hogy : igen, ő a barátom. Lehet ez sokféle. Lehet barát az is, akivel talán hosszú ideje nem is beszélsz, de ha eszedbe jut, biztosan tudod, hogy szereted, és bizonyos vagy abban, ő is ugyanígy gondol rád. Hogy nem bántott soha, semmikor, senki előtt. Aki minden hátsó gondolat és szándék nélkül volt melletted akkor is, és lenne most is, ha nem lenne közöttetek a különböző életvitel, a több száz kilométer vagy akármi más. Aki melletted állt életed egy szakaszában, aztán elkeveredett a sodrásban. Jó az ilyen barát is. Átmelegít, ha téliesre vált a lélek, körbevesz, mint egy puha, meleg pachwork takaró. A legjobb persze a lélegző kapcsolat, az igaz barátság, ami kifulladási és még azon túl is tart. Erős, magabiztos alapokon nyugszik, kételkedésmentes, megnyugtató. Kivételes drágakő, semmivel nem mérhető érték. (Írta: Győri Andrea)

Egy kastélykertben nőttem fel. Vagyis mellette. Nem, nem voltam grófkisasszony, csak szerencsém volt, s egy olyan helyen telt a gyermekkorom, ahol egykoron az arisztokrácia képviselői töltötték mindennapjaikat. Igazából nem volt valódi kastély, tornyocskákkal meg egyebekkel, s mikor hatévesen odaköltöztünk az új házunkba, - ami a kastély, a mellette lévő elvadult park és egy focipálya közvetlen közelében állt -, már meglehetősen romos állapotban volt a park és az épület is. Egyik, még lakható részében két család lakott, mostani sejtésem szerint szolgálati vagy önkormányzati lakások lehettek. A másik része már átadta magát az enyészetnek. Tudomásom szerint az arisztokrácia kiköltözése után Népfőiskola, majd mozi működött az épületben, de mikor én először láttam, javarészt már pusztulásra volt ítélve. A közvetlen közelében, az egykori mezőgazdasági épületek és a birtok helyén épült fel egy sor új kockaház, szüleimmel ezek egyikébe költöztünk. Több kisgyerekes család is itt talált otthonra, fiúk, lányok, különböző korosztályúak. Öten voltunk kislányok, majdnem egyidősek s hamar egymásra találtunk. Nem szeretem, mikor felnőtt emberek úgy emlegetik a gyermekkorukat, hogy az maga volt a csoda, a gond nélküli, folyamatos móka és kacagás. A gyermekkor általában nem ilyen, s nagyon boldogok lehetnek a valóban kivételezettek. A valóság az, hogy mindannyiunknak megvoltak a saját, külön bejáratú problémái a családban, az iskolában, a testvérekkel. Néha sírtunk, panaszkodtunk, nem értettük a felnőtteket s fogadkoztunk, hogy mi majd egész biztosan másképpen csináljuk. De az vitathatatlan, hogy a kastélykert a mi kis csodánk volt, ahol minden évszakban megtaláltuk a játék örömét. Nyáron volt a legjobb, mert akkor még az iskola sem zavarta a napjainkat. A focipályán kiütőztünk, tollaslabdáztunk, gyakran sötétedésig vagy addig, míg valamelyik szülő el nem kiáltotta gyermeke nevét, ami annyit jelentett : ideje hazatérni. De játszottunk "tanárost", "vegyészlaborost", az utóbbinál a parkban fellelhető föld, rózsaszirom, és kis üvegcsék játszották a főszerepet. Ha megéheztünk, hazaszaladtunk egy karéj zsíros, vajas vagy lekváros kenyérért, megettük hamar, s folytattuk tovább a játékot. De ha nem volt olyan hatalmas az éhség, akkor megettük a vadalmát, a madárcseresznyét, az olajbogyót, a naspolyát, később a dércsípte csipkebogyót is. Mindent, ami megtermett a fákon. bokrokon. Nem emlékszem hogy bármelyikünk is beteg lett volna azokban az években, megvolt a szezonális vitaminpótlás. Ősszel, amikor lehullottak a levelek, összehordtuk az avart a kastély egyik ablaka alá és önfeledten ugráltunk a mélybe, bele a fanyar illatú levélhalomba. Télen aztán lehetett hógolyózni, hóembert építeni s amikor már átfagytunk, behúzódtunk a jó meleg otthonunkba.(Írta: Győri Andrea)

Milyen régen volt - csaknem fél évszázada is már-,  amikor  a tiszteletünkre  szépen feldíszített iskolában,  malomkeréknyi virágcsokrok súlya alatt roskadozva  vonultunk végig a termeken,  miközben büszkén és boldogan énekeltük sorban az ősi diákénekeket, köztük a Gaudeamust ... Ebben a diáknótában áll ez a két sor:  „…post  iucundam iuventutem,  post molestam senectutem / nos habebit humus…”- vagyis: a bohó ifjúság és a nyűgös öregség után minket is magába fogad majd a föld… Énekeltünk,  és mi „latinos” osztály lévén tulajdonképpen értettük is a szöveget, de ugyan ki foglalkozott akkor azzal, mit is mondanak , mit üzennek valójában ezek a gondolatok?  Szépek voltunk,  fiatalok voltunk –kerek volt tehát számunkra a világ.  Ugyan ki gondolt vele, hogy  csak ezután következik  majd az igazi élet -  és csöppet sem nagybetűsen? Nem  indultunk azonban a nagy útra felvértezetlenül: a kis hímzett tarisznyában  sok dolgot kaptunk útravalónak  a hagyományos pogácsa,  pici boros flaska  és fillérke mellé. Helyet kapott itt sok más,   a szem számára láthatatlan, de fontos és értékes útravaló  is:  általános emberi értékek és követelmények - persze nekünk és a mi szintünkön megfogalmazva.  Azt, hogy az idős embereket tisztelni kell, már óvodás korunktól kezdve folytonosan hallottuk, sőt nemcsak hallottuk: szüleink, tanítóink  megkövetelték ennek külső megnyilvánításait is. Előre köszönni,  később ülőhelyünket nekik átadni –és nemcsak a járműveken-  előbb – utóbb  a szokásunkká vált.  Későbbi olvasmány-élményeimből  is az derült ki: mind az ókorban, mind pedig a későbbi korokban az idős embereket mindig nagy tisztelet övezte. A politikai és egyéb döntésekben rendre kikérték tanácsaikat – sok kultúrában volt Vének Tanácsa is.
Sajnos, a mostani korban egyáltalán nem ezt tapasztaljuk. A mi nagyszüleink, szüleink sokat szenvedtek háborúktól,   mindenféle politikai  hóbortoktól, változásoktól – és mégis embert neveltek belőlünk, ha sokszor nagyon nagy  nehézségek árán is. Mindent megtettek értünk, semmit sem sajnáltak tőlünk, csak hogy nekünk már könnyebb legyen az életünk.
Vajon mit és mennyit kapnak manapság vissza ebből a sok jóból a megöregedett,  egészségükben, erejükben már meggyengült idős emberek?  Nagyon keveset! Ha már az idős szülő nem tud úgy adni, segíteni, mint azelőtt, ráadásul még  felügyeletre, ápolásra is szorul, nagyon sok helyen egy-kettőre teherré válik a család számára. Akkor aztán beindul a szervezkedés: vajon hová lehetne  „bedugni”  szegényt a még hátralevő életére, pár évére? Elfekvő, szociális otthon….  Ráadásul bemagyarázzák nekik, hogy ott aztán igazán minden kényelmük meglesz, mindenki csak az ő gondolatukat, kérésüket lesi… Igen, meg kell mézezni azt a bizonyos madzagot!  Szegény idős ember egy ideig  talán ellenáll, hiszen neki eddig is elég volt  egy kis sarok, csak hogy a családjával maradhasson.  A masszív rábeszélések,  az erős érzelmi nyomás hatására azonban  előbb – utóbb csak megtörik az ellenállás, és már költöztetik is…
A minap láttam a Retúr c.  magyar filmet. Meg kell mondanom,  sokkoló hatással volt rám. A történet nagyon egyszerű: néhány idős ember –kihasználva, hogy ingyen utazhatnak- utolsó menedékként rendszeresen utaznak  különböző éjszakai vonatokon ,  végállomástól végállomásig. Sokféle embertípust jelenítenek meg, többféle társadalmi rétegbe tartoznak – illetve csak tartoztak, egykor… Ahogy mondani szokás: régen mindnyájan jobb napokat láttak.
Igen széles a paletta. Itt van mindjárt az egykori magyar szakos tanár, aki nemzedékeket tanított meg szépen és jól beszélni magyarul. Az ő útmutatása szerint ismerték meg a gyerekek a magyar és nemzetközi irodalmat. A pék, aki évtizedekig éjszaka kelt, hogy az emberek asztalán reggel már ott illatozhasson a mindennapi kenyér csakúgy, mint más, sokféle finomság. A hegedűművész, aki fénykorában bejárta a világot, és generációk tapsoltak neki,  ünnepelve  kiváló játékát. A katonatiszt, aki hajdan újoncok sokaságát képezte  ki a hadsereg számára. A hivatalnok, aki   már régen nem jár hivatalba- ehelyett  ellopta otthonról 4 éves kicsi unokáját, és a legnagyobb egyetértésben utazgattak együtt vele,  meg a többi sorstárssal, a bácsikkal együtt  - végállomástól végállomásig.
A közös sorsban aztán idővel a bácsik egész kis közösséggé kovácsolódtak: nemcsak egymás sorsát,  történeteit tudják már jól, hanem felismerik a gyerekes nagyzolást,  a lódításokat  is.  Mégis, a beszélgetések során újabb és újabb tragédiák derülnek ki. Sorban hangzik el: megöregedvén ki hogyan, s mennyi idő alatt csúszott le, és sodródott ebbe a marginális helyzetbe. Ott hangzik el az idős tanár szájából: nem is a fizikai nélkülözés a fájó, hanem hogy teljesen elvesztette mások megbecsülését.  Úgy érzi, semmibe veszik,   már rég leírták, és csak fölösleges teherként, kriptaszökevényként kezelik  őket. Utóbbi jelzőt gyakran emlegetve is…  A közös utazások során igazi véd- és dacszövetség alakult ki a bácsik között: még önvédelmi akciókra is készen állnak. A kelletlen utastársak  elhessegetésére kétféle módszer is van: az egyik egy befőttes üvegben hordozott, szuperérett  pálpusztai sajt. Ha ellenség közelít, mindössze le kell csavarni az üveg fedelét – a hatás garantált. A másik produktum egy gipszből gyúrt, szépen befestett, az igazihoz megtévesztésig hasonló mű fekália-kupac. Csak  idejében és ügyesen kell elhelyezni az ülésen – a hatás itt is frenetikus lesz…
Az összeszokott társasághoz az egyik egy állomáson még egy idős úr csatlakozik. Nagyon szimpatikus, így ellene nem kell bevetni egyik fegyvert sem. Elegáns fekete télikabát, szép sötét öltöny –ő még nem viseli magán a lecsúszás stigmáit. Szívesen mesél az életéről, de készséggel meghallgatja mások történeteit is. A történetek között, amelyeket elmesél, van egy nagyon izgalmas is – kész krimi!   Elmondja,  hogyan  vívott  a  b a r á t j a  valóságos küzdelmet, sőt háborút a nyikhaj, s a nyugdíjasok bosszantásában kifogyhatatlan ötletekkel dolgozó postás gyerekkel. A kezdetekkor szépen megkérte a postást, hogy a nyugdíját lehetőleg azonos időben kézbesítse számára – erre aztán elszabadult a pokol. Addig elment a postás gyerek a pimaszságban, hogy megleste:  a  b a r á t j a  mikor ment el 5 percre otthonról, hiszen így már értesítést hagyhatott teljesíthetetlen kézbesítésről. Még véletlenül sem vitte ki neki azonos időpontban nyugdíját  – már csak azért se!  Az útitársak nagy együttérzéssel hallgatták a  b a r á t  kálváriáját, hiszen így vagy úgy,  nagyon ismerős volt nekik is a jelenség: a kitolás, a pimaszság, a másik ember semmibe vétele. Csak arra voltak kíváncsiak, meddig tűrte a  b a r á t   a kiszúrásokat. Új ismerősük aztán azt is elmesélte, hogyan  vett elégtételt a  b a r á t j a a kitolásokért: egy pénzes napon behívta a kölyköt, hogy a sok szívességet méltóképp meghálálhassa neki. A postásgyerek gyanútlanul leült, s az idős úr   b a r á t j a egy odakészített, súlyos ólomkristály vázával  fejbe vágta őt, aztán kulcsra zárta a lakásajtót, és a kulcsot visszadobta a lakásba.
Az útitársak körében nagy sikert aratott ez a radikális megoldás. Nem is maga az erőszak tetszett, de egyszer már jó volt azt hallani, hogy végre csak akadt valaki, aki ellenállt, aki megfizetett a rengeteg megaláztatásért. Nem tűrt tovább: huszárosan odacsapott. Ez igen!  Nagyon tetszett a történet, és a  bácsik  lelkesedésükben nem is igen vették észre, hogy útitársuk kiment a fülkéből –bár említette, hogy nagyon megszomjazott a mesélésben, elmegy tehát és iszik valamit. Egyre csak dicsérték a belevaló   b a r á t o t, teljesen felbuzdulva.
Egyszer csak a vonat nagyot döccenve, és főleg: teljesen váratlanul megállt. A bácsik csodálkozva nézték a kinti lótást – futást. Odakinn egyre azt kiabálták: tilos leszállni a vonatról. Azután a kalauz vezetésével hivatalos emberek jöttek, és a fekete kabátos útitársukról kérdezték őket. Kiderült: a vonat alagúton haladt át, és az idegen az alagútban kiugrott a vonatból.
A bácsik csak összenéztek, majd meghatottan, elcsendesedve bámultak maguk elé. Egy pillanat alatt megértették, ki is volt a történetbeli, karakán  barát.. Lám, van hát megoldás… De valóban: ez volna a megoldás??  Kevés szó hangzott el ezután a fülkében a hátralevő úton…
Ha rajtam múlna, bizony, nagyon sokaknak bemutatnám ezt a filmet, hátha felébrednének  rég eltemetett érzések, talán felébredne a régóta szunnyadó lelkiismeret, sőt, vele egy kis szégyen is.  Egy társadalmat minősít,  ahogy az idősebb generációkkal, tehát szüleivel, nagyszüleivel, dédszüleivel  bánik. Vajon mi, magyarok milyen bizonyítványt kapnánk, ha ilyen szempontból  valaha is osztályoznának minket?(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

Mottó: beszéljünk róla, mert érdemes.
Vajon  mennyire vagyunk őszinték magunkhoz és egymáshoz? Azt hiszem, ezzel a témával már rég adós vagyok, pedig életünk minden szegmensét érinti, áthatja.  A hétköznapok  robotjaiban  éppúgy  ott van ez a kérdés,  mint az ünnepek gyertyafényes – virágillatos – köszöntős  világában. Tehát: beszéljünk róla, mert érdemes…
Folyamodjunk először is   Értelmező Szótárhoz- kíváncsi vagyok,  hogy mit  is közöl   velünk  választott  témánkról. 
Az őszinteség: Igazán átérzett, nem tettetett érzelem, megnyilatkozás.
Milyen tehát az őszinte ember?  Olyan, aki érzéseit, gondolatait nyíltan, kertelés nélkül és az igazsághoz híven közli másokkal. Jó ez a meghatározás, elégedett is vagyok vele. Benne van mindaz, amit elsőre - de még hosszabb gondolkodás után is - a témáról gondolok, gondolhatok. Mégis kényes  ez a téma és nagyon ingoványos a talaj, amikor elkezdjük  körbejárni. Márpedig körbe kell járni - nem is egyszer, hanem sokszor!
Rögtön egy idézetet „vezetek elő”- gondolkodjunk el rajta: „Ha bármit illőképpen adsz elő, nem lehet szó és tett különböző…” (Chaucer) Tehát szavaink és tetteink lehetőleg mindig legyenek szinkronban egymással. Ezzel a bölcs gondolattal - azt hiszem - nem nehéz egyetérteni. Ugyanakkor van  azonban egy magyar közmondás  is:” Szólj igazat, s betörik a fejed!” Nem hiszem, hogy bővebb magyarázatra szorulna a dolog, hiszen biztosan  nagyon sokan megtapasztaltuk már: mennyire igazat szól! Az emberek az életben sok mindent megbocsájtanak egymásnak, azonban  az igazán őszinte szót valahogy nehezen. Hiába mondom, hogy a jó szándék mondatja ezt vagy azt ki velem, már tudom  is a választ: a Pokol kapujához vezető út is jó szándékkal van kikövezve… Ez a kép bibliai mélységeket sejtet, hiszen az őszinteség ősrégi, kényes téma. Ha a Szótár által mondottakra visszagondolok:  e vonzó, szép emberi tulajdonság, az őszinteség vajon  miért van akkor oly sokszor mégis a terhünkre?  Miért szeretünk kényelmesebb, biztonságosnak hitt utakra térni emberi kapcsolatainkban, s miért térünk le gyakran, -s tán könnyen is- az igazság útjáról? Minden ember hiú - ki jobban, ki kevésbé. Ha úgy ismerünk valakit, hogy nehezen tűri a kritikát, az  őszinte, igaz véleményt, ugyan ki fogja az ő haragját, vagy legalábbis  sértettségét kivívni azzal, hogy kíméletlenül őszinte hozzá?  Inkább „csúsztatunk”, mellébeszélünk,a  nagyot bagatellizáljuk, a kicsit felnagyítjuk aszerint, hogy mit is szeretne hallani az érintett. Nem szép, de sajnos, nagyon gyakori jelenség ez az életünkben. Többé-kevésbé mindenkiben ott lakik egy kis Cyrano de Bergerac  (a nagyorrú  lovag) , aki így gondolkodik:
„Magamat bátran kigúnyolom, ha kell, de hogy ezt más tegye –azt nem tűröm el…”  Nem szorul magyarázatra e jelenség, olyan pompásan megfogalmazta nekünk Rostand. Nemcsak a nagyorrú lovagra hasonlítunk azonban néha  a hozzáállásunkkal. Rögtön  eszembe  is jut két "vitéz" katona, a maga utolérhetetlen  nagyotmondásával:  Háry János,  és  Münchausen  báró. Biztosan sokan ismerik őket, hiszen  mára mindkettőjük neve fogalommá vált: a  lódítás, a merész és dicsekvő  túlzások emberei ők. Bizony  nekik sok, XXI. századbeli „kollégájuk „ is van - csak győzzük aztán  a  tüsszentést Igaz is, ha meggondoljuk: vajon   szeretne -e bárki  az  együgyűnek, két ballábasnak  tartott  Svejk bőrébe bújni, ha azzal az  erővel Háry  János is lehet?  Ráadásul ismerjük a közmondást is: „Messziről jött ember bármit mondhat!"  Ezek a hősök  pedig valóban  nagyon  messziről jöttek…     
Füllentésre vagy  elhallgatásra  ösztönözhet  aztán a büntetéstől való félelem is. Főleg gyermekkorban esik ez meg  gyakran  az emberrel, de néha – néha bizony még később is rá kell, hogy fanyalodjunk az igazság elferdítésére. Miért én legyek, aki „jártatja a száját?” Jártassa néha ugye, más is –hiszen Damokles kardjaként függ felettünk: „Szólj igazat, s betörik a fejed…”
A nevetségessé válástól is nagyon félünk mi, emberek, tehát ha nem „gömbölyű” a történet, hát kikerekítjük, vagy  a kevéssé „mutatós” dolgokat szeretjük kedvezőbb színekkel átfesteni. Bizony, kevés olyan ember van (ha már katonákról s egyéb hősökről beszélünk), mint szegény Don Quijote lovag, aki az igazságért, és az általa mindennél jobban tisztelt lovagi erényekért hajlandó kopját törni – a szó szoros értelmében! Őt nem érdekli, ha kinevetjük mesés kalandjaiért, bohókás  áldozatvállalásáért és igazság-kereséséért. Mégis, ha kicsit gondolkodunk,  valahogy az arcunkra fagy a mosoly, mert  rájövünk: ezt a rozoga kis embert igazi lovagiasság, igazi  tisztesség, igazi hősiesség küldi a –képtelennél képtelenebbnek látszó-harcokba, küzdelmekbe.  Tiszta, gyermeki lélekkel keresi a távoli célt.
Az elején megígértem, hogy alaposan körbe fogjuk majd a témát, az őszinteség témáját járni.  Valóban, számos kört leírtunk, amíg több oldalról is körülnéztünk e témában. Azt hiszem,végül is  bátran elmondhatjuk: az őszinteség – nehéz erény. Annak is nehéz, aki tartozik vele –de annak sem könnyű, akinek tartoznak vele. Bizony, hányszor tapasztaljuk meg életünk során: mennyivel jobb megúszni a zűrös dolgokat, mint bajba kerülni az őszinteség miatt!  Előbb vagy utóbb  aztán ugyanis úgyis rendbe jönnek a dolgok. Valóban rendbe jönnek a dolgok? Szintén saját tapasztalatom mondatja velem: nem – nem jönnek rendbe. Figyeljük csak meg ugyanis: ha néha megesik, hogy „csúsztatunk,”, vagyis kissé kikozmetikázzuk a  nem eléggé  kedvező valóságot,egy rövid ideig úgy tűnik, minden rendben van. Mégis: kigyullad bennünk egy kis lámpa, és megvilágítja a csalást, a szépítést. Nagyon hamar megérezzük- mert valahogy muszáj éreznünk, hogy csaltunk. Mindenkinek hazudhatunk - kivéve saját  magunkat!  Ezt  sosem tehetjük  meg büntetlenül! Senki nem kiált ránk határozottabban, és nem szégyenít meg jobban, mint a saját lelkiismeretünk. Éppen úgy , mint amikor Mátyás király igazmondó  juhásza sorra „elpróbálja” a kifogásokat (a hazugságokat) a saját kalapja (saját lelkiismerete) előtt. Minddel „befuccsol” - egy sem állja meg a helyét - a saját lelkiismerete nem engedi sem kibontakozni, sem szárba szökkenni a hazugságot. Kevesen vannak manapság olyan emberek, akik feltétlen igazmondásukról ismeretesek. Ez a világ nem az őszinteségről szól. Ha mégis akadnak azért benne hiteles, igazmondó emberek, hát nagyon meg kell őket becsülni!(Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

Őszintén szólva  eleinte ódzkodtam tőle, amikor az internet berobbant  az életembe.. Nem csoda, hiszen a mi generációnk  régen, a  fatengelyes világban még óriási golyós számológépen tanult számolni, és  a régi ABC-s könyvből olvasni. Nekünk ezek, no meg  a könyvek, illetve a világ, a  környezetünk megfigyelése jelentették az ismeretszerzés forrásait. Tv sem volt, sem okos telefon - még a nem okos is  csak ritka  helyre volt  bevezetve. Mielőtt azonban bárki is elkezdene sajnálni, sietek leszögezni: nagyon szép és tartalmas gyerekkorunk volt. Mi még tudtunk játszani egymással órákon át, míg csak esteledvén kit - kit haza nem hívott az édesanyja. Rengeteg játékot ismertünk, csak úgy repült az idő! Igazából persze én sosem szerettem a zajos játékokat -  sokkal szívesebben olvastam. Mivel saját, otthoni kis könyvtárunknak hamar a végére értem, már 8-9 éves koromban buzgó könyvtár-moly lettem. Emlékszem, mekkora büszkeség töltött el, amikor idővel már édesanyám számára is én vittem haza az olvasni valót - méghozzá a Megyei Könyvtárból. Nagyon szerettem a könyvtárak hangulatát, csöndjét - elbűvölt a könyvek végeláthatatlan sora. Rengeteget olvastam tehát, és néha bizony még az ajánlott  korhatárt  is át- átléptem. Kicsit fáj a szívem, ha visszagondolok: milyen boldog idők is voltak, amikor a könyvek ára még sokkal elérhetőbb volt. Így sokszor egyszerre több könyvvel is gazdagodhattam. Otthon aztán szinte szertartás-számba ment, amikor szétraktam az asztalon új kincseimet, majd  pedig egyenként átlapoztam őket. Azóta is nagyon szeretem az  új könyvek illatát.
Az internet térhódításait aztán emiatt sem néztem eleinte jó szemmel. Bántott is, bosszantott is, hogy  amíg én az egész  addigi életemet jószerivel  átolvastam - sokszor a pihenés óráit is meglopva- és akkor jön ez az izé, 1-2 kattintás, és minden információ tálcán érkezik. Minek akkor hát a könyv, minek olvasni?
Eleinte bizony féltettem gyermekeimet is, hogy nem olvasnak majd eleget, nem szerzik meg a szükséges szókincset, műveltséget a könyvekből, nem színesedik és gazdagodik a beszédstílusuk, mert betolakodott életünkbe az internet. Nem tesznek majd szert biztos helyesírásra sem talán - ennek köszönhetően. Azóta persze már elmondhatom: szerencsére a félelmem alaptalan volt, Az idők során persze megváltozott a véleményem, hiszen alapvető: ahhoz, hogy valamit a neten megkeressünk, ismeretekre van szükség. Nem hiábavaló szokás tehát az olvasás, semmivel nem pótolható. Mára aztán már megbékéltem, sőt megtanultam élvezni is az internet áldásait , hiszen nap mint nap használom.  Mi tagadás, eleinte néhány dolog azért csaknem érthetetlen volt a számomra - például nehezen barátkoztam meg a virtualitás fogalmával. Talán ha annak idején több sci-fit olvasok, valamivel könnyebb lett volna ezt megérteni, de ez a műfaj  eléggé távol áll az én érdeklődési körömtől. Az internetes szokásokról  több hasznos információt kaptam gyermekeimtől is - így tudtam például meg, hogy a neten a törölt dolgok bizony nincsenek, és soha nem is lesznek valóban kiradírozva. Felelősség tehát, hogy mit közlünk. mit írunk le.
Nagyon könnyű lett a kapcsolat-tartás is a nekem fontos és kedves emberekkel, barátokkal, a családom tagjaival, sőt később már az unokáimmal is. Külön öröm, hogy egykori kedves osztálytársaim  így szintén elérhető közelségben vannak. Aztán meg  - mivel sajnos az ember egyre feledékenyebb, ahogy múlik az idő- ,egy -egy idézet, verssor szerzőjét vagy pontos szövegét  valóban gyorsan meg tudom keresni, pár kattintással.Egy aggályom van csupán:, az internet jóvoltából  mindenkire, tehát a mostani gyerekekre is szűretlenül zúdul a rengeteg információ, lehetőség . Jól tudjuk, hogy manapság már a kisiskolások is mennyire sok időt  töltenek a számítógép  előtt - de vajon  akad-e, aki megtanítja őket okosan válogatni?  A jót, a hasznosat elválasztani a rossztól, a  károstól ?  Hiszen a gyerekek (is) nagyon  kíváncsiak - ami természetes-, csakhogy  a legtöbb felnőttnek manapság  nincs sem elég ideje, sem pedig türelme  velük foglalkozni.
Néha bizony furcsállom, , hogy egyesek mi mindent megosztanak a világgal, a nyilvánossággal, hiszen "verba volant - scripta manent" (a szó elszáll, az írás megmarad). No, de lelkük rajta - ízlés dolga, ez már valóban magánügy. Én mindenesetre csupán  annyira engedem be az életembe a netet, amennyire jónak látom - vagyis csak módjával.  Így használom tehát a mindennapokban a csodahálót.(Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)