Karácsonyi koncertek Hajdúszoboszlón az adventi időszakban, több helyszínen, amelyekre a belépés ingyenes. Ezekre az alkalmakra szeretettel várnak mindenkit!
2015-11-16 18:40:10 ![]() |
2015-11-10 21:12:46 ![]() |
2015-11-10 15:42:20 Ötödik osztálytól bizonyos olvasmányok elolvasására köteleztek bennünket. Akkor sem értettem, most sem értek egyet azzal, hogy miért kell erre kötelezni a gyerekeket? Bennem olyan ellenállást váltott ki ez az erőltetés, hogy egyáltalán nem, vagy óriási szenvedések árán küzdöttem meg ezekkel a regényekkel, miközben bármi mást örömmel, akár zseblámpafénynél, paplan alatt is elolvastam. Később, a gimnáziumban sem fogta fel a kis pontagyam, hogy miért hitték az ezt régen kigondolók, hogy egy tizenévesnek bármiről is szólhat még Németh László Iszony-a, vagy Semprun A nagy utazás című regénye??? Azért éppen ez a kettő ötlött az eszembe, mert akkor nem, azóta viszont többször is elolvastam mindkettőt, mert kiválóak. Szerintem nem ártana eltörölni ezt a "kötelezősdit" s inkább csak ajánlani, érdeklődést felkelteni az olvasás iránt otthon és az iskolában egyaránt. Vagy legalább újratervezni, átgondolni, s a gyerekek, kamaszok világához igazítani a könyveket s meghagyni nekik a választás örömét. Olvasson a felső tagozatos Harry Pottert, a kamasz meg Alkonyat könyveket. Vagy Szabó Magdát, Agatha Christiet, ha ahhoz van kedve. Csak olvasson, pallérozódjon az elméje, bővüljön a szókincse, tanuljon magyarul...(Írta: Győri Andrea) |
2015-11-07 08:20:59 ![]() |
2015-11-05 08:19:56 ![]() |
2015-11-01 12:54:29 ![]() |
2015-10-27 20:37:18 ![]() |
2015-02-16 19:56:39 ![]() Vajon mit és mennyit kapnak manapság vissza ebből a sok jóból a megöregedett, egészségükben, erejükben már meggyengült idős emberek? Nagyon keveset! Ha már az idős szülő nem tud úgy adni, segíteni, mint azelőtt, ráadásul még felügyeletre, ápolásra is szorul, nagyon sok helyen egy-kettőre teherré válik a család számára. Akkor aztán beindul a szervezkedés: vajon hová lehetne „bedugni” szegényt a még hátralevő életére, pár évére? Elfekvő, szociális otthon…. Ráadásul bemagyarázzák nekik, hogy ott aztán igazán minden kényelmük meglesz, mindenki csak az ő gondolatukat, kérésüket lesi… Igen, meg kell mézezni azt a bizonyos madzagot! Szegény idős ember egy ideig talán ellenáll, hiszen neki eddig is elég volt egy kis sarok, csak hogy a családjával maradhasson. A masszív rábeszélések, az erős érzelmi nyomás hatására azonban előbb – utóbb csak megtörik az ellenállás, és már költöztetik is… A minap láttam a Retúr c. magyar filmet. Meg kell mondanom, sokkoló hatással volt rám. A történet nagyon egyszerű: néhány idős ember –kihasználva, hogy ingyen utazhatnak- utolsó menedékként rendszeresen utaznak különböző éjszakai vonatokon , végállomástól végállomásig. Sokféle embertípust jelenítenek meg, többféle társadalmi rétegbe tartoznak – illetve csak tartoztak, egykor… Ahogy mondani szokás: régen mindnyájan jobb napokat láttak. ![]() A közös sorsban aztán idővel a bácsik egész kis közösséggé kovácsolódtak: nemcsak egymás sorsát, történeteit tudják már jól, hanem felismerik a gyerekes nagyzolást, a lódításokat is. Mégis, a beszélgetések során újabb és újabb tragédiák derülnek ki. Sorban hangzik el: megöregedvén ki hogyan, s mennyi idő alatt csúszott le, és sodródott ebbe a marginális helyzetbe. Ott hangzik el az idős tanár szájából: nem is a fizikai nélkülözés a fájó, hanem hogy teljesen elvesztette mások megbecsülését. Úgy érzi, semmibe veszik, már rég leírták, és csak fölösleges teherként, kriptaszökevényként kezelik őket. Utóbbi jelzőt gyakran emlegetve is… A közös utazások során igazi véd- és dacszövetség alakult ki a bácsik között: még önvédelmi akciókra is készen állnak. A kelletlen utastársak elhessegetésére kétféle módszer is van: az egyik egy befőttes üvegben hordozott, szuperérett pálpusztai sajt. Ha ellenség közelít, mindössze le kell csavarni az üveg fedelét – a hatás garantált. A másik produktum egy gipszből gyúrt, szépen befestett, az igazihoz megtévesztésig hasonló mű fekália-kupac. Csak idejében és ügyesen kell elhelyezni az ülésen – a hatás itt is frenetikus lesz… Az összeszokott társasághoz az egyik egy állomáson még egy idős úr csatlakozik. Nagyon szimpatikus, így ellene nem kell bevetni egyik fegyvert sem. Elegáns fekete télikabát, szép sötét öltöny –ő még nem viseli magán a lecsúszás stigmáit. Szívesen mesél az életéről, de készséggel meghallgatja mások történeteit is. A történetek között, amelyeket elmesél, van egy nagyon izgalmas is – kész krimi! Elmondja, hogyan vívott a b a r á t j a valóságos küzdelmet, sőt háborút a nyikhaj, s a nyugdíjasok bosszantásában kifogyhatatlan ötletekkel dolgozó postás gyerekkel. A kezdetekkor szépen megkérte a postást, hogy a nyugdíját lehetőleg azonos időben kézbesítse számára – erre aztán elszabadult a pokol. Addig elment a postás gyerek a pimaszságban, hogy megleste: a b a r á t j a mikor ment el 5 percre otthonról, hiszen így már értesítést hagyhatott teljesíthetetlen kézbesítésről. Még véletlenül sem vitte ki neki azonos időpontban nyugdíját – már csak azért se! Az útitársak nagy együttérzéssel hallgatták a b a r á t kálváriáját, hiszen így vagy úgy, nagyon ismerős volt nekik is a jelenség: a kitolás, a pimaszság, a másik ember semmibe vétele. Csak arra voltak kíváncsiak, meddig tűrte a b a r á t a kiszúrásokat. Új ismerősük aztán azt is elmesélte, hogyan vett elégtételt a b a r á t j a a kitolásokért: egy pénzes napon behívta a kölyköt, hogy a sok szívességet méltóképp meghálálhassa neki. A postásgyerek gyanútlanul leült, s az idős úr b a r á t j a egy odakészített, súlyos ólomkristály vázával fejbe vágta őt, aztán kulcsra zárta a lakásajtót, és a kulcsot visszadobta a lakásba. ![]() Egyszer csak a vonat nagyot döccenve, és főleg: teljesen váratlanul megállt. A bácsik csodálkozva nézték a kinti lótást – futást. Odakinn egyre azt kiabálták: tilos leszállni a vonatról. Azután a kalauz vezetésével hivatalos emberek jöttek, és a fekete kabátos útitársukról kérdezték őket. Kiderült: a vonat alagúton haladt át, és az idegen az alagútban kiugrott a vonatból. A bácsik csak összenéztek, majd meghatottan, elcsendesedve bámultak maguk elé. Egy pillanat alatt megértették, ki is volt a történetbeli, karakán barát.. Lám, van hát megoldás… De valóban: ez volna a megoldás?? Kevés szó hangzott el ezután a fülkében a hátralevő úton… ![]() |
2015-02-08 19:52:33 Vajon mennyire vagyunk őszinték magunkhoz és egymáshoz? Azt hiszem, ezzel a témával már rég adós vagyok, pedig életünk minden szegmensét érinti, áthatja. A hétköznapok robotjaiban éppúgy ott van ez a kérdés, mint az ünnepek gyertyafényes – virágillatos – köszöntős világában. Tehát: beszéljünk róla, mert érdemes… Folyamodjunk először is Értelmező Szótárhoz- kíváncsi vagyok, hogy mit is közöl velünk választott témánkról. Az őszinteség: Igazán átérzett, nem tettetett érzelem, megnyilatkozás. Milyen tehát az őszinte ember? Olyan, aki érzéseit, gondolatait nyíltan, kertelés nélkül és az igazsághoz híven közli másokkal. Jó ez a meghatározás, elégedett is vagyok vele. Benne van mindaz, amit elsőre - de még hosszabb gondolkodás után is - a témáról gondolok, gondolhatok. Mégis kényes ez a téma és nagyon ingoványos a talaj, amikor elkezdjük körbejárni. Márpedig körbe kell járni - nem is egyszer, hanem sokszor! Rögtön egy idézetet „vezetek elő”- gondolkodjunk el rajta: „Ha bármit illőképpen adsz elő, nem lehet szó és tett különböző…” (Chaucer) Tehát szavaink és tetteink lehetőleg mindig legyenek szinkronban egymással. Ezzel a bölcs gondolattal - azt hiszem - nem nehéz egyetérteni. Ugyanakkor van azonban egy magyar közmondás is:” Szólj igazat, s betörik a fejed!” Nem hiszem, hogy bővebb magyarázatra szorulna a dolog, hiszen biztosan nagyon sokan megtapasztaltuk már: mennyire igazat szól! Az emberek az életben sok mindent megbocsájtanak egymásnak, azonban az igazán őszinte szót valahogy nehezen. Hiába mondom, hogy a jó szándék mondatja ezt vagy azt ki velem, már tudom is a választ: a Pokol kapujához vezető út is jó szándékkal van kikövezve… Ez a kép bibliai mélységeket sejtet, hiszen az őszinteség ősrégi, kényes téma. Ha a Szótár által mondottakra visszagondolok: e vonzó, szép emberi tulajdonság, az őszinteség vajon miért van akkor oly sokszor mégis a terhünkre? Miért szeretünk kényelmesebb, biztonságosnak hitt utakra térni emberi kapcsolatainkban, s miért térünk le gyakran, -s tán könnyen is- az igazság útjáról? Minden ember hiú - ki jobban, ki kevésbé. Ha úgy ismerünk valakit, hogy nehezen tűri a kritikát, az őszinte, igaz véleményt, ugyan ki fogja az ő haragját, vagy legalábbis sértettségét kivívni azzal, hogy kíméletlenül őszinte hozzá? Inkább „csúsztatunk”, mellébeszélünk,a nagyot bagatellizáljuk, a kicsit felnagyítjuk aszerint, hogy mit is szeretne hallani az érintett. Nem szép, de sajnos, nagyon gyakori jelenség ez az életünkben. Többé-kevésbé mindenkiben ott lakik egy kis Cyrano de Bergerac (a nagyorrú lovag) , aki így gondolkodik: „Magamat bátran kigúnyolom, ha kell, de hogy ezt más tegye –azt nem tűröm el…” Nem szorul magyarázatra e jelenség, olyan pompásan megfogalmazta nekünk Rostand. Nemcsak a nagyorrú lovagra hasonlítunk azonban néha a hozzáállásunkkal. Rögtön eszembe is jut két "vitéz" katona, a maga utolérhetetlen nagyotmondásával: Háry János, és Münchausen báró. Biztosan sokan ismerik őket, hiszen mára mindkettőjük neve fogalommá vált: a lódítás, a merész és dicsekvő túlzások emberei ők. Bizony nekik sok, XXI. századbeli „kollégájuk „ is van - csak győzzük aztán a tüsszentést Igaz is, ha meggondoljuk: vajon szeretne -e bárki az együgyűnek, két ballábasnak tartott Svejk bőrébe bújni, ha azzal az erővel Háry János is lehet? Ráadásul ismerjük a közmondást is: „Messziről jött ember bármit mondhat!" Ezek a hősök pedig valóban nagyon messziről jöttek… Füllentésre vagy elhallgatásra ösztönözhet aztán a büntetéstől való félelem is. Főleg gyermekkorban esik ez meg gyakran az emberrel, de néha – néha bizony még később is rá kell, hogy fanyalodjunk az igazság elferdítésére. Miért én legyek, aki „jártatja a száját?” Jártassa néha ugye, más is –hiszen Damokles kardjaként függ felettünk: „Szólj igazat, s betörik a fejed…” A nevetségessé válástól is nagyon félünk mi, emberek, tehát ha nem „gömbölyű” a történet, hát kikerekítjük, vagy a kevéssé „mutatós” dolgokat szeretjük kedvezőbb színekkel átfesteni. Bizony, kevés olyan ember van (ha már katonákról s egyéb hősökről beszélünk), mint szegény Don Quijote lovag, aki az igazságért, és az általa mindennél jobban tisztelt lovagi erényekért hajlandó kopját törni – a szó szoros értelmében! Őt nem érdekli, ha kinevetjük mesés kalandjaiért, bohókás áldozatvállalásáért és igazság-kereséséért. Mégis, ha kicsit gondolkodunk, valahogy az arcunkra fagy a mosoly, mert rájövünk: ezt a rozoga kis embert igazi lovagiasság, igazi tisztesség, igazi hősiesség küldi a –képtelennél képtelenebbnek látszó-harcokba, küzdelmekbe. Tiszta, gyermeki lélekkel keresi a távoli célt. |
2015-01-27 13:53:37 Őszintén szólva eleinte ódzkodtam tőle, amikor az internet berobbant az életembe.. Nem csoda, hiszen a mi generációnk régen, a fatengelyes világban még óriási golyós számológépen tanult számolni, és a régi ABC-s könyvből olvasni. Nekünk ezek, no meg a könyvek, illetve a világ, a környezetünk megfigyelése jelentették az ismeretszerzés forrásait. Tv sem volt, sem okos telefon - még a nem okos is csak ritka helyre volt bevezetve. Mielőtt azonban bárki is elkezdene sajnálni, sietek leszögezni: nagyon szép és tartalmas gyerekkorunk volt. Mi még tudtunk játszani egymással órákon át, míg csak esteledvén kit - kit haza nem hívott az édesanyja. Rengeteg játékot ismertünk, csak úgy repült az idő! Igazából persze én sosem szerettem a zajos játékokat - sokkal szívesebben olvastam. Mivel saját, otthoni kis könyvtárunknak hamar a végére értem, már 8-9 éves koromban buzgó könyvtár-moly lettem. Emlékszem, mekkora büszkeség töltött el, amikor idővel már édesanyám számára is én vittem haza az olvasni valót - méghozzá a Megyei Könyvtárból. Nagyon szerettem a könyvtárak hangulatát, csöndjét - elbűvölt a könyvek végeláthatatlan sora. Rengeteget olvastam tehát, és néha bizony még az ajánlott korhatárt is át- átléptem. Kicsit fáj a szívem, ha visszagondolok: milyen boldog idők is voltak, amikor a könyvek ára még sokkal elérhetőbb volt. Így sokszor egyszerre több könyvvel is gazdagodhattam. Otthon aztán szinte szertartás-számba ment, amikor szétraktam az asztalon új kincseimet, majd pedig egyenként átlapoztam őket. Azóta is nagyon szeretem az új könyvek illatát. ![]() Eleinte bizony féltettem gyermekeimet is, hogy nem olvasnak majd eleget, nem szerzik meg a szükséges szókincset, műveltséget a könyvekből, nem színesedik és gazdagodik a beszédstílusuk, mert betolakodott életünkbe az internet. Nem tesznek majd szert biztos helyesírásra sem talán - ennek köszönhetően. Azóta persze már elmondhatom: szerencsére a félelmem alaptalan volt, Az idők során persze megváltozott a véleményem, hiszen alapvető: ahhoz, hogy valamit a neten megkeressünk, ismeretekre van szükség. Nem hiábavaló szokás tehát az olvasás, semmivel nem pótolható. Mára aztán már megbékéltem, sőt megtanultam élvezni is az internet áldásait , hiszen nap mint nap használom. Mi tagadás, eleinte néhány dolog azért csaknem érthetetlen volt a számomra - például nehezen barátkoztam meg a virtualitás fogalmával. Talán ha annak idején több sci-fit olvasok, valamivel könnyebb lett volna ezt megérteni, de ez a műfaj eléggé távol áll az én érdeklődési körömtől. Az internetes szokásokról több hasznos információt kaptam gyermekeimtől is - így tudtam például meg, hogy a neten a törölt dolgok bizony nincsenek, és soha nem is lesznek valóban kiradírozva. Felelősség tehát, hogy mit közlünk. mit írunk le. ![]() ![]() |
Oldal : | 12345678910 |