2019. Augusztus 23. Péntek Bence napja van.
Kezdőlap Beköszönő Nagykunság Nagy-Sárrét Hajdúság - HortobágyA nap képe A Farkas család naplója Háromföldi Ki Kicsoda Asszonyok írják Fotoalbum

Fáklyás menet, éjszakai lepkék
2019-08-22 21:58:33

A Hortobágyi Vadaspark és a Hortobágyi Madárkórház 2019. augusztus 24-én, szombaton 19:00–től 22:00 óráig közös programmal várja a látogatókat. A helyszínek között a vendégeket 19:00 órától vadasparki busz (a képen) szállítja és a program közös jeggyel látogatható.

Asszonyok írják

2014-11-17 19:09:12

Ahogy múlik az idő, úgy fakulnak, illetve tűnnek el a múlt ködében az emlékek. Néha azonban - egy-egy jeles nap közeledtével- újra színt kapnak, és egy ideig újra elevenebben élnek bennem.
Elmúlt a nyár, már jócskán benne járunk az őszben, eközben sorra ránk köszöntöttek történelmünk jeles napja.: legelőször is október 6-a. Ez az ünnep a gyász napja: emlékezés a vereségre, az árulásra, nemzetünk szégyenére és hatalmas veszteségeire.. Alkalom is egyben a mártírok koszorújának újrafonására, áldozatuk jelentőségének, fontosságának és nagyságának
újragondolására és méltatására. A hónap végén - ahogy haladtunk az őszben -  azután ismét  emlékezhettünk arra a szépséges, de csak múló álomnak tűnő 13 napra is, az '56-os forradalom eseményeire. Mindig felkavaróak, de nagyon szépek is egyben ezek a napok.....
Az én generációm ugyan a XXI. században él, mi mégis sokkal inkább a XX.század gyermekei vagyunk,hiszen abban nőttünk fel, abban szocializálódtunk. Mi tehát jól tudjuk azt is, hogy milyen  sok dolog van, amire emlékezni kell a tegnapból és a tegnapelőttből  is. A sok - sok év történései között akad, ami bizony takargatni -, netán még  szégyellnivaló  is, de szerencsére azért bőven van olyan esemény, olyan alkalom is, ami méltó az ünneplésre, a büszkeségre. 
Ahogy távolodott  az időben a rettenetes második világháború, valahogy egyre szaporodtak a hősök, a partizánok. Emlékszem, többször is eljöttek  közénk az iskolába, az úttörőcsapat vendégeként idős emberek, az egykori partizánok, hogy az ifjúságot saját példájukkal  buzdítsák, neveljék -  a hazaszeretetre. Ünnepnapokon büszkén feszítettek - az orosz  mintára- rendjelekkel (vagy  csupán jelvényekkel?) zsúfolásig teleaggatott  sötét ruhájukban, s más felnőttekkel együtt azt sulykolták belénk, hogy nekünk róluk kell példát venni.....
Természetesen azóta - hála sok becsületes, jóravaló történész kutatásainak- egyre többet tudunk a régmúlt időkről, így lassan - lassan eloszlik tán majd a hazugság köde is. Az idők során sokan lelepleződtek, némelyek felemelkedtek,míg  mások elsüllyedtek az időben. Idővel  talán mindenki és minden a maga helyére kerül...

__ra.jpg
   
Azóta gyakran, még felnőtt koromban is  sokszor  eszembe jutottak a kis és nagy történelem hősei, Mii tagadás, sokszor elgondoltam: milyen furcsa is,  hogy ahogy múlt az idő,  Isten a tudója, de valahogy ők mind többen és többen  lettek. Persze, van egy közmondás, miszerint  "messziről jött ember olyan nagyot mondhat, amekkorát csak akar". Igen, a messziről jöttek - és ezen egyformán érthetünk nemcsak földrajzi, hanem időbeli távolságot is.
A minden idők  "partizánjai" mellett azért sokan vannak - voltak  a csendes, névtelen közkatonák, akik egyszerűen csak tették a dolgukat, s aztán szép csöndben, egymás után eltávoztak a világból. Sokaknak sem a  neve nem maradt fenn , sem más adatot nem ismerünk róluk. Egyszerűen csak voltak és amikor kellett, cselekedtek,. Ők azok, akik sem rendjelet nem kaptak, sem másfajta elismerést soha, senkitől.

__ratorony.jpg

Vajon mit érdemelt volna például az a törékeny, apró termetű, de kitűnő humorral megáldott  római katolikus szerzetes, aki a börtönben, politikai fogolyként oly sokaknak adta vissza az elrabolt lelki békét és részesítette őket bátorításban, vigasztalásban és feloldozásban?

__rakereszt.jpg
 
Nem tett mást, mint felismerte és kihasználta a tényt, hogy az orosz őrök részben nem értik a magyar szót, másrészt meg már biztosan nagyon unják az ember-őrzés bajos és macerás feladatát. Így engedélyt kért és kapott arra, hogy - folyosótakarítás közben- hangosan  énekelhessen. A szláv füleknek oly mindegy volt, mi hangzik el, tán még örültek is a katonák a váratlan szórakozásnak. Ez a kicsi ember pedig  - valóban dalban mondva el - közölte a foglyokkal, hogy ő római katolikus lelkész. Ha nem tesznek mást, mint magukban, csöndben megbánják bűneiket, ő kész a folyosóról (miközben mossa a mocskos követ, akár felmosóronggyal a kezében is)  feloldozást, bűnbocsánatot adni nekik- tartozzanak bármely felekezethez is. A nóta is hibátlan volt, hiszen nagyon jól passzolt egymáshoz minden: a dallam is, meg a rá  elénekelt 12-es sor is:
"Gyere, Bodri kutyám, szedd a sátorfádat..". - az ismert magyar nóta, egyszer - kétszer, majd utána a felszólítás a bűnbánatra, utána pedig : "Ego te absolvo a peccatis tuis in nomine Patris et Filii et Spiriti Sancti - Amen..." -- a gyónás utáni feloldozás szavai =  Íme most feloldozlak bűneid alól az Atya, Fiú és Szentlélek nevében. Amen...

__raf__ld.jpg                               

Az orosz (vagy kazah, kalmük, tatár, ukrán) őrnek olyan mindegy volt, mi is hangzott el akkor kinn a folyosón. Az egykori, ott őrzött rabok későbbi visszajelzései azonban arról tanúskodnak,  hogy bizony, akkor és ott megrendült lélekkel, egyszerre és boldogan élt a felkínált lehetőséggel hívő és hitetlen, kommunista, katolikus és más vallású ember egyaránt. A folyosót mosó rab Isten megbocsátó irgalmát és gondoskodó szeretetét idézte fel és közvetítette társainak, így a börtön vigasztalansága egy pár percre tovatűnt.
Már rég nincs közöttünk ez a kiváló ember, aki a hivatását ilyen magas szinten, egyúttal ennyi humorral és jósággal volt képes gyakorolni. Úgy tudom,  életében sosem kapott semmilyen elismerést sem egyházi, sem világi hatalmaktól. Remélem azonban, hogy az Élet Ura érdemei szerint jutalmazta meg Őt páratlan és kivételes lelkészi és emberi helytállásáért. (Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

2014-11-10 18:35:55

1.JPGNégy lányunokám is van, nem csoda hát, hogy sokat foglalkozom mindazzal a sok kellemes vagy kevésbé kellemes gonddal, amelyekkel óhatatlanul és napról napra meg kell küzdeniük. Jómagam ugyan régen voltam tinédzser (minket még bakfisnak becéztek anno), mégsem felejtettem el ennek a csodaszép, de nagyon nehéz korszaknak a kihívásait, kisebb - nagyobb gondjait.
Minden tini lány nagyon szeretne tetszeni – ez olyan természetes, mint az, hogy a Nap keleten kel föl. Ráadásul olyan korban élünk, amely bizony, sok igényt támaszt a külső megjelenés, a divat követése  tekintetében. A lapok tele vannak a kor ideáljainak  -és hadd tegyem hozzá- igen sovány lányok képeivel. Mi sem természetesebb, mint hogy a tini kislányok ezekhez a cérnaszál – kisasszonyokhoz szeretnének hasonlítani – minden áron. A gond éppen e két szóban rejlik: minden áron.
A leginkább célravezető út a kívánt soványság eléréséhez a diéta, a koplalás, hiszen a cél a manöken - alkat. Sokat hallhatunk  azonban olyan esetekről,  amikor sokan  –fiúk, lányok egyaránt- túlzásba viszik a koplalást, és így beleesnek az anorexia nervosa (kóros nem-evés) csapdájába –ami bizony, már betegség. Ennek oka az úgynevezett testkép – zavar, vagyis a beteg még akkor is kövérnek látja magát a tükörben, amikor már rég nem az… Szegények koplalnak, koplalnak mindaddig, amíg a szervezetükben visszafordíthatatlan folyamatok  lépnek fel,  és már a test károsodása, sorvadása is tapasztalható lesz.  Ha nem avatkoznak be idejében, akkor ez bizony tragikus kimenetelű folyamat: halálhoz vezet.
Óriási a szülők, nagyszülők felelőssége e tekintetben: észre kell venni, és még időben orvoshoz kell fordulni az ilyen problémákkal. Bizony, sok szülő siratja így elveszített gyermekét- nálunk, Magyarországon is!
Szerencsére már megfigyelhető egyfajta pozitív –és mindenképp üdvözlendő- változás a manökenek  megválasztásánál, szerepeltetésénél. Egyre inkább a teltebb idomú modellek a keresettek, így a tinik bálványai már az egészséges, normális kinézetű lányok közül kerülnek ki. Ennek igazán örülök!
Sokszor elmondtam már –most is megteszem-, hogy  a példakép választása --az irreális  testsúlyon kívül-  még milyen buktatókat rejt. A kis- és nagylányok közül legtöbben a  magazinok címlapjain   szereplő lányokhoz szeretnének hasonlítani – csak  éppen nem tudják, hogy ilyen hölgyek a valóságban nincsenek. Régebben a retus volt, ma pedig egy-két kattintás a számítógépen a boldogító eljárás, aminek köszönhetően  máris eltűnik a toka, a kis pocak, és feszes  lesz a bőr…
A mindenáron megfelelni akarás sajnos, egyéb túlkapásokhoz is vezet. Úgy is, mint nagymama, úgy is, mint egykori egészségügyi dolgozó felháborodva tapasztalom, hogy a plasztikai műtéteket egyre fiatalabbakon, már tiniken is elvégzik. Szomorú, hogy sokak kezében a szikét  bizony az anyagi szempontok  vezetik – nagy tisztelet a kivételnek!
Nem akarok senkit sem ijesztgetni, de úgy érzem, hogy szükséges volt megkongatni a vészharangot ebben a témában is. Annyi veszély fenyegeti úgyis tini gyermekeinket, unokáinkat manapság,  nagyon  oda kell  tehát figyelni rájuk.
Ne higgyük, hogy a baj csak másokkal történik meg! (Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)
           

2014-11-15 22:24:50

02_1956_debrecen.jpgCsodálatosan van  az  ember megalkotva. Ha  vissza kell emlékezni  bármire is, nem csupán a konkrét eseményekre  vagyunk képesek emlékezni – sokszor elég ehhez egy hang, egy illat, egy kép, egy benyomás….
Ilyen élményeket, benyomásokat már korán és nagy számban szereztem, méghozzá abban a korban, amit úgy hívunk: az ötvenes évek. Rákosi  Mátyás  neve fémjelzi ezeket a baljós időket. Sok baj, nagyon sok gond nehezedett az emberek vállára ezekben az esztendőkben.
A kor hangulatát alapvetően meghatározta, hogy a boltokban alig-alig lehetett bármit is kapni, és még ahhoz  a pár, alapvető  árucikkhez  is csak többórás, keserves sorban állással  lehetett hozzájutni. Szabályos  riadóláncok alakultak így ki az emberek között. Úgy működött ez a riadólánc, hogy szájról szájra járt a hír: itt és most ezt, most meg azt osztanak –így az emberek szaladhattak az új meg újabb cél,  az új meg újabb sorban állás  felé . Sokan -az előrelátóbbak és tapasztaltabbak- gyakran még kis sámlit is vittek magukkal. Ehhez kapcsolódik az  az emlékem, hogyan is volt, amikor megtudtam, hogy az óvó nénim kisbabát vár. Lélekszakadva rohantam haza, hogy édesanyámmal tudassam: most osztják a kisbabákat. Menjen, szaladjon ő  is, nehogy valahogy lemaradjon a dologról, és mire odaér, már elfogyjanak a babák.  Régóta szerettem volna már én is egy kistestvért. A másik emlékem, ami azt a kort jellemzi, a szülőknek az a nagyon határozott tilalma volt, hogy az utcán senki idegennel nem állhatunk szóba. Ne hagyjuk magunkat faggatni, provokálni  -ha  tehát idegenek kérdeznek minket-, mindig az legyen a válasz: én nem tudom, tessék a felnőtteket megkérdezni.
Volt még egy másik -akkor nagyon furcsa- tilalom is: senkinek nem beszélhettünk arról, hogy mit szoktunk  otthon ebédelni, vacsorázni.  Legyen  csak mindig az a sztereotip válasz: krumplit. Már felnőtt fejjel jöttem rá ennek az okára: azokban az években keményen és szorgalmasan dolgozott az AVO, és a feketevágást -tehát az engedély nélküli disznóvágást- nagyon szigorúan büntették. A Hatalom úgy gondolta,  a gyerekek csak jobban elfecsegik a tilalmas dolgokat is, ha megkörnyékezik őket..
1956. október 23-a számomra nem mondható a szó megszokott értelmében emlékezetesnek, hiszen mindössze hétéves voltam ekkor, kis debreceni iskolás. Azokban a napokban mégis több  olyan sok benyomás, sok különféle hatás ért, amelyeket később –amikor már választ kerestem és találtam a miértekre is- mégis csak 56-os emlékekként raktároztam el.
A Vár utcára jártam zenedébe. Okt. 23-án, ezen a derűs, szép őszi délutánon édesanyám eljött elém, s miközben rám várt,  babakocsiban tolta, sétáltatta  másfél éves öcsémet. Amikor vége lett a zeneórának,  az öcsém  kezében egy szép  kis nemzetiszínű  papírzászló pompázott, amit  -mi tagadás-  én akkor eléggé  megirigyeltem. Bizony, azokban az években már alig találkozhattunk nemzeti színű zászlókkal, sokkal inkább a vörös színűekkel. Édesanyám elmondta, hogy felvonulás van a városban, és ezt a csöpp zászlót egy kedves egyetemista fiatalember nyomta az öcsém kezébe. Nos, ha felvonulás, akkor jó, gondoltam, hiszen az óriási, nagyszabású  május elsejei felvonulásokon  családunk is -akár a többi magyar család akkoriban- mindig  részt vett,  mert részt kellett, hogy vegyen. Nagy felhajtás, közös menetelés, éneklő embertömeg, színes léggömbök, nagy plakátok és számtalan, óriási, elég furcsa arckép. Ez volt a felvonulás.
Most azonban édesanyám igen nyugtalan volt, mert -ahogy később elmondta- látszott, érződött,  hogy  nagyon tüntetés-íze   van  ennek a szerveződő felvonulásnak, már pedig  a Rákosi rendszerben, amelyben éltünk, tüntetni még senkinek sem hozott szerencsét. A történések aztán beigazolták sejtését, mert -mint később kiderült- az ÁVO már akkor délután belelőtt a fegyvertelen,s békésen tüntető  tömegbe, 3-an  életüket is veszítették.  Így -a köztudattal ellentétben-  Debrecenben már 23-án délután magyar vér folyt az utcán. 

56alfold_palota.jpg

Lőnek az ávósok - újságolták tehát rövidesen a szomszédok. Mivel a belvárosban laktunk egy csöndes kis utcában, szüleim rögtön az ablak elé húzták a nagy ruhás szekrényt, nehogy egy eltévedt lövedék bejusson hozzánk. Hiába, még elevenen éltek és működtek is az emberekben  a háborús tapasztalatok, reflexek. Veszélyérzetem nem lévén, ez a hallatlan rendbontás nagyon tetszett nekem, mint ahogy a másik újság is: néhány napig esténként  felöltözve fekhettünk le aludni. Ennek is megvolt a nagyon praktikus magyarázata: ha úgy hozza a sor, hogy le kell sietni  a pincébe, ne kelljen még a ruhákkal is vesződni. Nos, nem hozta úgy, tehát –nagy bánatomra- pár nap után újra  visszaállt a rend. A ruhásszekrény azonban sokáig nem került  még el az ablaktól, mert nagyon közel laktunk a főpostához, ahol idővel komoly tűzharc bontakozott ki.
Jól emlékszem  az emberek felbolydult méhkashoz hasonló, izgatott jövés-menésére, arra az euforikus hangulatra, ahogy a szomszéd nénik, bácsik jöttek és mondták: újra szabad már kezét csókolommal,  jónapottal   köszönni, mert addig az össznépi köszönés a SZABADSÁG volt. Újra volt  olyan megszólítás is, hogy asszonyom, uram –az általános elvtársnő, elvtárs helyett. Még most is emlékszem, milyen gyerekes örömöt jelentett  mindez a felnőtteknek! Még sosem láttam őket ilyen boldognak, felszabadultnak!
Sokan mesélték már, hogy  milyen jó volt ’56-ban magyarnak lenni. Ha ez így nem is fogalmazódott meg bennem, kisgyerekben, de az a hangulat, ami azt a pár napot áthatotta, mindig emlékezetes marad számomra. Akkoriban az örökké  morcos, mindig gondterhelt felnőttek egyenesen, kihúzott derékkal  jártak, és végre, végre  mosolyogtak!
Egy napon –már napokkal később- az uzsonnámat érintetlenül vittem haza. Szüleim persze csodálkoztak ezen, de elmondtam, miért történt így a dolog. Pesten harcolnak az emberek, talán szétlőtték a lakásukat, talán nincs is nekik mit enni –ezért mi sem esszük meg az uzsonnánkat, szolidaritásból.  Az kezdetben persze nem volt  teljesen világos előttünk, gyerekek előtt, hogy tulajdonképpen ki is harcol kivel, mindenesetre azt kisgyerekként  is felértem ésszel, hogy harcolni veszélyes és hősies dolog. Később aztán megtudtuk: bizony, az addig  csak hű barátokként, testvéri népként  emlegetett orosz csapatokkal  harcolnak Pesten. Hogyne, hiszen a rendkívül baljóslatú létszámú orosz utánpótlás éppen Debrecen érintésével özönlött, áradt az ország belseje felé. A felnőttek elmesélték: a szinte temetői csendben, ami akkor a városban volt, vészjósló csikorgással, éjjel és nappal csak jöttek, és jöttek a tankok…

56_1.jpg

Emlékszem, mindenki folyton a Szabad Európát hallgatta. Ez nem volt újság nekem, hiszen családunk férfi tagjai azelőtt is gyakran megcselekedték ezt -csakúgy, mint mások- természetesen kockáztatva vele a sokévi börtönt. Jöttek tehát sokan, jobbnál jobban értesülve. Természetesen eközben Kelet felől egyre csak özönlött a szörnyű orosz tank-áradat, így a jövőt illetően nem lehettek  senkinek sem illúzói... Mégis, időről időre  sokan a jól tájékozottak közül  csaknem megesküdtek rá: most, nemrég mondta be a Szabad Európa, hogy az ENSZ csapatok már ott állnak az osztrák határon, készen arra, hogy most már csakugyan beavatkozzanak, és megsegítsék  a magyarokat. Ma már tudom, illetve mindnyájan tudjuk, hogy a Nyugat akkorra már szépen elintézte a Kelettel a magyar ügyet egyszer, s mindenkorra!
Erre mondják persze a közismert  közhellyel, hogy a remény hal meg utoljára.
Én mindenesetre  mindig  is rendkívül vizuális típusú ember voltam: ha tehát emlegették, lelki szemeim előtt  pontosan felsejlett a kép, ahogy az ENSZ-csapatok katonái  – fegyverüket markolva, a mielőbbi  beavatkozásra készen ott állnak és várnak a magyar határ túloldalán.
56z__szl__.jpg 
Túl a határon, túl az Óperencián…Ilyen kis mozaikokból tudom összerakni azt a freskót, amelyekből  AZ ÉN ’56-OM  végül mindig kirajzolódik. Ez is történelem  - egy szelete a SAJÁT TÖRTÉNELMEMNEK…(Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)                                     

Oldal : 123456789


A J Á N L Ó
Szélmalom utca 1.
Báránd 4161
(30) 190 0499

A háromföld kincse
 kézműves szappanok
https://www.facebook.com/search/top/?q
=h%C3%A1romf%C3%B6ld%20kincse%
14463230_536225823237001_4147946727005158799_n.jpg
BRILL
Új esküvői ruhaszalon Debrecenben!
 Külsővásártér 3.sz.
Bejelentkezés: 30 412 96 33
Vadonatúj ruhák, mérsékelt árak,
 kedves kiszolgálás!
https://www.facebook.com/brillszalondebrecen/?fref=ts
www.facebook.com/riegel.cajon/

   talitabanner_1.jpg 
www.talita.hu

S__rr__tiKr__nika.jpg
www.sarretikronika.hu

kaiser.jpg
KARCAG
menu_kaiser.jpg

palinkafozo_2db.jpg
www.palinkafoz-ust.hu