Miután kiszámoltuk, hogy 4 szivattyú 7 óra alatt mennyi köbméter vizet juttat el az öntözőcsatornákban, kizavartam a gyereket játszani. Eleget görnyedtünk már a gép előtt! Nekem gyorsan teregetni kell és veteményezni, hiszen itt a várva várt tavasz, friss illata lesz a mosott ruhának, kibújt az újhagyma, a retek, a saláta.
Szerencsések vagyunk, mert lehet a kertes házban kicsit gördeszkázni, trambulinon szaltózni - jajj,csak most ne törje ki a lábát, mert az orvoshoz nem szerencsés most menni. Lehet kutyázni, macskázni, tollaslabdázni, és persze focizni is tanulhat anyuka. Vége a mindennapos testnevelésnek, vége az edzéseknek, valamit kezdeni kell az energiával. ÍGY most tanulok passzolni, célozni, később majd dekázni...
Miután rászólt a kutyára, hogy " Maradj egy helyben!", rámtört a nevetés, mégha fanyarul is, de nevetés. Napok, hetek óta nem nevettünk igazán.
- Maradj egy helyben???  - kérdeztem. Juhar, aki annyira várta, hogy tudjon veled játszani, most maradjon egy helyben?
- Igen. Miért, nem hallottál még ilyet?
Hát igen... Maradni egy helyben. Otthon maradni. Ezt halljuk éjjel-nappal. Már tudat alatt is működik.
Szóval nálunk ennyire hatásos.
Gyors kertészkedés után újra visszavedlek "számonkérősbe".
- Mit kell még mára megcsinálni? Melyik a legközelebbi határidős? Miből van még, mit is mondtál?
Közben sajnálom őt, magamat, az egészségügyiseket, a dolgozókat - akinek van, akinek nincs és hogy lesz-e, és ha igen, akkor mikor indul be újra ez a megpihent világ.
Lehet, hogy kellett már, lehet hogy nem így kellett volna.
Most mindenki egyszerre kapta a pofont. Csak tudjunk felállni!!
ÚJRAKEZDENI, MÁSKÉPP CSINÁLNI. EZ A VILÁG LECKÉJE!  (Írta: Kissné Iványi Anikó)

(én is unom a témát, semmi új nem lesz benne, csak amit én gondolok) Az első körben kinevettem, majd szkeptikusan hallgattam a pánikolókat, most ott tartok : MARADJON OTTHON AKI MEGTEHETI!!!! És aki minél hamarabb szeretne újra unalmas hétfőket, amiben az a legrettenetesebb, hogy a „huss, elröppent” hétvégét követi.
Nem vagyok kétségbeesve, de a bizonytalanság azért bekúszik a bőröm alá, még akkor is, ha erősen próbálom szűrni az információkat. Várok. Kicsit félek. Maradok itthon, nem kávézom a barátaimmal, nem megyek nézelődni a boltba, nem vásároltunk ipari mennyiséget élelmiszerből, és C- vitamin sincs itthon másfél kiló. Mosom a kezem, fertőtlenítem a kilincseket, a villanykapcsolókat, a telefont, a csaptelepeket. Főzök abból, ami van itthon, mosok, takarítok, kicsit rendezkedek az udvaron, olvasok, filmet nézek. Abban hiszek, hogy ha mindenki ezt tenné, akkor hamarabb vége lenne. Mert még tulajdonképpen nincs óriási baj, most kellene felismerni, hogy az önkéntes karanténnal nem fertőzünk és nem fertőződünk. Nem értek hozzá, de én így gondolom.
Nem tudom ki hogy van vele, én túl akarom élni, a szeretteimmel együtt. Csak azt nem tudom, hogy akik naponta hosszú, kígyózó sorokat állnak végig (talán már vírussal fertőzötten) és furgonnal szállítják haza a kenyeret és a gyógyszert, ők mit akarnak? És az idősek, akik a parkban üldögélnek, és az anyukák, akik a játszótérre viszik a gyerekeiket, ők mit akarnak? Nekem úgy tűnik, hogy nem egy a célunk. Pedig jó lenne, mert a következményeket majd együtt kell viselnünk, ha nem változtat mindenki a hozzáállásán. S az nem lesz sem kellemes, sem parádés, sem vidám. Ez még (talán) nem dráma, de már nem komédia. Középút kell: MARADJON OTTHON, AKI MEGTEHETI, s akkor jöhetnek újra az unalmas hétköznapok, amik időközben alaposan felértékelődtek. (Írta: Győri Andrea)

Néhány nap óta estére kiürülnek a boltok, a pénztárnál maszkot visel a hölgy, aki ugyan nem koronavírusos, csupán közönséges mellhártyagyulladása van. (Filmbeli jelenet.)
Néhány nap óta egyetemista gyerekem újra itthon, együtt vacsorázunk, bögrénkben levendulatea gőzölög.
Ha azonban cseng a telefon, szorongás vesz erőt rajtam. Igen, egy újabb vendég, aki lemondja a hétvégi kirándulását a házba, amit nem értek. Ha én Pesten élnék a "fertőzött" nagyvárosban, biztosan vágynék a szabadba, ahol jó a levegő, közel vannak a hegyek, finomak és egészségesek az ételek, ahol nem leépül, hanem ellenkezőleg, megerősödhet az immunrendszer. Ha home office dolgozhatnék, biztosan elvonulnék valahová vidékre, ameddig tart ez az egész.
Na, de nem vagyunk egyformák, konstatálom, amikor a halom étolajra nézek a mellettem levő középkorú házaspár bevásárlókocsijában, ahogy a hatalmas fehér városi terepjárójukba bepakolnak. Nekem csak két üveg olaj van itthon, és liszt, nos abból is csupán két kiló, pedig tudok kenyeret sütni, és kemence is van.
Valahogy bízom abban hogy nem lesz katasztrófa. Hogy a józan ész felülkerekedik minden pánikon.
Persze, kell az elővigyázatosság, és én is átmostam minden kilincset, csapot és villanykapcsolót fertőtlenítőszerrel, mert soha se lehet tudni, és az ágyneműket is újra átvasaltam, miközben az van bennem hogy Isten soha nem hagy el, és az is, hogy ez az egész nyilván nem az ő műve, de tény, hogy megengedi.
Ha én lennék Isten, nyilván nekem is elegem lenne a bizniszből, a kütyüzésből, abból, hogy a szexet, különválasztotta az ember a szerelemtől, a házasságtól, s ennek a következményétől, az abortuszoktól. Hogy fiatal nők, akiknek gyerekkocsit kellene tologatniuk, apró kutyusokat vezetgetnek, vagy a karrierjükkel foglalkoznak, hogy a fiatal férfiak agyon szorongják magukat, és inkább nem csinálnak semmit, csak nehogy elrontsanak valamit. Hogy idős és szép emberek elhagyatva élnek és halnak meg, mert a fiaik-lányaik elfelejtkeztek róluk, vagy csak épp olyan messze vannak, hogy képtelenek megfogni haldokló édesanyjuk kezét.
Ha Isten lennék, biztosan szomorú lennék, mert az embernek jó életet szántam, és bőséget - szeretetben, kapcsolódásban, nevetésben, örömben, közösségben, és igen, anyagiakban is. De valahogy a szabad akarattal elcsúszott ez az egész.
Amikor a kertben először megmetszettem a rózsákat, úgy tűnt, kárt okoztam, hiszen nem mutatott életjelet. Aztán jött a tavasz, és szebben hajtott ki, mint annak előtte.
Minden krízis után megújul valami, amire azelőtt gondolni sem mertem, nézek most is a rózsákra, amelyek már mutatják az élet apró jeleit. A szívem mélyén tudom, hogy most is így lesz. (Írta: Konkoly Edit)

...Advent harmadik vasárnapján

Sietsz a vonathoz, bár a havas úton nehezebb az autónak gyorsan menni, mégis sikerül. Elérjük. Felszálltok. Fontos dolgotok van, tüntetni mentek.
Igen, nem mehetnek így a dolgok tovább, mondod, és valóban. Én is így gondolom, ez a túlóra törvény nem vág össze sehogy azzal, ami Bibliában van, amit Isten gondol a munkásnak az ő béréről.
Én is tüntettem a rendszerváltás idején Szegeden. Emlékszem arra a jóleső izgalomra, ahogy szervezkedtünk, aztán plakátokat készítettünk, és kivonultunk az utcára. Aztán újra és újra átbeszéltük, újabb plakátok születtek, és valami tényleg elindult.
S emlékszem, ott volt Románia is a forradalmával, ahová néhány társunk csatlakozott. Lelkesek voltunk, és aztán egyszer csak megjelent Antal József a szegedi egyetem auditóriumában, és alig fértünk be, mindenki őt akarta látni, hallani, és ott volt egy pillanat, amikor azt éreztem, most, igen, most fel kell szólalnom, és elmondani, mi is az igazság. Aztán mégis csendben maradtam, ahogy most is, amikor itt ültél a konyhaasztalnál, és beszélgettünk, és gyertyát gyújtottunk.
Hogyan mondhatnám el neked, hogy szerintem mit kellene csinálnod, hogy ne érezd, már megint beleszólok valamibe, én, az anyád, valami olyasmibe, ami a tied, igen, ez most főképp a ti tüntetésetek.
Hogyan mondhatnám el, hogy megértsd, legalábbis meghallgasd azt a csodát, ami 1981 augusztus 17-én Medjugoreban történt. Amikor le akarták rombolni a várost, a templom előtt két fal keletkezett, és az emberek egymás kezét fogva imádkoztak, és órák teltek el így, aztán este, negyven év alatt először a kommunista vezetők megváltoztatták a döntésüket. Belgrádból, a fővárosból érkezett egy másik parancs, és a katonák félreálltak, és az emberek szabadon bemehettek a templomba, és egész éjjel folytatták az imát. És elkezdődtek a változások, és a város is megmenekült.
De találtam egy régebbi történet is Isten erejéről az Ószövetségben (2Krón.20), egy több mint kilátástalan helyzetben.
Nézd csak meg, mit is csinál ott a király, Jehosafát?
"Hatalmas tömeg jön ellened a tengeren túlról, Edomból.(...) Erre Jehosafát megijedt és elhatározta, hogy az Úrhoz fordul. Egész Júdeának böjtöt hirdetett.
(...) Így imádkozott: "Urunk, atyáink Istene! Te vagy az Isten a mennyben... A te kezedben olyan erő és hatalom van, hogy annak senki sem tud ellenállni."
Szóval először is megijed, majd az Úrhoz fordul, megvallja, hogy ki is Isten.
Aztán kicsit később bevallja, hogy valójában fogalma sincs, mit tegyen.
"Nem is tudjuk, mit kellene tennünk, csak a tekintetünk emeljük hozzád. Ezalatt egész Júda ott állt az Úr előtt ( az Úr házában az új udvar előtt) gyermekeikkel és feleségeikkel együtt."
És akkor az Úr lelke leszállt egy ifjúra, aki által üzent az Úr. "Ne féljetek, és ne rettegjetek ettől a nagy sokaságtól, mert nem nektek kell ellenük harcolni, hanem az Istennek.
(...) Ekkor Jehosafát a földig hajolt, egész Júda és Jeruzsálem lakói leborultak az Úr előtt, hogy hódoljanak előtte."
Hát igen, a király megköszöni ezt az üzenetet.
Másnap, amikor kivonulnak, a csapat élén dicsőítő csapat halad, akik folyamatosan magasztalják Istent.
S miközben magasztalják, az Úr cselekszik. Jehosafát győz, majd hálát ad. "Azt tette, ami kedves az Úr szemében."
Vagyunk így néha, hogy fogalmunk sincs mit kell tennünk, és akkor az egész harcunkat odaadhatjuk Istennek, és ha mindezt hittel tesszük, akkor megtörténhet a csoda.
Én sem tudom, hogy valóban mit lehet tenni egy törvénnyel, ami már el van fogadva, annyit azonban tudok, hogy Isten ma is ugyanaz mint Jehosafát idejében, sőt. Azóta Jézus, és vele az irgalom is még kézzelfoghatóbban itt van köztünk.
S talán többet érne néha a csend, és az ima egymás kezét fogva. Ezt Gandhi is pontosan tudta, bár ő még keresztény sem volt.
De ez már egy másik történet.
Nos, ezt szerettem volna elmondani neked Advent harmadik vasárnapján. (Írta: Konkoly Edit 2018.)

10. nap Már a hazautazás napja. Korán ébredtem, próbáltam a csomagjaimat rendezni, mit hova pakoljak. Délelőtt a parton sétáltunk még egy nagyot, búcsúztunk mindentől, még a gyíkocska is előbújt a kövek alól.

Nem voltunk szomorúak, hisz tele élménnyel jöttünk haza. Elég volt nekünk is, feltöltődtünk. Búcsú koktélozás, gyors ebéd és jött a transzfer busz értünk. Mivel a csomagomat csak a reptéren sikerült lemérni, itt szembesültem azzal, hogy többszörösen túlsúlyos a csomagom. Mindenki rám várt, gyorsan pakoltam. Szerencsére sikerült átrendezni a bőröndöket. Mikor feladtam a csomagomat akkor jöttem rá, hogy a hosszú nadrág és a pulcsi a tornacipő is a feladott csomagokban maradt. Nem volt mit tenni, papucs rövidnadrág, póló, majd lesz valahogy, indulás haza.

A két órás várakozás alatt a kis csapat összedobta a maradék pezót és dollárcenteket, amit egy mexikói jótékonysági perselybe raktam. Nem sok, de azért jó érzés volt adakozni. A hosszú repülőút alatt csodálatos naplementét fényképeztem. Sikeresen két pokrócban átaludtam a Cancun Párizs utat. A párizsi terminálokon keresztül haladva nem mondom nem fáztam, de szedtem a lábaimat, így túléltem. Négy óra várakozás és indultam is Ferihegyre. Ott szerencsésen megérkezett a két bőrönd, meg a várva várt meleg ruhám. Gyorsan átöltöztem, mert az 5 fok a 28 fok után, kicsit rosszul esett. A lányomék már vártak a repülőtéren és velük jöttem haza. Itthon a sült kacsamáj, amit az anyukám készített és terített asztal várt. Sokszor leírtam, de életem egyik legjobb nyaralása volt. A párizsi három napot, amit az anyukám születésnapjára szerveztem, azt nagyon nehéz felülírni. Hiába egyedül utaztam, csodálatos barátokat szereztem, sokan voltatok lélekben velem, követtétek az írásaimat. Ilyenkor érzem, hogy pár mondatnak, képnek is gyógyító ereje van. Sokaknak adtam hitet, nincsenek lehetetlen álmok, akik tesznek érte azoknak valóra válik minden.

Nem egyik pillanatról a másikra, idő kérdése, én is négy éve tervezgetem, nekem most jött el az idő. Még egyszer köszönöm azoknak akik megtiszteltek azzal, hogy megnézték a napi beszámolóimat. (Írta: Mészáros Imréné, Jutka)

9. nap Korai indulás, mert hosszú napnak néztünk elébe. Alig hagytuk el a szállodát, hatalmas trópusi zápor zúdult ránk. Másfél órás buszozás után megérkeztünk a kikötőbe, ahol kezdetét vette a szigettúra, de a nap végére érve megértitek miért írom ezt a napot a legrosszabb, rémálmaimban se jöjjön elő napnak. Az eső épp nem esett, de erős szél fújt. Több hajó várakozott a kikötőben. Egy lélekvesztőben, vagy mondhatnám ladikban zsúfolódtunk össze 21-en a személyzettel együtt. Húsz perces vízen pattogáson, mert hajókázásnak nem nevezném, lehorgonyoztunk a nyílt vizen snorkelezni. Soha nem próbáltam természetes, hogy részt akartam venni.

Aki nem jött a hajón maradt, mi csapatosan mentünk az idegenvezető után. Elmondta mindenki figyelje a sárga mentőövet, ne maradjunk le. Engem elbűvölt a látvány. Se időben se térben nem tudtam tájékozódni. Néha felnéztem, láttam oké nincs messze a mentőöv. Azt viszont nem vettem észre, hogy időközben másik csoport is ereszkedett a vízbe és én annak a csoportnak a jelzéseit figyeltem. A túravezető jött értem, hogy én a másik csoporttal úszkálok. Ezután kb fél órát el sem mozdultam mellőle. Sajnos idő előtt megszakították az úszkálást, mert megerősödött a szél és ki kellett jönni a vízből. Újabb 20 perc a lélekvesztő hajón, mire kikötöttünk egy öko szigeten. Az első madár amit megláttam az a dögkeselyű volt. Csupa natur, de engem már nem nagyon érdekelt, mert egyre jobban elhatalmasodott rajtam a tengeri betegség. Ami ezután jött az leírhatatlan. Fél óra vergődés a 1,5 2 méteres hullámokban,hogy elérjük a Contoy szigetet. A sziget természetvédelmi terület, naptejet se lehet használni, sőt cigizni sem, erre külön biztonsági emberek vigyáznak. Itt volt az ebéd. Amit partot fogtunk én leterítettem a törölközőmet a hófehér homokba és azonnal elaludtam. Arra ébredtem, hogy kész az ebéd. Gondoljátok el forgó gyomorral, csak turkáltam a maya kaja között. A sziget sztorija, hogy a wc is öko.  A túravezető elmondta: külön konténer pisilésre és külön konténer van a nagyobb problémákra. Wc papír nem használható. Tehát aki tojik, az menjen a tengerbe mossa le a popóját. Egy madárpark, kilátóval, néhány apró állat és ennyi a park látnivalója. Nem mentem inkább visszamentem a hajóra és megint aludtam 20 percet. Egyre jobban lettem, a következő szigetre hajókázva a nap is kisütött. Isla Mujeres egy kis turista paradicsom. Itt lehetett bazározni, kicsit a tengerparton sétálni. Egy óra nézelődés után visszaültünk a hajóra és indultunk vissza a kikötőbe, ahol várt minket a busz. Közben baljóslóan sötét fellegek gyülekeztek, az eső is szemerkélt. Itt megtanultam esőkabát nélkül sehova se indulok. Nagyon profi kis kabátka.10 perc se telt el mikor leszakadt az ég, de csak ömlött és ömlött,a hullámok csak jöttek-jöttek, dobálták a kis csónakot, azt néztük, mikor esik a csomagunk a vízbe. Próbált nyugtatni mindenkit a túravezető, de bevallom hősiesen, úgy majréztam mint még soha. Egy a lényeg kikötöttünk, pacalra áztunk, de én eddig se szerettem hajókázni, ezután még jobban meggondolom mikor ülök hajóra. Este 7 re értünk vissza a hotelba. A szobám ajtaja viszont a kártyával nem működött. Hívtam a szomszéd szobában lévő magyarokat, legalább had tegyem be hozzájuk a csomagom, ne vigyem már vissza a recepcióra. Elmondták, ma mind a négy magyar családot kizárták, technikai okok miatt. Ők nem jöttek velünk kirándulni,í gy már tudták mit kell csinálni. A kis elmaradhatatlan törölköző csoda várt most is. Rettenetesen hamar elaludtam a kis ágyikómban, miután bejutottam a szobámba. Csütörtökön este indulunk haza, de addig még a parton biztos lesz egy két sztori. Annyiszor akartam írni, nagyon jó ötlet a szemétgyüjtés. A kuka tetején homokban elnyomható a cigicsikk, a kiürült pohár,vagy dobozokat bele lehet állítani kis rekeszekbe.

Itt tényleg nem találkoztam szeméttel a hotel területén. Otthon is eltudnám képzelni ezt az olcsó megoldást. (Írta: Mészáros Imréné, Jutka)

8. nap Ma a szabadprogram keretében, a hotel kis buszával elmentünk egy rövidre tervezett, de hosszúra sikeredett bevásárló körútra Playa del Carmen-ba. A Karib-tenger partján fekszik, az úgynevezett Maja Riviérán.

A turizmusból tartja el magát a város lakossága. Ezt mi is megerősítettük .Az úgynevezett” 5.utca” pezsgő hangulatába csöppentünk. Lépten nyomon árusok hada fogadott, terelgettek volna minket a boltjaikba vagy a vendéglátó helyiségekben. Az alkudozás az itt kötelező. Itt nagyon igaz, amit mond először az árus a portékájáért azt a magyar mondás szerint a felének a feléért, tehát 25% ért kell megkérni. Indulhat a licit, amit ha jól csinálunk, kevés veszteséggel, de az árus fog megnyerni. Meg mi is nyerünk, mer úgy érezzük nem vettek minket „palira”, pedig dehogy nem. Két utca sarokkal arrébb, a mi általunk lealkudott árnál is olcsóbban kaptuk volna meg ugyan azt a karkötőt. A tanuló pénzt megfizetve, más taktikával, de sikeresen bevásároltunk. Késő délután, a hotelbe visszaérve, már csak a tengerparton beszélgettünk, sztoriztunk a kis magyar csapattal. Miközben az étterem teraszán üldögéltünk, egy esküvőbe cseppentünk bele. Az örömapa és csodálatos lánya pár fotó erejéig a rendelkezésünkre álltak.

Összességében a keddi nap is aktívra sikeredett, szerdán sziget túrára indulunk, igazán mozgalmas napnak nézünk elébe. (Írta: Mészáros Imréné, Jutka)

7. nap  Chichén Itza, a megfejthetetlen maja város a mai kirándulás első állomása. A dzsungel közepén elterülő síkság templomvárosa a maja civilizáció legnagyobb gazdasági központja volt. Kukulkán tollas kígyóisten tiszteletére emelt piramistemplom a központi része.

Sajnos ma már nem mászható. Naponta több ezer turista látogatja a központot, így megoldhatatlan a biztonságos le és följutás. A lépcsősorok mindegyikének 91 lépcsője van, és ha a főbejárat nagy lépcsőjét is beleszámítjuk, a 365-ös számot kapjuk, azaz az év napjainak számát. (Ezek a lépcsők egyébként meglehetősen kényelmetlenek, a fokok magassága nagyobb, mint a szélessége, ezért megmászni sem könnyű azokat.) Szakértők szerint ez azt bizonyítja, hogy a maják igen fejlett asztronómiai tudással bírtak. Kimagasló építészeti tudományukat pedig mi sem támasztja alá jobban, mint az, hogy minden napéjegyenlőségkor (március 21-én és szeptember 23-án) a lenyugvó nap utolsó fényei egy tekergőző kígyó, a tollas kígyó árnyékát festi a piramis lépcsőire. Ilyenkor 40 ezer ember tolong a piramis körül és várják a kígyó forma megjelenését. Az idegenvezetők már régóta ejtik ámulatba a turistákat azzal, hogy hangosan tapsolnak a piramissal szemben: a visszhang pedig sosem marad el. Egy ősi indián legenda szerint a maják tudatosan építették piramisaikat úgy, hogy hátborzongató hanghatásokat keltsenek. Mi megállapítottuk, hogy a hangzás olyan mint mikor a gyöngytyúkok kiabálnak. Egy gyors ebéd a következő program. Az étterem egy elkülönített részében volt egy maja házikó a régen használt berendezésével.

Ezután indultunk a tequila készítő üzembe. Elég kezdetleges módszerekkel, de annál finomabb párlatok készülnek. 5 féle párlatot kóstolhattunk. Mexikói fotópartit is tartottunk, pancsóba és kalapban. Lehetett vásárolni is, de mondhatni aranyárban mérték a párlatokat.

Újra buszba ültünk, egyesek már emelkedett hangulatban, indultunk Valladoid-ba, a hajdani első gyarmati kisvárost néztük meg. Késő este, 9 körül értünk vissza. A szobában újabb törölköző csoda várt. Ez is tartalmas nap volt. (Írta: Mészáros Imréné, Jutka)