2024. Június 13. Csütörtök Antal, Anett napja van.
Kezdőlap Beköszönő Nagykunság Nagy-Sárrét Hajdúság - Hortobágy A hét képe Háromföldi videók Háromföldi Ki Kicsoda Emlékek, történetek, mesék... Kapcsolat Fotoalbum

Szállást keres a szent család
2023-12-23 12:33:19

Berekfürdőn, Karcagon és Püspökladányban is megelevenedtek a régi népszokások, melyben eljátszották Jézus születésének történetét.

Emlékek, történetek, mesék...

2020-12-20 17:58:37

Majd ha    hízni kezd az öreg diófa rügye
                és pattanni készül a cseresznye virága
Majd ha    felhangzik a fészkelő rigók boldog hangoskodása
Majd ha    bárány legel a friss tavaszi gyepen
Majd ha    a márciusi zászló vígan lobog játszva a széllel
Majd ha    átölelve mondhatjuk: rég voltál itthon kislányom, fiam
Majd ha    versenyt beszél az asztal körül az egész család
Majd ha    összegyűlve nevet az utcán régen látott fiatal és öreg barát
Majd ha    a szélesre tárt kertkapun a megfáradt vándor bármikor betérhet
Majd ha    a kendőzetlen arcokon szétfut a látható mosoly
Majd ha    a barkát kéztől kézbe adva kívánunk áldott, boldog húsvétot
Majd ha    a holtak száma helyett a bemondó azt közli: - megérkezett hozzánk az első gólya

Akkor        majd nőni kezd bennem a bízó lélek
                és kimondom mindenkiért: a rossz múljon el. Elfáradtunk. 
                Elege volt az emberiségnek.      

De addig    magam előtted meghajtom,
                 döntésed kétségbe nem vonom,
                 hogy ránk mérted e büntetést.
                 Ám engedj meg csak egy kérdést.
                 Nem lenne már most ez elég Uram?

Koronavírus, második hullám 2020. november (Írta: Anyóka)


2020-12-10 14:15:06

Maszk aranyáron avagy Juhászné bénázik… Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én reggelente úgy indulok el otthonról, mint a  Janikovszky Éva regénye alapján készült  Égig érő fű című film fiatal  házaspárja… csak éppen magamtól kérdezem, hogy: kikapcsoltad, leoltottad, bezártad… A mumusom a vasaló volt ezidáig, de ez az év lecserélte a  szájmaszkra... Egy ideje azért már rögzült, hogy legyen nálam, de azért elő-előfordul, hogy elmarad… Autóval azért könnyebb, bedob egyet az ember a kesztyűtartóba… de biciklin… akasszam a kormányra… No jó ott van a kistáska… de nem is én lennék, ha nem úgy jártam volna, mint a minap… Menet közben döbbentem rá, hogy az új mumus otthon maradt, s mivel nálunk biciklin nem előírás, ezért nem estem kétségbe így az utamba eső első  kisbolt előtt elhaladva az éppen kint álló eladót megkértem, hogy hozzon már ki nekem egyet, amíg én itt körözök a biciklimmel… Ő jött is, gyorsan menet közben lebonyolítottuk az üzletet és kérdésemre, hogy mennyi, közölte, hogy: 300… Így lett maszkom aranyáron avagy Juhászné bénázott… (Írta: Zagyva Ági)


2020-12-03 08:09:06


    Írnom kell. Régen írtam. Írnom kell, mert szétfeszít valami óriás! A mélypontban vagyunk. A sötétben tapogatózunk, s minden kapaszkodónk percről percre alakul át. Amikor régóta élsz a házadban, s legyen bár koromsötét, te tudod, tárgyról tárgyra hogyan jutsz el célodig biztonsággal, a fényben sokszor megtett úton, a megszokott út ismerős érzésével.  
    Furcsa Isten csudája zajlik köröttünk! Elindulnál, s már a következő pillanatban nincs ott, amit ujjaid keresnek finoman. Elveszett a biztonság. Nincs lehetőség megtanulni és megszokni egy helyzetet, mert ami előbb nagy volt, az most eltörpülve hever lábaid előtt, amit eddig könnyedén átléptél, magas falként tornyosul előtted, se megkerülni, se átmászni rajta nem tudsz. Az előbb még ezek a barátok, ismerősök vettek körül, s mire pirkad a hajnal, más arcokat rajzol köréd a reggeli fény.... Vajon így készítenek a halálra? Talán erre jó is ez. A világ híd: menjetek át rajta, de rá ne telepedjetek, modta Jézus Tamás evangéliumában. Igen. Ne telepedjünk rá. Node ez most átmenekülés a hídon,s még a híd is ezerarcú, míg egyik oldalról a másikra átérnél....
 Hol vannak azok az idők, amikor felnőttek generációk egyazon szokásrend, templom, egyazon közösség, egyazon család, iskola, baráti és munkakör ölelésében? Hol vannak a stabil pontok? Remeg, rázkódik minden és recsegve -ropogva dőlnek le világítótornyaink. Jó kis halál-gyakorlat: így sem félni. Ha eddig nem fogadtad meg azon bölcsek tanácsát, akik arra bátorítottak, csinálj mindent mindig másképpen, menj másik úton, ha eddig egyfelé indultál, hogy a halállal barátságot köthess, hát most rákényszerülsz erre a hajmeresztő gyakorlatra! A Föld egyetemes edzőteremmé lett. Mindenkinek elkezdődött a kiképzés. Ez már nem móka. Akarom hinni, hogy a kiképzés valami jóra készít fel, nem háborúra. Felkészít önmagunk valódiságára s önmagunkra ébredésünk gyönyörű órájára. Mert ahhoz is valami olyan kellene, amit eddig kevesen tanultak, bár nem is igen tanítottak... Ez ad erőt ebben a pszichedelikus látomásban. Hogy képes legyek állni  a tükörbenézést. Egy olyan tükörbe, melyben másodpercek töredéke alatt folyik szét, töredezik, vagy alakul ellentettjévé a kép, melynek engem kellene tükröznie. Ki vagyok? Rátalálok ennyi maszk és jelmez és csalóka tükörkép között?
    Hiába élünk ugyanott egy ideje, vándorok lettünk. Az idő vándorai. Alig melengettük meg szívünkben a végre kialakított és vágyott életmódot, most arra eszmélek, egy munkahelyen vagyok, és iskolába járok. Egyikbe, ahol nekem kellene valamit adni magamból, s másikba, ahol nekem adnának. De maholnap már oda se mehetünk, az egyre ismerősebb arcok egy nem létező tükörképben néznek ránk vissza, mint egy álomban, egy olyan álomban, amiből nem hagynak felébredni még.
  Fölnagyítódtak a kapaszkodók. A férjem, szerelmem, aki mellett ébredhettem ma reggel is és tegnap reggel is. A gyerekeim, akikkel tegnapelőtt és tegnap is mesét olvastunk lefekvés előtt. A családom, a barátok, akik időnként belépnek ugyanazon a kopott ajtón. A kert. A Női Kör. A Banda, a sokszor elénekelt dalok. Hát ezért sírtam én ma reggel, amikor édes kis cinegéink ugyanabba a gyerekekkel készített, ósdi madáretetőnkbe visszatértek felcsipkedni az idei első magvakat. Áldott legyen minden ezen az ingatag világon, ami még állandó!!!!! Soha nem voltam még ilyen hálás, hogy legalább kis égi barátaim: a cinkék az ablakomba mégis, mégis visszatértek! (Írta: Láposi Gabriella)


2020-11-05 07:03:48

Megint kezdődik, csak most minden egyedül.
Lassan újra itt a kijárási tilalom, igaz, még csak éjszakánként, és egyre kevesebb a foglalás a vendégházba, ami pedig hála egy pályázatnak igazán megszépült.
Kinn vigasztalanul esik, az őszi falevelek egymáshoz tapadva várják végleges állapotukat a komposztdombon a kert hátsó részében, a macskák pedig egymáshoz bújva várják a reggelt, amikor újra ehetnek. Néha olyan jó lenne megsimogatni őket, de nem engedik. Nincsenek megszelídítve.
Hiányzik Lezi kedves tekintete a kutyaházból, ilyenkor arra gondolok, hogy biztosan jól érzi magát odafönn.
S igen, nemcsak a kutyaház, de üres lett a nagyház, Árminék még a nyár elején, Milla a nyár közepén ment el, és üres lett a kisház is, Léda és Dani utolsó otthona a házban. Amikor ők is elköltöztek, nem is olyan régen, napokig nem bírok bemenni a házba, amit majd rendbe kellene hozni. Ki szeretném sírni magam, de mindig jön valaki, úgy nem lehet sírni, egy jó síráshoz is önfeledtség kell, mint egy jó nevetéshez. .
Itt marad az illatuk, az öblítővel vegyült kutyaszag, merthogy lett nekik egy kisvizslájuk.
De nem is ez fáj a legjobban, sokkal inkább a kert, és a benne hagyott fonott fotel, és a függőágy, hogy tud fájni egy kinn feledett tárgy, ahová, amikor covidosak voltak, és karanténben éltek hetekig, levegőzni jártak. Léda a függőágyba, Dani a kerti fotelbe. Aztán fordítva. Léda ilyenkor felugrik, és Zelmával, a kisvizslával kergetőzik a fűvön.
Zelma nevet, nem tudja, mi az hogy covid, csak azt érzékeli, hogy sokkal többet játszanak vele a gazdái. Léda gyorsan kifullad, nincs még jól. Távolról figyelem őket, maszkban mindenki, ha mondani szeretnénk valamit egymásnak, kiabálunk.
A polgármester tajtékzik, hogy én miért nem vagyok karanténban, s nem érti, hogy külön háztartásban, külön házban lakunk, és én nem vagyok beteg. (Ők az első betegek a faluban.)
Ettől, hogy nem érti, végtelenül szomorú leszek, és idegennek érzem magam a helyen, amit megszerettem. Olyannyira, hogy elmenni szeretnék.
Aztán Léda meggyógyul, és Dani is meggyógyul, és pakolni kezdenek, visszaköltöznek Budapestre, és egy korszak véget ér.
És amikor véget ér valami, elkezdődik az új. Mivel pontosan tudom, és érzem, hogy Isten szeret engem, és nem vagyok egyedül, minden szomorúság ellenére bizsergető jó érzéssel kelek fel mindennap, hiszen a remény édes illatát szívom be reggel a fénnyel.(Írta: Konkoly Edit, http://elnijohaz.hu/)


2020-10-01 08:00:24

Ma végetért a 14 napos karanténom. Szept 5-én jöttem haza Zakynthosról, azért kerültem bele.  
Istentől fogadtam a korlátozást.
Korábban más terveim voltak erre a 2 hétre, de eldöntöttem: együttműködöm ezzel a kényszerítő erővel. A szabadságot úgy gyakorolom, hogy a karantént önként fogadom el.
Naponta több órát meditáltam -  most nem sürgetett semmi. Minden nap táncoltam, hol Lully, máskor meg Dowland muzsikájára, és csikungoztam meg tornáztam. Olvastam az Evangéliumot Buji Ferenc: A Rejtőzködő Messiás c könyvének gondlatmenetével és időnként gregorián himnuszokat énekeltem.
Úgy éreztem, pont azt csinálom, amit tennem kell.
Boldog napokat éltem, csak mert nem fűztem a helyzethez semmilyen gondolathalmazt, hanem elfogadtam, ami van, ami kéretlenül, de mégis betört az életembe. És, ha a facebookon valami olyan megosztással találkoztam, ami haragot gerjesztett bennem, akkor el kezdtem jót kívánni annak, aki a haragomat kiváltotta. Nem! Most nem nőhet bennem a harag hatalmas fává!
Gyerünk, most dolgozom ezen, hisz pont ez az evangéliumi tanítás! Azt olvasom, hogy "szeressétek ellenségeiteket"!
Jót kívánok, és mindazt a jót utána magamra is fordítom, magamnak is kívánom. S ekkor veszem észre, hogy arra a jóra nekem is milyen nagy szükségem van, és ezáltal valahogy felismerem magam abban az emberben, aki az előbb még dühített.
Így telt ez a karantén.
Hálás szívvel mondok köszönetet mindazoknak, akik bevásároltak és akik fölajánlották a segítségüket. Ámen (Írta Tariska Eszter (a képen), Fotó: Gyöngy János)


2020-08-28 17:18:52

... avagy hogy adjam be az Uramnak… Imádom a virágokat, legyen az kinti vagy benti, mindet szeretem… szerintem ezt is hozza magával az ember otthonról… Felmenőim nemtől függetlenül szeretik, szerették a virágokat…. Édesapám specialitása a kardvirág, de gyönyörűek a filodendronjai is… no meg a muskátli… kerti kúton, kocsi-bakon, taligán és nem utolsó sorban különböző székeken… Ha anyai nagymamára gondolok az amarillisz, az őszirózsa és a gyöngyvirág jut eszembe… Amíg „dobozban” laktunk az erkélyt díszítettem, azért a kertes ház már több teret ad ezen a téren is… Évelős virágok mindig voltak az udvaron, ezekkel nincs sok gond, ezen túlmenően minden évben van muskátli és egy pár egynyári növény… Egy időben nagyon tetszett a porcsinrózsa, és a büdöske… évekig díszítették az udvart… Mostanság a vinkára vagyok rákattanva… nem kicsit… Uram mondogatja is, hogy már megint parét vettél… és jól látja… De mindig meggyőzöm róla, hogy alig veszek egy pár tövet…amúgy veszek, és nem párat… És akkor eljött az augusztus … egy otthoni „padlástúrán” megláttam, felfedeztem, beleszerettem, áthoztam, lefestettem a virágtartót, amit még Apukám csinált Anyukámnak … hát ez se most volt… Jövőre fogom bevetni az udvar díszítésébe, csak egy baj van… nehezen fogom eladni az Uramnak, hogy csak egy pár tő virágot kell venni rá, mert megszámoltam és 22 tartója van… Ez volt az új virágtartó története avagy hogy adjam be az Uramnak…(Írta: Zagyva Ági)


2020-05-09 14:55:35

 

     Most lennék galamb. Vinném a csőrömben az olajágat. Kérném a békét és mutatnék kiutat ebben a sehol nincs és mégis van háborúban.
     Hívnám magam után veszni látszó kis csapatomat, a most meglapuló, megtépázott, megroggyant, de élni vágyó öregeket, hogy nézzünk az ellenség szemébe. Hirdessünk fegyverszünetet. Terítsük ki kártyáinkat. Ültessük fehér asztalhoz. Papírra az ultimátummal. Írják a reszkető kezűek, a köhögősök, a szívükben betegek, a krónikusok, a veszélyeztetettek, az egy-két fiatalabb kiválasztott egyed.
     Itt a fehér asztal, itt a toll, itt vannak a reszkető kezek. Az én csapatom, a fegyvertelenek, akik becsületes módon tárgyalni hívnak és neked kiáltják:
 - Ellenség! Úgy szemtől-szembe mutasd meg magad! De nincs szemed, nincs arcod, sem pedig kezed. A láthatatlan voltod az egyetlen fegyvered. Védtelenségünkbe pattan minden töltényed és hízik halálukkal nagyobbra sereged.
    De üzenem: a lombikok mélyén már felfénylik a remény és sáncot épít a szellemi tőke. Készül az emberi tudás fegyvere, hogy alább hagyhasson a védtelenek félelme.
    Én addig is szállnék és vinném csőrömben az olajágat és kérném a békét ebben a sehol nincs és mégis van háborúban. 
2020. május koronavírus idején (Írta: Anyóka)


2020-05-06 14:22:42

Mindenkinek eszébe jut legalább egyszer az életben, hogy jó időben született-e. Hogy mikor lett volna jobb élni. Én már tudom, hogy a legszerencsésebb generáció vagyok. Előttem zajlottak le a háborúk, forradalmak, személyi kultuszok, megszületésemkor egy nagyon reményteli élet vette kezdetét, amit a Holdra szállás koronázott meg. Hittem, hogy az emberiséget valami nagy csodadolog várja majd, aminek én is a részese leszek. Titkon még abban is reménykedtem, hogy én magam személyesen szambázhatok majd a Marson, hiszen az 1968-as 2001: Űrodüsszeia című, mára klasszikusnak számító film kétséget nem hagyott afelől, hogy ez így lehet.  Jó volt ez az érzés! Szüleinkre és az ő szüleikre úgy tekintettünk, mint akik egy olyan világból jöttek, ami inkább tűnt horror mesének, mint valóságnak. Éhezés, fázás, rettegés, esélytelenség a tanulásra, a boldogulásra. Minden eltemetett vágyukat gyermekeikben próbálták realizálni, így lettem az, aki. Hálás vagyok ezért! De már másként látom a dolgokat! És ezeket a gondolatokat most egy cikk hozta bennem felszínre, ami ürügyén írom ezt. Deák Tiborral készült interjút olvasva (szegedfolyoirat.sk-szeged.hu) emlékek törtek fel, és gondolatok arról, hogy mitől is lesz egy ember ilyen, vagy olyan. Sokáig nem értettem a következő mondás értelmét: "Nem minden baj jő ártalomra."  Bár fáj, amikor megtörténik, de edzi a lelket, szellemet, és aki nem törik meg, jobban tudhatja majd, hogy mi jó és mi gonosz, mint az, akit megkímélt a sors a csapásaitól. Engem megkímélt, soha nem éheztem, véleményem kinyilvánításakor nem kellett attól rettegnem, hogy lecsuknak érte. Hát, nem is fejlődött gyorsan a jellemem! Már ámulva tekintek meggyötört múltú elődeimre, csodálattal olvasom történeteiket, de már nem csak sajnálattal, de csodálattal, hiszen annyi mindenkit ismerhettek azok közül, akiket mi maiak is csodálunk. Dédikém 1886-ban született, amikor Liszt Ferenc meghalt. Ez mindig nagyon tetszett, mint ahogy az is, hogy ismerte Rózsa Sándort, hiszen a dédikém apja az egyik betyár társa volt. Ennél nemesebb "pedigrét" nem is tudok felmutatni! Megélte az összes háborút a múlt században, a forradalmat, és hatalmas szegénységben és még hatalmasabb áldozatok árán nevelte fel nem csak gyermekét, de unokáját - az édesanyámat - is úgy, hogy a legjobb falatokat mindig a gyermekek kapták. Már nem csak a nyomort látom, de az önfeláldozás csodáját is. Most is meghatódva gondolok vissza arra, amikor anyám elmesélte gyerekkorát. Iskolába menet előtt mindig volt reggeli az asztalon. Dédikém hajnalban elgyalogolt a szomszéd faluba tejért, és reggel 7-re már készen is állt a reggeliző asztal! Ezt egy mai ember el se tudja képzelni. Én se nagyon, pedig így volt. Hogy mikor múlt el felhőtlen bizalmam a szép jövőt illetően? Munkácsy Mihály festményét, a Rőzse hordó nőt jól ismertem pici gyermekként, hiszen másolata a falunkat díszítette. Szimbólumává vált számomra a szomorú nyomorgó múltnak, ami soha se jő el többé. Aztán kitört nálunk is a kapitalizmus, ami vagy jobb, vagy nem az előzőtől, ezt döntse el mindenki maga, de tény, hogy vele együtt megjelentek megint a nyomorgó emberek. Egyik biciklizésem során ugyan az a kép tárult szemem elé, mint a Munkácsy képen. Egy rőzsehordó anyóka botorkált ki a bokrokból! Nem hittem a szememnek! Egy világ omlott össze bennem ekkor, és a túrám folytatása csak ráerősített. Két hétig voltam belebetegedve ebbe a túra élményembe. Már tudom, hogy nincs olyan, hogy jó kor, meg rossz kor! Könnyebb esetleg, de jobb? Vajon mit üzen nekünk a jelen valóságunk? Vírus, karantén, ellehetetlenülés, átértékelődés... Egy a fontos csak, hogy tudjuk: Mi a jó, és mi gonosz! És legyen mindig legalább egyvalaki, aki számára szerethetők vagyunk! (Írta: Csontos József Attila)


2020-04-30 08:08:33

1997
Tegezz! - mondta nekem, amikor megismerkedtünk. A köztünk lévő huszonöt évnyi korkülönbséget nézve, végül én maradtam a tiszteletteljes: Szervusz Róza néni! köszönésnél. Ő volt a szomszédom. Tulajdonosa volt egy kis hétvégi kertes háznak. A ház számára minden igényt kielégített, de kívül és belül is mellőzte a kivagyi luxust. A luxus a kertjében tombolt. Minden évszakban gyönyörű volt. Nyugdíjának mellőzhető forintjait virágokra költötte. Ez volt az öröme.
- Mint egy klastrom kert - jellemezte a barátnőm.
Ügyelt rá, hogy a legszebb virágok az utca felől, a kerítés mellett legyenek.
- Miért nem az ablakod, vagy ajtód elé rakod ezeket a legszebbeket? - mutattam a kerítés mellettiekre.
- Nem vagyok fösvény. Ez az útonjárók szemének az ajándéka.
Róza szemét megműtötték, de a műtét rosszul sikerült és keveset látott. Úgy gondozta a növényeit, hogy derékszögbe meghajolt, hogy közelről láthassa a virágait. A televíziót csak hallgatta. Az olvasás is nehézséget okozott neki. Átjártam hozzá. Felolvastam neki az írásaimból.
- Írtál újat? Gyere át - Olvasd fel - hívott gyakran.
- Írtam, majd este átviszem.
Mi érdekelte Rózát? Sorsok. Válogattam az írásaim között. Így került sor egy olyan történetre, amikor az ötvenes években az anyámnak és nekem ebédre egy szelet kenyér és két paradicsom jutott. Végig csendben hallgatta.
- Ilyen történetem nekem is van, csak az enyém két szeletről. Megírnád? ... Ígérd meg! - kérlelt.
- Nem tudom Róza. Már nem kíváncsi senki a nyomorra. Majd … Talán egyszer – de láttam hogy nagyon kikívánkozik belőle.
- No, meséld! Hallgatlak
Többször elkezdtem a Róza történetét, de mindig elakadt és hosszú ideig „jegeltem”. Aztán egyszer csak kikívánkozott az emlékezetemből, ahogy bennem megmaradt (de élve az írói szabadsággal is)
1950
A falu szélén, közel a földekhez egymás mellé szorított cselédlakások voltak. Egy szoba, egy konyha. Akárhány gyerek volt ezen a téren kellett osztozzanak. A szoba kicsi volt. Egy kis tapasztott kemence a sarokban, két ágy, egy dikó és egyajtós szekrény volt a berendezése. A padló döngölt föld. Az ágyakon tömött szalmazsák. Az egyik ágyon osztozott a két nagyobb lány, a másikon a legkisebbel az anyjuk. A dikó az apjuké volt, aki nappal is ledőlt, ha megjött a napszámból. Lakták jobb időben a konyhát és tornácot. Télen fűtötték a kemencét és ott melegettek a padkán.
Az egy ablakos konyha padlóját mázolással fényesre kenték. A berendezése egy festetlen stelázsi, egy asztal, két hokedli, egy lóca és egy vékony lemez tűzhely, egy fonott mosdó állvány, peremén szappantartóval. Kemény mosószappan árválkodott benne kicsire koptatva.
Az asszony a tűzhely mellett állt. Vékony kis nő volt. Kese szőke haja a tarkóján apró kontyba csomózva. Tiszta., de agyonmostt vászon ruha lötyögött rajta. Lábán kopott fűzős cipő. Kipirult arccal csorgatta a darát a tűzhelyen fortyogó vízbe. Gyors mozdulattal keverte, hogy ne csomósodjon a puliszka.
- Mindjárt kész! - szólt hátra.
A lócán három gyerek szorongott. Soványkák voltak. Szép arcúak. Anyjuktól örökölt vonásokkal, de az ő vonásait az idő és a sors megszántotta. A három lány közül az egyik púpos volt. Szülés közben baleset nyomorította meg. Éppen ez a nyomorék volt a három közül a legmosolygósabb, az anyja szívének a legkedvesebb. Ha valamit el akartak érni, akkor a másik kettő rögtön neki szólt. Ő volt Juli. Apró púpját észre se véve épp úgy mozgott, rohant, játszott, mint a többi. Ha kellett valami küldték: Erigy Juli! Hozzad Juli! Kérjed Juli!
A korban középső Róza volt. Ő volt a legszebb. A szomszédok mind azt mondták az anyjának
- Na, ezt a lyányt hamar elviszik tőletek. Hamar elkél.
Formára is tetszetős volt. Amikor kamaszodott és kitelt, ő válaszolt az anyja helyett
- Megvan már az én vőlegényem.
- Oszt ki vóna az te lyány? - faggatták.
Róza csak hallgatott. Furcsa szokásait elnézték neki. Nem tett semmi rosszat. Elvonult kezét összekulcsolva. Keresett egy magányos zugot és valakivel csendesen beszélgetett. Élte a maga választotta hitét.
A legidősebb egy se ilyen, se olyan, de célratörő a maga elgondolásaiban. Takarított, rendezkedett, a másik kettőre felügyelt.
- Jó asszony válik belőled – mondták Marisnak, akinek a válasza mindig az volt
- Igyekszem is - Amint felnőtt kereste is a tekintetével a kiválasztottat. Őt vitték el elsőnek a háztól. Őt, a se ilyen, se olyan lányt.
Ez volt a lócán szorongó, anyja mozdulatát leső három gyerek. Mint mindig most is Julit uszították az anyjukra, aki a kukoricakását osztotta nekik - Juli mondjad, hogy kenyeret kérünk!
- Anyám! Inkább kenyeret szeretnénk – esdekelt Juli
- Nincs! Apátok napszámba megy. Két szelet kenyér van. Az az övé. Nektek puliszka van.
Az embere napszámba dolgozott a földeken. Rég túl volt azon, hogy ilyen formán a gyermekeit szánja meg inkább. Az érzelmeit a szegénység korlátok közé szorította. Gyerek gyomrot megtölteni a kukorica kása jó, de dolgozni egész nap nem lehet rajta. A lányok a megmásíthatatlanba beletörődve ették kedvetlenül a puliszkát. Most Juli, a kis pupos se segíthetett. Az asztalon vászonba tekerve ott volt előttük az áhított két szelet kenyér.
1960
Az ötvenes években a szegénységben bennrekedt emberek éltek így egy ideig. Aztán a gyárak kezdték felszippantani betanított munkára a nőket is. Ahogy felserdültek a lányok, hagyva a szegénységet Pestre indultak. Először munkásszállón voltak, aztán mikor a se ilyen, se olyan lány férjehez ment és lakást kapott összeköltöztek. Később az egyedül maradt anyjukat is magukhoz vették. Aki közülük utoljára maradt életben az megörökölte a lakást. Ez volt Róza.
2017
Hívtam telefonon Rózát többször. Kicsengett, de nem vette fel senki. Eétlelt pár hónap, amikor egy mondata eszembe jutott.
„Ha már nem veszem fel a telefont, akkor az égiek bontották a vonalat”
Érdeklődtem. Bontották. A halál kapcsán egy kérése és vele szemben egy régi adósságom jutott eszembe.
2020
„ Két szelet kenyér és meg sem ehettük.” Ezt írd meg!”
Megpróbáltam Róza – szóltam fel az égiekhez. A siker nem garantált.
Ő volt az én szomszédom, Róza néni két szelet kenyerének története az ötvenes évekből.
Nem szeretem az adósságot. Most rendben vagyunk Róza? (Írta: Anyóka)


2020-04-09 07:32:48

Új nap, új számok… halálesetek, gyógyulások… statisztikák, grafikonok, megyei adatok, hírek, tájékoztatók, ajánlások… ezzel kelünk, ezzel fekszünk… megváltozott az életünk… Másképp kell gondolkodni, másképp kell szeretni, másképp kell élni… Leegyszerűsödtek a napjaink, leszűkűlt az életterünk… ki otthon, ki munkában… bevásárlás, bolt, patika… irány haza… Szabályok, korlátozások, betartandó utasítások… talán ezt a legnehezebb a mai világban, a szabadságunkat feladni… az én irányítást… azt, hogy én akarom ezt csinálni, én nem akarom azt csinálni… Most más mondja meg, hogy mit lehet és mit nem… egy dolgunk van… betartani, hisz  egy cél lebeg előttünk… az, hogy legyen már vége ennek az egésznek és a cél pedig szentesíti az eszközt… és most az eszköz az, hogy tartsuk be az utasításokat, az ajánlásokat, a korlátozásokat… A legnehezebb talán az, hogy  nem tudjuk, hogy meddig… de felnőtt emberek vagyunk, akik vissza szeretnék kapni a régi életüket... a mindennapjaikat, az életterüket… szeretnénk nemcsak boltba és patikába járni…  hanem találkozni a Nekünk oly kedves emberekkel, megölelni szüleinket… Másképp kell gondolkodni… a cél lebegjen előttünk… nem okoskodni szerettem volna, hisz nehéz itt mindenkinek, nincs kivétel… Vigyázzunk egymásra… (Írta: Zagyva Ági)


Oldal :123456789101112131415


A J Á N L Ó



egiangyalunkmeheszet



www.facebook.com/fenyvespanninyaralo



Kézműves tollak a Tiszából a Tiszáért

Tiszából gyűjtött kupakokból és uszadékfából készít tollakat az abádszalóki Telekes Attila, aki minden eladott darab után támogtja a Tisza megtisztítását.

Web: www.tasysdesign.hu/tollak/

YouTube: youtube.com/@madeintisza-to

Facebook: www.facebook.com/attila.telekes



ww.facebook.com/Doridadesign

www.meska.hu/shop/DoridaDesign


www.facebook.com/mazacskakeramia


www.facebook.com/palettamuhely


www.facebook.com/Illatviaszgyertya

nalashop.hu


FUSZEKLI 

www.facebook.com/Fuszekli 


Dorinette Műhelye

www.facebook.com/Dorine


talita.hu