Csöndes, szemlélődő ember vagyok. Nagyon szeretem megfigyelni a körülöttem zajló dolgokat és szeretek  választ kapni a bennem időről időre megfogalmazódó kérdésekre. Jó dolog felfedezni  az élet törvényeit csakúgy, mint megérteni a dolgok  összefüggéseit.
Leginkább azonban  mégis a mindennapi gondok, tehát az  emberek ügyes - bajos dolgai érdekelnek. Felnőtt életemben, a munkám során  az emberek gondjaival foglalkoztam, eközben mindig igyekeztem odafigyelni mások beszédére, viselkedésére is. Nagyszerű alkalom volt ez aztán arra is,  hogy fokról fokra  megtanuljam érteni a testbeszéd nyelvét...
Nagyon értékes és hasznos dolog megérteni ezt a különleges nyelvet, hiszen jelrendszerét "dekódolva" rendkívül érdekes dolgokat tudhatunk meg az emberi természetről, viselkedésről, egyes személyek tulajdonságairól, kulturáltsági fokáról. Sokan nem is hinnék talán, hogy  a testbeszéd, egy szó, a tekintet vagy egy -  egy gesztus  mennyi mindent elárul. Főleg a tekintetünk képes arra, hogy sokat elmondjon rólunk,  hiszen a száj tud hazudni, de a tekintet soha!
Olyan szerencsés vagyok, hogy három gyermekem után hat unokával is megajándékozott az Ég, így tehát  bőven kivehettem a részem a "babázásból": a gyermeknevelésből és annak  apróbb, néha nagyobb gondjaiból is. Megélhettem, megfigyelhettem  a kicsik értelmének kinyílását és fejlődését. Láthattam és átélhettem,  hogyan szereznek egyre több  és több ismeretet és tapasztalatot, s mondhatom: nagyon élveztem mindezt. Szülőként is érdekes és jó dolog gyermekekkel bánni, csak persze akkor a felelősségünk  sokkal nagyobb. Nagyszülőként aztán már sokkal több öröm van a babák körüli teendőkben, hiszen mi  kedvünkre kényeztethetjük is őket.
Mindennél jobb volt a kezembe venni a kisbabákat, és megcsodálni gyengeségükben is erős mivoltukat, szuverén kis személyiségüket. Ha találkozott a tekintetünk, mindig úgy éreztem: íme, itt egy új kis lélek, egy hófehér, makulátlan lap, amit a Sors, az Élet ír majd tele, Egyúttal átéreztem azonban a  borzongató felelősséget is: vajon én milyen nyomokat hagyok  majd ezen a most még érintetlen, üres papíron?  Hiszen az  én kezem vonásai  is fennmaradnak majd rajta- Isten és ember előtt  letagadhatatlanul. Tudok-e vajon szép, jó és értékes jeleket hagyni lelkükben - ezen az egyelőre még üres papíron?
Kevés rejtélyesebb dolog van a világon, mint a pár hónapos - még beszélni sem tudó- gyermek tekintete. Kifejező, nyugodt, egyúttal rejtelmes és zavarba ejtően határozott, átható ez a tekintet. Mindig a tengerszemek mélysége-tisztasága, titokzatossága jut róla az eszembe.  Van benne talán kis idegenség,sejtelmesség is, amellett sok-sok, génekbe kódolt, messze-messze időkre visszamutató tapasztalat.
Sokszor gondoltam - éreztem úgy, hogy  ezek a csöpp kis emberkék több és nagyobb tudást birtokolnak, mint azt mi, felnőttek egyáltalán el tudjuk képzelni. Generációk ismereteit, az ősök hagyományait....
Vigyázzunk, hogy gyermekeink tekintetét soha ne fátyolozza szomorúság, szorongás, sem hervasztó bizonytalanság! Ez a felnőttek felelőssége, tehát nemcsak a  szülőké,  nagyszülőké, hanem minden felnőtté.. Bizony, nagyon nagy ez a felelősség.  Nem tudok égbe kiáltóbb igazságtalanságot, egyúttal felháborítóbb dolgot elképzelni annál, mint amikor egy gyermek tekintete fájdalmat, megbántottságot vagy félelmet hordoz. (Írtra: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

Mindig is szerettem a temetőkben sétálni - csak úgy, mondhatni szórakozásképpen. A háborítatlan  csöndben nagyon jó böngészgetni az ódon sírkövek néhol már alig olvasható feliratait, rácsodálkozni a sírjelekre, s közben átélni kicsit az idő múlását..
Ezt a szokásomat tulajdonképpen  a szüleimnek köszönhetem. Már kiskoromban  is nagyon szerettem velük tartani, főleg  Halottak Napján, amikor szépen felöltözve sorra látogatjuk elhunyt szeretteink sírját. Mindig nagyon tetszett a készülődés izgalma, úgy éreztem: valahol, valakik  már nagyon várnak minket. Még ma is orromban érzem az avar, az őszi lombok  fanyar illatát. Szép volt az őszi csokrok kötése, a gyertyagyújtás,  a világítás szokása, és jó volt  az elcsendesedés  az ismerős sírok  mellett. Eközben biztosan én is feltettem azokat a butácska, ám egy gyermek számára nagyon  fontos és izgalmas kérdéseket, amelyeket később az én gyermekeim, unokáim is sorra feltettek. Tehát: hallanak-e most minket a halottak és vajon nem fáznak-e odalenn, a hideg földben? Nemcsak Halottak Napján sétáltunk azonban a temetőkben:néha meglátogattuk az akkor (az ötvenes években) még létező, de szúrós bokrokkal már sűrűn benőtt Hatvan utcai temetőt is, Itt  még eredeti helyén láthattam az ősi debreceni nagyságok: professzorok és jeles polgárok  sírköveit. Szívesen kerestük fel Csokonai  "vasgúláját" is, ahová  ha tehetjük, azóta is gyakran elzarándokolunk.

                                   
A  séták során aztán örök időkre megtanultam néhány temetői szabályt is: például hogy oda csak vinni szabad, kihozni azonban soha, semmit  - még egy szál virágot , vagy egy csigahéjat sem.
Nagyon szerettünk ellátogatni a Hősök Temetőjébe is.  Debrecen  nyugati részén fekszik ez a szép kis temető, amely  mára már  emlékhely lett - az idők során teljesen körbenőtte a város..Jellegzetes, kerek kupolás mauzóleuma messze ellátszik, és a lankás, szépen gondozott hantok alatt  több generáció hősi halottai nyugszanak. Gyermekkoromban igen közel laktunk ehhez a kis temetőhöz. Szüleimmel sokat sétáltunk benne, én meg már kicsi gyermekként is különösen szívesen bóklásztam a horpadt sírok között, miközben  apró virágokat, meg csigát gyűjtöttem a szomorú Oroszlánnak, hogy kissé felvidítsam őt. Szép kis csokrokat készítettem, úgy tettem a mancsába, és - ki tudja miért - de biztos voltam benne,  hogy a csigaházaknak ő különösen örül!  Úgyis mindig olyan nagyon szomorú, talán beteg is... A szüleim később aztán elmesélték, hogy Debrecen határában véres csata zajlott le, már réges-régen, és ebben a csatában  a magyarokat maradtak alul. .Nagyon sok magyar honvéd esett el abban a harcban, melynek időpontját később a szobor talapzatáról már ki is tudtam silabizálni: 1849.aug. 2-án. A temető szelíd lejtésű lankáin hosszan-hosszan, egyenes sorokban sorakoznak a kis sírkövek - pont úgy, ahogy katonaéletükben az alattuk nyugvók sorakoztak fel a parancsszóra. Soha nem felejtem el, ahogy később  Édesapám meghatottan mutatott meg  egy sírt, melyben  a felirat szerint három testvér nyugszik. Kis korkülönbség volt csak közöttük, s mindhárman hősi halottak lettek az első világháborúnak. Szép fehér  márvány sírkövükön egymás alatt állnak a tárgyilagos  számok, dátumok - egyben mindhármuk rövid életének története, bizonysága, emléke. A már említettek mellett mást is megtanultam ebben a kis sírkertben.. Még ha gyermek voltam is,, az azért már feltűnt, hogy a párnaszerű sírköveken nem egyformák sem a keresztek, sem  pedig a betűk.. Szüleim magyarázták  aztán el. hogy az általunk megszokott és használt (latin) kereszt a magyar katonák nyughelyét jelzi, míg az az érdekes másik a német katonák sírján  látható. (Honnan is tudtam volna még akkor, hogy ez náluk a hősöknek kijáró Vaskereszt megjelenítése?) Az mindenesetre nagyon furcsa volt, eleget csodálkoztam is rajta: hogy lehet az, hogy németek és magyarok egy helyen vannak eltemetve? Sőt, nyugszanak ott orosz katonák is, hiszen csillagos sírkövet is találtunk, bőven. Édesapám aztán elmagyarázta, s én meg is értettem: a halott ellenség már nem ellenség többé. Ha már sírhalom takarja az egykori harcokban szembenállókat, a halál mindig elhozza a megbékélést.. Tisztelni kell tehát a halott ellenséget is. Gondoljuk csak meg: hány magyar katona nyugszik idegen földben!  Jó arra gondolni, hogy a végső nyughelyen néha-néha talán őket is meglátogatják az ott élők, sőt tán még egy-egy szál virág is jut a sírjukra.

Halottak Napján is gyakran kimentünk ide, a Hősök Temetőjébe, gyertyát gyújtottunk a hősök emlékezetére, és pár szál virágot is vittünk a sírokra, melyekre akkoriban bizony már nemigen vitt virágot senki.... Én mindig a leginkább besüppedt, szemmel láthatóan gondozatlan sírokat kerestem, azokra  raktam le virágaimat, egy sírra egy-egy szálat csupán, hogy minél több helyre jusson.. Nagyon jó érzés volt ezt így megtenni, ilyenkor mindig valami különös örömet éreztem. A temetőlátogatások végén mindig visszafordulok a kapuban egy pillanatra: pillantásommal búcsút veszek azoktól, akik előttem járnak a nagy úton, s akiket egy napon én is követni fogok majd.
Tudom, hogy sok temetőben  ki van írva a kapura: FELTÁMADUNK, Igen, ezzel az ígérettel talán nem is olyan félelmetes a halál.... Már nem is emlékszem rá, vajon a Honvédtemető kapuján van-e ilyen felirat. Amióta megismertem egy mondást, és inkább ezt tartanám helyesnek kiírni oda:
"DULCE ET DECORUM EST PRO PATRIA MORI!"  vagyis: Édes és ékes dolog a hazáért meghalni! (Írta:Dr.Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

 

Ahogy múlik az idő, úgy fakulnak, illetve tűnnek el a múlt ködében az emlékek. Néha azonban - egy-egy jeles nap közeledtével- újra színt kapnak, és egy ideig újra elevenebben élnek bennem.
Elmúlt a nyár, már jócskán benne járunk az őszben, eközben sorra ránk köszöntöttek történelmünk jeles napja: legelőször is október 6-a. Ez az ünnep a gyász napja: emlékezés a vereségre, az árulásra, nemzetünk szégyenére és hatalmas veszteségeire.. Alkalom is egyben a mártírok koszorújának újrafonására, áldozatuk jelentőségének, fontosságának és nagyságának
újragondolására és méltatására. A hónap végén - ahogy haladtunk az őszben -  azután ismét  emlékezhettünk arra a szépséges, de csak múló álomnak tűnő 13 napra is, az '56-os forradalom eseményeire. Mindig felkavaróak, de nagyon szépek is egyben ezek a napok.....
Az én generációm ugyan a XXI. században él, mi mégis sokkal inkább a XX.század gyermekei vagyunk,hiszen abban nőttünk fel, abban szocializálódtunk. Mi tehát jól tudjuk azt is, hogy milyen  sok dolog van, amire emlékezni kell a tegnapból és a tegnapelőttből  is. A sok - sok év történései között akad, ami bizony takargatni -, netán még  szégyellnivaló  is, de szerencsére azért bőven van olyan esemény, olyan alkalom is, ami méltó az ünneplésre, a büszkeségre. 
Ahogy távolodott  az időben a rettenetes második világháború, valahogy egyre szaporodtak a hősök, a partizánok. Emlékszem, többször is eljöttek  közénk az iskolába, az úttörőcsapat vendégeként idős emberek, az egykori partizánok, hogy az ifjúságot saját példájukkal  buzdítsák, neveljék -  a hazaszeretetre. Ünnepnapokon büszkén feszítettek - az orosz  mintára- rendjelekkel (vagy  csupán jelvényekkel?) zsúfolásig teleaggatott  sötét ruhájukban, s más felnőttekkel együtt azt sulykolták belénk, hogy nekünk róluk kell példát venni...
Természetesen azóta - hála sok becsületes, jóravaló történész kutatásainak- egyre többet tudunk a régmúlt időkről, így lassan - lassan eloszlik tán majd a hazugság köde is. Az idők során sokan lelepleződtek, némelyek felemelkedtek,míg  mások elsüllyedtek az időben. Idővel  talán mindenki és minden a maga helyére kerül...

   
Azóta gyakran, még felnőtt koromban is  sokszor  eszembe jutottak a kis és nagy történelem hősei, Mii tagadás, sokszor elgondoltam: milyen furcsa is,  hogy ahogy múlt az idő,  Isten a tudója, de valahogy ők mind többen és többen  lettek. Persze, van egy közmondás, miszerint  "messziről jött ember olyan nagyot mondhat, amekkorát csak akar". Igen, a messziről jöttek - és ezen egyformán érthetünk nemcsak földrajzi, hanem időbeli távolságot is.
A minden idők  "partizánjai" mellett azért sokan vannak - voltak  a csendes, névtelen közkatonák, akik egyszerűen csak tették a dolgukat, s aztán szép csöndben, egymás után eltávoztak a világból. Sokaknak sem a  neve nem maradt fenn , sem más adatot nem ismerünk róluk. Egyszerűen csak voltak és amikor kellett, cselekedtek. Ők azok, akik sem rendjelet nem kaptak, sem másfajta elismerést soha, senkitől.

Vajon mit érdemelt volna például az a törékeny, apró termetű, de kitűnő humorral megáldott  római katolikus szerzetes, aki a börtönben, politikai fogolyként oly sokaknak adta vissza az elrabolt lelki békét és részesítette őket bátorításban, vigasztalásban és feloldozásban?

 
Nem tett mást, mint felismerte és kihasználta a tényt, hogy az orosz őrök részben nem értik a magyar szót, másrészt meg már biztosan nagyon unják az ember-őrzés bajos és macerás feladatát. Így engedélyt kért és kapott arra, hogy - folyosótakarítás közben- hangosan  énekelhessen. A szláv füleknek oly mindegy volt, mi hangzik el, tán még örültek is a katonák a váratlan szórakozásnak. Ez a kicsi ember pedig  - valóban dalban mondva el - közölte a foglyokkal, hogy ő római katolikus lelkész. Ha nem tesznek mást, mint magukban, csöndben megbánják bűneiket, ő kész a folyosóról (miközben mossa a mocskos követ, akár felmosóronggyal a kezében is)  feloldozást, bűnbocsánatot adni nekik- tartozzanak bármely felekezethez is. A nóta is hibátlan volt, hiszen nagyon jól passzolt egymáshoz minden: a dallam is, meg a rá  elénekelt 12-es sor is:
"Gyere, Bodri kutyám, szedd a sátorfádat..." - az ismert magyar nóta, egyszer - kétszer, majd utána a felszólítás a bűnbánatra, utána pedig : "Ego te absolvo a peccatis tuis in nomine Patris et Filii et Spiriti Sancti - Amen..." - a gyónás utáni feloldozás szavai =  Íme most feloldozlak bűneid alól az Atya, Fiú és Szentlélek nevében. Amen...

Az orosz (vagy kazah, kalmük, tatár, ukrán) őrnek olyan mindegy volt, mi is hangzott el akkor kinn a folyosón. Az egykori, ott őrzött rabok későbbi visszajelzései azonban arról tanúskodnak,  hogy bizony, akkor és ott megrendült lélekkel, egyszerre és boldogan élt a felkínált lehetőséggel hívő és hitetlen, kommunista, katolikus és más vallású ember egyaránt. A folyosót mosó rab Isten megbocsátó irgalmát és gondoskodó szeretetét idézte fel és közvetítette társainak, így a börtön vigasztalansága egy pár percre tovatűnt.
Már rég nincs közöttünk ez a kiváló ember, aki a hivatását ilyen magas szinten, egyúttal ennyi humorral és jósággal volt képes gyakorolni. Úgy tudom,  életében sosem kapott semmilyen elismerést sem egyházi, sem világi hatalmaktól. Remélem azonban, hogy az Élet Ura érdemei szerint jutalmazta meg Őt páratlan és kivételes lelkészi és emberi helytállásáért. (Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

Négy lányunokám is van, nem csoda hát, hogy sokat foglalkozom mindazzal a sok kellemes vagy kevésbé kellemes gonddal, amelyekkel óhatatlanul és napról napra meg kell küzdeniük. Jómagam ugyan régen voltam tinédzser (minket még bakfisnak becéztek anno), mégsem felejtettem el ennek a csodaszép, de nagyon nehéz korszaknak a kihívásait, kisebb - nagyobb gondjait.
Minden tini lány nagyon szeretne tetszeni – ez olyan természetes, mint az, hogy a Nap keleten kel föl. Ráadásul olyan korban élünk, amely bizony, sok igényt támaszt a külső megjelenés, a divat követése  tekintetében. A lapok tele vannak a kor ideáljainak  -és hadd tegyem hozzá- igen sovány lányok képeivel. Mi sem természetesebb, mint hogy a tini kislányok ezekhez a cérnaszál – kisasszonyokhoz szeretnének hasonlítani – minden áron. A gond éppen e két szóban rejlik: minden áron.
A leginkább célravezető út a kívánt soványság eléréséhez a diéta, a koplalás, hiszen a cél a manöken - alkat. Sokat hallhatunk  azonban olyan esetekről,  amikor sokan  –fiúk, lányok egyaránt- túlzásba viszik a koplalást, és így beleesnek az anorexia nervosa (kóros nem-evés) csapdájába –ami bizony, már betegség. Ennek oka az úgynevezett testkép – zavar, vagyis a beteg még akkor is kövérnek látja magát a tükörben, amikor már rég nem az… Szegények koplalnak, koplalnak mindaddig, amíg a szervezetükben visszafordíthatatlan folyamatok  lépnek fel,  és már a test károsodása, sorvadása is tapasztalható lesz.  Ha nem avatkoznak be idejében, akkor ez bizony tragikus kimenetelű folyamat: halálhoz vezet.
Óriási a szülők, nagyszülők felelőssége e tekintetben: észre kell venni, és még időben orvoshoz kell fordulni az ilyen problémákkal. Bizony, sok szülő siratja így elveszített gyermekét- nálunk, Magyarországon is!
Szerencsére már megfigyelhető egyfajta pozitív –és mindenképp üdvözlendő- változás a manökenek  megválasztásánál, szerepeltetésénél. Egyre inkább a teltebb idomú modellek a keresettek, így a tinik bálványai már az egészséges, normális kinézetű lányok közül kerülnek ki. Ennek igazán örülök!
Sokszor elmondtam már –most is megteszem-, hogy  a példakép választása --az irreális  testsúlyon kívül-  még milyen buktatókat rejt. A kis- és nagylányok közül legtöbben a  magazinok címlapjain   szereplő lányokhoz szeretnének hasonlítani – csak  éppen nem tudják, hogy ilyen hölgyek a valóságban nincsenek. Régebben a retus volt, ma pedig egy-két kattintás a számítógépen a boldogító eljárás, aminek köszönhetően  máris eltűnik a toka, a kis pocak, és feszes  lesz a bőr…
A mindenáron megfelelni akarás sajnos, egyéb túlkapásokhoz is vezet. Úgy is, mint nagymama, úgy is, mint egykori egészségügyi dolgozó felháborodva tapasztalom, hogy a plasztikai műtéteket egyre fiatalabbakon, már tiniken is elvégzik. Szomorú, hogy sokak kezében a szikét  bizony az anyagi szempontok  vezetik – nagy tisztelet a kivételnek!
Nem akarok senkit sem ijesztgetni, de úgy érzem, hogy szükséges volt megkongatni a vészharangot ebben a témában is. Annyi veszély fenyegeti úgyis tini gyermekeinket, unokáinkat manapság,  nagyon  oda kell  tehát figyelni rájuk.
Ne higgyük, hogy a baj csak másokkal történik meg! (Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)
           

Csodálatosan van  az  ember megalkotva. Ha  vissza kell emlékezni  bármire is, nem csupán a konkrét eseményekre  vagyunk képesek emlékezni – sokszor elég ehhez egy hang, egy illat, egy kép, egy benyomás….
Ilyen élményeket, benyomásokat már korán és nagy számban szereztem, méghozzá abban a korban, amit úgy hívunk: az ötvenes évek. Rákosi  Mátyás  neve fémjelzi ezeket a baljós időket. Sok baj, nagyon sok gond nehezedett az emberek vállára ezekben az esztendőkben.
A kor hangulatát alapvetően meghatározta, hogy a boltokban alig-alig lehetett bármit is kapni, és még ahhoz  a pár, alapvető  árucikkhez  is csak többórás, keserves sorban állással  lehetett hozzájutni. Szabályos  riadóláncok alakultak így ki az emberek között. Úgy működött ez a riadólánc, hogy szájról szájra járt a hír: itt és most ezt, most meg azt osztanak –így az emberek szaladhattak az új meg újabb cél,  az új meg újabb sorban állás  felé . Sokan -az előrelátóbbak és tapasztaltabbak- gyakran még kis sámlit is vittek magukkal. Ehhez kapcsolódik az  az emlékem, hogyan is volt, amikor megtudtam, hogy az óvó nénim kisbabát vár. Lélekszakadva rohantam haza, hogy édesanyámmal tudassam: most osztják a kisbabákat. Menjen, szaladjon ő  is, nehogy valahogy lemaradjon a dologról, és mire odaér, már elfogyjanak a babák.  Régóta szerettem volna már én is egy kistestvért. A másik emlékem, ami azt a kort jellemzi, a szülőknek az a nagyon határozott tilalma volt, hogy az utcán senki idegennel nem állhatunk szóba. Ne hagyjuk magunkat faggatni, provokálni  -ha  tehát idegenek kérdeznek minket-, mindig az legyen a válasz: én nem tudom, tessék a felnőtteket megkérdezni.
Volt még egy másik -akkor nagyon furcsa- tilalom is: senkinek nem beszélhettünk arról, hogy mit szoktunk  otthon ebédelni, vacsorázni.  Legyen  csak mindig az a sztereotip válasz: krumplit. Már felnőtt fejjel jöttem rá ennek az okára: azokban az években keményen és szorgalmasan dolgozott az AVO, és a feketevágást -tehát az engedély nélküli disznóvágást- nagyon szigorúan büntették. A Hatalom úgy gondolta,  a gyerekek csak jobban elfecsegik a tilalmas dolgokat is, ha megkörnyékezik őket..
1956. október 23-a számomra nem mondható a szó megszokott értelmében emlékezetesnek, hiszen mindössze hétéves voltam ekkor, kis debreceni iskolás. Azokban a napokban mégis több  olyan sok benyomás, sok különféle hatás ért, amelyeket később –amikor már választ kerestem és találtam a miértekre is- mégis csak 56-os emlékekként raktároztam el.
A Vár utcára jártam zenedébe. Okt. 23-án, ezen a derűs, szép őszi délutánon édesanyám eljött elém, s miközben rám várt,  babakocsiban tolta, sétáltatta  másfél éves öcsémet. Amikor vége lett a zeneórának,  az öcsém  kezében egy szép  kis nemzetiszínű  papírzászló pompázott, amit  -mi tagadás-  én akkor eléggé  megirigyeltem. Bizony, azokban az években már alig találkozhattunk nemzeti színű zászlókkal, sokkal inkább a vörös színűekkel. Édesanyám elmondta, hogy felvonulás van a városban, és ezt a csöpp zászlót egy kedves egyetemista fiatalember nyomta az öcsém kezébe. Nos, ha felvonulás, akkor jó, gondoltam, hiszen az óriási, nagyszabású  május elsejei felvonulásokon  családunk is -akár a többi magyar család akkoriban- mindig  részt vett,  mert részt kellett, hogy vegyen. Nagy felhajtás, közös menetelés, éneklő embertömeg, színes léggömbök, nagy plakátok és számtalan, óriási, elég furcsa arckép. Ez volt a felvonulás.
Most azonban édesanyám igen nyugtalan volt, mert -ahogy később elmondta- látszott, érződött,  hogy  nagyon tüntetés-íze   van  ennek a szerveződő felvonulásnak, már pedig  a Rákosi rendszerben, amelyben éltünk, tüntetni még senkinek sem hozott szerencsét. A történések aztán beigazolták sejtését, mert -mint később kiderült- az ÁVO már akkor délután belelőtt a fegyvertelen,s békésen tüntető  tömegbe, 3-an  életüket is veszítették.  Így -a köztudattal ellentétben-  Debrecenben már 23-án délután magyar vér folyt az utcán. 


Lőnek az ávósok - újságolták tehát rövidesen a szomszédok. Mivel a belvárosban laktunk egy csöndes kis utcában, szüleim rögtön az ablak elé húzták a nagy ruhás szekrényt, nehogy egy eltévedt lövedék bejusson hozzánk. Hiába, még elevenen éltek és működtek is az emberekben  a háborús tapasztalatok, reflexek. Veszélyérzetem nem lévén, ez a hallatlan rendbontás nagyon tetszett nekem, mint ahogy a másik újság is: néhány napig esténként  felöltözve fekhettünk le aludni. Ennek is megvolt a nagyon praktikus magyarázata: ha úgy hozza a sor, hogy le kell sietni  a pincébe, ne kelljen még a ruhákkal is vesződni. Nos, nem hozta úgy, tehát –nagy bánatomra- pár nap után újra  visszaállt a rend. A ruhásszekrény azonban sokáig nem került  még el az ablaktól, mert nagyon közel laktunk a főpostához, ahol idővel komoly tűzharc bontakozott ki.
Jól emlékszem  az emberek felbolydult méhkashoz hasonló, izgatott jövés-menésére, arra az euforikus hangulatra, ahogy a szomszéd nénik, bácsik jöttek és mondták: újra szabad már kezét csókolommal,  jónapottal   köszönni, mert addig az össznépi köszönés a SZABADSÁG volt. Újra volt  olyan megszólítás is, hogy asszonyom, uram –az általános elvtársnő, elvtárs helyett. Még most is emlékszem, milyen gyerekes örömöt jelentett  mindez a felnőtteknek! Még sosem láttam őket ilyen boldognak, felszabadultnak!
Sokan mesélték már, hogy  milyen jó volt ’56-ban magyarnak lenni. Ha ez így nem is fogalmazódott meg bennem, kisgyerekben, de az a hangulat, ami azt a pár napot áthatotta, mindig emlékezetes marad számomra. Akkoriban az örökké  morcos, mindig gondterhelt felnőttek egyenesen, kihúzott derékkal  jártak, és végre, végre  mosolyogtak!
Egy napon –már napokkal később- az uzsonnámat érintetlenül vittem haza. Szüleim persze csodálkoztak ezen, de elmondtam, miért történt így a dolog. Pesten harcolnak az emberek, talán szétlőtték a lakásukat, talán nincs is nekik mit enni –ezért mi sem esszük meg az uzsonnánkat, szolidaritásból.  Az kezdetben persze nem volt  teljesen világos előttünk, gyerekek előtt, hogy tulajdonképpen ki is harcol kivel, mindenesetre azt kisgyerekként  is felértem ésszel, hogy harcolni veszélyes és hősies dolog. Később aztán megtudtuk: bizony, az addig  csak hű barátokként, testvéri népként  emlegetett orosz csapatokkal  harcolnak Pesten. Hogyne, hiszen a rendkívül baljóslatú létszámú orosz utánpótlás éppen Debrecen érintésével özönlött, áradt az ország belseje felé. A felnőttek elmesélték: a szinte temetői csendben, ami akkor a városban volt, vészjósló csikorgással, éjjel és nappal csak jöttek, és jöttek a tankok…

Emlékszem, mindenki folyton a Szabad Európát hallgatta. Ez nem volt újság nekem, hiszen családunk férfi tagjai azelőtt is gyakran megcselekedték ezt -csakúgy, mint mások- természetesen kockáztatva vele a sokévi börtönt. Jöttek tehát sokan, jobbnál jobban értesülve. Természetesen eközben Kelet felől egyre csak özönlött a szörnyű orosz tank-áradat, így a jövőt illetően nem lehettek  senkinek sem illúzói... Mégis, időről időre  sokan a jól tájékozottak közül  csaknem megesküdtek rá: most, nemrég mondta be a Szabad Európa, hogy az ENSZ csapatok már ott állnak az osztrák határon, készen arra, hogy most már csakugyan beavatkozzanak, és megsegítsék  a magyarokat. Ma már tudom, illetve mindnyájan tudjuk, hogy a Nyugat akkorra már szépen elintézte a Kelettel a magyar ügyet egyszer, s mindenkorra!
Erre mondják persze a közismert  közhellyel, hogy a remény hal meg utoljára.