...avagy tenyérnyi gyerekek...hány gramm az élet? A koraszülött babák igazi hősök, tiszteletre tanítják az embert. Ezek a babák csodaszépek, és ezek a babák hősök és erősek, sokkal erősebbek, mint bármelyik felnőtt. Képzeljétek el,hogy van valahol egy gyerek, Aki koraszülött.Csak együtt kell vele élni, végig kell csinálni és szó nélkül bele kell állni, mint egy jól irányzott, igazságtalan pofonba. Csak úgy van, csak megtörténik, amit a szülei még szinte el sem hisznek, bár a hiány fájó és valóságos. Hogy a gyerekük gépekre kötve küzd a levegőért, hogy talán túl sem éli. És hogy az édesanyja nincs ott, hogy egyedül van, hogy mit élhet Ő át, hogy nincs egy érintés, nincs egy nyugtató hang, csak az éles fény, a fájdalom és a rémület. Nélküle. A szülei ülnek a folyosón a többi árnyék-anyával együtt. Egész nap ott ülnek,várják azt a néhány percet, amikor bemehetnek. Vonszolják a saját meggyötört testüket és bármit, akármit megtennének, hogy bent lehessenek. Csak meghúznák magukat. Csak ott lennének. Anyaként létezhetnének. Hihetnék, hogy a gyermeküknek könnyebb volt egy hajszálnyival, hogy felismerte az illatukat, mert az érintés számít...A koraszülöttek világnapján...(Írta: Kiss Gabriella)

A nők valószínűleg az idők kezdete óta rossz viszonyt ápolnak a korukkal. Kényelmetlenül érzik magukat, ha megkérdezik hány évesek, megmásítják a valódi számot, felháborodnak egy férfi ilyen irányú érdeklődésekor. A médiából zúdul ránk a mérhetetlen mennyiségű tanács, hogy maradj fiatal, használj szemránckrémet már húszévesen, plasztikáztass. Mint az emberek legtöbbje, gyerekoromban felnőtt akartam lenni én is, majd a húsz utáni éveket szerettem volna lassítani, mert a harminc.. az nagyon, kibírhatatlanul soknak tűnt. Annyira soknak, hogy mire elérkezett, már valóban elviselhetetlennek éreztem, s hiába a torta, a meglepetés, olyan sírást rendeztem a születésnapomon, hogy azt tanítani lehetne egy elrettentő tanfolyamon. Fordulópont lett az a nap, mert másnaptól már nem éreztem fontosnak, hogy hány év áll mögöttem. Nem volt nagy felismerés, nem volt elhatározás, csak úgy önmagától változott meg a viszonyom a korommal. Azóta nem gyötrődöm miatta. Minden szülinapon, amikor betöltöttem egy bizonyos évet, már másnaptól elkezdem mondani, - ha ilyen irányú kérdést intéznek hozzám - hogy mennyi leszek. Most április nyolcadika óta azt mondom : jövőre ötven leszek. S mire tavasszal elérkezik az új évforduló, már egészen megszokom, hogy annyi vagyok. Soha nem tagadnék le egyetlen évet sem és még szerencsés esetben az is előfordulhat, hogy azt mondják : Óh, nem is nézel ki annyinak! Ez még mindig jobban hangzik, mintha letagadok pár esztendőt, s közben látom a másik arcán a szánalmat, ami arról árulkodik, hogy milyen rosszul nézek ki a koromhoz képest. Születésünk első pillanatától öregszünk, tegyük magunkévá ezt a tényt. Értelmetlen és felesleges szomorkodni az idő múlásán, abba belenyúlni úgysem lehet. Ami persze nem jelenti azt, hogy hagyni kell, hogy az esztendők rombolása csaták nélkül nyerje meg a háborút. Csak ismerni kell a mértéket. Ne legyen a nő idő előtt öregasszony, de mondjuk negyvenen túl gondolja át a ruhatárát. Mert meglehet, hogy nevetségessé válik a legtrendibb ruhákban s az általa szexinek hitt, mindenütt nyitott szettekben. Ismerek hatvan- hetvenéves nőket, akik elképesztő érzékkel járnak farmerban és festetik akár koromfeketére a hajukat, s van előttem olyan negyvenes intő példa is, aki belül egy megkeseredett, rosszindulatú nő, aki mindenáron fiatalnak akar látszani. A legfontosabb szerintem az, hogy a külső és a belső ne álljon szöges ellentétben egymással, mert akkor valamelyik kilóg, és az nem túl elegáns. És nem is hiteles.(Írta: Győri Andrea)

Ki ne írt volna levelet a Mikulásnak gyerekkorában? A hagyomány ma is él: sok kisgyerek ragad papírt és ceruzát decemberben, hogy gyöngybetűivel megírja kívánságát a nagyszakállúnak. Mint a tavalyi kisfiú, akivel a vonaton találkoztam decemberben. Igaz ő szóba mondta el, amikor beszédbe elegyedtünk. Máig fülembe cseng a kívánsága,lehetett vagy 12 éves."Szeretném visszakapni apukámat, aki tavaly meghalt".És nekem is valószínűleg csak száraz levegő miatt csordultak ki a könnyeim, amit elfordulva próbáltam gyorsan letörölni. De mi, felnőttek is megtehetjük.Ki mondta, hogy csak gyermekként kérhetsz a Mikulástól ajándékot? Ki mondta, hogy nem lehetsz örökké gyerek? Próbáld csak ki: fogj egy darab papírt, és írd meg a levelet a Mikulásnak! És hogy mire jó ez az egész?Mert látni fogod, mire vágysz igazán. Hogy mi az,ami hiányzik. Most jön a fekete leves...El ne küldjétek azt a levelet sehová.! Se Lappföldre, se sehová. Olvasd el másnap. Olvasd el többször is! Rá fogsz jönni, hogy a kívánságaid jó része máris teljesült. És rá fogsz jönni még arra is, hogy azok a kívánságok, amik nem teljesültek, olyasmik, amikhez nem is kell Mikulás. (Írta: Kiss Gabriella)

Férfitársaságban hamar előkerül a katonaság témaköre, legalábbis olyan csapatban, ahol legalább ketten átestek azon a két - másfél- egy éven,amikor az még kötelező volt. Ehhez persze megfelelő korú férfiak szükségesek, mert 2004 november harmadikán megszüntették a sorkatonaságot Magyarországon, tehát a harminc körüli és annál fiatalabb férfiaknak már nem kellett bevonulniuk. Mindig meglepődve tapasztalom, hogy akik voltak katonák, egy külön kasztot alkotnak. Saját nyelvezetük, egymásra tromfoló történeteik vannak, azokat egy földi halandó, főleg ha nő az illető - meg nem értheti. Vannak vicces és szomorú sztorik, de abban nagy az átfedés közöttük, hogy olyan átszellemült tekintettel és oly büszkén adják őket elő, hogy időnként kedvem szottyan egy kis fegyvertisztításra, vagy stokira rakni itthon az ágyneműt. S még valami látható az egykori bakák arcán : egy kis (nagy) adag sajnálat, lenéző pillantás azokra, akik ezeket nem élték meg. Nem ritkán ki is mondatik, hogy nincs ezekből a mai férfiakból semmi, bezzeg ők, a beavatottak végigcsinálták, s lám micsoda emberpéldánnyá lettek. S itt érkezünk el a sarkalatos ponthoz, amikor nem osztom maradéktalanul a véleményüket. Mert értem én, hogy az, amit átéltek, nagyon férfias dolog. Értem én, hogy egy olyan közösség volt, ahol tanulhattak összetartást, erősödhettek fizikálisan és mentálisan. De azt is tudom, hogy többek lelkét nyomorította meg az újoncavatás változatos szertartása és hogy a katonaságtól -önmagában, a szolgálat letöltésének puszta tényétől - senki nem érett férfivá. A gyengébb idegzetűek sok szenvedés árán élték túl azt az időszakot, és semmivel nem lettek erősebbek attól, hogy fogkefével súrolták végig az ebédlő kockaköveit. Mint ahogy az sem jelenthető ki, hogy aki nem volt katona, az nem tud semmit, az nyápic és anyuci kisfia marad ezen élmények nélkül. A férfiasság nem ezen múlik. Most is vannak határozott, célratörő, talpraesett férfiak, lőgyakorlatok nélkül is, és akkor, leszerelés után is akadtak jellembeli,erkölcsi hiányosságtól szenvedő "anyámasszony katonái" Szerintem.(Írta: Győri Andrea)

Ha kint már este egy kicsit hűvösebb van, jólesik ilyesmit sütögetni, kellemes meleg lesz a konyhában. Engem pedig már a sütőtöknek a színe is mosolyra derít. Már pedig egy ilyen,kissé kaotikus hét után ez rám is fért. Gyermekkoromból nem a legjobb emlékeim maradtak a sütőtökről. Semmire sem jó, kicsit még ízetlen is, sárga, pempős valami, amit meg kellett enni. Azért sok év alatt megtanultam, hogy sokszor egészen apró dolgokon múlik, hogy az étel a “megettük” kategóriából a “mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána” típusba keveredjen. Az illatának pedig sütés közben kimondottan idegkisimító hatása van véleményem szerint, pláne ha még fahéjjal is találkozik sütőtökünk. Ha édesebben szereted, vagy szeretnéd kipróbálni, egy kevés mézet is csurgathatsz rá. (Fotó és szöveg: Kiss Gabriella)

Hatéves koromban megtanultam olvasni. Könnyedén, mert jó volt a módszer, kedves és türelmes volt a tanító néni és mert nem hajtott senki, hogy mikorra is kellene mások szerint elsajátítani ezt a tudományt. Attól kezdve apuval könyvtárba jártunk, minden hétfő este, mert akkor adásszünet volt a televízióban. meg amúgy is jó nap volt erre a hétfő. Egy közepes méretű kék utazótáskával keltünk útra, ami általában megtelt a kettőnk köteteivel. Szerettem a könyvtár és a könyvek illatát, az újakét és a régiekét is. Szerettem a csöndet, a könyvtáros-tanár bácsi megnyugtató ottlétét, a szemüvegét az orra fölött. Apu sosem ajánlott nekem olvasnivalót és sosem mondta, hogy ez vagy az a regény nem nekem való. Hazavihettem bármit, amit kiválasztottam. Ami nem nekem íródott, azt úgysem értettem, vagy untam és nem olvastam el. De megtanultam, hogy nem mindig jó, aminek szép kép van a tetején, vagy benne, s néha a jellegtelen kötetek kincseket rejtenek. Pöttyös és csíkos könyvek, Delfin könyvek, Dörmögő Dömötör, Mazsola és Tádé, később szerelmes és bűnügyi regények, egyszóval mindenféle. Ahhoz, hogy el tudjam dönteni, hogy milyen írókat és milyen jellegű könyveket szeretek majd hosszútávon, mindenből kellett egy kis ízelítő.
Ötödik osztálytól bizonyos olvasmányok elolvasására köteleztek bennünket. Akkor sem értettem, most sem értek egyet azzal, hogy miért kell erre kötelezni a gyerekeket? Bennem olyan ellenállást váltott ki ez az erőltetés, hogy egyáltalán nem, vagy óriási szenvedések árán küzdöttem meg ezekkel a regényekkel, miközben bármi mást örömmel, akár zseblámpafénynél, paplan alatt is elolvastam.
Később, a gimnáziumban sem fogta fel a kis pontagyam, hogy miért hitték az ezt régen kigondolók, hogy egy tizenévesnek bármiről is szólhat még Németh László Iszony-a, vagy Semprun A nagy utazás című regénye??? Azért éppen ez a kettő ötlött az eszembe, mert akkor nem, azóta viszont többször is elolvastam mindkettőt, mert kiválóak.
Szerintem nem ártana eltörölni ezt a "kötelezősdit" s inkább csak ajánlani, érdeklődést felkelteni az olvasás iránt otthon és az iskolában egyaránt. Vagy legalább újratervezni, átgondolni, s a gyerekek, kamaszok világához igazítani a könyveket s meghagyni nekik a választás örömét. Olvasson a felső tagozatos Harry Pottert, a kamasz meg Alkonyat könyveket. Vagy Szabó Magdát, Agatha Christiet, ha ahhoz van kedve. Csak olvasson, pallérozódjon az elméje, bővüljön a szókincse, tanuljon magyarul...(Írta: Győri Andrea)

Újabban, ahogy már túl vagyok a negyvenen, kíváncsibb vagyok a világra. Ami mellett korábban, húsz -harminc évesen közömbösen elmentem, most alaposan megnézem. Reggel először az ablakhoz lépek és kipillantok a világra, oly édes a bizonytalanság. A köd csodássá varázsolja a tárgyakat.Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom.Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz. Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.A ködben élvezet járni,mert titokzatos,nem tudod,mit rejt.Olyan,mintha egy álomban lépkednél. (Fotó és szöveg: Kiss Gabriella)

Egy kis faluban jártam általános iskolába. Olyan kicsibe, ahol nem is volt tanterem minden osztálynak, így az alsó és felső tagozat délelőtti-délutáni váltásban foglalta el a tantermeket. Amikor délelőttösök voltunk, legkésőbb fél kettőre befejeztük az aznapi penzumot, indultunk haza, miénk volt a nap többi része. A kevéske házi feladatot megírtuk hamar, a tudnivalókat átolvastuk, s attól kezdve csak gyerekek voltunk. A szüleimnek nem kellett leülni velem leckét írni vagy kikérdezni azt, mindezekkel elboldogultam egyedül. Nem volt görcs a másnapi feleléstől, dolgozatírástól, a tankönyvek is vékonyabbak voltak, a tanulnivaló is kevesebb. Ámulva és elképedve hallom a szülőket mostanában, hogy napközi után még otthon is tanulnak a gyerekkel, korrepetálásra viszik, mert anélkül nem boldogul a tananyaggal és ebből következően biztosan nem lesz belőle semmi és senki az életben sem. A gyerek meg csak őrlődik ebben a nagy hajtásban, szeretne megfelelni a tanárok, a szülők, a felborult világ elvárásainak. De mindez még nem elég, különóra is kell, jó sok. Lovagolni, úszni járni, külön matekra és nyelvórára, mert szinte már követelmény, hogy néha már az óvodától kezdve angolul tanuljon az a gyerek. Mert hát mi lesz vele felnőttként, ha mindezeket nem zsúfolja bele a napjaiba? Nyelvvizsga kell, minél hamarabb, angolból, németből, bármilyen nyelvből, de még jobb, ha akár kettőből is. Mindeközben nem tud magyarul, de az nem is tűnik olyan fontosnak, abból nem kell vizsgázni. Becsületszavamra, rajta vagyok az ügyön, hogy megértsem. Tudom, hogy kell az idegen nyelv, jómagam is éreztem már sokszor ennek hiányát. De a nagy kérdés mindig az marad bennem, hogy milyen áron? A fáradt, agyonnyúzott, riadt arcú gyerekeket látva, nehéz elhinni, hogy nincs másik, könnyebb, emberibb út a tudáshoz.(Írta: Győri Andrea)

Keveseknek adatik meg az a különleges kegy, hogy időtálló barátot találnak. Ismerkedni persze könnyű, olyan is ritkán van, hogy valami közös érdeklődés ne akadjon két ember találkozásakor, így hamar elhihetjük egy néhány hetes, hónapos kapcsolatról, hogy az már barátság. Mert valakihez jó tartozni, kisebbedik a bánat, ha megosztható annak terhe, s növekszik a boldogság is, kettesben. A lényeg az egyensúly. A dolog üzleti része, (hangozzék ez bármilyen rosszul) mert a legtöbb kapcsolat ilyen alapokon nyugszik. A barát meghallgat s meghallgattatik. Nem lehet működőképes másként. Ha az egyik félben benne marad a mondandó, kis idő múltán lelki kukának érzi majd magát, amibe minden beledobható, válogatás nélkül és szelektálni sosem kell. A hulladék hosszú időn át gyűlik, s ha már púposodik a szeméttároló, akkor ajánlatos azt kiborítani. A szemetelő ilyenkor nem is érti, hogy mi a baj? Azt az egy almacsutkát miért nem bírta már el? Az az apró papírfecni és az az egy kis műanyag flakon miért nem kapott helyet az ő jó kis szemétlerakójában? Jó esetben elgondolkodik, de egyszerűbb megoldás a vállvonogatás, a gyors továbblépés, legrosszabb változatban a régi jó kuka becsmérlése. Nem baj, majd vesz újat, s ha megtelik, még újabbat. Baj csak akkor lesz, ha minden szemétkonténer megtelik s a kukagyár beszünteti a gyártást. Az igaz barátság nem ilyen. Megtapasztalások hosszú sora adja meg a választ arra, hogy kire mondhatjuk őszintén, hogy : igen, ő a barátom. Lehet ez sokféle. Lehet barát az is, akivel talán hosszú ideje nem is beszélsz, de ha eszedbe jut, biztosan tudod, hogy szereted, és bizonyos vagy abban, ő is ugyanígy gondol rád. Hogy nem bántott soha, semmikor, senki előtt. Aki minden hátsó gondolat és szándék nélkül volt melletted akkor is, és lenne most is, ha nem lenne közöttetek a különböző életvitel, a több száz kilométer vagy akármi más. Aki melletted állt életed egy szakaszában, aztán elkeveredett a sodrásban. Jó az ilyen barát is. Átmelegít, ha téliesre vált a lélek, körbevesz, mint egy puha, meleg pachwork takaró. A legjobb persze a lélegző kapcsolat, az igaz barátság, ami kifulladási és még azon túl is tart. Erős, magabiztos alapokon nyugszik, kételkedésmentes, megnyugtató. Kivételes drágakő, semmivel nem mérhető érték. (Írta: Győri Andrea)

Egy kastélykertben nőttem fel. Vagyis mellette. Nem, nem voltam grófkisasszony, csak szerencsém volt, s egy olyan helyen telt a gyermekkorom, ahol egykoron az arisztokrácia képviselői töltötték mindennapjaikat. Igazából nem volt valódi kastély, tornyocskákkal meg egyebekkel, s mikor hatévesen odaköltöztünk az új házunkba, - ami a kastély, a mellette lévő elvadult park és egy focipálya közvetlen közelében állt -, már meglehetősen romos állapotban volt a park és az épület is. Egyik, még lakható részében két család lakott, mostani sejtésem szerint szolgálati vagy önkormányzati lakások lehettek. A másik része már átadta magát az enyészetnek. Tudomásom szerint az arisztokrácia kiköltözése után Népfőiskola, majd mozi működött az épületben, de mikor én először láttam, javarészt már pusztulásra volt ítélve. A közvetlen közelében, az egykori mezőgazdasági épületek és a birtok helyén épült fel egy sor új kockaház, szüleimmel ezek egyikébe költöztünk. Több kisgyerekes család is itt talált otthonra, fiúk, lányok, különböző korosztályúak. Öten voltunk kislányok, majdnem egyidősek s hamar egymásra találtunk. Nem szeretem, mikor felnőtt emberek úgy emlegetik a gyermekkorukat, hogy az maga volt a csoda, a gond nélküli, folyamatos móka és kacagás. A gyermekkor általában nem ilyen, s nagyon boldogok lehetnek a valóban kivételezettek. A valóság az, hogy mindannyiunknak megvoltak a saját, külön bejáratú problémái a családban, az iskolában, a testvérekkel. Néha sírtunk, panaszkodtunk, nem értettük a felnőtteket s fogadkoztunk, hogy mi majd egész biztosan másképpen csináljuk. De az vitathatatlan, hogy a kastélykert a mi kis csodánk volt, ahol minden évszakban megtaláltuk a játék örömét. Nyáron volt a legjobb, mert akkor még az iskola sem zavarta a napjainkat. A focipályán kiütőztünk, tollaslabdáztunk, gyakran sötétedésig vagy addig, míg valamelyik szülő el nem kiáltotta gyermeke nevét, ami annyit jelentett : ideje hazatérni. De játszottunk "tanárost", "vegyészlaborost", az utóbbinál a parkban fellelhető föld, rózsaszirom, és kis üvegcsék játszották a főszerepet. Ha megéheztünk, hazaszaladtunk egy karéj zsíros, vajas vagy lekváros kenyérért, megettük hamar, s folytattuk tovább a játékot. De ha nem volt olyan hatalmas az éhség, akkor megettük a vadalmát, a madárcseresznyét, az olajbogyót, a naspolyát, később a dércsípte csipkebogyót is. Mindent, ami megtermett a fákon. bokrokon. Nem emlékszem hogy bármelyikünk is beteg lett volna azokban az években, megvolt a szezonális vitaminpótlás. Ősszel, amikor lehullottak a levelek, összehordtuk az avart a kastély egyik ablaka alá és önfeledten ugráltunk a mélybe, bele a fanyar illatú levélhalomba. Télen aztán lehetett hógolyózni, hóembert építeni s amikor már átfagytunk, behúzódtunk a jó meleg otthonunkba.(Írta: Győri Andrea)