
Beszélgetés Ószabó István költővel "Ne legyen olyan erő, olyan hatalom, amely ragaszkodásunk gyökereit kitépi; s hogy idegennek érezzük magunkat ahol élünk, száműzöttnek, ahol otthonunk van, gyökértelennek ott, ahol születtünk. És ne csak lefelé, gyökereink törjenek egymás felé is, ha elvágják, újra összenőnek, eggyé forrva össze, ahogy Isten lényével egyszer minden lélek." Ószabó István, a balmazújvárosi születésű, Debrecenben élő költő e sorok írója. ...
— Akár Csokonai, Fazekas Mihály, Szabó Magda és Veres Péter, én is a "Hortobágy mellyékén" születtem A költészetben, amit első megszólalásomtól kezdve sokáig öntudatlanul műveltem, s amelyet némely bírálóm szerint szellemidézés, legenda-éhség, az őskeresés nosztalgiája jellemzett, ehhez a költészethez számomra a környezetemben élő, kevés szavú pusztai emberek voltak az ösztönzők. Anélkül, hogy tudtam volna, vagy tudtak volna róla, ők szólaltattak meg költőként. Az ő keremetükbe voltam zárva. Nem véletlenül írhattam le magát a szót olyan korán, ezt, hogy keremet. Később néztem utána, hogy megtudjam, mit jelent. Azt az erdei lisztest nevezték így őseink, ahol titokban áldoztak ősi isteneiknek Ahol ezek a keremetek voltak, ezeket a pogány magyarok által szentnek ismert erdőket a kereszténység elterjedése után is "foresta sanctorum regum" (szent királyok erdei) néven emlegetik okirataink. Árpádházi királyaink a lappangó pogány vallásgyakorlat miatt lefoglalták, s a régi áldozó helyeken templomot, zárdát emeltettek. Egy ilyen keremetben születő, fölhangzó imáimnak tekintem naiv, archaizáló hangú első verseimet. Talán, ha kötetben megjelenhettek volna, most boldogabb lennék.
— "... vállalva bármilyen sorsot itt éljek / s hamvába végleg itt födjön hazám" — írja egyik versében. Olvasva a többit is, úgy érzem, nagyon mély szeretet fűzi szülőföldjéhez. Soha nem vágyódott el innen? Mit érez a szó hallatán: pátria?
— Engem ma is csak ideköt minden. Ritkán mozdulok ki innen.
A fehér szíkföld, a puszta számomra maga a jelen idejű túlvilág Mint költőnek pedig a tisztás, a régi áldozóhely, amit még nem foglaltak le, hogy ott templomot, zárdát emeljenek. Azokat az embereket szeretem, akik — bárhol és bárhogyan — de zokszó és panasz nélkül élnek. Az olyanokat, akire gyermekkoromból szívesen emlékszem. Ők a baj| eredetének tartották a beszédet. Mindenben, ami monumentalitásával, titokzatosságával nyűgözött le a világban, a csendet fedeztem fel legelébb. Úgy tűnt, mintha egy idegen bolygóról vándorolt volna át minden a földre, s én is csak azért vagyok, hogy kifürkészhetetlen rejtélyt hagyva magam után, visszaemelkedjek a világegyetem ismeretlenségébe. Ez a tenyérnyi kis végtelen nyitott távlatot előttem; felfedeztem benne életem bibliai szimbólumát. Mert angyalt teremtünk mindannyian képzeletünkkel önmagunknak, aki megszólít ott, ahol vagyunk: "Vedd le sarudat, mert a föld, ahol állsz, szent1" De több is ez talán, mint képzelet. Maga az igazság. A nyilvánvalóan elrejtett csodák fölismerése. A földre ejtett bot kígyóvá változása, a keblünkbe dugott kéz, amely megtisztul a leprától, a vérré változó víz meséi igaz oldalukra fordíthatók, saját tetteinkké lényegülhetnek át. Itt születésem előtti időbe nyúlnak vissza a személyes élet emlékei. Látom a pártás szegény lányt, anyámat, amint a bárónő szobáiban sorra kinyitja a spalettát az ablakon, s kesztyűt húzva füröszti és fésüli a méltósága kutyáit. Követem a kastély vadméhlépekkel teli padlására, ahonnan az úrnő lányát, a gyönyörű Edinát lesi irigyen, mikor kibontott, lobogó hajjal kivágtat az udvarból, akár egy tündér. (Én is egy ilyen tündért nézek ma sóváran, de mégis utálkozva, merthogy ez a "tündér" maga a királyi palástot öltött Sátán.) Beléphetek a szülői ház kis szobájába. Állhatok a pitvar karikásán föllocsolt földjén, ahová este se akartam bemenni, kinn akartam maradni az ég alatt, a földön aludni, mint a bogarak. Magam elé képzelhetem a girhes, csipás szemű állatokat. A ki-bedőlő kórókeritést, amely előtt valaki egyszer kis, fekete doboz ablakocskáján kukucskált felém, ismételgetve: "Mosolyogj! Mosolyogj!" Nem mosolyogtam. Látom, nagyon is bambán-hülyén nézem az egészet. (Ez az egyetlen fotó maradt gyerekkoromból.)
— "...nem tudok arcot cserélni. Alakot ölteni mást ahogy az öltözve születő állat mert nem báb a múltam, hová be voltam zárva s elhagyhatom..." — írja az Azt című írásában.
— Az, aki a behatárolt lehetőségek álságos világában megpróbál örök emberi értékek és elvek szerint gondolkodni, egyre gyalázatosabban érzi magát. Az ember biztogatja magát (ahogy én e mostam könyvem fülszövegében), hogy nem igaz, hogy a legszentebb dolgokkal ne lehetne valamit kezdeni. Kezdek hinni a mindent tudó, egykor élt tógás görögnek, aki szerint a költők valaha kabócák voltak: gyönyörűségbe esve attól, hogy énekelnek, megfeledkeztek ételről-italról, s végül éhen pusztultak. De "mindig van remény, bolond fiú" — mondja gyönyörű versében Juhász Ferenc a színészkirálynak. Van remény — s akkor ez azt jelenti, hogy máris megoldottunk valamit abból, ami teljes kilátástalanságában előttünk áll. Vagyis nem kell így éreznem, hogy ebben a világban minden van, csak éppen az nincs, amit én szeretnék. S bármire esélye lehet mindennek, ami tőlem idegen. De hát ez nagyon is fenyegető igazságként kezd egyre nyilvánvalóbbá válni előttem.
Mert mit kezdhetnék én a haszonlesés ólálkodó keselyűi között? A kufárok hadában? A számítás és a spekulálás legönzőbb "művészetének" hódolók között? Semmi kedvem 45 évesen más lenni, mint aki voltam; másképp gondolkozni a leglényegesebb dolgokról, mint eddig. Megszenvedtem mindazért, ami bennem "jó". Ez megnyugvást jelent számomra, de riadtá válok, ha arra gondolok: mi lesz ennek a vége.
— "Én, keleten született — / itt, hol selyemingből szálak: / poros ökörnyál leng / Keservvel várva eltelni éveket, / nem hagytam el magam / s napom dereng." /
— Ezeket ön írta. Reménykedően...
— Jellegtelenül ne daloljak. Valamikor ezt írtam a noteszembe. Nagyon sok hangot próbáltam meg ebből a vágyból fakadóan, míg rájöttem: nem kell mást tennem ehhez, mint hűségesnek maradnom azokhoz, akik szerettek, a földhöz amelyből vétettem.
Második kötetem írása idején nagyon törekedtem arra, hogy újszerű, modern legyen, hogy azt ne mondjam, kissé "avantgarde". Ma látom, akkor daloltam a legjellegtelenebb hangon. Ez a verseskötet, — A vak Géniuszt — ha nem a Szász Endre grafikája díszítené, és nem tartalmazná Ratkó József baráti sorait — azt mondanám, nem is ér semmit
E félresiklásommal kapcsolatban Utassy Jóska burkolt feddésére emlékszem a legjobb szívvel, aki azt mondta: Kis szótár, nagy szótár kell ehhez a könyvhöz. Valóban, kozmogónikusan okos és avantgarde akartam lenni.
— "A szavak varázslók. A szavaknak mágiájuk van. A helyén mondott igékhez képest minden néma és homályban marad." — írja fülszövegében. Mit jelentenek a költőnek a szavak?
— A hozzám közel állók és barátaim, akikkel a költészet révén kerültem kapcsolatba, sokszor mondják, hogy különös, régi szavak teszik egyénivé, sajátossá az én költészetemet. Kezdettől fogva tudatosan törekedtem arra, hogy mint eltemetetten, rejtve lévő gyöngyszemeket, ezeket a szavakat tudatosán megtaláljam. A nyelv az ember Ez a "hímes, szép patak", a kultúra ősforrása, amelyből innunk kellett, hogy az alantasabb földi létből kissé magasabbra emelkedhessünk. Tudatában kellene lennünk, hogy ennél nincs nagyobb értékünk. Óvnunk és ápolnunk kell, mert védelmet, de hatalmat is csak ez adhat egyedül nekünk. (Hatalmat, amely nem az uralkodás és alávetettség bestiális tervén alapul.) Nem hiszek a nyelvi elszigeteltségben. A legkisebb bengáli törzs nyelve is megtartó erő, és ez a lényeg. Mint ahogy már ifjan se hittem semmiféle nyelvújításban sem. Már Balassi megmutatta a kishitű, féltehetségű és dilettáns újító uraknak, hogy szólhat költészet (de még milyen szólhat) ezen a nyelven. A nyelvet egy nép teremti és őrizheti meg, legfőképp költői által. Az olyan írói által, mint Sütő András. (Nagyon veszendő érték ez: különösképpen azért, mert magyar. Mert itt és most is az akar maradni.)
Hálával gondolok a papra, akit kamasz éveim idején szólított a szolgálat szülővárosomba. Ő volt az aki meglátott és megszólított. Aki ráébresztett, hogy a hallgatás kiszolgáltatottá tesz. Nem lehetünk némák. Valami tőlünk idegen, elnémíthatatlan nyelv beszél helyettünk. Hallgatásunkat, ha nem akarjuk is, ez a monoton, szófűzésétől a légvételekig művi, egyeduralomra törő durva nyelv tölti ki. A hazugság szava fészkel némaságunkba. A mindent eszméi alá hajtó hazugság hangja. A hang, mely a kritikátlan beilleszkedést, a szolgaságot, mint legfőbb erényt hirdeti. Világában a lator szentté, az ellenség szeretetre méltóvá válik, áldozatával egyenlővé a gyilkos, némává az igazság.
Mindez nagyon is illik a mai időkre. Már nem tudjuk igazán, hogy mi a jó. Elveszetten és tompa aggyal tántorog a "magamfajta" az áldolgok és álságok apokalipszisében. Árad a legundorítóbb mocsok, a legförtelmesebb trágárság, és zeng fölötte a dicshimnusz. Jézus Krisztus, mint a fába szorult féreg vinnyogja, üvölti szenvedéstörténetet. A bohém, elhülyült táncdal-szerző "kossuth lajosi" érdemeiért üdvözül. Csodává válik a legnevetségesebb segreesés, ha mondjuk egy futballpályán történik, de jelentéktelenné, nevetségessé válik az igazi csoda, s az is, aki ilyesmiben hisz. Amit az egésszel mondani akarok: Változhat minden, de a széphez, a jóhoz való viszonyunk nem változhat. Egy kínai bölcs sorai jutnak eszembe "Bárhogy bővelkedjék is szépségekben a mostani kor, sajnos két kezemet se tölti meg az igazi szépség." Mert szegények vagyunk mindenben, ami igazi.
— "legyőznek minket / megaláznak / többítik / bűneinket / tipor fölöttünk / ölbutít" / a galád had" — írja kötetében. Hogyan látja ma a költészet, a hatalom és a politika kapcsolatát?
— A költészet és a politika kapcsolatáról sem változott "indulásom" óta a véleményem. A politika igenis örök tárgya kell, hogy maradjon a költészetnek. Nem tudnak megingatni a nagy elánnal mondott ellenkező vélemények. Persze, nem direkt módon kell, hogy szóljon róla,
és nem úgy, ahogy azt a vőfély teszi a lakodalomban Ami a legfontosabb, azt igyekeztem korán megtanulni: hogy a költő sohasem járt, és sohasem járhatott a hatalom védte benső utakon! A költészet többek közt azért is van, hogy érthetőbbé tegye a dolgokat. Ha kimondja "Dunának, Oltnak egy a hangja" —, ez ott kong a nagy üres fejekben is. S e kis népek Bábelében ennél semmi sem lehet (politikai értelemben) hasznosabb, még ha tudjuk is, hogy nem könnyű itt egy-egy sziklányi rögeszmét a politikusok ellentétekkel terhelt agyában szétzúzni. Ebbe még az Ady Endrék is belerokkantak De inkább rokkanjunk bele, mini hogy olyanok legyünk, mint azok.
-Adyhoz hasonlóan, kételyekkel tele, mintha „hitetlenül hinne Istenben.
” ..örökszép, de hazug az én imám, Hozzád/ minden szavában”- írja . Majd : „Nem adtál semmit/ s nemléted ha végleg beláttam, /tudom azt is, Uram, nem te versz meg. / Te nemléted ködén túli vátesz./ Miért töröm hát magam utánad örökkön? /…..Hiányodat akarom ma. / Úgy tagadva, hogy titkon hinnélek, / lenni híved mégis szeretnék, /Uram, a búcsú végett./
Mi ez a kételyekkel teli bizonyosság?
- Bennem megvolt eredendően, születésemtől fogva a vágy, hogy valami földöntúli hatalom elé járuljak. Minden hiánynak, minden tökéletlenségnek bámulatos értéke van, mondta az én lelki patrónám valaha. Nemcsak a testet, nemcsak a szellemet, a lelket is ki kell művelni. Ennek útját kerestem és keresem ma is. Néha már azt hittem, megtaláltam. Csak képzelődtem. Hallucináltam. Mindenesetre annyit tudok, hogy akit hívunk, van. A hit erejében van, a hit nagyságában megszólítható alanya. Lényekbe foglalva, szívekben tartja minden kincsét, s ez idő szerint mindabból bennünk, emberekben van legtöbb.
Fiatal éveim egy (számomra) jelentős idejét egy falusi parókián töltöttem.( A gimnáziumot megszakítva kerültem ebbe a helyzetbe.) Személyes ergasztulumnak, megérdemelt bűnhődésem börtönének tartva e parókiát, a megszabadulásra gondolva várakoztam. Ugyanezt éreztem, amit a gimnáziumi éveim alatt az iskolapadban: az időt, mint az önkéntelen, boldog élet elől figyelmemet elvonó fájdalmat. Az időt érzékeltem csak, az elviselhetetlen időt, amit siettetni szerettem volna. Egy pillanatra sem szabadultam a tudatától, hogy van, hogy rám nehezül, s erőmön felül cipelnem kell. Isten, megítélhetetlenül, az a gyötrelem és kin volt akkor. Az idő. Addig jó, míg nem kezdünk el gondolkodni Istenről. Addig a szívében élünk. Amíg nem kérünk semmit, semmi olyat, ami szükségképpen nem lehet, s nem mérlegeljük azt sem, hogy egyáltalán volna-e kitől kérni. Addig Isten szívében élünk, amíg azoktól kérjük azt amit szeretnénk, akik közel vannak, akik közt élünk, akiket szeretünk. Mikor térdre roskadunk, mikor Istenhez fordulunk, nem nagyon reménykeltő az már. Azazhogy: annyi csak, puszta reménykeltő. Tekintetünk a semmi mélyébe szegeződik, s lélekben hiányát érezve is szenvedni akarunk érte, hogy valamiképp mégis kielégüljön kereső vágyakozásunk, s hogy mégis éltünk Isten szívében annak bizonyítéka, hogy valahogyan sejtjük, Isten szíve az az erkölcsi "űr", amiben értelmét nyeri el minden tettünk, gondolatunk, minden szenvedés és áldozat. És hogy az a "nincs" kellene legyen minden, mindaz a szép, amiben részesülhetünk. Amihez igazíthatnánk életünk minden pillanatát. Amihez hasonlíthatnánk hasonlíthatnánk magunkat, s folyamatosan próbálnánk jóvá tenni tévedéseinket. Ez a "nincs" így lesz tehát azért mégis valami fölöttünk lévő hatalom, végteleneket föloldó mosolya. Mert talán nem is annyira mást érez az, aki hisz és Istenre gondol, mint az, aki a földöntúli reménye nélkül Isten hiányát érzi át.
— Hogyan látja a költészet és a költők sorsát ebben a "vadkapitalista' társadalomban?
— Minden nagy költő egy-egy ős, akikben az elődök minden lényeges tulajdonsága együtt van. Tengermélyi gyöngyházak az utánuk jövőknek, hogy beléjük bújjanak. De a nagy költők fátyolvivői, epigonjai csak törpe utódok Az igazi költő abból lesz, aki tovább tud lépni Akiben újra együtt lesz minden abból, ami bármely népből csak költőjében élhet és létezhet. Ahhoz, hogy a költő vállalni merje önmagát, ma is bátorság kell. Álom-nemes a költő. Egész életemben a létezés határainál bolyongtam. Elesetten is, valamire — nem tudom mire — de büszkén.
— Megint csak Önt idézem: "... magamtól kell lennem valamivé, vagy — ami rajtam kiüt — saját jegyeimbe kell belehalnom." Nem alkudott meg. Nem állt be a sorba. Vállalta önmagát...
— Igen. Vannak, akik csak elmerészkednek e borongó határokig, őket, legyenek bár elismertek, szavaik után azonnal fölismerhetjük. A költészet szemfényvesztő bűvészmutatványaihoz folyamodnak, és hazudnak. Megtévesztenek bennünket, de igazából nem tudnak megfelelni annak, hogy huzamosabban és komolyan figyeljünk rájuk. El kellene hallgatniuk, de nem teszik. Persze, nem ringatom magam hamis illúziókban, se emberségemet, se költészetemet illetően. A lobogó ifjúság idejéről sincs valami nagy véleményem, de azt tudom, hogy az utat még tiszta szívvel jártuk: egy jobb, egy jó hazának" véve az irányt. Mintha mesében hittünk volna. Ahogy a bibliás próféta: mesét szőve a korlátaink megvívhatatlan falait egyszerre romjaiba döntő kosszarvkürtökből. Az életünk bensőjévé tett darabka világról, amiről azt hittük minden: miközben föld felett, a semmiben lebegett . Föllángoltunk, s mire lehiggadtak lelkeink, olyanok lettünk, mint akik valami megütközés nélküli csatából tértek meg. Betegség, alkohol, reménytelenség és a félelem tört meg testben -lélekben —, mert e Don Quijote-i küzdelem rémképekkel benépesített terén valóban elveszítettem egyik szememet, perforálódott a gyomrom, s akár a Platón által emlegetett kabócák egyike, én is nyugodtan megfeledkezhettem volna ételről, italról.
Ennek a mostani verseskötetemnek nagyon örülök. Hálás szívvel gondolok érte Cs. Tóth Jánosra és Kántor Zsoltra. Köszönöm a Tevan Kiadónak.
Versre mindig szükség lesz. A költészet valami szabadon hagyott kincs, derengő világosság, ahol álmaink látszanak. S míg álmodni tudunk, mindig lesz valaki, aki e hiábavalónak látszó, de nagyon is fontos foglalatosságba kezd. Ezt szeretném hinni, tehát ebben hiszek. Lejegyezte : Dálnoky Erzsébet (
forrás: dalerzs.freeblog.hu)