Beszélgetés Ószabó István költővel "Ne legyen olyan erő, olyan hatalom, amely ragaszkodásunk gyökereit kitépi; s hogy idegen­nek érezzük magunkat ahol élünk, száműzött­nek, ahol otthonunk van, gyökértelennek ott, ahol születtünk. És ne csak lefelé, gyökereink törjenek egymás felé is, ha elvágják, újra össze­nőnek, eggyé forrva össze, ahogy Isten lényé­vel egyszer minden lélek." Ószabó István, a balmazújvárosi születésű, Debrecenben élő költő e sorok írója. ...
— Akár Csokonai, Fazekas Mi­hály, Szabó Magda és Veres Pé­ter, én is a "Hortobágy mellyékén" születtem A költészetben, amit el­ső megszólalásomtól kezdve so­káig öntudatlanul műveltem, s amelyet némely bírálóm szerint szellemidézés, legenda-éhség, az őskeresés nosztalgiája jellemzett, ehhez a költészethez számomra a környezetemben élő, kevés sza­vú pusztai emberek voltak az ösz­tönzők. Anélkül, hogy tudtam vol­na, vagy tudtak volna róla, ők szó­laltattak meg költőként. Az ő keremetükbe voltam zárva. Nem vé­letlenül írhattam le magát a szót olyan korán, ezt, hogy keremet. Később néztem utána, hogy meg­tudjam, mit jelent. Azt az erdei lisztest nevezték így őseink, ahol titokban áldoztak ősi isteneiknek Ahol ezek a keremetek voltak, ezeket a pogány magyarok által szentnek ismert erdőket a ke­reszténység elterjedése után is "foresta sanctorum regum" (szent királyok erdei) néven emlegetik ok­irataink. Árpádházi királyaink a lap­pangó pogány vallásgyakorlat mi­att lefoglalták, s a régi áldozó he­lyeken templomot, zárdát emeltet­tek. Egy ilyen keremetben születő, fölhangzó imáimnak tekintem na­iv, archaizáló hangú első versei­met. Talán, ha kötetben megjelen­hettek volna, most boldogabb len­nék. — "... vállalva bármilyen sorsot itt éljek / s hamvába végleg itt föd­jön hazám" — írja egyik versében. Olvasva a  többit is, úgy érzem, na­gyon mély szeretet fűzi szülőföld­jéhez. Soha nem vágyódott  el in­nen? Mit érez a szó hallatán: pát­ria?
— Engem ma is csak ideköt minden. Ritkán mozdulok ki innen.
A fehér szíkföld, a puszta számomra maga a jelen idejű túlvilág Mint költőnek pedig a tisztás, a régi áldozóhely, amit még nem foglaltak le, hogy ott templomot, zárdát emeljenek. Azokat az embereket sze­retem, akik — bárhol és bárhogyan — de zokszó és panasz nélkül élnek. Az olyanokat, akire gyermekkoromból szívesen emlékszem. Ők a baj| eredetének tartották a beszédet. Mindenben, ami monu­mentalitásával, titokzatosságával nyűgözött le a világban, a csendet fedeztem fel legelébb. Úgy tűnt, mintha egy idegen bolygóról vándo­rolt volna át minden a földre, s én is csak azért vagyok, hogy kifür­készhetetlen rejtélyt hagyva magam után, visszaemelkedjek a világ­egyetem ismeretlenségébe. Ez a tenyérnyi kis végtelen nyitott távlatot előttem; felfedeztem benne életem bibliai szimbólumát. Mert angyalt teremtünk mindannyian  képzeletünkkel önmagunknak, aki megszólít ott, ahol vagyunk: "Vedd le sarudat, mert a föld, ahol állsz, szent1" De több is ez talán, mint képzelet. Maga az igazság. A nyilvánvalóan elrejtett csodák fölismerése. A földre ejtett bot kígyóvá változása, a keblünkbe dugott kéz, amely megtisztul a leprától, a vérré változó víz meséi igaz olda­lukra fordíthatók, saját tetteinkké lényegülhetnek át. Itt születésem előtti időbe nyúlnak vissza a személyes élet emlékei. Látom a pártás szegény lányt, anyámat, amint a bárónő szobáiban sorra kinyitja a spalettát az ablakon, s kesztyűt húzva füröszti és fésüli a méltósága kutyáit.  Követem a kastély vadméhlépekkel teli padlásá­ra, ahonnan az úrnő lányát, a gyönyörű Edinát lesi iri­gyen, mikor kibontott, lobogó hajjal kivágtat az udvarból, akár egy tündér. (Én is egy ilyen tündért nézek ma sóvá­ran, de mégis utálkozva, merthogy ez a "tündér" maga a királyi palástot öltött Sátán.) Beléphetek a szülői ház kis szobájába. Állhatok a pitvar karikásán föllocsolt földjén, ahová este se akartam bemen­ni, kinn akartam maradni az ég alatt, a földön aludni, mint a bogarak. Magam elé képzelhetem a girhes, csipás szemű állatokat. A ki-bedőlő kórókeritést, amely előtt valaki egy­szer kis, fekete doboz ablakocskáján kukucskált felém, is­mételgetve: "Mosolyogj! Mosolyogj!" Nem mosolyogtam. Lá­tom, nagyon is bambán-hülyén nézem az egészet. (Ez az egyetlen fotó maradt gyerekkoromból.)
— "...nem tudok arcot cserélni. Alakot ölteni mást ahogy az öltözve születő állat mert nem báb a múltam, hová be voltam zárva s elhagyhatom..." — írja az Azt című írásá­ban.
— Az, aki a behatárolt lehetőségek álságos világában megpróbál örök emberi értékek és elvek szerint gondol­kodni, egyre gyalázatosabban érzi magát. Az ember biztogatja magát (ahogy én e mostam könyvem fülszöve­gében), hogy nem igaz, hogy a legszentebb dolgokkal ne lehetne valamit kezdeni. Kezdek hinni a mindent tu­dó, egykor élt tógás görögnek, aki szerint a költők valaha kabócák voltak: gyönyörűségbe esve attól, hogy énekel­nek, megfeledkeztek ételről-italról, s végül éhen pusztul­tak.  De "mindig van remény, bolond fiú" — mondja gyö­nyörű versében Juhász Ferenc a színészkirálynak.  Van remény — s akkor ez azt jelenti, hogy máris megoldot­tunk valamit abból, ami teljes kilátástalanságában előt­tünk áll. Vagyis nem kell így éreznem, hogy ebben a vi­lágban minden van, csak éppen az nincs, amit én szeret­nék. S bármire esélye lehet mindennek, ami tőlem ide­gen. De hát ez nagyon is fenyegető igazságként kezd egy­re nyilvánvalóbbá válni előttem.
Mert mit kezdhetnék én a haszonlesés ólálkodó kese­lyűi között? A kufárok hadában? A számítás és a speku­lálás legönzőbb "művészetének" hódolók között? Semmi kedvem 45 évesen más lenni, mint aki voltam; másképp gondolkozni a leglényegesebb dolgokról, mint eddig. Meg­szenvedtem mindazért, ami bennem "jó". Ez megnyug­vást jelent számomra, de riadtá válok, ha arra gondolok: mi lesz ennek a vége.
— "Én, keleten született — / itt, hol selyemingből szá­lak: / poros ökörnyál leng / Keservvel várva eltelni éve­ket, / nem hagytam el magam / s napom dereng." /
— Ezeket ön írta. Reménykedően...
— Jellegtelenül ne daloljak. Valamikor ezt írtam a no­teszembe.  Nagyon sok hangot próbáltam meg ebből a vágyból fakadóan, míg rájöttem: nem kell mást tennem ehhez, mint hűségesnek maradnom azokhoz, akik sze­rettek, a földhöz amelyből vétettem.
Második kötetem írása idején nagyon törekedtem arra, hogy újszerű, modern legyen, hogy azt ne mondjam, kis­sé "avantgarde".  Ma látom, akkor daloltam a legjellegtelenebb hangon.  Ez a verseskötet, — A vak Géniuszt — ha nem a Szász Endre grafikája díszítené, és nem tartal­mazná Ratkó József baráti sorait — azt mondanám, nem is ér semmit
E félresiklásommal kapcsolatban Utassy Jóska burkolt feddésére emlékszem a legjobb szívvel, aki azt mondta: Kis szótár, nagy szótár kell ehhez a könyvhöz.  Valóban, kozmogónikusan okos és avantgarde akartam lenni.
— "A szavak varázslók.  A szavaknak mágiájuk van.  A helyén mondott igékhez képest minden néma és homály­ban marad." — írja fülszövegében. Mit jelentenek a köl­tőnek a szavak?
— A hozzám közel állók és barátaim, akikkel a költé­szet révén kerültem kapcsolatba, sokszor mondják, hogy különös, régi szavak teszik egyénivé, sajátossá az én köl­tészetemet. Kezdettől fogva tudatosan törekedtem arra, hogy mint eltemetetten, rejtve lévő gyöngyszemeket, eze­ket a szavakat tudatosán megtaláljam. A nyelv az ember Ez a "hímes, szép patak", a kultúra ősforrása, amelyből innunk kellett, hogy az alantasabb földi létből kissé ma­gasabbra emelkedhessünk.  Tudatában kellene lennünk, hogy ennél nincs nagyobb értékünk.  Óvnunk és ápolnunk kell, mert védelmet, de hatalmat is csak ez adhat egye­dül nekünk.  (Hatalmat, amely nem az uralkodás és alá­vetettség bestiális tervén alapul.) Nem hiszek a nyelvi el­szigeteltségben. A legkisebb bengáli törzs nyelve is meg­tartó erő, és ez a lényeg. Mint ahogy már ifjan se hittem semmiféle nyelvújításban sem. Már Balassi megmutatta a kishitű, féltehetségű és dilettáns újító uraknak, hogy szólhat költészet (de még milyen szólhat) ezen a nyel­ven. A nyelvet egy nép teremti és őrizheti meg, legfőképp költői által. Az olyan írói által, mint Sütő András. (Nagyon veszendő érték ez: különösképpen azért, mert magyar. Mert itt és most is az akar maradni.)
Hálával gondolok a papra, akit kamasz éveim idején szólított a szolgálat szülővárosomba. Ő volt az aki meg­látott és megszólított. Aki ráébresztett, hogy a hallgatás kiszolgáltatottá tesz. Nem lehetünk némák. Valami tőlünk idegen, elnémíthatatlan nyelv beszél helyettünk. Hallga­tásunkat, ha nem akarjuk is, ez a monoton, szófűzésétől a légvételekig művi, egyeduralomra törő durva nyelv tölti ki. A hazugság szava fészkel némaságunkba. A mindent eszméi alá hajtó hazugság hangja. A hang, mely a kriti­kátlan beilleszkedést, a szolgaságot, mint legfőbb erényt hirdeti. Világában a lator szentté, az ellenség szeretetre méltóvá válik, áldozatával egyenlővé a gyilkos, némává az igazság.
Mindez nagyon is illik a mai időkre. Már nem tudjuk igazán, hogy mi a jó. Elveszetten és tompa aggyal tánto­rog a "magamfajta" az áldolgok és álságok apokalipszi­sében. Árad a legundorítóbb mocsok, a legförtelmesebb trágárság, és zeng fölötte a dicshimnusz. Jézus Krisztus, mint a fába szorult féreg vinnyogja, üvölti szenvedéstör­ténetet. A bohém, elhülyült táncdal-szerző "kossuth lajosi" érdemeiért üdvözül. Csodává válik a legnevetségesebb segreesés, ha mondjuk egy futballpályán történik, de jelentéktelenné, nevetségessé válik az igazi csoda, s az is, aki ilyesmiben hisz. Amit az egésszel mondani aka­rok: Változhat minden, de a széphez, a jóhoz való viszo­nyunk nem változhat. Egy kínai bölcs sorai jutnak eszem­be "Bárhogy bővelkedjék is szépségekben a mostani kor, sajnos két kezemet se tölti meg az igazi szépség." Mert szegények vagyunk mindenben, ami igazi.
— "legyőznek minket / megaláznak / többítik / bűnein­ket / tipor fölöttünk / ölbutít" / a galád had" — írja köteté­ben.  Hogyan látja ma a költészet, a hatalom és a politika kapcsolatát?
— A költészet és a politika kapcsolatáról sem változott "indulásom" óta a véleményem. A politika igenis örök tár­gya kell, hogy maradjon a költészetnek. Nem tudnak megingatni a nagy elánnal mondott ellenkező vélemé­nyek. Persze, nem direkt módon kell, hogy szóljon róla,
és  nem úgy, ahogy azt a vőfély teszi a lakodalomban Ami a legfontosabb, azt igyekeztem korán megtanulni: hogy a költő sohasem járt, és sohasem járhatott a hata­lom védte benső utakon! A költészet többek közt azért is van, hogy érthetőbbé tegye a dolgokat. Ha kimondja "Du­nának, Oltnak egy a hangja" —, ez ott kong a nagy üres fejekben is. S e kis népek Bábelében ennél semmi sem lehet (politikai értelemben) hasznosabb, még ha tudjuk is, hogy nem könnyű itt egy-egy sziklányi rögeszmét a politikusok ellentétekkel terhelt agyában szétzúzni. Ebbe még az Ady Endrék is belerokkantak De inkább rokkanjunk bele, mini hogy olyanok legyünk, mint azok.
-Adyhoz hasonlóan, kételyekkel tele, mintha „hitetlenül hinne Istenben.
” ..örökszép, de hazug az én imám, Hozzád/ minden szavában”- írja . Majd : „Nem adtál semmit/ s nemléted ha végleg beláttam, /tudom azt is, Uram, nem te versz meg. / Te nemléted ködén túli vátesz./ Miért töröm hát magam utánad örökkön? /…..Hiányodat akarom ma. / Úgy tagadva, hogy titkon hinnélek, / lenni híved mégis szeretnék, /Uram, a búcsú végett./
Mi ez a kételyekkel teli bizonyosság?
- Bennem megvolt eredendően, születésemtől fogva a vágy, hogy valami földöntúli hatalom elé járuljak. Minden hiánynak, minden tökéletlenségnek bámulatos értéke  van, mondta az én lelki patrónám valaha. Nemcsak a testet, nemcsak a szellemet, a lelket is ki kell művelni. Ennek útját kerestem és keresem ma is. Néha már azt hittem, megtaláltam. Csak képzelődtem. Hallucináltam. Mindenesetre annyit tudok, hogy akit hívunk, van. A hit erejében van, a hit nagyságában megszólítható alanya. Lényekbe foglalva, szívekben tartja minden kincsét, s ez idő szerint mindabból bennünk, emberekben van legtöbb.
Fiatal éveim egy (számomra) jelentős idejét egy falusi parókián töltöttem.( A gimnáziumot megszakítva kerül­tem ebbe a helyzetbe.) Személyes ergasztulumnak, meg­érdemelt bűnhődésem börtönének tartva e parókiát, a megszabadulásra gondolva várakoztam. Ugyanezt érez­tem, amit a gimnáziumi éveim alatt az iskolapadban: az időt, mint az önkéntelen, boldog élet elől figyelmemet el­vonó fájdalmat. Az időt érzékeltem csak, az elviselhetet­len időt, amit siettetni szerettem volna.  Egy pillanatra sem szabadultam a tudatától, hogy van, hogy rám nehezül, s erőmön felül cipelnem kell. Isten, megítélhetetlenül, az a gyötrelem és kin volt akkor. Az idő. Addig jó, míg nem kezdünk el gondolkodni Istenről. Addig a szívében élünk. Amíg nem kérünk semmit, semmi olyat, ami szükségkép­pen nem lehet, s nem mérlegeljük azt sem, hogy egyálta­lán volna-e kitől kérni. Addig Isten szívében élünk, amíg azoktól kérjük azt amit szeretnénk, akik közel vannak, akik közt élünk, akiket szeretünk. Mikor térdre roskadunk, mikor Istenhez fordulunk, nem nagyon reménykeltő az már. Azazhogy: annyi csak, puszta reménykeltő. Tekin­tetünk a semmi mélyébe szegeződik, s lélekben hiányát érezve is szenvedni akarunk érte, hogy valamiképp mégis kielégüljön kereső vágyakozásunk, s hogy mégis éltünk Isten szívében an­nak bizonyítéka, hogy valahogyan sejt­jük, Isten szíve az az erkölcsi "űr", ami­ben értelmét nyeri el minden tettünk, gondolatunk, minden szenvedés és ál­dozat. És hogy az a "nincs" kellene le­gyen minden, mindaz a szép, amiben részesülhetünk. Amihez igazíthatnánk életünk minden pillanatát. Amihez ha­sonlíthatnánk ha­sonlíthatnánk magunkat, s folyamato­san próbálnánk jóvá tenni tévedésein­ket. Ez a "nincs" így lesz tehát azért mégis valami fölöttünk lévő hatalom, végteleneket föloldó mosolya. Mert talán nem is annyira mást érez az, aki hisz és Istenre gondol, mint az, aki a földöntúli reménye nélkül Isten hiányát érzi át.
— Hogyan látja a költészet és a költők sorsát ebben a "vadkapitalista' társadalomban?
— Minden nagy költő egy-egy ős, akikben az elődök minden lényeges tulajdonsága együtt van. Tengermélyi gyöngyházak az utánuk jövőknek, hogy beléjük bújjanak. De a nagy költők fátyolvivői, epigonjai csak törpe utódok Az igazi költő abból lesz, aki tovább tud lépni Akiben újra együtt lesz minden abból, ami bármely népből csak köl­tőjében élhet és létezhet. Ahhoz, hogy a költő vállalni mer­je önmagát, ma is bátorság kell. Álom-nemes a költő. Egész életemben a létezés határainál bolyongtam. El­esetten is, valamire — nem tudom mire — de büszkén.
— Megint csak Önt idézem: "... magamtól kell lennem valamivé, vagy — ami rajtam kiüt — saját jegyeimbe kell belehalnom." Nem alkudott meg.  Nem állt be a sorba. Vállalta önmagát...
— Igen. Vannak, akik csak elmerészkednek e borongó határokig, őket, legyenek bár elismertek, szavaik után azonnal fölismerhetjük. A költészet szemfényvesztő bű­vészmutatványaihoz folyamodnak, és hazudnak. Meg­tévesztenek bennünket, de igazából nem tudnak megfe­lelni annak, hogy huzamosabban és komolyan figyeljünk rájuk.  El kellene hallgatniuk, de nem teszik.  Persze, nem ringatom magam hamis illúziókban, se emberségemet, se költészetemet illetően. A lobogó ifjúság idejéről sincs valami nagy véleményem, de azt tudom, hogy az utat még tiszta szívvel jártuk: egy jobb, egy jó hazának" véve az irányt. Mintha mesében hittünk volna. Ahogy a bibliás pró­féta: mesét szőve a korlátaink megvívhatatlan falait egy­szerre romjaiba döntő kosszarvkürtökből. Az életünk ben­sőjévé tett darabka világról, amiről azt hittük minden: mi­közben föld felett, a semmiben lebegett . Föllángoltunk, s mire lehiggadtak lelkeink, olyanok lettünk, mint akik vala­mi megütközés nélküli csatából tértek meg. Betegség, alkohol, reménytelenség és a félelem tört meg testben -lélekben —, mert e Don Quijote-i küzdelem rémképekkel benépesített terén valóban elveszítettem egyik szeme­met, perforálódott a gyomrom, s akár a Platón által emle­getett kabócák egyike, én is nyugodtan megfeledkezhet­tem volna ételről, italról.
Ennek a mostani verseskötetemnek nagyon örülök. Há­lás szívvel gondolok érte Cs. Tóth Jánosra és Kántor Zsolt­ra. Köszönöm a Tevan Kiadónak.
Versre mindig szükség lesz. A költészet valami szabadon hagyott kincs, derengő világosság, ahol álmaink lát­szanak. S míg álmodni tudunk, mindig lesz valaki, aki e hiábavalónak látszó, de nagyon is fontos foglalatosság­ba kezd. Ezt szeretném hinni, tehát ebben hiszek. Lejegyezte : Dálnoky Erzsébet (forrás: dalerzs.freeblog.hu)