Dobos Istvánné, Emike néni
Emlékszem az első napra, amikor találkoztunk. Az általános iskola 4. osztályában koptattam a padot, amikor környezetismeret óra következett. Becsengetés után viszont nem az állandó tanár jelent meg az ajtóban, hanem egy új tanárnő tűnt fel, akit addig nem ismertünk. Emike néni volt az, ő helyettesítette a távollévő szaktanár kollégáját. Varázsütés volt a találkozás. Az addig kissé tényszerűen, vázlatosan ismertetett, többnyire
tankönyvszagú környezettan egyszerre csak életre kelt. Emike néni magyarázatai mentén hirtelen kitisztult a gyermekagy számára nem mindig könnyen befogadható ismeretanyag. Első élményem volt, hogy a tananyag ismertetése mellett tapasztalt pedagógiai lelkesedés mennyire ragályos és magával ragadó tud lenni. Egy új világ jelent meg a gyermeki tudatvilágom horizontján. Annyira megérintett Tanárnő szellemisége, hogy a tanóra után azért imádkoztam, hogy az egyébként felső tagozatban tanító Emike néni legyen később a biológia tanárom. „Jól” imádkoztam.
Négy éven keresztül kalauzolt végig bennünket az élővilág legegyszerűbb organizmusaitól kezdve a komplex biotársulásokig. Megelevenednek bennem a biológia terem tablói, amelyekről megtanulhattuk a törzsfejlődés legfontosabb állomásait. A terem hátsó traktusában álló üvegvitrinekből számos kitömött állat kísérte figyelemmel tanulmányi előmenetelünket, jelenlétükkel nagyszerű lehetőséget adtak az elmélyültebb tanulmányozásukhoz. Emike néni fáradhatatlan oktatási attitűdjére jellemző példa, amikor a trópusi esőerdőkről tanultunk: mozgósította a nevelőtestületi szobában álló pálmákat, léggyökeres filodendronokat mindazért, hogy még hatékonyabban és szemléletesebben be tudja mutatni a tanuló ifjúság számára a növények elképesztő alkalmazkodó képességét, egyedi felépítését. Eszembe jut az az iskolai fogászati szűrés is, ami után Tanárnő fontosnak érezte, hogy az eredeti tantervtől eltérjen és azon nyomban bemutassa az emberi fog felépítését egy fogászati mulázson. Lényegesnek tartotta ugyanis, hogy megértsük azt, ami velünk történt néhány órája a rendelői székben a fogászati fúrók és fogók szorításában. Nagy gondot fordított arra is, hogy a biológia iránt érdeklődő nebulók az iskolai foglalkozáson kívül is gyarapíthassák a tudásukat, időt, energiát nem kímélve készített fel sokunkat iskolai, megyei és országos versenyekre.
Világképem alakulásában, érdeklődési köröm kialakításában és későbbi pályaválasztásomban alapvető szerepe volt Emike néninek. Szelíd szigora és pedagógiai következetessége, odafigyelő és megértő nevelői hozzáállása segítő mankóként kísért és kísér a mai napig az élet göröngyös útjain. Figyelemmel kísérte a pályám alakulását, egy-egy nagyobb etapnál boldogan számoltam be arról, hogy a tőle kapott felhajtóerő tudott eljuttatni oda, ahova gyermekként megálmodtam magam. Személyiségéből fakadóan ilyenkor mindig szerényen lesütötte a szemét és igyekezett témát váltani, elhessegetve a volt tanítvány elismeréssel átitatott szavait. Valószínűleg nem kellettek szavak hozzá, hogy tudja azt, milyen fontos momentum egy diák számára, hogy megtalálja azt a személyt az életében, aki képes irányba állítani hajójának orrát, megszabva ezzel az elkövetkező „nagybetűs” élet folyását. Nem tudok ezért elég hálás lenni!
Kedves Emike néni! Talán most is elkapja szerényen a tekintetét Tanárnő odafent ezekre a gondolatokra és mond valami biztatót nekünk, itt maradottaknak. Talán Reményik Sándor szavaival élne:
„A lélek él, és munkál csendesen,
Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
De amit alkot: nem szól a világnak;
Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak.
A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.”