Kázmérka - így szólítom meg. Nem tudom miért becézem, hiszen idestova hatvan éves és megilletné a kimért, de szeretetteljes megszólítás is. Nekem az előző kedvesebb.
     Arról már nem is beszélve, hogy a fentnevezett egy varrósdoboz és amikor elmegyek mellete a tekintetemmel simítom végig minden alkalommal.
    Kázmérkának a megjelenése - a mostani - és kopottassága történetet hordoz. Nem egetrengetően izgalmas, de beleillik mindenképp családunk hatvanas évekbeli történetébe.
      A mostani formáját írom le előbb: a külseje és belseje kopott, natúr fa. Nem kapott soha semmilyen festést vagy pácolást. Én sem követtem el vele ezt mióta a tulajdonom. Eredetileg Anyámé volt. Felhajtó fedelén Apám öreg szemüvege pihen és Anyám stoppolófája. Ez utóbbit, aki látja mostanság, általában rákérdez:
- Ez meg mi?
- Stoppolófa - válaszolom - A kilyukadt zoknijainkat stopppolta, varrta a segítségével Anyu.
- Minek őrzöd? Zoknit már nem stoppol senki. Ellökjük, ha kilyukadt.
- Mi nem dobunk el semmit, ami még érték. Eldobásra nem volt pénz - válaszolom... De ha belegondolok ma sem dobunk el könnyen semmit... sem szeretetet, sem emlékeket... még ha néha fáj is, őrízzük...           Látom magam előtt Anyámat gondolatban, amint a bevarrt, keresztbe-hosszába cérnaszálakat egy pohár fenekével megütögeti, hogy sima legyen és ne törje a sarkunkat... Gondolj csak bele, milyen óvó mozdulat.
     Felnyitom. A fedelének zsebe van. A zsebben kitömött párnácska, hogy beleszúrják a tűt. Meg emlékként egy úttörő kitűzőt őrzök, mert azt Anya is megőrízte. Nem kutatom sem magamban, sem benne az őrzés okát. Apró, kis fém zászló - piros-fehér-zöld -, rajta egy írás: ELŐRE. Ez akkor (ötven valahányban) kisdobos vagy úttörő köszönés volt...(itt-ott már kihagy az emlékezetem a "lényegtelen" dolgokban).
A doboz belsejében felül fából hat rekeszes kiemelhető gombtartó, alatta (akkor) rendezetten cérnák. Ma kicsit rendetlenebb.
Ez Kázmérka kivül és belül, akkor és most.
     A születése is emlék... Nehezen éltünk. Apa családi házat épített a hatvanas vagy talán inkább az ötvenes évek második felétől. Éltünk és építkeztünk egy hivatalnoki fizetésből. Apa mindenből csak annyit vett, ami szűkön, de kellett. Karácsony közeledett. Pénzért vehető ajándékra nem jutott. A tető építéséből lehullott apró léceket is összeszedte. A kert végében volt egy felvonulási fészer. Az volt a műhelye. Azokból a lécdarabokból készítette Anyának, és Anyán keresztül a családnak a varródobozt. Apa boldog büszkeséggel adta át, anya repült örömében és az ő örömükből mi, gyerekek is részesültünk. Szép karácsony volt.
      Az előző évben, karácsony táján megajándékoztam Kázmérkát. Kapott egy piros posztó szívet tűpárnának. Ezt kívülre az oldalára akasztottam. Ettől most kicsit szúrós, de korához mérten, ezt már szabad neki.
     Kázmérka! - így szólítom meg. Nem is tudom, hogy minek a becézés, hiszen idestova hatvan éves. Hát ennyi a történet. Egy semmi kis történet, de amit naponta a látványával kivált belőlem az ott mélyen a lelkemben él. Az ő lakhelye pedig a szobámban egy polcon, az összes varrókellékek között van és benne az őrzött emlék az érték. (Írta: Anyóka)