Még sötét van, amikor kilépek az Élni jó ház kapuján. Beindítom az autót, szemben velem a szomszéd szintén járatja a motort. Lassan olvad a jéggé fagyott pára. Még vissza kell mennem, mert Lezi, a kutya szétfeküdte a Vöröskeresztnek szánt ruhákat. Gyorsan fel a lányok szobájába, ahol a fonott kosár tetején egy nagy kék nejlon zsák. Lehozom, sietős mozdulatokkal visszatúrom a megunt nadrágokat, dzsekiket, jé, itt egy szép fehérnemű, vajon miért dobta ki Katus? Zsebembe gyűröm, s újra az autóhoz lépek, amely még mindig a ház előtt olvadozik. Beülök, hat óra tizenhét percet mutat az óra, a szomszéd már elment. Még éppen csak hogy kilátok az autó ablakán, kinn halványak az árnyak, mégis élesebb minden, bentről azonban csak homályosan látni, olyan ez, jut eszembe, mint amikor a lelkünk/pszichénk/valamink megakadályozza, hogy a valóságot lássuk. Csak valamit látunk, ami akár része is lehet a valóságnak, de hát igen. Tükör által homályosan. Míg ezen elmélkedem, kétszer megcsúszik az autó. Jeges az út. Nem veszem komolyan, gyorsan hajtok, sietnem kell, késésben vagyok. Elhagyom Szárt, kikanyarodom az egyesre. Néhány száz méter után egy fel-felvillanó lámpa megállít. Baleset, mondja a férfi. Nem lehet elkerülni? kérdezem, és kiszállok a kocsiból. Int, hogy nem, és telefonján beszélni kezd, az utat magyarázza. Egy autót látok az árokban, egy másik, egy fehér előttem áll, másodikként érkeztem a helyszínre. A szomszéd lép mellém. Megdöbbenek.
Csak nem te?
De igen, válaszolja, láthatóan megviselt állapotban. A kocsiban ketten nagyon szarul vannak, egy férfi kizuhant a másik autóból, amelyik elénk vágódott. Szerintem annak már mindegy, teszi hozzá. Annak a férfinek. Aki az útesten fekszik, magyarázza.
Meredten állok. Fázni kezdek.
Visszaülök a kocsiba, s nagyon lassan megfordulok, az egyre hosszabb kocsisor mellett visszakanyarodom a faluba. Zokogni kezdek, hogy nem lehet, hogy annak a férfinak, aki talán öt perce még viccelődött valamin, vagy épp csak álmodozott valamiről, vagy egy kiflit majszolt, ennyi volt ez az új esztendő. Meg az is eszembe jut, hogy vajon a szívében élt-e Jézus. Sírok, közben meg hálás is vagyok Lezinek, hogy kifeküdte a ruhákat. Majd egy zsoltár néhány sora bukik ki belőlem, Az ember napjai a fűhöz hasonlók, virul, mint a mező virága, de kis szellő, s már vége van: a hely is elfeledte, ahol addig állt. Ám az Úr kegyelme mindörökre az igazakkal van, s igazságossága fiaik fiaival. Ezt, azon a napon - egészen halkan - többször elmondom. Később megtudom, hogy a balesetben négyen haltak meg. 

(Írta: Konkoly Edit elnijohaz.hu)