Ahogy öregszik az ember, úgy egyre többet réved a múltba. Én is így vagyok ezzel. Főleg, amikor az unokák kérdezik: hogy volt régen, amikor ők még nem születtek meg? Olyankor fel-felelevenedik a múlt. Felelevenedik, még ha nem is volt olyan szép, mint ahogy azt elmeséljük a több gyerekeknek vagy az unokáknak.
Tudjátok, mi heten voltunk testvérek és még több gyerek a Farkas-szigetben. Az erdészek és a dolgozók gyerekeivel összesen tizenöten voltunk. Mi nem ismertük mit takar az a szó, hogy „unatkozni”. Nem volt soha megbeszélve, hogy aznap, vagy másnap mit kéne csinálni. Mindig spontán alakult ki az aznapi játékunk. Minden gyereknek volt az erdőben egy-egy meggy vagy cseresznye fája. Azt mindig megmásztuk, vagy meglovagoltuk, ha már nem volt mit eszegetni ken, ha róla. Nyár ha már szürkület volt és meguntuk a felnőttek beszélgetését hallgatni, míg az ártézi kút meggyújtott vizénél itatták a jószágokat, mi gyerekek ott lábatlankodtunk közöttük. Egyik este meg is lett a következménye. Akkor is ott bóklásztunk, mikor Laci öcsém egy rossz pillanatban megcsúszott a vizes talpán és az itató vályú széle felhasította a homlokát. Na volt is nagy ijedelem. Gyorsan szaladt Apánk befogni, hogy vigyék Lacit orvoshoz. Gondolhatjátok, hogy aznap este mindenki csendben ette meg a vacsoráját. Alig vártuk, hogy végre hazajöjjenek Apámék. Lacinak pár öltéssel összevarrták a homlokát. Pista öcsém csúfolta is egy pár napig, hogy ő a félszemű Jumurdzsák. Az1960-70-es években nem ilyen telek voltak, mint manapság. Nagyon sok hó hullott minden télen, ami örömünkre. Olykor Apánk, a többi gyerekkel együtt lovasszánón vitt bennünket az iskolába. Nem tudtunk egyhelyben maradni, így az egyikőnk kiesett a szánkóból a táskájával együtt. Szaladt a szánkó után, hogy utolérjen minket. Lehet, hogy a lovak hamarabb észrevették, hogy baj van, mert egyszerre csak lassabbra fogták az ügetést, így vissza tudott kapaszkodni a szánkóra.
Azona télen is 1967-ben nagy hó esett. Összeverődtünk a szokásos helyen az ártézikútnál. Nem ültünk a szobában, merthogy nagy a hó és hideg van. Mindig a szabadban játszottunk. Ahogy megreggeliztünk azonnal kimentünk legyen az nyár, vagy ősz, vagy tél. És csak az este beköszöntével mentünk haza. Egész nap nem vettük észre, hogy éhesek lennénk. Aznap is elhatároztunk, hogy mindenki hozza a szánkóját. A kicsik sem akartak kimaradni a jóból. Aki nem fért fel a szánkóra, azt a hátunkon vittük. Olyan sok hó volt, hogy néhol a combunkig süppedtünk bele. Leizzadtunk mire a Meggyes tanya mögött lévő töltéshez értünk. Ott aztán elkezdődött a jó móka! Lebucskáztunk a hóba a töltésről. Vagy szánkón csúsztunk le, volt, aki gatyaféken ereszkedett alá. Amikor már a kicsik is elfáradtak és álmosak lettek nagy nehezen, de elindultunk késő délután haza. A tanyánál a birka hodálynál felfedeztük a nyúl lábnyomokat, na meg, amit elpotyogtattak. Felbuzdulva, hogy ezt észrevettük, megbeszéltük, hogy bekerítjük az ólat, hátha benn van pár nyúl. Már el is osztottuk egymás között ki hány darabot visz haza. Aztán elindult a nagy becserkészés. Lassan haladtunk előribb, előribb. Egyszerre ugrottunk neki az ajtónyílásnak, hogy elkapjuk a nyulakat. De balszerencsénkre egy fia nyúl annyi sem volt az ólban.
Valaki megszólalt.
- Ezt jól megcsináltuk!
Erre mindenkiből kiszakadt a nevetés. Mit bántuk mi, hogy majd megfagyunk, mert átázott a ruhánk, és a csizmánk belseje. Annyira jót nevettünk még haza felé menet is, hogy jó előre elosztottuk a zsákmányt. A kicsik közül volt, amelyik már aludt a szánkón mikor hazaértünk. Akkor tudtuk meg, hogy már mindenki minket keresett a Szigeti tanyában. Hogy mentsük magunkat, elmeséltük a nyúlkalandunkat, amin a felnőttek is jót derültek. Beköszöntött a Karácsony. Anyám munkahelyén az ERTI-ben minden Karácsonykor megvendégeltek minket, gyerekeket. Kaptunk süteményt és meleg kakaót vagy teát, na meg ajándékot. Én egy társasjátékkal lettem gazdagabb, a többiek vagy babát, vagy kardot, nyilat, puskát, könyvet. Én egy mesekönyvet választottam, mert be kell vallanom szeretem a könyveket.
Eljött a tavasz! Mi kinn voltunk ismét a szabadban. A fiúk unszolására elindultunk a farakásokhoz bújócskázni. Az utunk Béla bácsiék nagykapuja előtt vitt el bennünket. Egyikünk észre vette, hogy nyitva maradt a nagykapu. No, most mi legyen? Tudtuk, hogy hamis Béla bácsiék kutyája. Ha észrevesz bennünket, baj van! Csendben lopakodva elindultunk tovább az úton. A csel nem sikerült valami jól, mert a kutya kirontott. Mi meg ahogy bírtunk szaladtunk a farakások felé. Ahogy csak tudtunk felkapaszkodtunk és felsegítettük egymást. A kutya nem tágított mellőlünk. Elkezdtünk hát torkunk szakadtából kiabálni, hátha meg meghallja valaki. Jött is a felmentő sereg. Így megmenekültünk. Ezeket a gyermeki emlékeket nem veheti el tőlünk senki. Sok mai gyerek el sem tudja képzelni milyen az, ha egész napját kinn tölti a szabadban. Nyáron voltunk és élveztük, ahogy a lábunk között a meleg por felverődik. Olyan koszos volt a lábunk, meg mi is, hogy az ártézi kútnál tégla darabokkal sikáltuk tisztára. Aztán teltek múltak az évek, egyre kevesebben maradtunk, mert volt, aki más iskolában kezdte meg tanulmányait. Ha néha-néha összefutunk személyesen, vagy az interneten megtaláljuk egymást, jó újra felidézni az emlékeket. És még sorolhatnám az unokáknak a régi, gyerekkori szép emlékeket, pl. a játékokat, amiket mi eszkábáltunk össze, vagy a sósborszeszes hajót, amit a medencénél úsztatgattunk. A nyár esti bújócskázásokat az őszi falevéllel telehordott árkokban való ugrálást…de ez már egy másik elbeszélés lesz. (Írta: Rácz Sándorné)