Négy nap krónikája a hegyen
1. nap 2017. április 19.
Kopog a lecsorgó esővíz az ereszcsatornában. Hideg van. Talán még havazni is fog? - merül fel bennem a kérdés. Na, ne! – hárítom el rögtön. Önigazolásként végig viszem a gondolatot. Heteken át már meleggel kényeztetett az idő. Felvették virágos ruhájukat a cseresznyefák, kizöldült a hegyoldal bárányok számára harapható fűvel, rügyek bomlottak apró levelekké a fákon, kinyíltak a korai virágok, elcsendesült a madarak területfoglaló zenéje, halkabb, fészekrakó énekké.
Most konokul vádolják az elbújt Napot, a hideg esőtől megtépázott virágfejek. Nem ez volt az ígéret számukra. A hőmérő higanyszála tompán süllyed. Újra pipálnak a kémények. Nagyon optimista léleknek kell lennem, hogy azt higgyem: ez csak múló ború.
2. nap 2017. április 20.
Hangyányi optimizmusomra rácáfol a másnapi pesszimizmus. Hajnalban arra ébredünk, hogy zuhog a hó. Magára rántotta a fehér paplant a hegyoldal és betakarózott vele. Hó pamacsok ülnek a fák ágain.
Ez bizony Karácsonykor jobb lett volna – gondolom én, de kívánságlista törölve utólag. Most a természet telet játszó kedvében van, pedig április második felében vagyunk, Húsvét után. Napközben eledelért kuncsorognak a cinkék és a rigók. Megszokták, hogy tél idején itt terített asztalt tartok nekik. Bízó lelket akar tartani bennem a hóban büszkélkedőn álló sárga tulipán.

Zöld levele nagy kontrasztja a fehér hónak. Fotóra kívánkozik. Többször kimegyek a házból. Rápillantok. A látványukkal erősítem magam.
- Nincs tél, Nincs tél. Nincs ám! – hajtogatom, amivel a hideggel dacoló két virág bíztat.
Bent, a meleg szobában szól a rádió. Időjárás jelentés: A hegyekben 50 cm hó is eshet. Centiért megyek. Mérek. Már van 20 centi.
- Köszönjük! Abba lehet hagyni! Nekünk már ennyi bőven elég. A többit tessék máshova vinni, vagy tartalékolni eső formájában a nyárra – közlöm a természettel, de az makacsul havazik tovább.
Félve nézem az öreg diófát. Csemeteként, ajándékozta az Alföldről, ide a hegyekbe Apukám.
- Vigyétek el. Ezzel a kertetekben mindig veletek leszek – mondta.
Nehezen eredt meg. Évekig kínlódott. Aztán beletörődött az alföldi homok után a köves talajba, és nekilódult a növésnek. Hatalmas lett. A föld fölött kettős ágat hozott. Szülői formája lett. Van egy „Apa” ág és egy ”Anya” ág. Nézem az áprilisi hóesésben a diófát. Most vádlón mutatja a hóval borított, kizöldült hajtásait.
- Nézd! Elfagynak. Letörnek. – suttogja. Nekem beszél. Igaz, hogy szavát, csak én értem.
- Tarts ki! Tartsatok ki! – megy tőlem a bíztatás.
Állok az ablak előtt. Hangtalanul zuhog a hó tovább. Alázatoskodnak neki a magasra nőtt tuják. Hajlonganak, behódolnak neki a nyírfák ágai. Fogy bennem a bízó lélek… Ott tartok, hogy talán. Talán holnap már … esetleg jön a borúra, derű.
3. nap 2017. április 21.
És eljött a harmadik nappal a borúra ború. Szürke az ég. Még mindig zuhog a hó. Igaz az 50 cm. Mérek újra. 60 cm. Már nem látszik a tavaszi zöldből semmi. A hó meggyilkolta a két bíztató sárga tulipánt. Gyilkost kiáltanak a virágzó gyümölcsfák. A hó súlya reccsenti a törzsüket. Már szinte mindegy, hogy gyenge bokor, vagy idős meggyfa… mind áldozat. Törik a fenyő csúcsa, kifordul a földből a kert alján a cseresznyefa, roppan a vastag dió ág, földdel egyenlő a sok ribizli bokor és málna vessző. Az erdőben sorra dőlnek az erőtlen gyökerű bükkfák, csak az erős áll szörnyűlködve. Megül a félelem.
A rádió bemondja a hó miatt a külvilágtól elzárt településeket.

Mi is közte vagyunk. Lapátoljuk a havat a háztól, a közútig.
- Születésem óta itt élek. Ilyet még nem éltem át áprilisban – mondja a hólapát nyelére pihenésként támaszkodó idős ember.
Elgondolkodok. Most vajon a reggeli sétám a kertben milyen lesz, hisz naponta korán az az én imádságom. Átmentjük magunkhoz a fűtés nélkül maradt barátainkat. Tombol a természet: viszi a vizet, villanyvilágítást, telefon összeköttetést, televízió közvetítést, nincs buszjárat…. Van barátság, beszélgetés. Együtt töltünk egy napot.
Este későn felgyullad a fény… megcsörren egy mobil… beszól a külvilág… érdeklődnek. Mi beszélgetünk, bizakodunk… Talán … holnap… jön a derű.
4. nap 2017. április 22.
Reggel hat óra. Kék az ég. A tető szélén a jégcsapok sora könnyet ereszt. Napközben megcsordul az eresz is. A Nap kitekint. Végigpillantok a kerten. Átfut a fejemben a kérdés. Nézem az itt hagyott torzókat. Hitetlenül vagy hittel békejobbot kérjek a természettől? Aztán megjön a válasz. Majd begyógyulnak a sebek. A természet helyreállít velünk együtt mindent. Na, végre. Ma megjött a borúra a derű! (Írta: Anyóka)