Ma is hosszú nap vár rá, mint a hét minden napján általában. 17 éves. Minden nap korán kel, magába tuszkol egy kis reggelit és elindul. Nyolc óra a középiskolában, mindennapos testnevelés, külön foglalkozások. A fél lábon otthonról vitt és bekapott reggeli és ebéd után irány haza. Jobb esetben 4 óra előtt haza is ér. Ha szerencsésen állnak a csillagok, egy kis tekergés az otthoni tanulás között még belefér. Ahhoz is fáradt sokszor, hogy egyen valamit. Inkább az üzeneteket nézi meg a telefonján. Fürdés után az ágyban még tanul. Persze az okos telefon is ott van, a kapcsolat nem szakadhat meg a többiekkel, még lemaradna valamiről. Sokszor azon keresztül segítenek egymásnak..
Tizenhét éves... Félúton jár a gyerekkor és a felnőtt lét között, talán maga sem tudja, hová tartozik és merre tart. Kereshetné a saját útját, építhetné a saját személyiségét – ha volna rá ideje. De ehelyett idegen nyelven beszél, két ismeretlenes egyenleteket old meg, több száz évszámot tud és ismeri az összefüggéseket. De a gondolataival sosem marad egyedül, a fülében mindig ott van a fülhallgató, bár sosem értettem, hogyan lehet tanulni, ha közben zenét hallgat.
Hétvégén leül a számítógép elé. Összedob egy esszét történelem vagy magyar órára, chatel a haverokkal. Könyvet nem olvas, mert az unalmas. Nem elég pörgős. Megértem. Egy olyan agynak, aminek a nap tizenhat órájában a verbális és képi információk hatalmas és gyors özönét kell befogadnia és rendeznie, halálosan lassú és feldolgozhatatlanul vontatott Victor Hugo és Gogol. Tizenhét éves, de úgy él, mint egy ötvenes menedzser. Elfoglalt, nyomasztják a határidők, űzi a teljesítmény kényszere. Nem maradhat le, a világ elvárja, hogy trendi legyen. Mindene megvan, de nem ér rá a saját gondolataival foglalkozni. Erre mondjuk lehetősége sincs. Ahhoz túl nagy a zaj, túl nagy a pörgés. Egyáltalán nem irigylem... (Írta: Kiss Gabriella)