Készülődött. Csomagolt. Öregségem csendes szomorúságával figyeltem.
-    Még ne menj! Még van egy pár óra. Maradj velünk.
Csak a fejét ingatta és rakta tovább batyujába vendégsége jó és rossz ajándékait.
Míg néztem elelmélkedtem: … Az én időm véges, az övé csak múló. A múló időben – míg nálunk volt, míg megosztotta velünk napjait - ki adott a másiknak többet? Ki volt a vendég és ki a házigazda? Ha mi voltunk a vendégei visszaéltünk-e azzal a lehetőséggel, hogy jó szívvel befogadott? Ha ő volt a mi vendégünk, megkapott-e mindent? Tűnő élete minden szakaszát tiszteltük-e? Újszülöttségének vígságait eltettük-e fáradt napokra? Amikor serdült, majd kibontotta élete delét,  dicsértük-e szépségét, őríztük-e jóságát, békéjét, vagy ki-ki tette önző módon, ami csak neki jó. Sajnáljuk-e közelgő elmúlását, amikor élete alkonyába lépett. Futtattam a gondolataimat…
Ő közben készülődött, én meg csendes rezignáltsággal figyeltem. Már rajta volt a kalap, a kabát és kezében az időtlen vándorbot.
-    Nem tudlak itt tartani ugye? Menj hát békével és emberi gyarlóságainkat próbáld felejteni – felém biccentett és hajlottan, öregen elindult. Az út végén megállt, megfordult. Karjában egy vidám, nevető újszülöttet felmutatott.
-    Őt itt hagyom nektek! Legyetek hozzá jók, őrízzétek békéjét, viseljétek gondját. Kicsi és törékeny – karomba tette és sietve elindult.
-    Állj meg! – kiáltottam utána. Még azt sem mondtad hogy hívják! Meg sem fordult, csak visszakiáltott:
-    A neve 2017 és olyan lesz, amilyenné nevelitek!
Míg elismételtem a nevét, az út végén az öreg óév már nem is látszott. (írta: Anyóka)