Októberi reggel van. Könyökölve szemlélődök az ablakban pár percig. Lassan lépked a Nap az égen. Fénye van, de ereje kevés.  A Lőrinc-hegy kopasz lejtőjén legel egy aprócska birkanyáj. Komótosan egyszerre mozdulnak. Harapják a megsárgult őszi füvet. Szemben, a hegy oldalán az egymásra rakott piros háztetők kéményeiből már füstzászlókat lenget a szél. Jobbra, távol a Kis-dél lankás aljában két ló szemléli egykedvűen a völgyet, A Lófő-tisztás felől beszivárog a köd.

Ahogy ballag a Nap feljebb-feljebb felerősíti a színeket. Mint a méz ömlik a fákon a sárga szín. Őszül az erdő, de még nem fehérre. Előtte a legszebb báli ruháit veszi fel: a vöröset, a sárgát, a narancsot és végül a rozsda színűt. Táncba küldik a fák a széllel a leveleiket. Húzza a talpalávalót a völgyben a kis harang: giling-galang, giling-galang, giling-galang. Megy a szédült tánc. Az elfáradtakat a szél a földre ülteti. Vastagszik az avar halma, míg egyszer csak pőrén őrzik a fák a hegyet.

Koppan a kertben az érett dió a földön. Mellé huppan halkan a kincse-vesztett kupacs. Kinyílik egy megkésett szellőrózsa. Megtévedt darázs dong egy elfonnyadt muskátlin. Rozsdásodik a rózsa vöröse. Földre hull a madárbirs bokor lángoló levele, csak a piros bogyók ülnek az ágon. Meghalkul a madarak éneke. Zúgnak a fűrészek a kertek felől. Szaporodik a télire felrakott tűzifák sora.

Rápillantok a mogyoróbokorra mielőtt becsukom az ablakot. A kopasz ágakon már ott hintáznak a telet túlélő barkák és rajtuk a biztató ígéret:

Csak tarts ki! Itt jövőre is lesz tavasz! (Írta: Anyóka)