Egy kastélykertben nőttem fel. Vagyis mellette. Nem, nem voltam grófkisasszony, csak szerencsém volt, s egy olyan helyen telt a gyermekkorom, ahol egykoron az arisztokrácia képviselői töltötték mindennapjaikat. Igazából nem volt valódi kastély, tornyocskákkal meg egyebekkel, s mikor hatévesen odaköltöztünk az új házunkba, - ami a kastély, a mellette lévő elvadult park és egy focipálya közvetlen közelében állt -, már meglehetősen romos állapotban volt a park és az épület is. Egyik, még lakható részében két család lakott, mostani sejtésem szerint szolgálati vagy önkormányzati lakások lehettek. A másik része már átadta magát az enyészetnek. Tudomásom szerint az arisztokrácia kiköltözése után Népfőiskola, majd mozi működött az épületben, de mikor én először láttam, javarészt már pusztulásra volt ítélve. A közvetlen közelében, az egykori mezőgazdasági épületek és a birtok helyén épült fel egy sor új kockaház, szüleimmel ezek egyikébe költöztünk. Több kisgyerekes család is itt talált otthonra, fiúk, lányok, különböző korosztályúak. Öten voltunk kislányok, majdnem egyidősek s hamar egymásra találtunk. Nem szeretem, mikor felnőtt emberek úgy emlegetik a gyermekkorukat, hogy az maga volt a csoda, a gond nélküli, folyamatos móka és kacagás. A gyermekkor általában nem ilyen, s nagyon boldogok lehetnek a valóban kivételezettek. A valóság az, hogy mindannyiunknak megvoltak a saját, külön bejáratú problémái a családban, az iskolában, a testvérekkel. Néha sírtunk, panaszkodtunk, nem értettük a felnőtteket s fogadkoztunk, hogy mi majd egész biztosan másképpen csináljuk. De az vitathatatlan, hogy a kastélykert a mi kis csodánk volt, ahol minden évszakban megtaláltuk a játék örömét. Nyáron volt a legjobb, mert akkor még az iskola sem zavarta a napjainkat. A focipályán kiütőztünk, tollaslabdáztunk, gyakran sötétedésig vagy addig, míg valamelyik szülő el nem kiáltotta gyermeke nevét, ami annyit jelentett : ideje hazatérni. De játszottunk "tanárost", "vegyészlaborost", az utóbbinál a parkban fellelhető föld, rózsaszirom, és kis üvegcsék játszották a főszerepet. Ha megéheztünk, hazaszaladtunk egy karéj zsíros, vajas vagy lekváros kenyérért, megettük hamar, s folytattuk tovább a játékot. De ha nem volt olyan hatalmas az éhség, akkor megettük a vadalmát, a madárcseresznyét, az olajbogyót, a naspolyát, később a dércsípte csipkebogyót is. Mindent, ami megtermett a fákon. bokrokon. Nem emlékszem hogy bármelyikünk is beteg lett volna azokban az években, megvolt a szezonális vitaminpótlás. Ősszel, amikor lehullottak a levelek, összehordtuk az avart a kastély egyik ablaka alá és önfeledten ugráltunk a mélybe, bele a fanyar illatú levélhalomba. Télen aztán lehetett hógolyózni, hóembert építeni s amikor már átfagytunk, behúzódtunk a jó meleg otthonunkba.(Írta: Győri Andrea)