Régen voltunk igazi színházban. Igaziban, nem ám csak úgy, hogy elmegyek valami előadásra, mert van egy szabad estém. Voltunk már úgy is - mert már akkor nagyon vágytam a színház illatára -, de csak bosszankodtunk, hogy mennyire csapnivaló volt. Most olyan darabot játszottak a színpadon és azok, akiket már évek óta meg akartunk nézni. 2000-ben volt a bemutató, tehát 15 éve játszák. Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter És Rómeó és Júlia c. előadására váltottunk jegyet. Budapesten a Centrál Színházban adják elő W. Shakespeare drámáját egy részben Vámos Miklós ötlete és Mészöly Dezső fordítása alapján az előadást létrehozta Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter, Horgas Ádám- írták a színlapra. A ruhatárban nagy a tumultus, és arra leszek figyelmes, hogy egy nagy darab ember a kabátja gallérjába beszél. Nagyon meglepődöm, mert még biztonsági őrt színházban nem láttam, mármint dolgozni. Aztán megfejtődik a talány, mivel az utolsó pillanatban megérkezik Áder János köztársasági elnök feleségestől. Szóval nem minden napi előadásra vettünk jegyet. Nincs függöny, elcsendesedik a nézőtér, lassan teljesen sötét lesz. Majd hirtelen világos és a színpadon ketten állnak. Egy férfi és egy nő. Egyszerű, utcai - ma úgy mondjuk unisex - ruhában. Aztán megszólalnak és hirtelen Veronában vagyunk az utcán, vagy inkább a piacon. Húzgálom fejemben a fiókokat, hogy hol is játszódik pontosan ez a jelenet. Végül feladom, mert teljesen elragad a két ember játéka. Ketten vannak a színpadon, de a világirodalom legszebb szerelmi drámájának szinte az összes szereplőjét megelevenítik. Szinte semmi jelmez nélkül. A dadát pl. egy nagy bugyogóval jelzik. De nem is ez a lényeg, hanem a gesztus, a mozdulat, a hang, a szín, a szó... A vérbő komédiázás Rudolf Péternek megy igazán. De Nagy-Kálózy Eszter is állja a sarat, ha arról van szó. Váltogatva játszák a hol női, hol férfi szerepeket. Másfél óra tömény akció, érzelem. Sodor, sodor magával a két ember a színpadon. Nincs egy másodpercnyi kizökkenés sem. A vége tudjuk mi a történetnek, de én még ilyen belehalást a szerelembe nem láttam. Nagyon régen éreztem a katarzist, azt a klasszikusat, amikor az ember gyomra beleremeg és potyognak a könnyei miközben veri a tenyerét. Sikítani szerettem volna, kiabálni, hogy éljen,éljen, köszönöm! Úgy ahogyan Shakespeare idejében a nézők. De nagyon illetlen lett volna, meg aztán lehet a köztársasági elnököt és feleségét kísérő biztonsági őr is rám vetette volna magát. Így csak az uramat karolva, botladozva, könnyeimet nyelve örültem magamban ennek az estének. Köszönet érte ennek a két színésznek. (Írta: Csontos Gabriella, fotó:centralszinhaz.hu)