Csöndes, szemlélődő ember vagyok. Nagyon szeretem megfigyelni a körülöttem zajló dolgokat és szeretek  választ kapni a bennem időről időre megfogalmazódó kérdésekre. Jó dolog felfedezni  az élet törvényeit csakúgy, mint megérteni a dolgok  összefüggéseit.
Leginkább azonban  mégis a mindennapi gondok, tehát az  emberek ügyes - bajos dolgai érdekelnek. Felnőtt életemben, a munkám során  az emberek gondjaival foglalkoztam, eközben mindig igyekeztem odafigyelni mások beszédére, viselkedésére is. Nagyszerű alkalom volt ez aztán arra is,  hogy fokról fokra  megtanuljam érteni a testbeszéd nyelvét...
Nagyon értékes és hasznos dolog megérteni ezt a különleges nyelvet, hiszen jelrendszerét "dekódolva" rendkívül érdekes dolgokat tudhatunk meg az emberi természetről, viselkedésről, egyes személyek tulajdonságairól, kulturáltsági fokáról. Sokan nem is hinnék talán, hogy  a testbeszéd, egy szó, a tekintet vagy egy -  egy gesztus  mennyi mindent elárul. Főleg a tekintetünk képes arra, hogy sokat elmondjon rólunk,  hiszen a száj tud hazudni, de a tekintet soha!
Olyan szerencsés vagyok, hogy három gyermekem után hat unokával is megajándékozott az Ég, így tehát  bőven kivehettem a részem a "babázásból": a gyermeknevelésből és annak  apróbb, néha nagyobb gondjaiból is. Megélhettem, megfigyelhettem  a kicsik értelmének kinyílását és fejlődését. Láthattam és átélhettem,  hogyan szereznek egyre több  és több ismeretet és tapasztalatot, s mondhatom: nagyon élveztem mindezt. Szülőként is érdekes és jó dolog gyermekekkel bánni, csak persze akkor a felelősségünk  sokkal nagyobb. Nagyszülőként aztán már sokkal több öröm van a babák körüli teendőkben, hiszen mi  kedvünkre kényeztethetjük is őket.
Mindennél jobb volt a kezembe venni a kisbabákat, és megcsodálni gyengeségükben is erős mivoltukat, szuverén kis személyiségüket. Ha találkozott a tekintetünk, mindig úgy éreztem: íme, itt egy új kis lélek, egy hófehér, makulátlan lap, amit a Sors, az Élet ír majd tele, Egyúttal átéreztem azonban a  borzongató felelősséget is: vajon én milyen nyomokat hagyok  majd ezen a most még érintetlen, üres papíron?  Hiszen az  én kezem vonásai  is fennmaradnak majd rajta- Isten és ember előtt  letagadhatatlanul. Tudok-e vajon szép, jó és értékes jeleket hagyni lelkükben - ezen az egyelőre még üres papíron?
Kevés rejtélyesebb dolog van a világon, mint a pár hónapos - még beszélni sem tudó- gyermek tekintete. Kifejező, nyugodt, egyúttal rejtelmes és zavarba ejtően határozott, átható ez a tekintet. Mindig a tengerszemek mélysége-tisztasága, titokzatossága jut róla az eszembe.  Van benne talán kis idegenség,sejtelmesség is, amellett sok-sok, génekbe kódolt, messze-messze időkre visszamutató tapasztalat.
Sokszor gondoltam - éreztem úgy, hogy  ezek a csöpp kis emberkék több és nagyobb tudást birtokolnak, mint azt mi, felnőttek egyáltalán el tudjuk képzelni. Generációk ismereteit, az ősök hagyományait....
Vigyázzunk, hogy gyermekeink tekintetét soha ne fátyolozza szomorúság, szorongás, sem hervasztó bizonytalanság! Ez a felnőttek felelőssége, tehát nemcsak a  szülőké,  nagyszülőké, hanem minden felnőtté.. Bizony, nagyon nagy ez a felelősség.  Nem tudok égbe kiáltóbb igazságtalanságot, egyúttal felháborítóbb dolgot elképzelni annál, mint amikor egy gyermek tekintete fájdalmat, megbántottságot vagy félelmet hordoz. (Írtra: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)