A gomba ez az ízletes, szép, formás növény végig kíséri életünket. Aranyos óvodai jel, aztán mutatós farsangi jelmez lehet. Majd felnőttként a finom gombapaprikás jut róla az eszembe. Apukám a horgászatból haza érve néha öklömnyi sziki csiperkéket borított ki a hátizsákjából. Mondta is anyukámnak, hogy na, ezt csináld meg ebédre! Halat nem fogott, de nem jött haza üres kézzel, hiszen a természet mindig megajándékozza az embert, ha szeretjük és kellő alázattal és figyelemmel vagyunk iránta. Az uram szülei Vágáshutára jártak nyaranta és ott elmulaszthatatlan program volt az erdő járás. A fiaink egymással versenyezve keresték a gombát a sűrű avarban. Milyen kellemesek voltak ezek a nyári délutánok! Márton fiunk még alig tudott járni, de már akkor velünk jött gomba keresőbe. Egyszer Rostallón - ahova biciklivel mentünk - rengeteg tinorut találtunk. Emlékszem milyen boldogok voltunk és egymás elől kapkodtuk fel az egészségesebbnél egészségesebb kalapos csodákat. Hazaérve vittük a szomszédba Mária nénihez a teli szatyrot. Ő maga elé borította az udvaron a kinti asztalra, mi leültünk a padra és lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy mennyit hagy meg belőle. És elkezdte a vizslatást s közben mondta a magáét: - Ezt sem ismerem, ez sem jó, ez nagyon keserű, ennek nem jó az íze, ha megfő. - Szóval olyan magabiztosan és határozottan válogatta, mint egy vizsgázott gombaszakértő. Maximálisan bíztunk a tudásában, a tapasztalatában. Már nem járunk a hegyre, de a gombaszedés és a gomba étel szeretete máig megmaradt bennünk. Akár hol is járunk -így ősszel séta közben- a talajt fürkésszük, hogy hátha előbukkan véletlenül egy gombafej. És ahol egy van, ott van több is. Itt Püspökladányban már nem él Borsos Sanyi bácsi, akivel megnézettük mindig a Farkas szigetben talált gombákat. Ő is biztos pont volt ebben az értelemben az életünkben. Most Karcagon Széll Attila az, aki, népszerűsíti és tanítja is a gomba ismeretét, mert vallja, hogy ennél egészségesebb tevékenység, mint a gombaszedés nincs a világon. Jó levegőn, séta közben gyűjthetjük be a finom ebédre valót. Nem kerül semmibe és még mozgunk is. Apósom a debreceni Nagyerdőn jártában keltében szedte ezt a pár fenyő tinorut (a képen). Nekünk adta, és természetesen meg is főztem azonnal. Vacsorára is megesszük, pedig nehezen emészthető étel, de mit tegyünk ha annyira ízlik? (Írta: Csontos Gabriella)