PAPI LAJOS szobrász, (Kisújszállás, 1921. szeptember 7. - Karcag, 1987. február 11.)
A szobrászmesterséget apjától tanulta, majd a Szolnoki Művésztelepen és Bp.-en tökéletesítette. Autodidakta volt; mestereinek Medgyessy Ferencet és Borsos Miklóst tekintette. Dolgozott a Szovjetunióban 1945-48-ig, nyaranta Lengyelországban és szülővárosában. Különös és egyéni hangú képviselője az 1945 utáni magyar szobrászatnak. Irányzathoz nem sorolható, a maga művészi útját járta. Szobrászata erőteljes és archaikus jellegű. Elemi erejű plasztikái az ősi magyar formakincs, a népművészet és a korabeli szobrászat elemeit ötvözik sajátos, csak rá jellemző módon. Az ízes előadásmód az anyag bravúros megmunkálásával társul művein. 1969: Káplár Miklós-díj; 1973: Szolnoki Művészeti-díj; 1974: Nyíregyháza-Sóstói Művésztelep, II. díj; 1985: a Sóstói Kultúrpark díja. A Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep alapító tagja. Résztvevője a következő szimpóziumoknak: 1979, 1980: Villányi Kőszobrász Szimpózium; 1985: Nyíregyháza-Sóstói Alkotótelep. Rendszeres résztvevője volt a szolnoki, debreceni, békéscsabai és tokaji tárlatoknak. Realista hangvételű portrék, figurák, állatidézések jellemzik munkásságát. Életművének jellegzetes együttese a magyar történelem és művészet kiemelkedő alakjait megjelenítő portrék (Szent István, Móricz Zsigmond), valamint a mítoszok hőseit idéző kompozíciók. Kisplasztikáinak, monumentális kompozícióinak domináns anyaga a kő.