A húsvéti locsolkodásról akartam írni napok óta, de az ünnepi előkészületek, meg a családi programok mind-mind elodázták ezt. Anyósom, apósom ebben az évben nálunk ünnepelt, ez juttatta eszembe a régi húsvétokat. Hogy is volt valaha, gyerekkoromban? Nálunk itt, Püspökladányban, a Zentai utcában sok gyerek lakott, jó szomszédok, aranyos utcabeliek vettek körül bennünket, így az nem is volt kérdés, hogy vártam-e a locsolkodókat gyermekfejjel. Vártam és jöttek is. S nem csak fiúk, de felnőttek is. A szomszédból Móré János bácsi, aki az év többi napján be sem tette hozzánk a lábát  – igaz máshova sem az utcába - , húsvét ünnepén elegánsan felöltözve átjött hozzánk és meglocsolt bennünket. Apukám és a bátyám reggel minket locsolt meg először, aztán átmentek a szomszédokhoz, ahol Róza nagyanyámat, Rózsika nénit, Eta nénit és Gyöngyit is meglocsolták. Aztán felnőttem, férjhez mentem, és az új családomban inkább félték a húsvétot, mint várták volna. Bence nagy fiam nem tudja mi az a locsolkodás, hiszen nem volt minta előtte, nem érzi ennek a szép hagyománynak a rítusát. Ebben az évben azért már eljött a családjával, és meglátogatták anyukámat, hozzánk is benéztek, és ennek nagyon örültünk mindannyian. Az új házasságomból született Márton fiam viszont, aki kicsi korától kezdve húsvét hétfőjén az apjával és a nagyapjával ment locsolkodni, már egész pici kora óta tudja, hogy mit, és hogyan kell ilyenkor csinálni. Nálunk azzal kezdődik az ünnep, hogy húsvét előtt egy pár nappal az udvaron az egyik fát tojásokkal díszítjük fel. Ezt mindig az uram és a gyerek csinálja. 1994-ban még ilyen kicsi volt az a nyírfa az udvaron, ami most a házunk fölé ér, éppen ezért manapság a diófánk lett feldíszítve .
Akkor is volt tojásfánk, mikor még anyósomék Vágáshután éltek tavasztól-őszig, s mi is ott töltöttük általában a feltámadás ünnepét. Ebben a pici Zemplén megyei faluban egy egész Hajdú-Bihar-i kolónia alakult ki az évtizedek során, hiszen minden második elhagyott házat debreceniek vásároltak meg. Szépen kicsinosították, felújították azokat, és mint igazi falusiakhoz illik össze is járnak. Így volt ez a kilencvenes években, hogy mentünk Vágáshutára, ahol az ünnep második napján Farkas mama már korán felkelt, hogy az ünnepi asztalt elkészítse, a fiúk mosakodtak öltözködtek ünneplőbe, a gomblyukba virág került locsoltok minket, majd mentek a szomszédba Mária nénihez, Roza nénihez, Kardosékhoz, és így tovább.
A locsolóvers  elmaradhatatlan kelléke a locsolkodásnak, s Márton mindig szép verset tanul. Itt épp 2000-ben Farkas mamát kápráztatja el.
Volt olyan is, hogy a debreceni társaság együtt vonult ki a közeli tisztásra, ahol a hölgyek felsorakoztak és a férfiak szebbnél szebb húsvéti köszöntővel, locsolóverssel kérték szépen, hogy szabad-e locsolni? Volt, aki patakvízzel öntözött, volt, aki illatos kölnivel. A lányok, asszonyok természetesen szépen festett tojással köszönték a fáradozást.
Márton már egyetemista, de most is nagy örömmel készül a húsvétra. Idén reggel is természetesen én voltam az első, akit az apjával együtt meglocsolt, majd a szomszéd hölgyek, és a nagymamák következtek, de alig várta hogy elmehessen a gimnáziumi osztálytársaival volt osztályfőnökükhöz,  aztán régi lányismerőseihez, hittantanárához, végül boldogan utazott vissza Budára, hogy újonnan szerzett leánybarátait megöntözze. Örülök, hogy akikhez elmegy locsolkodni várják, készülnek fogadására, s olyan tojás-különlegességekkel tér haza, hogy egész komoly művészi értékű gyűjteményünk van már. Ismerőseink körében nem tehernek, nyűgnek érzik a lányok a locsolkodást, hanem megtiszteltetésnek, bóknak, szép hagyományápolásnak.